A Bannon-Frum vitát elnézve, azt hiszem polgártársak, nagy bajban vagyunk. Bannon Trump háttérembere, amolyan feketeöves populistának mutatja magát, míg Frum a régi vágású republikánusok képviselője, aki elkötelezett a liberálisnak nevezett demokrácia mellett. E két ember között a napokban rendeztek egy közéleti vitát a világban zajló folyamatokról.

Az angolszász kultúrában nagy hagyományai vannak az ilyen vitáknak, bár az utóbbi időben egyes pc-túltengésben szenvedő bomlottagyúak igyekeznek korlátozni, nehogy megbántódjék valamelyik társadalmi csoport. Könnyen kerülnek kreált botrányokba olyanok, akiknek eltér a véleményük a fősodortól vagy sarkosabban fogalmaznak, de esetenként még ez sem kell, hiszen hivatásos duzzogók mindig vannak. Egyes egyetemek már nem merik felvállalni ezeket a szellemi párbajokat, félve az egzisztenciális következményektől. Mindez zajlik a liberálisdemokrácia-felfogás nagyszerűségének hirdetése közepette. Az ostoba vadhajtásokat leszámítva viszont a hagyomány erős. Sokszor vitatkoznak olyan témákról, amelyben nincs győztes, maga a vitakultúra elsajátítása a lényeg. Mi magyarok sajnálhatjuk, hogy nálunk nincsenek társadalmi viták az országot érintő fontos dolgokról. Pedig talán nem lenne haszontalan, ha az ország népe kaphatna valami szellemi muníciót a jövő lehetséges irányairól a mostani nihilista, tolvajlásokat fedező nemzeti konzultációs szemfényvesztés helyett.

A Bannon-Frum vita több szempontból is döbbenetes volt számomra. Elsőként a külsőségek. Bannon szerintem rettenetesen veszélyes gondolatokat enged ki olyan palackból, amelyekről az hittük, hogy az emberiség végleg és jó mélyre elásta. Ezzel együtt sem érthető a liberális hisztikommandó balhécsináló esőtánca, amelyet Bannon fellépései során mindig eljárnak. Ráadásul kontraproduktív is, hiszen a meg nem értett igazmondó szerepébe tuszkolják Bannont hívei örömére. A cirkuszi sallangokon túl - idetartozik a vita utóéletének botránya is - a tartalom elkeserítő. Mert az igazán hozzáértők is leragadtak a populizmus versus liberális demokrácia érvek összevetésénél, pedig valójában ez a purparlé nem erről szólt. A valóság szerintem az, hogy a következő évtizedekben milyen módon lehet uralni az egyre szegényedő tömegeket. Cinikus megközelítésben: milyen dumával lehet a majmokat/rabszolgákat etetni, hogy ne vegyék észre majom/rabszolga státuszukat? És úgy néz ki, hogy a liberális demokrácia értékei annyira kiüresedtek, hogy nem alkalmasak a néphülyítésre, sőt a fentebb említett és egyéb vadhajtások (gender, integrációs ökörségek, stb.) miatt inkább hergelik az átlagembert. Bannonnak igaza van abban, hogy liberális demokrácia nem volt képes megvédeni a kisembert, amikor az komoly bajba került a 2008-as válság hatására. Kevés a társadalmi problémákra a piacgazdaság szentségébe vetett liberális üzenet, amely nagyjából a "nyugodtan dögölj éhen" mondanivalóra korlátozódik. Ennél picit többet várnak el az emberek. Bannonnak tehát igaza van a diagnózisban, de az általa ajánlott gyógymód már középtávon is pusztulást hoz. Frumnak nincs igaza a korábbi évek problémáinak diagnosztizálásában, viszont pontosan látja a populizmus korlátait, veszélyét. Mégis most úgy látszik - Trump, Viktor, Bolsonaro, Salvini, Brexit, Duterte, Putyin, Erdogan átmeneti sikereiből -, hogy a következő évtizedeket a populista módszerekkel való uralomtípus fogja meghatározni.

Ennek a folyamatnak pedig az az alapvető oka, hogy a citoayen középosztály eszméletlen mértékben erodálódik. A társadalmak kettészakadnak a világ elit milliárdosaira és a világ szegényeire. A középosztálybeliek tíz körömmel kapaszkodnak, ám ennek ellenére folyamatosan csúsznak lefelé. Félnek. A populista irányzatok ezt a félelmet lovagolják meg, fokozzák, a megmentő szerepébe helyezkedve. A magukra hagyott egyre dühösebb emberek pedig beszopják az egyszerű üzeneteket. Közben arra sem figyelnek, hogy az őket hergelők, az ő félelmükkel játszadozók milyen hamar lesznek - az ő kizsákmányolásukból, meglopásukból - a világ elit oligarchái. És nincs liberális válasz erre a kihívásra, mert liberóék azzal vannak elfoglalva, hogy Jürgenke bemehet-e a lányvécébe, ha nem biztos nemi identitásában, vagy Ahmedkét nem sérti-e a kereszt a római osztályteremben. A liberalizmus társadalmi bázisát jelentő citoayen középosztály tehát nem kap eszmei védelmet attól az irányzattól, amelyet ő hozott létre. A folyamat egymást erősíti, mert közben ez a réteg számában is gyengül. Aztán egyszer csak nincs tovább, ha elfogy (jelentéktelenné válik) a társadalmi bázis, megszűnik az eszme is. Már a régi görögök megfigyelték, hogy bizonyos ciklikussággal váltják egymást az uralomtípusok. Lehet, most jön el az idő, amikor a citoayen középosztály liberális demokráciáját leváltja az oligarcha elitek populista uralmi rendszere. Bannon valami ilyesmit vetített előre.  

De jó lesz, ha mindenhol a populista irányzat válik társadalomszervező erővé? Az a történelmi tapasztalat, hogy nagyon nem. Ne menjünk messze, nézzük hazánkon a baljós előjeleket. Van az elit. Viktor 2010-ben azzal kampányolt, hogy plebejuskormányzást fog vinni. Nyolc évvel később Horn Gyula-i pökhendiséggel - "Na és?" - közli, hogy márpedig ő luxus magángéppel röpköd meccset nézni, és a jövőben is ezt fogja tenni. Melyik orbánista szavazott volna rá, ha akkor megmondja, hogy neki nem az ország jobbítása miatt kell a hatalom, hanem a família dollármilliárdossá tétele érdekében? És a többi oligarcha, NER-lovag mind boldog, hiszen nekik bejött az élet. Egészen addig, amíg meg nem jelenik a jobboldali populizmust követve a baloldali populizmus, amely a gazdagok iránti gyűlöletre építve szokott véres jeleneteket rendezni. Érdemes a gyűlölet kutyáit leoldani láncaikról?

