Az én Viktorom 2017-et aposztrofálta a lázadás évének, amelyből 2019-re a pofára esés éve kezd kibontakozni. Sok kihívás előtt áll az emberiség - környezetvédelem, robotizáció, gazdasági fejlődés kérdése stb. - amelyből most csak kettőt emelünk ki, azokat, amelyekre Viktorunk a lázadást vizionálta. Az egyik a világrend kérdése, a másik a liberális demokrácia legyőzetése a populizmus által.

Elkötelezett atlantistaként csak a tenyeremet húzogattam a homlokom előtt, midőn Viktor az új világrendről elmélkedett. Új világrend. Na hiszen. Nézzük, hogy az új világrend oszlopainak hol a helyük a mai világrendben és mire jutottak, amikor elkezdték feszegetni a pofonládát. Az oroszoknak az a szerepük, hogy háborúban olcsó emberanyagot biztosítsanak katonai műveletekhez, ha valamelyik európai hatalom (francia, német) veszélyezteti a kontinens egyensúlyát. Békeidőben pedig alapanyaggal, luxuscikkekkel lássák el Európát (vasérc, szén, olaj, gáz, kaviár, prém stb.) a cserébe kapott pénzt pedig befektetés címén - a cár/pártfőtitkár/elnök és sleppjének adott kellő jutalék levonásával - passzolják is vissza. Amíg ennek a szerepüknek megfelelnek, vígan rugdoshatják muzsikjaikat a bizánci-mongol hagyományoknak megfelelően, nem érdekel senkit. Ha azonban valamelyikkel elszalad a ló, és azt hiszi, hogy alakítója a világrendnek akkor úgy jár, mint a Miklósok, II. Sándor vagy a kis Szoszó, jobb esetben, mint Hruscsov. Putyin úr nem buta ember, tudja meddig rángathatja a világrend bajuszát. (Nem sokáig, és proxi muksóit sem támogathatja tovább.)

Osztán ott van Viktor másik ábrándja Kína. Ők meghatározhatatlan szereppel bírtak sokáig, gyakorlatilag ópium felvevőhelyként rabolták ki őket az angolok, olcsó munkaerőként tekintettek rájuk az amerikaiak a vasútépítéseknél, aztán japán gyarmat lett, meg a középkorból a XX. században maradt izé. A kommunista éra modernizációs kísérlete néhány tízmillió halott árán sem jutott túl a népi kohókon. Úgy harminc éve találtak nekik szerepet, melynek lényege, hogy rabszolgamunkában pörgessék a világ iparát, a bevételből pedig - a szokásos jutalék megtartásával - finanszírozzák az USA államadósságát. Mivel jók voltak, Afrikában is befektethettek, de a kínai tőkét nem követheti a kínai zászló. Cserébe senkit sem érdekel, hogy a rabszolgák felett hogy tartanak rendet, akár teljes megfigyelést és büntetőpontokat is alkalmazhatnak. Mostanában mintha Hszi úr elhinné, hogy Kína ennél többre hivatott, ha komolyan gondolja - tajvani kardcsörtetése erre utal -, majd elmagyarázzák neki, hogy Kína nem mindig volt egy ország, bármikor lehet belőle húsz kicsi Kínát csinálni.

Az arabok alattomosabban nyomulnak, noha a szerepük nekik sem több, mint hogy olcsó olajat biztosítsanak a világgazdaság működéséhez. A bevételből a jutalék az aktuális bandavezéré és bandájáé, a többi befektetésnek álcázva az amcsiké. Amikor valamelyik azt hiszi, hogy tényező, megpuccsolják/kivégzik (pl.: Szaddam, Kadhafi). A keleti nyitás birkaszemzabáló kánságaiban a világrend kihívót látni megmosolyogtató. Akkor ki fogja meghatározni az új világrendet? Talán nem kellene pofára ejtetni az országot a durcira alapozott habókos álomkergetésből kifolyólag.

Aztán a populizmus, mint az egyedül üdvözítő társadalom szervezőerő. Lószart, mama! Döbbentem olvasom az Index összefoglalóját a témában, amely ennek az irányzatnak az üdvösségéről szól. Kicsit le vannak maradva a szerzők, a populizmus 2016-ban volt újdonság, mára szépen halad az "eszme" a bukás felé.

Kezdődik a brexittel. Március végére kiderül, hogy mi lesz a nagylöttyös kiválással. A helyzet bonyolult, de az angolok rövidtávon rajta fognak veszíteni, a kérdés csak a veszteség mértéke. Azok a britek, akik legalább háromszáz éve sikeresen játszották ki az európai hegemóniára törekvőket (XIV. Lajos, Napóleon, Habsburgok, németek) egymás ellen, most egy akolba terelik a franciákat és a németeket. Akik örülnek, hogy európai mezben törleszthetnek. Persze a meggyengült Macronnak vagy a visszavonulását építgető Merkelnek sem érdeke, hogy Calaistól Párizsig álljanak a kamionok, ám az orálisan ingerelt pénisz kevesebb örömöt jelentő oldalán az angol hülyék térdelnek majd. Vagy visszavonják a kilépési nyilatkozatot elszenvedve a nemzetközi kiröhögtetést. A pofára esett angolokkal elég látványosan lehet demonstrálni a populista politika eredménytelenségét.

Aztán ott van Brazília Trumpja. Kicsit hamar dobta le a "nép barátja" álarcot, a chicagói iskola meghirdetésével. Erről a szélsőségesen liberális közgazdasági irányzatról annyit érdemes tudni, hogy vegytiszta formájában sehol sem működik, mert teljesen aláássa az adott társadalom szerkezetét és irtóztató szegénységet generál. Totális diktatúrájának amerikai elfogadtatása érdekében Pinochet bevezette a '70-es években, ám tíz év eredménytelenség után úgy vágta ki Chiléből a chicagói fiúkat, mint macskát szarni. És ez a Messias (tudták, hogy ennek a kreténnek ez a második neve?) ezt a gazdaságpolitikai zsákutcát akarja rászabadítani Brazíliára, ahol azzal nyert választást, hogy megvédi a középosztályt és felemeli a szegényeket. Csoda lenne, ha megérné az Úr 2020. esztendejét. Kár volt, Viktor, a drága idődért, az adófizetőknek meg a napidíjért és a kerozinért. (Talán a Pompeo-hasonmásverseny megnyerése kompenzál valamicskét.)

