Van az úgy, hogy az ember gyereke azt hiszi - mert hinni akarja -, hogy szeretett Viktorának még megvan a józan esze. Sőt, időnként használja is. Aztán kénytelen rájönni, hogy sajnos nem. Amikor Viktor az első Kormányinfón azt mondta, hogy a jegybankelnök kinevezésében nem lesz meglepetés, azt hittem, hogy ezt úgy kell értelmezni, hogy: Nem, lesz meglepetés. Mert ennek lett volna értelme. Viktor azonban mégis kineveztette ezt a tök alkalmatlan, immorális, komoly egészségügyi problémájával megbirkózni nem tudó, hatalommániás frátert, akiről, ha az Országgyűlés épületében lennénk azt is mondhatnánk, hogy lop. És aki Viktor érthetetlen bizalmát gyorsan meg is hálálta. A maga módján.

Valami hosszú nevű kamara tartotta évi szeánszát, ahol Viktor volt az attrakció. Ennek a műfajnak az a koreográfiája, hogy először jönnek a felszopók, végül Viktor a fején glóriával. A kamara elnökének volt az a feladata, hogy sok érdektelen számmal alátámassza, hogy milyen nagyszerű ma vállalkozónak lenni, soha ennyit nem fordítottak..., soha ilyen jól... stb. Beszéde végén pedig csontig be Viktornak, akinél nagyobb hazafit és gazdaságfejlesztőt nem látott az ezeréves haza. (Udvarias taps, ásít, lapoz.) Aztán jön Matolcsy, aki elmondja, hogy a forint stabil, és ez mennyire, de mennyire jó a gazdaságnak, éljen Viktor. (Udvarias taps, ásít, lapoz.) Végül a felszopók gyöngye Miska, aki rizsázik valamit az államháztartás stabilitásáról, a vállalkozások versenyképessé tétele érdekében hozott kormányzati intézkedésekről, és természetesen éljen Viktor. (Udvarias taps, ásít, lapoz.) Ezek után jön Viktor, aki az EP-választásra kanyarodva elmondja, hogy: Brüsszel, családvédelmi, megvédjük. Erre a jelenlévők szűnni nem akaró tapsban törnek ki, extázisba esnek, hangosan éltetik Viktort, vastaps lesz, leszakad a csillár a nagy örömtől, hogy hallhatták szólni a Géniuszt, magát. De nem ez lett. Mert Matolcsy ellopta a showt, szarrá alázta Viktort, és agyonvágta a kormányzati kommunikációt. Hiába, Gyurka nem kifejezetten csapatjátékos.

Ha valaki éppen erre az eseményre csöppent ide a Szíriuszról, azt hihette az események alapján, hogy Matolcsy a miniszterelnök, Viktor meg valami segéd a Dumaszínházból, aki levezeti a felajzott kedélyeket. Gyurka ugyanis programot hirdetett, Viktor száját nyalogatva kényszeredetten állapította meg, hogy neki csak a csont maradt, mert Huba vezér lerágta a húst. Huba ráadásul előre megfontoltan b...szott ki Viktorral, mert előadása előtt közvetlenül az MNB honlapjára is kitetette a 330 pontból álló kormányprogramot, amely valami különös oknál fogva nem a kormányfőhöz, hanem a jegybankelnökhöz kötődik. Talán ezt hívják unortodox alkotmányosságnak Magyarországon. Látod Viktor, megérte ezt a Matolcsyt kineveztetned, pedig mi szóltunk. Gyurka gyorsan meg is hálálta a bizalmadat azzal, hogy hülyét csinált belőled.

Először is a jegybankelnöknek nem feladata belepofázni demográfiai, egészségügyi, oktatási kérdésekbe. Neki az a dolga, hogy őrködjön a forint stabilitásán, ami azért - láthattuk az elmúlt nyáron - Gyurkának sem megy mindig. Az ország irányítása az alkotmány szerint a miniszterelnök munkája. Lehet, hogy Gyurika úgy érezte, Viktor túl sokat foglalkozik üzleti ügyekkel, meg focival, így nem ér rá kormányozni, ezért majd ő megmutatja. Gyurka tehát megpróbálta rávezetni Viktort, hogy mi is lenne egy kormányfő dolga, ha nem meccsekre repkedne meg pénzt hajhászna. Helyes. Csak így tovább.