Aztán az ország népe. Mit fog kapni a populista uralmi berendezkedéstől? Kettőt a szeme alá. Már most látszik, ahogy a nemzeti populista duma mellett málik szét minden. Friss példának itt a szemétügy. A központosítás nem működik. (Tanulhattak volna a KLIKK összeomlásából, de a jó populista holtig nem tanul.) A szolgáltatás díját beszedik, populista rezsicsökkentéses alapon alulfinanszírozva a rendszert. A központi szervezet nem fizeti ki a tényleges költségeket a munkát végzőnek, aki folyamatosan óbégat, hogy baj van. Senki sem áll szóba vele. Aztán amikor már nem tud bért fizetni, tankolni és leáll, a szemét meg ott marad a házak előtt, a propagandagépezet erkölcsileg tönkre zúzza, az államhatalom megfenyíti. (Az a kisköcsög gyerek, aki felelős a krachért közben vígan elmegy államtitkárnak.) Aki a történet végére kíváncsi, nézze meg hova jutott a baloldali populista Venezuela.

A populista állam népe tehát egy nap arra fog ébredni, hogy az állam ugyanúgy nem védi meg saját magától, mint a liberális demokrácia a piacgazdaság hátrányaitól. A különbség csupán annyi, hogy a liberális berendezkedés nem hagyja gyűlölködni, szájkosarat ad rá a pc-vel, a populista állam viszont maga teremti meg az aktuális ellenség képét, akit egyenesen gyűlölni kell. Ezzel vezethető le a társadalmi feszkó úgy, hogy az oligarcha elit uralma fennmaradjon. Bannon azt reméli, hogy a gyűlöletadagoló kézben tartható, ezért a történelem nem ismétli magát. Aztán ha mégis, hát tévedett. Ezért borzasztó a vita tanulsága, amely nem arról szólt, hogy lehet a középosztályt megerősíteni, a piacgazdasági anomáliákat kezelni, hanem arra csupaszodott, hogy szabad-e az oligarchikus populista uralom medrébe terelni, és ezzel kézben tartani az előre láthatóan fokozódó társadalmi indulatokat. És ebben Bannon méltó társra talált Frumban.

Elegem van az éceszgéberek korlátoltságából, amellyel valójában lemondanak a középosztály megerősítéséről egy levitézlett, csak szenvedést hozó ideológia érdekében.

Kezdjünk egy erősnek tűnő indítással. A központi hatalmak 1918 késő tavaszára katonailag megnyerték a Nagy Háborút. Csak mivel akkoriban az volt a mondás, hogy a háború túl komoly dolog ahhoz, hogy katonákra bízzák, politikai döntés született. Ezen okból pedig a központi hatalmak nem nyerhettek.

Nézzük először a katonai helyzetet '18 tavaszán. A caporettoi csatavesztéssel az olaszok gyakorlatilag katonai és társadalmi összeomlás szélére jutottak. Annak esélye, hogy a taljánok egy könnyed mozdulattal elfoglalják Bécset, majd bevonulnak Berlinbe ezzel elhozva az antant győzelmet, nulla volt. Örültek, hogy jelentős angol és francia segítséggel nem omlottak teljesen össze. Az oroszok a maguk polgárháborújukkal voltak elfoglalva, a breszt-litovszki békével kiszálltak a buliból óriási területeket engedve át a központi hatalmaknak. A Balkánon a fanarióta románok éppen az antantot árulták el, 1918 májusában megadták magukat és kiléptek a Nagy Háborúból. Csak nyugaton volt a helyzet változatlan, ott pár tízezer ember halála árán előre lehetett nyomulni pár kilométert, elfoglalva három buckát, hogy néhány hónap múlva a másik hadsereg ismételje meg ezt a Nagy Sándorhoz mérhető teljesítményt. De a lényeg, hogy a harcok nem Berlin, hanem Párizs előterében folytak, és az antantnak - a beszálló amcsikkal együtt - nem volt ereje arra, hogy végső győzelmet aratva Berlinig meneteljen. Akkor mégis miért ők lettek a győztesek?

Először számoljunk le a katonai győzelmet alátámasztó mesékkel. Van ugye a technikai fölényről szóló. Például a tankok. Azért megnéztem volna, ahogy a páncélozott traktorok eldöcögnek Berlinig. Ezek még nem azok a harckocsik voltak, amelyekkel Guderian húsz év múlva végigszambázza Európát, hanem drótakadályok leküzdésére alkalmas valamik. A repülők fölényéről meg annyit, hogy bár a franciák tényleg többet gyártottak, de egy kamikazenak több esélye volt a túlélésre, mint egy francia gép pilótájának az első bevetésen. Az USA hadba lépése katonailag szintén nem volt döntő. Az akkori szállítási viszonyoknak megfelelően nyolc hónapig tartott átdobni az Atlanti-óceánon kétmillió embert a szükséges hadianyaggal. És nagyjából ez volt a maximum, mert az iowai farmer nem akaródzott háborúzni. Az USA hadba lépése nem katonailag, hanem világpolitikailag volt fontos.

Az antant győztesként való kihirdetésének két oka volt. Egy közvetlen és egy messzebbre vezető. A közvetlen ok az volt, hogy az akkori világrend teljes és azonnali összeomlásával járt volna a központi hatalmak győzelme. A Nagy Háború ugyanis egy jelentéktelen terror államocska megbüntetésével indult, de a résztvevőket annyira kiszipolyozta, hogy egy-egy harctéri fiaskó az egész ország társadalmának felbomlásával járt. A már említett caporettoi vereség után az olasz államot csak statáriális eszközökkel lehetett úgy, ahogy egyben tartani. A Bruszilov offenzíva embervesztesége a cár, a Kerenszkij offenzíva kudarca a polgári átalakulás bukását okozta Oroszországban. Még az olyan harcokban közvetlenül részt nem vevő ország, mint Portugália is az anarchia szélére sodródott. És bár nekünk, veszteseknek nem szokták emlegetni, de az angol, francia társadalom sem volt jobb helyzetben. Nos, melyik tömb legyen a vesztes? Ha az antant, akkor gyarmatbirodalmuk összeomlása révén azonnal összeomlik a pénzügyi rendszer, a világkereskedelem, szóval az akkor ismert világrend. (A franciáknak még igen eleven emlékeik voltak egy alig ötven éve történt hasonló szituáció utáni kommünnek nevezett csőcselék-tombolásról.) Ha a központi hatalmak, akkor legfeljebb Közép-Európában lesz némi rumli, az meg kit érdekel globális szinten. Nem kérdés, ugye?