És az USA Bolsonarója sincs jó passzban. Két éve elnök, emberei sorban szöknek mellőle, a Mueller-vizsgálat bármikor elsodorhatja. De a legfontosabb, hogy a nagy ígéretekből mi valósult meg két év alatt? Valóban megvédte a lecsúszó fehér középosztályt? Nem úgy néz ki. A novemberi választások eredménye felemás, a választói kör elbizonytalanodott. A remélt adócsökkentésnek csak a szupergazdagok körében van hatása, az amerikai tömegek nem érzik. Sőt! A költségvetési huzavona miatt többszázezer középosztálybeli amerikai - a zsákmányrendszernek megfelelően jellemzően republikánus szavazó - csúszik meg a jelzálog törlesztővel, amely azért arrafelé nem tréfadolog. Külpolitikájában a kapkodás vezérli, hol befenyegeti Kínát, hol pacsizik vele, az észak-koreai kisdisznó hülyére veszi, szövetségeseit nyíltan bírálja, vagy cserben hagyja, családja üzleti ügyei fontosabbak neki, mint az USA külpolitikai érdekei, Putyin úr seggébe bármikor bemászik (egyesek szerint ki sem jön). A nagy populista ikonról két év alatt kiderült, hogy egy pojáca. A kérdés, hogy miként menesztik. Lehet, hogy béna kacsaként elevickélhet, esetleg háttéralku keretében lemond, végletes helyzetben szóba jöhet egy dallasi víkend vagy egy látogatás a Ford-színházban. Elvileg persze van alkotmányos megoldásként az impeachment, de a világ legnagyobb demokráciája mégsem vallhatja be, hogy egy hülyét választottak meg vezetőjüknek.

Az olaszok baloldali és jobboldali koalíciós populistáit felesleges boncolgatni, a taljánok mindig bohó populista népek voltak. Nem is mentek semmire. Most éppen ezt maxolják ki, aztán megunják. A költségvetésük tervezése során nagy hangon összekülönböztek Brüsszellel, végül halkan eloldalogtak. A digókat már csak így szeretjük.

Indexes barátaimmal ellentétben szerintem nem eljött a populista forradalmak kora, hanem most zúgnak el. Ennek persze meglesz a hatása hazánkban is, mert Magyarország kicsi, aranyos ország, amelyen kevés ráfordítással lehet statuálni. Mert a statuálás a lényeg, abból mindenki megérti, hogy vége.

"Hogyan tovább?"

A kérdés, hogy Viktor megérzi-e a trendfordulót? Vagy igen, vagy nem. Ha nem, akkor felkészületlenül fogja érni. Ha igen, akkor három eset van. Beleáll a harcba, bízva haverjai támogatásában, ahogy szokott, az ökör következetességével. Csakhogy Viktor viselt dolgairól a hatalmi centrumokban olyan terjedelmű kompromat gyűlt fel, melyhez képest a Háború és béke szolid Tesco-katalógus. A magyar társadalom pedig a kilencéves remek populista kormányzásnak nem látja eredményeit, a lecsúszás folyamatos, a rabszolgatörvénnyel pedig nyilvánvaló a magyar elit árulása. Ezeket könnyű úgy vegyíteni, hogy csúnya legyen a vég. A második eset, ha Viktor lépne ugyan, de a különböző helyen meglévő kompromatok nem engedik. Vicces pávatánc veszi kezdetét ekkor, élvezzük! A harmadik lehetőség, ha Viktor használja a józan eszét és rugalmasan elszakad a bukásra ítélt populista eszmétől. Nem is kell sok hozzá. Brüsszel felé kinyom egy messziről demokratikus elkötelezettségűnek látszó dumát, plusz egy kicsit többet csorgat vissza a Mangold-féléken keresztül, vesz pár tucat európai/amerikai gyártású tankot, helikoptert, repülőt és befogad tízezer migránst. Ehhez áthangszerelik a propagandát, Trafikos Balázs naponta húszszor citálja az istváni intelmekből az "egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő" részt azzal, hogy ezek a migráncsok jó migráncsok. Lehet valami hadova a magyarok befogadó nemzet voltáról, meg a keresztényi szeretetről. A Fidesz birkáknak mindegy milyen kolomp szól, csak szóljon, mert maguktól nem tudják, merre kell menniük. Az ellenzék pedig megkapja részesedését a legendás 70-30-as arányban. Ha az én Viktoromnak esze van, időben lép, ha nincs, hát az az ő baja.

Nekem csak abból van elegem, hogy Magyarország megint egy bukott eszme utolsó csatlósaként jól pofára esik.

Az én jó ember Viktorom új politikai termékként azzal állt elő idén, hogy Magyarország 2030-ra utoléri Ausztriát. Jó vicc. Emlékeztet egy másik "jó ember" beiktatási tréfájára, aki 1933-ban azt mondta: "Adjatok nekem tizenkét évet, és Németországra nem fogtok ráismerni." A német emberek megadták. Aztán 1945-ben tényleg nem ismertek rá a szétbombázott, halott, meggyalázott Németországra. És Viktor éppen tizenkét évet kér még. Nagy ravasz ez a Viktor, hiszen már kilenc éve kormányoz kétharmaddal, és Ausztriához mégsem sikerült közelebb kerülni. De majd tizenkét év múlva! Akkor igen!