Mellékesen Gyurrika tönkrevágta az egész kormányzati kommunikációt is, hiszen már egy hete nem Viktor családvédelmi kampánya megy, hanem az: "Érjük utol Ausztriát!" című Matolcsy-műsor. Mindenki ezt a 330 pontot magyarázza, Viktor magyartenyésztő programjával senki sem törődik.

Ugyanakkor azért szerencséje is van az én Viktoromnak, mert az ellenzékben senki sincs megáldva tizedannyi politikai vénával sem, mint Viktor. Ezek a politikai gondolkodás ellen beoltott ellenzéki politikusok elkezdték támadni a Matolcsy programot, hogy "így megvalósíthatatlan" meg "úgy hülyeség"... Tudják, kérem, mit csinált volna az én Viktorom fénykorában? Matolcsyval szopatná halálra a mostani Viktort. Meghirdetné, hogy ne 2030-ra érjük utol Ausztriát, hanem 2025-re. Ehhez valósítsuk meg a 330 pontos programot. Most. És beadná Matolcsy elképzeléseit törvényjavaslatnak. Például az egyszámjegyű SZJA-ra vonatkozót a következő adóévtől. Mit csinálhat erre a kormánytöbbség? Leszavazza? Akkor lehull az álarc. Megszavazza? Olyan lyukat üt a költségvetésen, hogy ihaj. És az egyéb nyilvánvaló marhaságokat is, meg a Fidesz deklarált programjával szembemenőket is. (Az egészség nem üzlet!) Ezekkel mit csinál a Viktor, hiszen mindegyik indokolásához szépen odakanyarítják, hogy Matolcsy György MNB elnök úr javaslata szerint erre a törvényre szükség van. Megszavaztatja? Na, az szép lenne. Leszavaztatja? Akkor az MNB-elnök egy hülye. Csudás forint árfolyamunk alakulna. Tehát ha az ellenzék nem teljesen idióta, az EP-választási kampány kellős közepén Matolcsy állatságaival kezdi el ütni a kormányt. Viktor pedig megköszönheti Matolcsynak a belé helyezett bizalommal való visszaélést.

És ez Viktort ismerve meg is fog történni. Valamelyik baloldali lapban majd megjelenik, hogy egy M. Gy. monogramú vezető tisztségviselő apja ügynök volt, vagy a Magyar Nemzetben egy nevesincsszerző felvisít, hogy „Matolcsy a kapuk előtt!” vagy az unokatesó viselt dolgairól kezdenek cikkezni, esetleg Zitácska jön a képbe. De ez Gyurka esetében édeskevés. Óriási hatalommal ruházta fel Viktor, gyakorlatilag perceken belül bedöntheti az egész bankrendszert.

Fel van adva a lecke Viktornak, miként vegye ki a cédulát elszabadult Góleme szájából. Ha elege lesz Gyurkából egyet tehet, ráolvassa, hogy: Matolcsy 88888888!

Viktor elégedetten szippantotta be új munkahelyének friss festék- és faillatát. Aztán kiment az erkélyre, és lenézett a szürkén poros, szmogos városra és az alant hömpölygő Dunára. A kellemes érzést Tóni pasa rontotta el, aki először a Fidesz népszerűségi mutatóival érkezett. Hát ezek olyan mélyen voltak, mint Várból a Duna. A magyarok nem értékelték a karácsonyi ajándékként kapott rabszolgatörvényt és csodálkoztak, hogy nemzeti kormányuk miként árulhatta el őket ilyen szemérmetlenül a multiknak. Viktor ráncolta is homlokát, de látszott Tóni pasa ábrázatján, hogy van még a rossz hírből. És átadta a Nemzeti Kozmetikázási Hivatal egyelőre titkos jelentését arról, hogy kb. ötvenezerrel kevesebb magyar lett e hazában egy év alatt. Viktor összehúzta szemöldökét és halkan megkérdezte Tóni pasát, hogy ez meg hogy a büdös rossebbe lehet, mikor 2018-at ő személyesen nyilvánította a Családok évének. Tóni pasa csak hebegett, mire Viktor megvetése jeléül átköpött a szomszéd erkélyre. Ott éppen Janó egyeztetett arról, hogy elég lesz-e a globális felmelegedés megakadályozása érdekében a havi 2,7 millió forintért bérelt iroda, vagy a téma súlya négymilliós bérleményt igényel. A nyakába landoló csulát Esőisten bosszújának vélte, mivel Viktor időben visszaslisszolt a szobájába. Ott szomorúan nézett kedvenc focilabdájára, mert legbelül tudta, hogy utoljára ilyen népességcsökkenés akkor érte hazánkat, midőn Szulejmán magyarokkal törte le az isztambuli rabszolgapiac árait.