A messzebbre nyúló probléma az addig ismert világrend lassú eróziójához köthető. A XX. század elejére világossá vált, hogy a korábbi gyarmatosító módszerekkel nem lehet uralni a Földet. Az új módira három ország jelentkezett be: a Meidzsi-reformokkal hihetetlenül megerősödő Japán, az egyesüléssel hatalmas lendületet vett Németország és a polgárháború után óriássá nőtt USA. Ezek közül Japán kulturális okból nem lehetett a világrend vezetője, de a Csendes-óceán urának pozíciójára erősen aspirált. Az USA szundikált még, a fritzek viszont nem titkolták, hogy "Deutschland, Deutschland über alles, Über alles in der Welt!". A helyzetet bonyolította, hogy a XIX. század végén alakuló új iparágak (nehézipar, energetika, vegyipar, autógyártás, az ezeket finanszírozó bankok) cégeit keresztbe kasul tulajdonolták egymásban a németek és az amerikaiak. Aztán az amcsik úgy 1916 táján felébredtek. Rájöttek, hogy a németek az antant legyőzése esetén átveszik a világrend vezetőjének szerepét. Igen ám, de Amerika még nem állt készen sem katonailag, sem gazdaságilag, sem politikailag az újvilág vezetésére, viszont azt sem engedhette meg, hogy a németek elhappolják előlük a lehetőséget. Mit tehettek? A stratégia arra irányulhatott csupán, hogy a németek ne vehessék át az angoloktól a vezető szerepet addig, amíg az USA fel nem készül. Mivel ehhez katonai ereje még nem volt, más módszerhez kellett folyamodnia.

És ez a módszer zseniális volt: a saját társadalmával legyőzni a német szoldateszkát. A központi hatalmak sajtójában 1918 tavaszától - a cenzúra ellenére - felerősödtek a kétkedés hangjai, a kávéházi Conradok kétségbe vonták a katonai döntéseket, az agitátorok mindenhol megjelentek és bomlasztottak, gyárakban sztrájkokat szerveztek, a piacokon az asszonyokat hergelték a drágasággal, meg a fiúk/férjek hazahozatalának követelésével, a Monarchia nemzetiségi területein pedig elképesztő területi ígéretekkel folyt a nemzetiségi izgatás. Itt-ott még néhány tengerészlázadást, parancsmegtagadást is sikerült elérni. Pár hónap alatt megingatták a teljesen kifáradt, a katonai győzelemre váró központi hatalmak lakosságát. A másik gyenge pont az uralkodó volt. Vilmos először bizonyára kiröhögte a megadásra való felszólítást, aztán amikor megmondták neki, hogy hát akkor okos szemeit vesse az Ipatyev-házban történtekre, megrémült. Rájött, hogy inkább szeretne családjával a békés Hollandiában éldegélni megérve, hogy egyik altisztje megalázza a franciákat mint családilag kiirtva lenni, ahogy az unokatesó. I. Ferdinánd bolgár uralkodó is lemondhatott fia javára, és békében éldegélt Csehszlovákiában annak fejében, hogy '18 szeptemberében finoman átállt. A trónra többszörös véletlenek láncolatával került, uralkodásra alkalmatlan Károly kicsit nehezebben értette meg a problémát, és mivel kétszer is megszegte a megállapodást, ő volt az egyetlen, akinek szervezete valahogy nem bírta Madeira amúgy kellemes flóráját és faunáját. Tisza valószínűleg vagy kapott ajánlatot, amelyet visszautasított vagy ezzel sem fárasztották magukat, egy forradalmárnak álcázott bérgyilkos kommandó megölte. A felfordulás utáni Párizs környéki békék aztán szentesítették a húsz évre szóló fegyverszünetet, amiképp azt Foch marsall találóan megjegyezte.

És ez alatt a húsz év alatt az USA halálos profizmussal készült fel a második menetre, immár valódi ellenfeleivel, Japánnal és Németországgal szemben. Óriási flottája, technikai fölénye, a felhasznált szovjet katona tömeg lehetővé tette, hogy egyszerre győzze le mindkettőt. Ez hatalmas teljesítmény volt, amely megmutatta a világnak, hogy ki a valódi vezetője. A győzelem után az USA - déloszi szövetség mintáját alapul véve, azt modernizálva – kialakította a saját vezetésű világrendjét, a Pax Americanát. Ennek látható része az ENSZ, a pénzügyi rendszer, az emberjogi szervezetek, sajtószabadság, a szövetségesnek nevezett országok katonai megszállása közösnek nevezett támaszpontokkal, katonai szövetségi rendszerek valami ködös ellenség ellen stb.. A kevésbé látható része az országok elitjének kézben tartása, lehallgatása.

Felszínesen gondolkodók kétpólusú világrendről beszéltek, de a csudát volt kétpólusú, a szovjet rezsim csak egy érdekes társadalmi kísérlet volt, amely hamar meg is bukott. Amint az aktuális pártfőtitkár elhitte, hogy valódi hatalommal rendelkezik és veszélyt jelentett az USÁ-ra, már vége is volt. Sztálinnak hirtelen olyan mingrélje lett Berija személyében, hogy a párna alatt nem kapott levegőt, Hruscsov pedig addig fenyegetőzött atomrakétáival, amíg egy korrupt banda nyugdíjba nem küldte. Az elmúlt nyolcvan évben nem volt és belátható időn belül nem is lesz, aki az USA által dominált világrendet fenyegesse. Mostanában népszerű dolog új világrend kezdetéről álmodozni, de az erre bazírozók nagyon pofára fognak esni.