Miért van a magyar emberekben a vágy, hogy egyszer elérjük a Nyugatot? Egyáltalán valós vágyról van-e szó vagy csupán a szokásos magyar szalmalángról? A nyugati felzárkózás gondolata furcsa magyar kisebbségi érzületből fakadó régi gondolat, elméleti rezgéseivel nem is érdemes foglalkozni, annyit azonban jegyezzünk meg, hogy XIX. század eleji felerősödése (nemzeti) liberális személyekhez köthető.

Gyakorlati oldalról már más a helyzet. A fent említett németek a rommá bombázott országukból harminc év alatt - rengeteg munkával, lemondással - csodaországot hoztak létre. (Mármint az NSZK-ban élők.) Csak úgy megjegyezném, hogy nekünk, magyaroknak harminc év telt el a rendszerváltás óta, és sehol sem vagyunk. Viszont minket még mindig lehet hülyíteni, hogy majd tizenkét év múlva, esetleg, talán vagy ki tudja mikor. Ennek a dumának Hunniában sosem jár le a szavatossága, Viktor csak felmelegítette. De vissza az időben! A magyar emberek 1975 körül már megtapasztalhatták a néhány hetes családegyesítés céljából Magyarországon nyaraló NSZK-sok gazdagságát. Bámultuk autóikat, ruháikat. Nagy kegy volt, ha a nyaralót kiadó házi urat megkínálták a kartonszám behozott dobozos sörrel, a gyerekeknek adott dobozos kóla még nagyobb kegy volt, inkább a Wrigley's rágót szórták, mint indiai gyereknek az aprópénzt. Aztán a konyhanémetül folytatott beszélgetésekből kiderült, hogy ezek az emberek nem nábobok, hanem derék középosztálybeli - annak is sokszor az alsóbb része - népek: postások, hivatalnokok, alkalmazottak. Bennünk, magyarokban pedig erősödött az érzés, hogy ha egyszer nem lesznek kommunisták meg orosz megszállás, akkor majd mi is élhetünk a munkánkból ilyen színvonalon.

Ez az érzület kapott nagy lendületet az 1988-as határnyitással. És ekkor kiderült, hogy a magyarok mit vettek észre Ausztriában, azaz kinek mit jelentett Ausztria. A többségnek Ausztria egy nagy bevásárlóközpont volt, és ezt talán meg lehetett érteni. Emlékszem, hogy a Három kívánság című műsorban egy kisfiú azt kérte, hogy vehessenek - ismétlem: vehessenek! - banánt a falujukban. Tibi bácsi elintézte. Karácsony előtt begurult a faluba egy Barkas, és a szépen sorba állított emberek vehettek két kiló banánt és két kiló narancsot. A szocializmus dicsőségére. Amikor ezek a lefojtott vásárlási igényű és lehetőségű emberek rászabadultak az osztrákokra, ők csak a megvehető árut látták. A videomagnót, fagyasztóládát, banánt és a Milka csokit. Nem néztek az osztrák élet mögé, a felszín nekik épp elég volt, és elég ma is.

Mi egy kicsit más szemmel néztük Ausztriát. Nem volt jobb a mi látásmódunk csak más. Mi egyből az üzletet láttuk, hála atyámnak. A család éppen le volt égve, kellett a finesz. Mi nem hoztunk fagyasztóládát és egyéb talmi baromságokat. Hoztunk viszont Commodore 64-et, mert arra volt piaci igény. A magyar vállalatok könyörögtek, hogy vehessenek a korábbi COCOM-listás termékből. Hétfő hajnalban indultunk, kedden beadtuk a boltba bizományi értékesítésre, szerdán jött a vállalati beszerző, aki pont azt és csakis azt vette meg, csütörtökön megkaptuk a pénzt, pénteken visszatettük a schillinget a valutalapra. A következő héten kezdődött elölről. Amikor a népek rácuppantak az osztrák utakra a banánjukért, és tömve voltak a határátkelők, kicsit változtatni kellett a figurán, már vasárnap kimentünk a portékáért. Igaz, Ausztriában vasárnapi boltzár volt, de a közös érdek innovatív megoldásokat eredményezett, mert osztrák magyar két jó barát a seftben. A felpörgetett életstílusnak, összetartásnak meg lett az eredménye, a családi kassza helyrebillent és még maradt egy kis tőke is a későbbiekre.

Közben pedig észrevettünk dolgokat. Például, hogy az osztrák határőr/vámos ki sem jött az irodájából, csak integetett, hogy menjünk. A magyar persze szívózott. A Mehrwertsteuer-t ott a boltban visszakaptuk, nem kellett bürokratikus huzavonával bíbelődni. És a szépen megművelt földek, az egymás mellett sorakozó parcellák látványára is figyeltünk. És a "kisegzisztenciákra", amelyek megélhetést nyújtottak a szorgalmasan dolgozóknak. És a tisztaságra, amely ott belülről jött. A magyar társadalom egy kis szeletkéjének ezt jelenti Ausztria. A többinek meg...

Emlékeznek még 2013. március 15-re? A meteorológusok sírva könyörögtek, hogy el ne induljon senki, mert országos havazás várható. De egy szittyának ne mondják meg mit tegyen! Különben is, be van fizetve a wellness, megvan véve a síbérlet! Elindult hát a szittya förgeteg. Az első hóbuckáig. Osztán ott megtört a lendület. Az országos szervek lehaltak, két nap totál káosz. A büszke hun belügyminisztériumtól csak hülye sms-ekre futotta. Viktor vezér megtekintett, de ettől a hó nem olvadt el. Eközben Ausztriában... Nos, ott nem volt káosz. Az utak szépen megtisztítva ragyogtak. Még arra is maradt érkezésük, hogy megalázzák a balkáni söpredéket, és beküldjenek három hóekét, amelyek pár óra alatt Győrig letisztították az M1-est.

A különbség...