Szerencsére naptárára siklott tekintete, amely szépen bekeretezve jelezte neki, hogy beszédet kell mondania hű szpáhiainak. De mit mondjon? Már huszonegy éve kell beszélnie a csillogó szemű várandós szpáhik - mindegyik vár valami kis birtokocskát - előtt, unja piszkosul. Várandós..., csökkenő gyerekszám... Megvan! Akkor erről rizsázok! - jött egyenesbe magával. És lőn. Misi picit aggódott, hogy mennyibe fog ez kerülni, de Viktor megnyugtatta, hogy kevésbe. Vagy semmibe. A megvalósítás elcsúszik a távoli jövőbe, a nyár közepén meg ki emlékszik már mit zagyvált Viktor februárban. A lényeg, hogy tematizálta a söpredéket az EP-választásokig, és nem a rabszolgatörvényről megy a diskurzus. A jeles napon felvette legszebb reményárus gúnyáját - kicsit szorított itt-ott - és megtartotta nagyívű beszédét, amelytől néha maga is majdnem elszunnyadt. Mikor lejött a színpadról, már azt sem tudta miket hordott össze. De innen kezdődött a mese megmagyarázásának hálás feladata.

A hivatalosságok közül többen is nekiálltak értelmezni a Géniusz mondatait. Páros napokon kiderült, hogy nem úgy, nem akkor, nem annyi. Páratlan napokon pedig az, hogy de úgy, csak nem akkor, és majdnem annyi, csak még tisztázni kell. Normális emberek ezt összevissza hazudozásnak tartanák, de a magyarok hinni akarnak a mesében. A lakájmédia is beindult, ők szócsőként erősítették fel a mondandót, bár nem tudták mi az. A minőségi újságírás letéteményesei - a franc se tudja minek - belementek a játékba, és elkezdték megfogalmazni kételyeiket. Például kiszámolták mennyibe is lenne az egész, meg kiket érintene stb. és végül arra jutottak, hogy az eredmény a magyar fociéhoz fog konvergálni. No, erre rágott be Viktor, aki minden reggel arra kel, hogy ellenszélben kell dolgoznia a baloldali liberálismédia-túlsúly miatt. (Csak tudnám, minek olvassa őket ahelyett, hogy saját újságjaira kelne.) Viktor közös barátunktól - Howard P.-től – jól tudja, hogy: "Pénzzel mindent lehet. Csak szégyent vallani nem.", ezért bevágta a durcit, és közölte, hogy aki nem él az általa biztosított lehetőséggel, az ne rontsa kedvét azoknak, akik szeretnék igénybe venni a támogatásokat. Nem is merünk mi fanyalogni, inkább bemutatjuk, hogy milyen sokan járnak jól ezekkel a remek intézkedésekkel.

Például a falusi CSOK-kal. Az ellenszél fújói szerint senki sem fog az élhetetlen falvakban házat venni, előbb korszerűsíteni kellene őket a XXI. századnak megfelelően munkahely, közlekedés, oktatás, orvosi ellátás stb. megteremtésével. De nincs igazatok huhogók!  Tudjátok mennyi rejtett tartalék fogja igénybe venni ezt a támogatási formát értő vajdák segítségével? Hogy ne érje szó, a ház elejét befestik majd szép rózsaszínre, a többi a boltocskázás nevű szubkultikus rituálé során fog kiválóan hasznosulni. Mint Tiszaburán a szociális tűzifa. És én is veszek a gyerek nevére balatoni nyaralót. Ott van a gyönyörű Rémfülöp. Veszprém, Tapolca, Keszthely közel, a falu beleesik a CSOK-kategóriába, a gyerekek is, hát miért ne vegyek pöpec nyaralót a Balcsinál, ha adja Viktor a zsét? Áldassék a neve! Nem rinyálni kell polgártársak, hanem megoldani okosba. Ez a magyar virtus!