Mert a rendszerben van egy tökélyre fejlesztett csapda, amely - mint láthattuk - embrionális formájában már 1918-ban is működött, és amelyet még senkinek sem sikerült kikerülnie, pedig voltak jelöltek dögivel. A csapda lényege, hogy aki az USA világrendjét le akarja győzni, annak először saját országát kell diktatúrává formálni, amelyet viszont a társadalom nem tűr el, az egyre bezárkózóbb, paranoiásabb rezsim vagy magától, vagy csekély rásegítéssel szétrobban. A folyamat lehet lassú, gyors, nem érdekel senkit, a lényeg, hogy Amerikával nem lehet kukoricázni.

Aki ugyanis megpróbálja, az először felszámolja a pártokat, mert azokat külföldről finanszírozzák/árulók/a nemzetközi tőke karjai, lehengerli a civil társadalmat, mondván, hogy azok imperialista kémek (vagy valami hasonló), aztán monopolizálja a sajtót, mert azok felforgatók (vagy trockisták/zsidók/güllenisták/sorosisták), kiheréli a szakszervezeteket, mert azoknál van jobb munkavállalói érdekvédő (kormány/párt), elfoglalja az egyetemeket mert megmételyezik a jövő generációját, megteremti a hazai vállalkozókra alapított versenyképtelen haveri kapitalizmust, mert a multik elviszik a hasznot, kiseprűzi a külföldi bankokat, mert ezzel csökken az ország kiszolgáltatottsága a finánctőkének/zsidóknak/nemzetközi pénzvilágnak. Ugye ismerős? És mi a vége? Ha még észnél van a világrend ellen küzdő és alkuképes, szabad elvonulásban reménykedhet. (Ez persze rossz hír a sameszoknak, csahosoknak, mert rájuk nem szokott kiterjedni a deal.) Ha azonban nagy küzdőről van szó, akkor jön a belső ember, aki általában durván megpuccsolja. (Belső ember mindig van: például Stauffenberg, akinek robbantásánál malaca volt a disznónak.) E közben az USA - ha érdekli egyáltalán - röhögve nézi az ellene lázadó vergődését. A megfelelőnek ítélt időpontban pedig eljön, aminek el kell jönnie. Aki nem hiszi, az értő értelmezéssel olvassa el a zseniális Szabó Lőrinc Szun Vu Kung lázadása című versét.

Osztán, hogy állunk mi magyarok ezzel a világrenddel? Sehogy. Sajnos 1918-ban nem jöttünk rá a lényegre, a kivérzett ország bódultan kapott a semmit sem jelentő maszlagnak szánt nemzetközi lózungok után. A világrendet azóta sem értettük meg, csupán a felszínt karcolgatjuk. Most a mi hős Viktorunk belső politikai gondjai miatt elkezdett egy új világrendről beszélni, időnként annak alakítójaként is szeretné magát láttatni. Sok tekintetben van igazsága, egyes esetekben még nyerhet is, de miképp a száz éves példa mutatja, a világrend ellen nem lehet eredményesen harcolni. Őszintén reméljük, hogy legalább maga nem hiszi el a világrend változásáról szóló mesét, miközben a látszólag új erős államokhoz próbál simulni. Mert az a nagy titok, hogy ezek ugyanannak a kéznek az ujjai, csak más ujjbábot húznak fel rájuk. A kézzel kell jóban lenni.

Politikai elitünk sem 1918-ban, sem ma nem fogja fel a világrendet, miközben hol az üres lózungoknak ül fel, hol megsértődik, hogy hát itt van a Föld szívcsakrája, akkor meg miért nem ismeri el a világ a magyarok nagyszerűségét? Ha nem értjük meg végre száz év után sem azt a világrendet, amelyben élünk, marad az őszirózsás népőrjöngés, amelyből már előre elegem van.

Pár nap múlva megemlékezünk az '56-os forradalomról, melynek keretében ostoba, korrupt politikusok fognak pofázni '56 hőseiről. Nyomják a szánalmas bullshitjeiket a gyéren megjelenő, unatkozó nyugdíjas rajongóknak, a kivezényelt, okostelefonjaikat nyomogató iskolásoknak. Aki arra vetemedik, hogy belenézzen ezekbe a tudósításnak nevezett, szürkeségtől csöpögő szeánszokba, azokban megfogalmazódhat a gondolat, hogy ezekből lehetne-e hős? A kispufi Gulyás Gergely oda merne-e szaladni egy orosz tankhoz molotovkoktélos üveggel? A nagypufi Viktor vajon Szolnokon várna-e a menetrendszerűen érkező orosz tankra vagy elmondaná-e: a "Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt." - kezdetű rádiószózatot? Ne legyenek illúzióink, ezekből sosem lehet hős.

Mert hol terem a hős? Senki sem születik úgy, hogy hős lesz. És a "Mi leszel, ha nagy leszel?" kérdésre is kevesen válaszolják, hogy: "Hős leszek!". Úgy tudom OKJ-s képzésben sincs százhúsz órás hősképző tanfolyam. Sőt, amikor a hős megcselekszi, amit megkövetel a haza, nem szólnak fanfárok, nincs taps, semmi sincs. Csak egy döntés. De ebben a döntésben benne van az adott ember.

Van, hogy ez a döntés teljesen hétköznapinak indul, és a későbbi hőssé avanzsált csodálkozik rá a legjobban, hogy amit egyszerű, tisztességes lépésnek gondolt, annak súlyos, egész életére kiható következményei lesznek. Hiszen a későbbi hős csak mondott vagy tett valami józan ésszel könnyen felfoghatót, melyben az aktuális hatalom ellenséget látott. És a normalitás miatt nem is képes megváltoztatni a véleményét, akkor sem, ha a hatalom már nyergeli a halál lovasainak lovait. Ekkor nem marad más, mint az "Itt állok, mást nem tehetek, Isten engem úgy segéljen, Ámen." Mennyi ilyen tisztességes ember lett '56 hőse, aki nem akarta a padlásseprést, az ÁVH fekete autóit, az orosz megszállást, a hazaáruló komcsi uralmat. Nem csináltak nagy dolgokat, csupán felszólaltak a munkahelyükön, sztrájkoltak, tüntettek, semmi különös, mondhatjuk a mai kor embereként. Mi ebben a hősiesség? (Bár ahogy a mostani folyamatokat látjuk, lehet, hogy ismét meg kell élnünk a normalitásban rejlő hősiességet.) Sok ilyen embert ismertem, akik aztán a "legvidámabb barakk" kitaszítottjaiként vegetáltak a rendszer ellenségeinek kikiáltva a kádári posványban. Ha lehet, már csak az ő emlékükre tekintettel se vegyék szájukra '56 hőseit a mai undokok.