Utol akarjuk érni Ausztriát? Igen? Hát, Viktor, van egy jó hírem. A többség utolérte Ausztriát. Videómagnó már nincs, fagyasztót, banánt, Milka csokit vehet bármikor bármelyik üzletben, nekik már eljött Ausztria. A polgári kisebbség pedig tudja, hogy sosem fogjuk utol érni Ausztriát, mert ahhoz teljesen más gondolkodás kell. Polgári. Nix stadion, nix haveri kapitalizmus, nix sajátláb, nix összeszerelő üzem, nix sunyi alattvaló, nix ugribugri. Kell normális oktatás, önálló egzisztenciát biztosító munkahely, kórház, ahová nem halni jár a Lélek, rendezett környezet, nemzetére, tudására méltán büszke állampolgár.

Ezek az értékek viszont olyan mértékben hiányoznak a magyar társdalomból, hogy tizenkét év alatt sem pótolhatók. Pláne, ha az elitnek nevezettek nem mutatnak példát. Ezért ha kérhetném, népámítás céljából ne kergessük Ausztriát, mert elegem van a felesleges futkosásból.

Furcsa érzés, ha az ember saját hazájában prófétává válik. Mi több mint öt éve mondjuk, hogy elegünk van, oszt most akár merre nézünk, mindenhol ilyen táblák alatt vonulnak a népek.

Bayer lovagnak meg elege lett a táblák alatt vonulókból, szervezne hát egy Békemenetet. Bayer úrnak egy hibája van csupán, a többiben tökéletes. Evangélikusnak keresztelték. Így sajnos nem avathatják szentté, mint Aranyszájú Zsoltot a trágár kocsmatöltelékek védőszentjét. Lám, milyen választékos káromkodással hirdette meg a Békemenet lehetőségét most is. A javaslata viszont éppen olyan, mint ő: tökéletes. Mi több, fantasztikus! Kezdjük a szervezőkkel. Csupa nyíltszívű magyar. Amikor még olvasgattam Bayer úr glosszáit, azok visszatérő toposza volt, amint srácként haverjaival a Várból nézik a Parlamentet reménykedve, hogy az a rohadt vörös csillag lehullik egyszer. Most meg Bayer úr összeáll a mocskos komcsikkal, és Békemenetet szervez. Mert hát a Munkásőr lap firkásza, a belügyi tudósító, az ifjú gárdista bezony csak mocskos komcsi, és miként aztat jó Kövér urunk megaszonta vala huszonöt éve: "Kommunista kutyából nem lesz demokratikus szalonna."  (Visszafelé működik a rendszer, szemünk előtt lesz a demokratikus szalonnából kommunista kutya.) Különösen az ifjú gárdista múltú, vörös fejjel ordibáló ipse érdekes, mert az Ifjú Gárdába tényleg csak a legalja tetű jelentkezett. Hát ezekkel akar vonulni Bayer úr? Vissza akarja rakni a vörös csillagot a Parlamentre Bayer úr?

Aztán mi lesz a molinón? Nem leszünk gyarmat? A német finánctőke által igényelt rabszolgatörvény után? Rossz az időzítés Bayer úr, pedig uraságod annak nagymestere a Fidesz 1994-es bukása óta. Akkor legyen az, hogy: Leszünk gyarmat! József Attila meg majd pörög egyet a sírjában, hiszen ő is próféta lett: "Adj magyarságot a magyarnak, hogy mi ne legyünk német gyarmat." A nagy magyarok német gyarmattá teszik az országot, a Békemenet pedig tapsikol hozzá. Schön!

És a legérdekesebb kérdés: Kik fognak vonulni? Az oligarchák nem szoktak. A garancsik, mészárosok, tiborczok - születési nevük: Orbán Viktor - nem vonulnak, olyan snassz nekik a jachtok, VIP-páholyok, magánrepcsik világa után. Viktor meg olyan dagi, hogy nem tudja lesétálni a Hősök tere-Kossuth tér viszonylatot. (Az egykori focista, szánalom.) A NER suttyók - megfogadva zordíjász barátunk építő kritikáját eltekintünk a lovag szó használatától - szintén nem vonulnak, még megfázik a Gucci meg a Vuitton Lajos. Hát akkor kik? Az acélos tekintetű nyugdíjasok szóba jöhetnek, csak lassú lenne a menet, mert a járókeret tuszkolása közben nem lehet szaporán haladni. És az is időt rabló foglalatosság, amíg a kiabálás miatt kiesett protkókat összeszedik a flaszterról és megpróbálják a megfelelő szájba illeszteni. Flóri zsákfalvakban olcsó kábszerrel szedált rejtett tartalékai adhatnának némi dinamikát a menetnek - a sok nyugdíjas láttán megnyalnák a szájuk szélét - csak akkor mások nem mennének, így érdekes lenne a Békemenet.

Van persze az ilyen hatalomtámogató összejövetelekkel még egy kis probléma. Kiszámíthatatlan a vége. Nicolae is milyen szépen szónokolt, aztán egyszerre lefagyott, és pár nap múlva egy iskolaudvaron találta magát. Értetlenkedve tapogatták egymás kezét az asszonnyal, hogy akkor ezt most így hogy. Nem jó beleszaladni a mások által már megkapott pofonba. Viktor van olyan ravasz, hogy el sem menne a Békemenetre, így a hívek ábrándulnának ki ikonjukból.

De azért csak igaza van Bayer úrnak, kellene egy Békemenet. Olybá tűnik ugyanis, hogy kezd nagy bajban lenni az ország, és jó lenne időben visszarángatni a tévútról. Viktor elkúrta, nem kicsit, nagyon. És nincs, aki figyelmeztesse, hibázott. Elvileg lenne a Janó, de a NER őt is lenyelte. Mint a viccben: Egy férfi megkérdi egy csinos nőtől, hogy hajlandó lenne-e tízmillió forintért lefeküdni vele. A hölgy igent mond. És ezer forintért? - kérdi a férfi. Mit képzel rólam? - fortyan fel a hölgy. Kedvesem, én pontosan tudom, hogy maga kurva, ha nem vette volna észre már csak az árról alkudozunk. - jön a válasz. Janó kapott Viktortól uli-buli alapítványára húszmilliárd forintot, ki van fizetve. Majd a részeg disznóknak előadott újévi beszéd bullshitjait lenyomja, a végén cinikus mosollyal boldog újévet kíván, aztán ennyi. Azok az állami szervek, amelyek elvileg azért vannak, hogy megfontolásra késztessenek, szintén Viktor zsebében vannak, onnan nincs kipofázás. (A régi Lezsák már verné a sátrat, a mostani aljaskodik.) A polgári értelmiség visszaszorult, helyüket töltik be a jól kézben tartható komcsik, akik Viktor ánuszának tisztogatásán kívül semmire sem jók. (Viktor legalább remélhetőleg élvezi.)