Meg a tízmilliós hitel, amelyet a mai állás szerint hitelbírálat és fedezet nélkül kaphatnak, akik arra járnak. Köcsög ballibek, mit aggályoskodtok, he! Képzeljétek el inkább, amint Nagylöttyös Roland és az ő oldalbordája Tüzeságyékú Boróka az Úr 2019. éve július havának második napján megközelítenek egy random kiválasztott bankot, ahol Ügyintéző Imola orra alá dugják a következő szövegű cetlit: "Csak semmi cicó! Ha nem kapjuk meg a pénzt, helyben elkezdjük legyártani a nemzeti bébit!" Erre Imolácska pironkodva tolja is át a fejenként tíz misit az asztalon. Tekintettel arra, hogy nincs hitelbírálat, így a KHR sem használható, más nyilvántartás pedig nem áll rendelkezésre a hitelfelvevőkről - és úgy néz ki nem is lesz - a modern Bonnie és Clyde ezt a mutatványt annyiszor ismétli meg ahányszor akarja. Augusztus végén nincs más dolguk, mint elsétálni egy szimpatikus szír pénzváltóhoz, ahol a fáradságos munkával fejenként összekapart ötszáz milliót átváltják dollárra. Innét pedig simán meg lehet valósítani a gyermekkori álmokat, mondjuk Maci Laci-matrjoska babákat áruló butikot a Yellowstone Parkban, matrózkocsmát Aucklandban, vagy ha belefáradtak az élet viszontagságaiba, akkor visszavonulhatnak és heverészhetnek Miami kellemes strandján, mint a többi amcsi nyugdíjas. Egy dolgot kell csak a fejükbe vésni: soha ne menjenek Éhesország környékére. Degeszre tömött zsebű magyarok százezrei fogják elárasztani a világot, a kivándorlás olyan mértékű lesz, hogy Viktor leszorítja Batu kánt a magyarságkiirtási verseny listájának magasan vezetett első helyéről.

Hát nem nagyszerű lehetőségeket ad a Viktor? Az Átlag Hülye Magyar Adófizető pedig sivalkodik, és felelőtlenül rontja Viktor jó kedvét, mert - bár józan eszével tudja, hogy ebből semmi sem lesz - elege van a csalárdvédelmi akciópogromból.

Bambulom valamelyik közszolgálatinak mondott adón ezt a Hogy volt? elnevezésű performanszt, és ámulok amint Radványi Dorottya profiként elnyomja a folyamatosan rátörő ásítást, hallgatva a nagyszerű életpályákat és az érdekfeszítő történeteket. Ennél mi jobbat tudunk, ezért környezetünkben fellelhető érdekes emberekkel készített interjúinkat megosztjuk Önökkel. Elsőként egy igazi rocksztár nyílik meg előttünk, azután pedig egy színészóriás életével ismerkedhetünk meg.

I. Ratyánszky Ignác rocksztár

Riporter: Először is, hogy lettél az ország kedvenc zenésze? A haladó művészeti körök népszerű Ratyija és Náci, az antiszemita ikon egyben? Mi a titkod?

R.I.: Mert csak zene van, tudod? A jó zene híd az emberek között, tudod? És az én zeném jó zene, tudod? Univerzális. Ezt csinálom már hatvan éve, idén lesz a jubileumi koncertem az Arénában, tudod?

R: Hogyan alakult az első együttesed, és miért lett A. Kamill a neve?

R.I.: Az 524-es szakmunkásképzőbe jártunk, az ívhegesztés nem érdekelt, ezért összeálltunk a fiúkkal és alakítottunk egy együttest. Eredetileg Kamilla lett volna a nevünk. Akkor lépett fel Feleki Kamill, és a plakátokat az iskola nyomdájában készítették, mi meg lenyúltunk belőle vagy ötvenet. A Kamill című előadás plakátjait csak ki kellett egészíteni egy pacával. Így lettünk A. Kamill. Nagy sikerünk volt, klubot is alakítottunk. Hát így kezdődött.

R: Milyen hangszeren játszol?

R.I.: Először fésűn játszottam. Úgy volt, hogy a Pecő apja - aki nem tudná, Pecő, Potok Ernő - hoz ki a gyárból gitárnak való faanyagot. A Pecő faterja ugyanis bútorgyárban dolgozott. De a rendészek elkapták, így nem tudtunk a fellépésre összeragasztani gitárt, ezért maradt a fésű. Rátettem egy selyempapírt, és már dübörögtünk is. Később megtanultam csörgődobon játszani, de igazi profiként a triangulum vált ismertetőjegyemmé.