És vannak a pillanat hősei, akik az adott helyzetben az életüket dobják oda, mert az sem ér annyit, mint az, amiben hisznek. Az orosz tankok elé kézigránátokkal ugró pesti srácok nem gondolkodtak a nemzetközi helyzet összefüggéseinek reménytelenségén, hanem életüket adták a Magyarországnak nevezett hazájukért. Irracionális döntés, ugye? A nevüket kisajátító - prosti srácok - közül ma ki lenne képes a mutatványra, ha itt lenne az idő? A dagadt szeszkazán vagy a belügyi tudósítók oszlopos tagja? Akkor inkább legyenek szívesek és ne hivatkozzanak '56 hőseire.

És a legkínzóbb kérdés: Megéri? Régóta megválaszolatlan kérdés. Madách római színében is felmerül: "Bolond világ volt hajdanában: Brutus nem ült szép villájában, Kardot fogott s harcolni méne, Mint hitvány zsoldos, s még mivégre? A rongyos nép jóléte végett, S tar földön érte el is vérzett.” Vagy: "ÁDÁM: Mi jajszó ez, mely úgy velőbe hat? LUCIFER: Nehány őrültet most feszítenek fel, Testvériségről, jogrul álmodókat. CATULUS: Úgy kell nekik, miért nem ültek otthon, Élvezve és feledve a világot, Miért vitatták mások dolgait." Nem, valószínűleg az egyén szintjén nem éri meg.

Az egyszeri és megismételhetetlen élet helyett mit kap a hős? Elneveznek róla egy utcát, hogy annak lakói azt sem tudják kiről nevezték el, esetleg dühöngnek, ha bonyolult a név, és nem találja a postás a címet. Talán egy iskola is viselheti a nevét, ahol a diákok szépen felmondják a kanonizáltra szürkített életrajzot. Szóba jöhet még a névtábla - túlszámlázó szobrász alkotása - ahol remegő fejű öregemberek űzik évente egyszer unalmukat. És nagy ritkán szobor, amelyben szintén nincs sok köszönet, mert a mai művészeti irányzatnak megfelelően nem hősi pózban ábrázol, hanem valami nonfiguratív nyögvenyelős magyarázattal adja el a három tonna követ vagy fémet. (Ha a megrendelőnek nem tetszene, "Védjük meg a Földet!" szoborként éppen jó lehet.) Aztán ha megvan a szobor, jönnek a politikusok, akik feltekerik a bullshit generátort, és hajrá! Ezen kívül a hős nagyszerű cselekedetének még egy célja van, hozzájárulni egy-egy történész megakadt karrierjének továbblendítéséhez, csekély összegű konferencia díjak bezsebeléséhez. Egy pillanat az egész, és milyen sokan élnek meg belőle! Csak az nem aki a súlyos döntést hozta. Ő átlőtt, szétszaggatot testtel végzi az utca porában vagy megfojtva a bitón. A hős mint munkahelyteremtő! Nos, megéri?

Az eszünkkel tudjuk nem, nem éri meg. A szívünkkel érezzük, hogy mégis. Mert kellenek a hősök, akik szembesítenek magunkkal, saját kis konformista életünkkel, napi megalkuvásainkkal. A többség - számtalan, racionálisan jól magyarázható indokkal - nem lesz hős, de annál nagyobb tisztelettel kell tekintenünk azokra, akik mindent feladva hitükért hőssé váltak.

A hivatalos megemlékezések alkalmatlanok '56 hőseinek megadni a tiszteletet, ezért ezekből az üres, talmi pofázásokból elegem van.

Nézem a tudósításokat Recept szultán inspiciálásáról, amint megnézi, rendben tartja-e Viktor nevű pasája szeretett Kizil Elmáját. Utak lezárva, helikopterek zúgnak, a kiürített sugárutakon megerősített konvojok száguldoznak. Aki kívülről nézi, annak tényleg az az érzése, hogy Recept szultán, a budai vilajet gyaur alattvalóinak tart bemutatót. Épp csak be nem mondják szokásjogi alapon, hogy: Destur! Sultan Recept Han hazretleri! Persze az egész a biztonság nevű marhasággal van eladva, mégis inkább a hatalom éreztetéséről szól.

Könnyen belátható ugyanis, hogy lófülét kell itt biztonságról hadoválni, hiszen akit ki akarnak nyírni, azt kinyírják. Tegyük fel, hogy Recept szultán felül a kettes villamosra, és a Parlamenttől eldöcög az Akadémiáig. Önök szerint hányan ismernék fel a jó karban lévő öregurat? És mégsem kellene lezárni a várost. De a biztonságra hivatkozva pompás élvezet szopatni a gyaur kutyákat. Ezzel a hóbortjával Recept szultán nincs egyedül, a világ fontosnak gondolt vezetői közül sokan élnek a hatalomfitogtatás ezen eszközével.