A Hatalom elkezdett erőből politizálni, ahelyett, hogy ésszel politizálna. Az erőpolitika pedig gyakran fordul át erőszakba. Kinek hiányzik ez? Egy hete tele voltak a tudósítások a lángoló Párizs képével. Most a magyar népképviselők ütlegelése, megalázása van a headlinokban. Kevés energiával nagy politikai haszon. Okos. A segghülye fidesz-komcsi propaganda észre sem veszi, hogy népképviselők megveretése a diktatúra sajátja, amely elég rossz országimázs. Mert mi lett volna, ha Hadházy úr éjjel beolvassa az öt pontját? Semmi. De a hülye fidesz-komcsiknak muszáj volt feszkót generálni, és összekovácsolni az ellenzéket. Na, ettől az idiotizmustól kellene eltántorítani Viktort egy menettel.

Ezért kellene egy polgári Békemenet, amely egyfelől képes lenne korrekcióra kényszeríteni a teljesen elszabadult hajóágyú módjára viselkedő Viktort, másfelől kezet nyújtana a barikád felett a most tüntetőknek. Mert igazuk van, és amit csinálnak az a helyes. Bizony ám Bayer úr! És tizenkét éve még Ön is így gondolta, ott a Szabadság-téren a TV székház előtt. (Lehettünk egymástól vagy húsz méterre.) És ami akkor helyes volt, az helyes most is. Több tiszteletet a tüntetőknek!

Ki is mondta az alábbiakat? "...az élet persze nem mindig könnyű. Sőt, van, amikor kifejezetten nehéz. De azért az élet mégis csak több mint a létfenntartásért folytatott puszta küzdelem. És amivel több, az teszi igazán széppé és fontossá a számunkra: a családunk, a gyermekeink, az emberi méltóságunk, a szabadságunk, a hitünk és a hazánk. És mindezt most meg kell védenünk! Ezért tehát, ezért tehát tartsunk ki, erősítsük meg a lelkünket, és küzdjünk."

Ennek a gondolatnak az érvényre juttatásáért kellene egy új, a nemzet egységét kifejező karácsonyi menet. (Na, egye fene, mivel karácsony van, eltámogatom a Dagit is, ha beáll, pedig most rohadtul elegem van belőle.)

A blogot kevésbé kedvelő olvasóknak teljesen igaza van, a blogger egy kattintásvadász köcsög. Mert egyáltalán nincs elegem az említett műsorból, kifejezetten szórakoztatónak találom, úgy várom, mint nyugdíjas Isaura felszabadulását.

Először azért a bírálat. A műsorból - neve ellenére - hiányoznak a VIP-ek. Persze már az is vitatott, hogy ki a nagyon fontos személy, de a produkcióban egészen biztosan nincs. A kezdetben még volt néhány celeb, aztán lemorzsolódtak. Nem tudom, hogy kaparták össze az alapkészletet, volt közöttük bonviván, díva, gigerli, aki éppen ráért, és azt hitte magáról, hogy tud főzni. És akit a menedzsere elengedett. Ám ezek csupán a nyúl szerepét játszották, hamar kiestek. Voltak, akik nem bánkódtak különösebben, a hosszas versenyzés láthatóan nem fért bele egyéb elfoglaltságaik közé. Mások kifejezetten pofára estek, mert azt gondolták magukról, hogy tudnak főzni, aztán leolvadt arccal vették tudomásul, hogy legjobb esetben is szerény műkedvelők. Maradtak jobbára az RTL alkalmazottai, akik sajátos csapatépítő program keretében főzőcskéznek, és néhány arc, akiknek most éppen nincs más. Sajnos ezt a vonulatot viszonylag korán fel lehetett fedezni, így nem okozott meglepetést a drámainak előadott továbbjutásos szeánsz.

A másik kritika a műsor hosszára vonatkozik. Sok. Egyfelől már sokadszor marinálják belugakaviárral a kobe felsálat, így bármennyire egzotikus is, unalmas. Másfelől a hetvenedszer újragondolt paprikáskrumpli sem hoz lázba. Addig játszottak a színekkel, a formákkal, az ízekkel, hogy egy zsírosdeszka felüdülést jelent a nagy műgonddal előállított ételekhez képest. Egy rövidebb, feszesebb show talán jobb lett volna. Bár a csatornát is meg lehet érteni, inkább foglalkoztatja celebjeit műsornak látszó valamiben, mintsem álláspénzt perkáljon nekik a semmiért.

Ennek ellenére szerethető ez a Konyhafőnök. Vagy talán éppen ezért szerethető? Az RTL alkalmazottai és a néhány ráérő/arra járó celeb összességében nagyon emberi produkciót hoz össze estéről estére. Nincs ugyanis tétje a dolognak, így van olyan versenyző, amelyik ettől függetlenül komolyan veszi a főzést, a másik lubickol, a harmadik megdolgozik a fizetéséért, ameddig ki nem rakják, a negyedik megunja és kiejteti magát, szóval laza az egész. (Valószínű, hogy a mesésnek gondolt tízmillió forintos díj sem más, mint alkalmazotti/szerződéses járandóság ebben a formában történő kifizetése.) Mivel nincs komoly tétje a dolognak, az alaphang is jókedvű. Úgyhogy már ezért megéri nézni.