R.: Mi volt a legnagyobb sikeretek?

R.I.: Adod itt, mintha nem tudnád... A "Tele van a zacskóm, szopogasd a makkom" című számunk a Vasfüggöny mögött élő fiatalok szexuális forradalmának jelképe lett, sokáig vezette a slágerlistát is.

R.: Meddig?

R.I.: Négy percig. Véletlenül bekapcsolva maradt a műsorvezető mikrofonja, amikor ezzel a kéréssel fordult a gyakornok lányhoz. Lett nagy botrány, bár a vonalak sisteregtek.

R.: Mennyi lemezt adtatok el belőle?

R.I.: Semennyit. Az Erdős nem engedte, hogy lemezünk legyen.

R.: Nem csodálom, hogy ilyen szókimondó nótát nem engedtek.

R.I.: Á, nem azért. Van benne egy rész, amely így szól: "Jegyezd meg jól, Honolulu kell, nem Kamcsatka! A-a-a, je!" Erre mondta az Erdős, hogy mi Amerikát propagáljuk, a Szovjetuniót meg leszóljuk. Rendszerellenes zenekarnak meg nem lehetett lemeze. Minket üldöztek.

R.: És igaz, hogy a koncertjeiteken macskákat boncoltatok élve?

R.I.: Á, dehogy. Ez csak olyan mendemonda. Összesen egy koncertünk volt az iskola aulájában. A pedellus ki is vágott volna minket, ha összemocskoljuk a sulit.

R.: Mondhatjuk, hogy Erdős törte szét az ígéretesen indult karriert?

R.I.: Mondhatjuk, igen.

R.: Aztán te mégis megmaradtál a zeneiparban. Miért?

R.I.: Mentem volna három műszakban hegesztőnek? Vettem magam mellé pár zenész srácot, és én lettem a főnök. Ezek írogattak vonalazott papírra érdekes jeleket - később tudtam meg, hogy ezt kottának nevezik - én meg adtam neki jó blikkfangos címet. Amikor kész volt, levédettem a jogdíjért. Ezek olyan hülyék voltak, hogy azt sem tudták mi az. Aki pofázott, azt kiraktam. Profizmus kell apám!

R.: És jöttek a sikerek!

R.I.: Igen, először az 1965-ben rendezett Táncdalfesztivál közönségdíját nyertük meg a "Nem vagyok én matyó hímzés" című népdalos hangzású rockkal, amely az első magyar nyelvű nóta volt ebben a műfajban. Aztán beindult a buli, megalakítottam a Pornográf együttest, többször indultunk a Szopoti Zenei Fesztiválon. Szóval ment a szekér.

R.: Az egyik zenekaroddal majdnem disszidáltatok is. Hogy történt?

R.I.: Ja, ezt mindig el kell mondani, már én is unom. Ültünk egy dublini koncert után, és megkeresett egy angol manager, hogy tud jó szerződést, csak maradjunk kint. És az együttes szavazott. Végül öt-kettő arányban a hazatérés mellett döntöttünk. Nem volt ebben semmi meglepetés, ennyi háromperhármas minden zenekarban volt.

R.: De nem ez volt az utolsó zenekarod...

R.I.: Nem, a '80-as évek elején a rockabilly felé vettem az irányt, megalakítottam a Pannoniát, aztán a Modern Pannoniát, végül a Nagyon Modern Pannoniát. Jó bulikat nyomtunk.

R.: Aztán jött a rendszerváltás.

R.I.: Igen, be is fuccsolt az amerikai életérzésnek. Ekkor alakítottam meg az Igazság nevű formációt, amelyet 2011-ben Magyar Igazságra változtattam.

R.: Egy időben nagyon eltűntél...

R.I.: Hát igen, akkor alig játszottam. A celebkedés, teheccségkutatókban való zsűrizés nagyon lefoglalt.

R.: És most mégis sor kerül a hatvan éves jubileumi koncertre, Kik lesznek ott?