Itt van Putyin úr. Neki is lezárták a várost, volt biztonság doszt. Oszt minek? Ki merné megmerényelni őt? Putyin urat magát, aki szemöldökének felhúzásával tesz doromboló kiscicává tigriseket, akinek csendesen bársonyos hangjára összeszarja magát saját kémfőnöke. Egy ilyen embert ugyan ki merne inzultálni? Talán csak egy méltó ellenfele lenne, Chuck Norris, ám ő éppen nagy rajongója Putyin úrnak, tőle nem kell tartani. Vagy Trump elnök, aki szintén hagyományosan nagy kísérettel szokott parádézni. De neki is minek? Az amerikai kultúrában néhányszor előfordult, hogy kinyírták elnöküket a demokratikus amcsi népek, ám kit érdekel? Ők ismerik Eötvös Gábor trükkjét: Van másik! Legfeljebb legyártanak néhány konteót a redneckeknek és egy rakás filmet a hazafiaknak. A Föld lakói azért sajnálnák Trump elnök jobb létre szenderülését, mert sosem tudnák meg mi a fene az a covfefe. Ferenc pápa is erősen védett, amely esetében különösen indokolatlan, hiszen földi pályája bevégeztével várja őt a Mennyország. Akkor minek egy rakás kényelmetlenség árán késleltetni találkozását az Úrral? Ha ideje van a meghalásnak, akkor hiába a testőrség, ha meg nincs, akkor testőrséggel sincs. II. Erzsébet halálát sem kívánja senki, az öreg hölgy nem kormányoz, kutyáival a Celebek Nemzetközösségét uralja. Netanyahu volt katonaként szintén rajong a harcias megjelenésért. Esetében teljesen felesleges. Molotov-koktélos támadás ellene reménytelen, mert felesége előbb vinné vissza a boltba az üveget a betétdíjért, mielőtt a fickó el tudná dobni. Közelharcban pedig Bibi verhetetlen. Először Wagner úr (született: Zaturek Manfréd) mintájára rádumálná a támadót, hogy megveszi tőle a pisztolyt, majd egy órán át alkudozna az áron. (Nem kizárt, hogy az ipse maga ellen fordítaná a stukkert.) A rég megkopott francia gloire nevetséges maradványaként a csigazabálók is odavannak a külsőségekért. Szerencsére Macron elnök életére sem tör senki, legfeljebb örömszerzés céljából akar néhány félpucér néger srác a közelébe férkőzni. A Bundeskanzlerin-nek még ennyi félnivalója sincs, vele legfeljebb szelfizni akarnak kedves arab fiatalemberek. Theresa May van a legkönnyebb helyzetben, neki tényleg nem kell testőrség. Akire rávillantja bájos mosolyát, az esze nélkül menekül. Hszi Csin-pingnek, a Kínai Kommunista Párt főtitkárának esetleges erőszakos halála sem rázna meg senkit, ugyanilyen pasasból van arra felé vagy hatszáz millió, fel sem tűnne. Az EU főbürokratája, Juncker testőrség nélkül is feladja a leckét az életére törőnek. Távolról eltalálhatatlan állandó imbolygása miatt, közelről a belőle áradó cefreszag von köré védőburkot.

Nem mehetünk el tündéri hazánk vezetőinek e téren kialakított szokása mellett sem szótlanul. A magyar hatalmi kultúrától teljesen idegen az első számú vezető elleni merénylet. Nálunk az megy, hogy akármekkora görény is a király/kormányzó/első titkár, a nép megszereti, egy idő után saját apjának tekinti. (Dacára annak, hogy az apafigura korábban mondjuk kivégeztetett néhány száz derék magyart.) A mi vezetőink jól érzik a magyar néplélek e finom rezdülését és - egyéb hibáik ellenére - nem szokták megkeseríteni polgáraik mindennapjait hatalmuk villogtatásával.

Ezért aztán amikor a külvilág valamelyik nagyzoló agyamentje rákényszerít a mesterséges dugóban való ácsorgásra, elegünk lesz belőlük.

Ha megkérdeznek egy seggrázásból vagy csöcsvillantásból éldegélő trash celebet, hogy mit csinál amikor éppen nem segget ráz vagy csöcsöt villant, szemérmesen lesüti szemét és öntudatosan közli, hogy jogi egyetemre jár.

Nem volt ez mindig így. Bő harminc éve még rang volt jogi egyetemre járni - csak három volt belőle, plusz a kohászoknak még egy -, de már akkor sem volt mindenki alkalmas a pályára. A végzősök ezért két csoportra oszlottak. Az első csapatba azok kerültek, akik belátták, hogy számukra nem a jogi munka az igazi, és gyorsan szögre is akasztották diplomájukat. Közülük, aki úgy érezte, hogy lelkében dal van, elment színésznek, költőnek, írónak, és befutotta tehetségének, szerencséjének megfelelő karrierjét, sohasem hivatkozva a nevük előtt használható légypiszokra. Akit a seft vonzott, annak "van nagy lakás és nagy autó", mert jó időben volt jó helyen. (Vagy a Moszkva tér egyik padján csövezve vizel maga alá tökrészegen.) A legnagyobb csibészek elmentek az MSZMP valamelyik káderkeltetőjébe, és lett belőlük köztársasági elnök, Házelnök, miniszterelnök, miniszter, államtitkár, akik naponta szarják telibe a joguralmat.

A jogi pályán maradók közül azok, akik laza munkával akartak jól élni - szem előtt tartva Torgyán intelmét, mely szerint ő az egyetem elvégzése óta nem olvasott Magyar Közlönyt -, ügyvédek lettek. Akkoriban kevesek kerülhettek be a zárt ügyvédi közösségekbe, így akinek sikerült, annak sínen is volt az élete. Akinek ez nem jött össze, az vigaszágon eljogtanácsoskodhatott valamelyik állami vállalatnál. Ma már ezek többsége is ügyvéd növelve a jogászság proletariátusának számát. A jogi szakmaiság csúcsát keresők elmentek bírónak, hogy mára kiégett, frusztrált szerencsétlenként küzdjenek a mellettük elszáguldó világ kihívásaival nyakukban egy olyan luvnyával, akinek elmeállapotának leírásáért kapható a következő orvosi Nobel-díj. Akik elhitték, hogy az igazság ideát van, ügyészi pályára tendáltak, ma - Polttól függetlenül - masszív alkeszként vagy nihilistaként tengetik életüket reménykedve, hogy talán odaát megtalálják az igazságot. Akik belátták középszerűségüket, és nem vártak a világtól semmit, azok a közigazgatásból sanyargatják polgártársaikat. Aztán voltak, akik értelmiségi rétegműsorba neveztek be, maradtak az egyetemen, vagy túl sok James Bondot néztek és beléptek a szervekhez, rendőrséghez, esetleg jogalkotással vacakoltak.

És hova lettek a közjegyzők? Jó, hogy kérdik, már majdnem elfelejtkeztem erről a szánalmasan jelentéktelen társaságról. A jogi pályára legalkalmatlanabb, leghülyébb, jogdogmatikailag képzetlen, semmire sem jó seggek mentek közjegyzőnek. Az akkori jogászi hierarchia jól kalibrálta őket, állami alulfizetett kvázi bírósági alkalmazottként irodáik a bírósági épületek sufni szekcióját foglalták el a takarítószerek után. Az azonban kétségtelenül elismerésreméltó, ahogy a rendszarváltás forgatagában kivakarták magukat pária helyzetükből, és szakmai gyengeségük gondos megőrzésével az irigyelt kategóriába sikerült felkapaszkodniuk. Mi a titkuk? Hát a szakmaiság biztos nem.