A versenyzőket sajnos nem igazán ismerem, mégis sokszor lenyűgöznek elszántságukkal, bénázásukkal, elkötelezettségükkel, alázatukkal. Egy Péter nevű versenyző például halál komolyan odateszi magát, nagyon szimpi a srác. Kabát Péter - nomen est omen - sosem bundázó exfocista teljesen tök, néha még azt sem tudja melyik a jobb keze, de szórakoztató. Vehemensen alkot, az öt sört három ujj felmutatásával kéri, a többit már beleszelte a kajába. Egy Dóri nevű alkalmi hisztérika nem tudja miért van a sorozatban, de megszokta, hogy amíg ki nem írják, addig szorgalmasan hozza a figurát. Kiss Ramóna tündéri csajszi, bár kicsit többször húzta elő a kismama kártyát, mint illett volna. Soma a bolondos vénasszony szerepében kódorog a konyhában, amely azért nem áll messze személyiségétől. Csocsesz, a mulatós zene állócsillaga lendületesen, a séfek és a konyha iránti alázattal dolgozik elismerésre méltóan. Dr. Panyik Anitáról életemben nem hallottam, ettől még lehet nagyon fontos személy ez az amúgy szimpatikus, kedves hölgy. A telitalálat Risztov Éva. Elképesztően profi ezen a területen is. Vert helyzetből áll fel, ha kell, és ha úgy hozza a helyzet kreatív, lenyűgöző ételeket készít. Bennfenteseknek - idetarozik az ország fele - külön jó látni őt estéről estére, hiszen ő alázta szarrá férfiúi, férji, apai, emberi minőségében a rabszolgatörvényt benyújtó Kósa Lajost. Lajosunk lelki nyomorék, aki ezt a defektjét vetíti ki a magyar emberekre. Remélem Éva a döntőig menetel, így minden este röhöghetünk koszlott lelkű Lajos nyomorán. Peller Mariann szimpatikus hölgy, csak kicsit túltolja a "jól csinálom, ugye jól csinálom" szerepet. Akármiben lép fel, őt mindig biztosítani kell arról, hogy tehetséges, de biztosan és még mindig, és vegye végre tudomásul stb. Picit unalmas már, mert tényleg jó a csaj.

A legnagyobb telitalálat a zsűri. Fördős Z. sokat visszavett korábbi manírjaiból, ami maradt az élvezhető. Időnként a versenyzők és a zsűritagok poénkodásait alig tudja megfogni, maga is beszáll a jó értelemben vett ökörködésbe, miközben azért a műsor kereteit fenntartja. Külön szeretem, hogy a fiatalság által használt szlenget is becsempészi a műsorba, szóval: Adlak Z, gec'! Rácz Jenőről nem tudtam semmit, amelyet sajnálhatok, mert a pasas nagyon jó. Szakmája tudása a zsebében van, úgy szuvidál, mint senki. A rendelkezésére álló alapanyagokból remek poénokat főz ki, engem megvett. Ákos séfről már korábban írtam, az eltelt években annyi a változás, hogy kivette a krumplit a szájából, így jól hallható mondanivalója. Amire érdemes figyelni. A konyhaművészet a kisujjában van, emellett pedig annyi emberszeretet, humor, kedvesség jellemzi, hogy csak ámulok rajta. Nekem nagy fájdalmam, hogy hiába nyitott új éttermet, annak látogatója nem leszek gasztronómiai toprongyságom okán, de sok sikert kívánok neki, nagyon tisztelem és kedvelem őt.

Ki lesz a győztes? Valószínűleg Risztov Éva. Egyrészt a fent említett profizmusa okán, másrészt a versenyben maradtak közül nem lehet más. A piros csapat már csak a csatorna alkalmazottaiból áll, belőlük ciki lenne győztest hirdetni. A kék csapatban vannak a külsősök - Peller Mariann félállású RTL-es -, akikből Risztov Éva a "név". Szerény kalkulációm szerint ő az esélyes, a surranópályán esetleg nyerhet Peller Mariann. Aztán majd meglátjuk nyithatok-e jósdát.

A versenyzők beszólásai, botlásai, az arra való sokszor önironikus reagálás, a zsűri laza tréfálkozása sokszor megnevettet és ezzel a legtöbbet ad. Hiszen tudjuk: "Jókedvet adj, és semmi mást, Uram! A többivel megbirkózom magam." Ez a műsor jókedvet ad, ebben a szomorú világban, ezért nincs belőle elegem.

A rendes ember, mikor még nyílnak a völgyben a kerti virágok, még zöldell a nyárfa az ablak előtt, látja amottan a téli világot, és karácsonyra készít költségvetést. Ez a művelet arra is jó, hogy sorra vegyük a rokonokat eldöntve, akarunk-e ajándékozni, avagy örüljön a delikvens, ha nem keressük fel egy rövid szívlapátszólóval az orcájára neki. Aztán a szigorú rostán fennmaradtak mellé odaírjuk, hogy mennyire taksáljuk az irántuk érzett szeretetünket. A végösszeget látva szörnyülködve bekapunk egy vérnyomáscsökkentőt, és nem értjük, hogy miért hazudja mindenki a médiában, hogy pár tízezer forintot költ karácsonyi ajándékra. (Értetlenségünk fokozódik, amikor valamelyik bolthálózat pénztáránál/hitelpultjánál látjuk a bevásárlókocsikból kicsorgó műszaki cikkek garmadáját.) A szívszélhűdés előtt nyitott ablaknál lassan nagyokat lélegezve szépen elképzeljük, hogy mennyit kell spórolni az év végéig. Oszt' megnyugszunk. "Haha." – hallatszik fentről, ha jól figyelünk. Der Mensch Tracht und Gott Lacht. (Ember tervez, Isten nevet.)