R.I.: Hát a Pecő nem, mert amikor szétment a zenekar - az Erdős miatt - akkor neki a faterja szerzett egy állást a Munkásőrségnél. Ő pucolta a bakancsokat. A rendszerváltás után egyből nyugdíjas lett. Aztán mikor a Horn beígérte az ingyenjegyet a nyugdíjasoknak a Malévnál, a Pecő kiment Ausztráliába. Most egy krokodilfarmon dolgozik, nincs pénze hazajönni. A Loca - ő volt a basszusharmonikás - a hegesztőszakmában helyezkedett el. Aztán Venezuelába szerződött fúrótorony-építéshez, de otthagyta, és magyarságára büszke művésznevet választva - Hungry Dick - a felnőtt filmiparban futott be karriert. Visszavonulása után - mivel jól tudott spanyolul - Brazíliában lett üzletember. Most São Pauloban ül szervkereskedelemért. Sajnos nem jöhet.

R.: És a Szotyó? Úgy tudom, ő is disszidált.

R.I.: Nem jól tudod. Szotyó az első kanadai bevándorlási hullámmal ment ki a '90-es évek végén. Montrealban lett kukás. Szép nyugdíja van, azt üzente, hogy nem jön haza, neki nem kell a nosztalgiabaromkodásos pénz.

R.: Mik a terveid?

R.I.: A jubileumi koncert után sem pihenek, tele van a naptáram. Először az Arany Alkony szociális otthonban koncertezek, aztán az Ezüst Alkonyban és a Bronz Alkonyban. Innét külföldön folytatódik a turné, Tel-Avivban lépek fel a Gyémánt Alkonyban, aztán Erdélyben a Vas Alkonyban, ahol megzenésített Wass Albert idézeteket is előadok.

R.: Van még valami kihívás az életedben?

R.I.: Igen. Nem szeretném véletlenül a Gyémánt Alkonyban előadni a Vas Alkonyra tervezett műsort.

R.: Köszönjük szépen. Sok sikert kívánunk ennek a nagyszerű életpályának a folytatásához!

II. Tornácz Nimród színészóriás

R.: Műsorunk másik felében a magyar színészet óriására Tornácz Nímandra - bocsánat: Nimródra – emlékezünk Tóth Vérbulcsú színháztörténész, Barka Valéria színészművésznő és Sajgó Béla színművész úr segítségével. Ki is volt, honnan indult ez a nagyszerű, csodálatos ember a XX. századi magyar színjátszás kiemelkedő alakja?

T.V.: Az ifjú Tornácz 1945 után tűnt fel a népi színészek közül kiemelkedve tehetségével. Ekkor paraszti hősöket játszott, aki bátran szembeszáll a falu öreg kulákjaival a termelőszövetkezetbe való belépés érdekében, leleplezi a régi világot visszaállítani akaró összeesküvőket stb. Később szerelmes komisszárokat is alakított. Az ötvenes évek elejére több vígjátékban szerepel, mindenki emlékszik a még ma is méltán népszerű Nárciszfi alakítására. Később a sematikus művektől elfordult, inkább klasszikus művekkel próbálkozott, de ezt a folyamatot megtörte az '56-os forradalomban betöltött szerepe. A felhevült tömegnek olyan hévvel szavalta el Christian Morgenstern: Hal éji éneke (fordította: Szabó Lőrinc) című versét, hogy egyből megrohanták a Pártházat. Ezért a tettéért vidékre száműzték a forradalom leverése után. A rendszerrel való kérlelhetetlen szembeállását a rezsim négy Kossuth-díjjal, hét Jászai Mari díjjal és tizenhat "A Magyar Népköztársaság Érdemes Művésze díjjal" igyekezett megtörni. Sikertelenül. Tündöklő tehetségével kiragyogott, így már a '60-as évek elejétől ismét Budapesten játszhatott a szívének oly kedves klasszikus drámákban. Ekkor a világirodalom összes főhősét eljátszotta Antoniustól Othelloig. (Ez utóbbi alakítása különösen emlékezetessé vált.) A '70-es években a nagy történelmi alakok színrevitelével teljesedett ki művészete, Széchenyi, Kossuth, Görgei az ő impulzív karakterén keresztül él mindannyiunkban. A rendszerváltás során az ünneplő tömegnek ő szavalta el Szabolcska Mihály: Édes Hazám... című versét váteszként mutatva meg a következő húsz év problémáit. Sokat tett a magyar nyelv ápolásáért, 2002-ben Corvin-lánc kitüntetésben részesült. Az ezredforduló után jelentős filmekben szerepelt, a Sorstehetség című filmben nyújtott alakításáért Oscar-díjra jelölték. Mindig nyitott volt az újdonságokra, több szappanoperában is megismerhette zseniális tehetségét az új generáció közönsége. "Az utcánk" című sorozat bölcs mosolyú házmestere éppen úgy emlékezetes mindenki számára, mint a "Család csak egy van" intrikus nagypapája. A második Orbán-kormány eredményváróján is megjelent, ahol Orbán Viktornak és az összegyűlteknek vádlón Hendére mutatva elszavalta Virág Benedek: Hangzatka Hendecasyllabusokban című versét váteszként előre látva Hende Csaba alkalmatlanságát. A felhevült népek erre megrohanták a büfét meg sem várva Hangzatka Sapphicusokban Ariadna Panasza Theseusra című vers előadását, amelyet csak a dermedten száját nyalogató Orbán Viktornak tudott előadni. Ereje elhagyta, utolsó éveiben visszavonultan élt vidéki kúriájában a magyarság nagy sorskérdéseinek megoldásán gondolkodva. Még 2012-ben átvehette Magyar Érdemrend nagykeresztje kitüntetést - amelyet haldokló nagyságoknak adnak - mielőtt megtért Teremtőjéhez.