Nekem akárhányszor igénybe kellett vennem szolgáltatásaikat, sok jót nem jelentett. Úgy huszonvalahány éve - akkor még a Fidesz öt százalékos pártocskaként volt a Parlament megtűrt tagja - egy polgári alapítvány létrehozásában való közreműködésre kértek, mint afféle írástudót. A bíróság is szöszölt, de végre nyilvántartásba vették, már csak aláírási címpéldány kellett bankszámlanyitáshoz. Beállítottunk a kuratóriumi elnökkel - le sem merem írni a nevét - a közjegyzőhöz kérve, hogy hát akkor itt van a nyilvántartásról szóló végzés, csinálná meg a címpéldányt. Elkérte az ügyvédi meghatalmazásomat, mert anélkül sajnos nem megy. Mondtam neki, hogy nem vagyok ügyvéd, alapítványnál meg nincs ügyvédkényszer. Replikázott a gyöngyem, hogy így nem fogja ám bejegyezni a bíróság az alapítványt. Azzal bátorítottam, hogy nem baj, alapítvány esetén nincs bejegyzés, nyilvántartásba vétel van, haladjunk. Csak okoskodott, hogy a bíróság nem veszi nyilvántartásba az alapítványt ügyvédi képviselet nélkül. Hát akkor nagy bajban van az a fránya bíróság, mert ott a végzés, miként már mutattuk, akkor, ha lehetne a címpéldányt. Rábámult a pecsétes bírósági papírra, majd kivágta magát a kínos szituból eképpen: Hát jó, de csak magának! Onnan másfél percig tartott a művelet, a számla kiállítása kicsit tovább. Ár-érték arányban nem érte meg. Másodszor álláskereséshez kellett diploma másolat, egy rakás pénzért egy titkárnőféle kegyesedett a fénymásolás után rávezetni a másolatra, hogy az az eredetivel megegyező másolat. Meghajtottam fejem eme mély, szakmailag alapos jogi munka láttán.

A devizahitelezés felfutása aztán elhozta az aranykort közjegyzőéknek. A bankoknak fontos volt, hogy a szerződés végrehajtható okiratnak minősüljön, így elkerülendő nem fizetés esetén a pereskedést. A közjegyzői okirat pont végrehajthatónak minősül, így az adósok tömött sorokban keresték fel őket. A metódus egyszerű volt, a bank átlökte e-mailben a szerződéstervezetet, a közjegyző rávezette a záradékot, az adós meg - miután kiperkálta a sok tízezer forintos közjegyzői díjat - boldogan rohant felvenni a hitelt. A szerződés tartalmának megismerésére - noha aláírták, hogy megtörtént - sok időt nem pazaroltak, azt felesleges cafrangnak tartották. Aztán egy időre véget ért az extraprofitos habzsi-dőzsi kora, míg a romokat eltakarították. Mostanában viszont az ingatlanhitelezés eszetlen felfuttatásával ismét a közjegyzőké a pálya, alig munkával szakítanak rendesen. Akkor miért a közjegyzői díjak nyolcvan százalékos (!) emelése?

Normális indok nincs, a bullshitot meg ismerjük. (Drágább lett a fénymásoló papír.) Pár magyarázat azért adódik. A közjegyzőség - létrejötte óta - mindig szimbiózisban van az aktuális hatalommal, amely fenntartja monopóliumukat, és államilag megszabja szolgáltatási díjaikat. Ez egy ilyen műfaj. Cserébe a hatalom is kér időnként apró szívességeket. Ennek egyik látható jeleként Kósa mama nyolcszáz milliós ajándékozási szerződését maga a Közjegyzői Kamara elnöke szerkesztette, és nem röhögte el magát közben. És mi lehet még, amiről a nagyérdemű nem tud? Bár a hála nem politikai kategória, lehet, hogy valami szolgálatért kompenzálnak a közjegyzőknek a díjemeléssel. Konteós megközelítésű indoklás szerint csoda lenne a NER-ben, ha pont ezt a szépen zsírosodó szakmát kerülné el a leadó. (Tóni pasa naponta kétszer is elhajtat a székházuk előtt.) Valamiből pedig elő kell teremteni. Na, ki fogja megfizetni? A közjegyzők lecsípik bevételeikből? Ha csak úgy nem.

A monopolizált közjegyzőségekre semmi szükség, ez a pálya - akárcsak az ügyvédeké - kinyitható lenne minden jogvégzett számára. Hiszen komolyabb jogi ügyek alig vannak, fénymásolni vagy lottóhúzáson ostobán nézni elég sokan tudnának. A szolgáltatás díja pedig lehetne piaci alapú, megállapodás szerinti, ahogy az ügyvédeknél, amivel a magyar emberek jól járnának.

Tudom úgy sem lesz az ilyen javaslatokból semmi, a megszerzett konchoz körömszakadtáig ragaszkodnak, akkor is, ha mindenkinek elege van a legostobább jogászok érdemen felüli társadalmi finanszírozásából.

Állok a buszmegállóban, a busz meg sehol. Már a másodiknak kellene jönni, de nem jön. Az idegesen várakozó közönség a bárcás, édesanyád, k*rva, Orbán szavakból képez értelmesen összefüggő mondatot. Én felnézek a szemben lévő plakátra, amely arról tájékoztat, hogy soha ilyen jól nem dübörgött a gazdaság, meg soha ennyit nem fordítottak a közösségi közlekedés fejlesztésére. Éppen elbizonytalanodnék, amikor eszembe jut, hogy az M1 sztárja, Trafikos Balázs reggel összehúzott szemmel intett a Soros-hálózat ármánykodására. Megnyugszom: a Soros-hálózat miatt nem jön a busz. Persze a várakozóknak nem mondom, mert mit lehet kezdeni ennyi hazaárulóval. A munkahelyemen a főnök szóvá tette a késést, de amikor megmondtam neki, hogy a Soros-hálózat az ok, először furcsán nézett rám, aztán csak beszarva hápogott. (Ez jó módszer, ha ki kell ugranom munkaidőben, beköpöm, hogy megyek harcolni a Soros-hálózat ellen, és valahogy nem ágál senki.)