Kezdődik a mosógéppel. Kicsit több mint négyéves. Köhög, prüsszög és megadja magát. Ezzel generációs vita indul a családban, mert a fiam szerint dobjuk ki, vegyünk másikat. Na de nem oda, Buda! Amit lehet reparálni, arról nem szabad lemondani, hívok szerelőt. Némi egyeztetés után jön. Már első ránézésre sem gerjed bennem a bizalom, aztán amikor elkezdi vakarni a fejét hümmögéssel egybekötve, igazat adok a gyereknek. Minden áron el akarja vinni a szervizbe, mert csak ott lehet javítani, érdeklődjek egy hét múlva, akkor megmondja mi a baj. A mennyibe kerül? - kérdésre újabb hümmögés, a szemén láttam a lehúzási szándékot. Udvariasan elhajtom, de a fejvakarásos mutatvány négyezer forintot ért. Csökkentve a kárt feldobom lomisoknak a mosógépet, a jelentkező el is vinné ingyé'. Szerencsére a levantei vér csak lassan válik vízzé, így legalább fogok egy húszast. Aztán jön a következő vita az új beszerzéséről. A női tagozat valami csilivilit akar. A skót frakció szerint, ha négy év múlva ki kell dobni, akkor felesleges túlzásba esni, az olcsóbb éppen úgy kimos. Mivel a családi diskurzusba a vakkomondort nem szoktuk bevonni, marad a konszenzusos döntés. Legnagyobb meglepetésemre egyszer csak elállnak a drága gép igényétől, veszünk egyet olcsón. Mielőtt e diadal okán a papucs alfahímnek érezhetné magát, rájön, hogy valami ritka jelenséget élt át: a női bölcsességet. A karácsonyi meglepetéseket nem kockáztatják a puccosabb mosógéppel.

Éppen kikecmergünk az előző kiadásból, amikor ránk telefonálnak vidéki szomszédaink, hogy egy viharosabb szél megbontotta a tetőt. Tíz-tizenöt cserép, de így nem mehetünk neki a télnek. Százhetven kilométerről megbízható tetőfedőt szerezni nem könnyű. Nekünk sem megy, viszont az utcában lakó nyugdíjas mérnök barátunknak jutalomjáték az unalmas őszre. Pikk-pakk megszervezi, ámulunk profizmusán. (Innen is köszönet érte.) Sajnos az utalás fáradságos munkájának terhét nem veszi le vállunkról. A guta kerülget, de még nem üt meg.

Na, majd most! Bedöglik az autó. Valami motorikus hiba, alig kerül a javítás párszázezerbe, pedig az autószerelő évtizedes ismerős, nem kaszál rajtunk. Ezzel egyidőben megérkezik a hideg. A hideg idővel pedig a gázkazánon a sor, hogy tönkremenjen. És tönkremegy. A gázszerelő régi jó emberem, akkor is őt bíztuk meg munkával, amikor pangás volt az építőiparban, a fizetésnél sem szoktunk vacakolni. Fortuna kereke fordult, most gyakorlatilag nem lehet mestert kapni, de ő jön. Még aznap. Fantasztikusan érti a munkáját, pár perc alatt megjavítja, estére már tudunk fűteni. A munka végeztével a szája megkérdi akarunk-e számlát, ám a keze nem matat a számlatömb után. Nagy a kísértés, hogy túlárazott, kongó stadionokra fizessek-e adót évi ötszáz milliót kereső botlábúaknak vagy a család öngondoskodására tegyek félre inkább. Jogkövető polgár vagyok. Csak az a jog, csak azt tudnám követni, hiszen olyan fürgén sasszézik.

A mosogatógép bedöglése már meg sem rázott. Sztoikus nyugalommal megnéztem a neten, hogy mi a hiba és megjavítottam. Ha a szerencsétlenkedést javításnak lehet nevezni természetesen. A rajtam kacagó Isten megkönyörült és elküldte a Szentlelket, hogy tartsa össze. Azóta műkszik. Amilyen mázlim van, karácsony előtt fogja végleg megadni magát.

Annak érdekében, nehogy elbízzam magam a mosogatógépes siker után, néhány nap alatt kiég vagy nyolc égő. Piti összeg a többihez képest, de ez is kiadás. Ravaszul veszek egy tucatot. Jól tettem, mert másnapra kiégett még kettő.

És hol van még karácsony? Félve pislantok a tévére, mobilokra, laptopokra, hogy mi jöhet még? Ha ez így megy tovább, végig kell járnom a lakótelepeket - szigorúan vasárnap délután kettőkor - ordibálva, hogy: El Greco van olcsón eladó!

Azt hiszem legközelebb a gonosz házi manókat is be kell terveznem a költségvetésbe, és valami pogány rituálé keretében megnyugtatni őket, hogy ne legyen elegem az egyszerre tönkremenő tárgyakból.

Nézem az M5-öt - ez a csatorna talán az egyetlen nézhető a közszolgálati szemétkupacban -, ahol éppen arról diskurálnak, hogy miért nincsenek történelmi filmek. A beszélgetés egyszerre volt szánalmas és nevetséges. A résztvevők gyönyörűen hozták az "üléspontom határozza meg az álláspontom"-elvet. Az a fickó, aki bent csücsül a tutiban, mindennel meg volt elégedve, az, akit a büdös életbe nem vesznek be, hőbörgött derekasan, az, akinek eddig csöppent, de reméli, hogy a jövőben csurran, suksükölt a plafont nézve.

Nem értem, hogy mit nem értenek ezek a nemzetthyek. A nemzeti duma ugyanolyan politikai termék, mint a polgári Magyarország volt, csak a nemzetthy oldal magyarjai kicsit hülyébbek, mint a polgáriak, nem hajlandók észrevenni saját manipulálásukat, és akkor sem akarnak felébredni a valóságra, ha minden eszméjükkel naponta törli ki seggét jó Viktor. Inkább egymással vitatkoznak szomorúan konstatálva, hogy ikonjuk kilencedik éve kormányoz a világ dicsőségére, a magyar gazdaság állítólag remekül teljesít, akkor meg miért nincs film a pozsonyi csatáról, a nándorfehérvári diadalról és a többi felemelő magyar tettről. Hiszen még a komcsik is tudtak történelmi filmeket forgatni, azokból élünk most is. A nemzetthy oldal meg képtelen filmen megjeleníteni régi dicsőségünk, amely így marad az éji homályban. Aztán a kognitív disszonancia elméletet szépen igazolva megtalálják a felelőst - ki nem mondva csak sunyin sejtetve - Vajna filmügyi kormánybiztosban. Szegény, szegény szamarak!