Egy ismerős anyuka aggódva meséli, hogy gyerekének iskolájában random forgószínpadszerűen tanítanak a tanárok. A kölyöknek ugyan biológiaórája van, de előfordult, hogy a töritanár ment be, irodalomra a kémiatanár, a törit pedig a pedellus tartotta. Mivel ilyenkor nincs náluk a felszerelés, csak gyermekmegőrzőként funkcionál az iskola. Szerinte ez rendszerszerű, és pánikol, hogy miként veszik fel a gyereket gimnáziumba, ha lemarad. Először ismét megingok, aztán nyugalmat mutatva közlöm vele, ez csak a Soros-hálózat agitációja. Mert láttam a Trafikos Balázs műsorában, hogy soha ennyi pénzt nem fordítottak oktatásra, nincs tanárhiány, mert tanerő soha nem keresett olyan sokat, mint a most. Hozsanna néked, Viktor! Ha nem tetszik a magas színvonalú közoktatás, adja magán suliba a gyerkőcöt, mint a miniszter. Ha pedig nem tudja megfizetni, akkor annyit is ér. (A feleségemnek megmondtam, hogy ezekkel a hazaáruló Soros-hálózatiakkal többet nem állunk szóba.)

Na, de azt hiszik békén hagynak? Hát nem. Az egyik szomszéd kelti a hangulatot azzal, hogy valami betegségének kivizsgálására hat hónapra kapott időpontot a közegészségügyben. Próbálkozott a legendás magánegészségüggyel is sok pénzért. Ott hipp-hopp két hónap múlva fogadják. Mi van itt szomszéd? Már pénzért se? - kérdi tőlem. Engem már kiképzett Trafikos Balázs az ilyen váratlan támadásokra, ezért elmondom a hazaáruló szomszédnak, hogy soha ennyit nem költöttek még Magyarország ezeréves történetében egészségügyre. A kórházak korszerűek, ragyognak a tisztaságtól, a műszerezettség világszínvonalú, az orvosok kissé túlfizetettek, a nővérek jövedelmében van még néhány ezer forint elmaradás, de azt is megoldja a kormányzat. Furcsán néz rám a szivar, de én büszkén állom a Soros-hálózat sötétben bujkáló alakjának nézését. (Magamban megfogadom, hogy többet nem húzom ki helyette a kukát.)

Összefutok egy középiskolás cimbivel, aki köztisztviselő. Világéletében az volt, középvezető a minisztériumban. Sír, hogy elindult a fűkasza, harminc-negyven százalékos leépítés, már titokban készül a halállista. Mi lesz így vele, öt évvel a nyugdíj előtt? Reménykedve néz rám, vigaszt keres. Na, azt hiába, te Soros-hálózati bérenc! Nekem a Trafikos Balázs megmondta a tévében, hogy racionalizálni kell a közigazgatást, mert így lesz modernebb meg hatékonyabb. Akkor meg mit picsogsz itt a gyerekeidről, akiket nehezen indítasz el az életbe, he? Durván néz rám, de nem ingat meg. (Ki is törlöm az ismerősök közül a facsén.)

Az Index is hergeli a népeket azzal, hogy Viktor a magyar nemzettől lopott tizenhét milliárdba fájó luxusrepcsivel jár külföldre meccset nézni, és strómanjai kihelyezett kormányülést tartanak szerény hatmilliárdos jachtokon az Adrián. Átlátszó ez nagyon a Soros-hálózattól! Még Trafikos Balázs sem cáfolja, annyira gyenge. Mindenki tudja, hogy Viktor plebejuskormányzást visz, abban pedig nincs semmi luxus, csak igazi protestáns etikán alapuló szerénység. Soli Deo gloria! Pokorni is megmondta, hogy aki a közösbe belenyúl, annak levágják a kezét. Viktornak mind a két keze megvan, tehát nem nyúlt a közösbe. (Szólok is a Bayernak, hogy szervezzen egy Békemenetet az internetszékház elé, én pedig hó elején lemondom az Index-előfizetést.)

És már az otthon melege sem ad rejteket a Soros-hálózat elől. Jön haza az asszony bevásárlásból, és szentségel, hogy régen elment egy pénztárcányi pénzzel a boltba, és hozott egy szatyor kaját, most meg elmegy egy szatyor pénzzel, és hoz egy bukszányi kaját. Megintem, hogy most már elég ebből a Soros-hálózati PR-ból! Trafikos Balázs boldog mosollyal tájékoztatott minket, magyarokat, hogy három százalékos az infláció, legyünk mi is boldogok. Erre az asszony visszaszájal, hogy tavasszal ezeregyszáz forint volt a csirkemell, most meg akciósan ezeöccá, nem beszélve a krumpliról, kenyérről, zöldségről és egyebekről. De ha jobban hiszek a Trafikos Balázsnak, akkor főzzön ő a kosztpénzből. Minek vitatkozzam az ilyennel, pontosan tudom, hogy nem mentek fel az árak, én mindig tízezerért tankolok. (Azért a jófogáson megnéztem van-e olcsón eladó vakkomondor.)

A Soros-hálózat léte befészkeli magát az ilyen orbánista fejébe is! Mert az miként lehet, hogy még mindig itt van ez a Soros-hálózat? Hiszen elfogadták a Stop Soros törvényt, és szigorúan összevont szemöldökkel kijelentették, hogy ezzel vége ennek a felforgató bandának. Osztán mégis itt vannak. Hogyan? Az nem lehet ugye, hogy a Soros-hálózat okosabb, mint Viktor és túljártak az eszén? Vagy - Oh! irgalom atyja, ne hagyj el – a Soros-hálózat beépült a Fideszbe? Ezért szándékosan hoztak olyan törvényeket, amely alkalmatlan a Soros-hálózat felszámolására? Ki a Soros-hálózattal a Fideszből!

Minden állat egyenlő, de vannak közöttük egyenlőbbek

Esetleg Kokós Árpi és Tóni pasa titokban elolvasta Orwellt a receptért, és nincs is Soros-hálózat? "Valahányszor valami baj történt, szokássá vált, hogy Hógolyónak tulajdonítsák. Ha betört egy ablak, vagy eldugult egy csatorna, biztosan akadt valaki, aki azt mondta, hogy Hógolyó járt ott éjszaka és ő csinálta, amikor pedig a hombár kulcsa elveszett, az egész gazdaság meg volt győződve róla, hogy Hógolyó dobta be a kútba. Furcsamód még akkor is hittek ebben, amikor az elveszett kulcsot már megtalálták egy liszteszsák alatt. A tehenek egyhangúlag kijelentették, hogy Hógolyó beosont az istállójukba, és álmukban megfejte őket."

Kérem Trafikos Balázst, adjon iránymutatást, hogy akkor most mi van a Soros-hálózattal! Mert elegem van a Soros-hálózatból, de abból még jobban, hogy Trafikos Balázs még nem mondta meg nekem, mi legyen a véleményem az átmentett Soros-hálózatról.