Nem tisztem védeni ezt a Vajna nevű kóklert, de aki azt hiszi, hogy ennek a figurának az a kormányzati küldetése, hogy történelmi filmek készüljenek, az nagyon buta. Bandi bácsi igazi amerikás magyar szélhámosként érkezett haza az ottani adóhatóság elől menekülve. (Azóta a magyar adófizetők pénzéből szerencsére sikerült rendeznie a felhalmozott néhánymillió dolláros tartozását.) Éppen jókor jött, mert a 2010-es választásokon győztes - hatalmi szempontból viszont pengeélen táncoló - még liberális demokrata Viktor több területen nehéz helyzetben volt, amit tetézett a nemzetközileg kiváló kapcsolatokkal rendelkező filmesek folyamatos akciózása. Viktor azzal a mandátummal nevezte ki Bandi bácsit, hogy szedálja őket.

És Bandi bácsi néhány tízmilliárd forintból ezt meg is tette. Ballib barátaink valahogy akkor nem aggódtak a közpénzek ellopása miatt, pedig lett volna rá okuk bőven. Ma már alig emlékszünk, de bizony rendszerszerűen loptak közpénzt ballib filmesek. Voltak ott tízmilliókra taksált - soha meg nem valósult - filmszinopszisok, a pénzosztásról döntő tanársegédje által beadott pályázatok, elkésetten benyújtott mégis szépen dotált pályaművek, szóval minden, amely filmművészetileg alig, büntetőjogilag viszont években értékelhető lett volna. Aztán valahogy ebben a körben is elmaradt az elszámoltatás, és ballibék azóta sem követelik. Sőt, Bandi bácsi nagyvonalúan kifizette a gyanús szerződéseket is, cserébe megszűnt a hisztizés. A bolondnak is megérte. És az óta hasít a filmeseknek felkínált orbáni alku: kussoltok, cserébe kaptok pénzt a semmire. Bandi bácsi pedig ipari méretekben újraindította a '60-as évek elején megkezdett Makk-Jancsó-Hernádi-Szabó hagyományt és rászállt a fesztiválfilmekre. Már nincs az a pálma, medve, oszi, papucsállatka stb., amit ne hoztak volna el a magyar filmek. Ezzel megvannak a látszateredmények. Csak éppen közönségnek szóló szórakoztató - benne történelmi - filmek nincsenek. (Esetleg a Kincsemet lehetne kivételként említeni, ha említésre érdemes lenne.)

És - ahogy állnak a dolgok - mostanában nem is lesznek. Sem szándék, sem tehetség nincs hozzá. Egyik oldalon sem. A ballibekhez kapcsolható filmeseknek közel negyven éve nincs mit mondaniuk. Saját köldöknéző, művészieskedő zárványukban elvannak egymást hype-olva. Témaválasztásukkal leragadnak általában valami kisebbségi problémánál, amely nem érdekel senkit, erre megsértődnek. A megsértett psziché szerencsére egy valag közpénzzel gyógyítható. A nemzetthy oldal sem tud érdekes filmeket készíteni, mert ők vagy a múlt idealizált (sosem volt) szépségén merengnek vagy tanítani akarnak. Az eredmény elborzasztó. A Honfoglalás nézhetetlen, a Juliánus barátnál nincs lejjebb, a Sacra Corona nyomokban filmet tartalmazott, a Hídember egy lebomló (színészi) elme látványa, a Lovasíjász szuicid hajlamúak elől elzárandó, a Szabó Magda-adaptációknál csak Kurtág legújabb operáját tudja jobban használni a CIA vallatásainál. E tapasztalatok alapján inkább ne is legyenek történelmi filmek. Az ősök nem érdemlik meg, hogy húsz hagyományőrző eljátssza a pozsonyi csatát, a nándorfehérvári diadalt, miközben minden apró vacak hitelességéért - jobb oldalon hordták-e akkoriban kösöntyűt vagy a hátukon? - egymást szidják a résztvevők.

Talán csak egy - nagyon halvány - remény van. Ha a mai fiatal nemzedék filmesei látványosan kivágják a kultúrkampf megosztó hülyeségeit a büdös francba. Tessék észrevenni, hogy ha megmaradunk ebben a szekérváras szutyokban, az lehet kényelmes, esetleg egyeseknek ki is fizetődik, csak sehova sem vezet. Új Várkonyi Zoltánok/Zsurzs Évák kellenek, akik leszarják a népies-urbánus ökörködést, és friss lendülettel hoznak létre valami olyat, amely a közönség számára fogyaszthatóan, szórakoztatóan újítja meg a magyar filmkultúrát. Nem kell tanítani, lelkiismeretet furdaltatni, piedesztálra emelni vagy borongani, be kell vezetni a három K intézményét (kardozás, kaland, k*rás bocsánat: szerelem). Aki azt hiszi, hogy elődeink a magyarság fennmaradásán agyaltak 0-24-ben, az olvassa el például Rotenburgi János hatszáz éve készített magyar nyelv kalauzát vagy Verseghy Ferenc "Az első egyesülés" című alkotását, amelyet méltatlanul ritkán szoktak szavalni katolikus legény egyletek versmondó versenyén, pedig hát ugye Verseghyt a Marseillaise első fordítójaként tartja számon az irodalomtörténet.

Elegem van a búvalb*szott magyar filmekből, jöjjön át végre az életöröm a vásznon - akár történelmi köntösben is - mert: "Gyűlölöm, azt, aki telt kupa mellett, bort iszogatván, háborút emleget és lélekölő viadalt. S kedvelem azt, aki bölcs és Aphrodité meg a Múzsák szép adományairól zengve szeretni tanít."