R.: Köszönjük ezt a frappáns összefoglalót. Kedves Valéria, Ön milyen embernek ismerte meg ezt a nagy művészt?

B.V.: Hát a Nimi - én csak így hívtam - egy végtelenül nagy tehetséggel megáldott ember volt, aki tálentuma magjait nem tartotta meg magának. Különösen a fiatalabb kolléganők tehetségének kibontásában segédkezett, hónuk alá nyúlt, támogatta őket. Nagyszerű ember volt, én csupa jót tudok róla mondani. Csak azok a ribancok, hogy dögöln...

R.: Köszönjük az értékes hozzászólást, amivel sikerült ennek a korszakos zseninek az emberi oldalából is bemutatni egy szeletkét.

R.: És Ön Művész Úr! Ön, hogy emlékszik Tornácz Nimródra?

S.B.: Szeretettel. Először főiskolásként találkoztam vele. Éppen Othellot alakította legendásan, amit a tévé is közvetített. Azt hiszem, 1968-ban volt. Igen, akkor. Mi, főiskolások, statisztáltunk benne, és a takarásból néztük a jelenetet, midőn Othello fojtásra kész kezeivel megindul Desdemona felé. A lélegzetünket is visszatartottuk, de nemcsak mi, hanem a közönség is, meg a tévé előtt ülők is. Drámai pillanat volt. Én sajnos nekitámaszkodtam az egyik oszlopnak, hogy jobban lássak. Az meg rádőlt Tornáczra, és amint utána kaptam, az alabárdom beleállt - hát, hogy is mondjam finoman - a püspökfalatjába. Azt az ordítást, azt sosem felejtem el. Az oszloptól eltört négy bordája is. Mindezt premier plánban. Egy ország röhögött, ahogy rajta az oszlop, seggében az alabárd. Úgy huszonöt év múlva találkoztunk az "Alvó teremőr" című krimi forgatásán, amelyben ő játszotta a nyomozót én pedig a bandita jobbkezét. És képzeljék, emlékezett rám! Rám, a kis piti főiskolásra! Felkapta a rendező székét, és azzal kergetett ordítva, hogy takarodjak az anyám... Ilyen ember volt, ilyen impulzív. Nem lehetett rá haragudni, mert valahol ő így fejezte ki a másik kolléga iránti megbecsülését. Sokat tanultam tőle, több színész generációnak volt ő a bálványa.

R.: Köszönöm Önöknek ezt az emberközpontú beszélgetést, amellyel azt hiszem sokat tettünk azért, hogy kultúránk, közös múltunk kincse ne merüljön feledésbe.

Remélem, őszinte riportjainkból nem lett elegük. Nekünk abból viszont elegünk van, hogy - látva a mai felhozatalt - nem tudjuk, harminc-negyven év múlva lesz-e olyan magyar zenész, színész, akiről érdemes lesz egyáltalán megemlékezni, nem, hogy ilyen paródiazsengét rittyenteni.

Ez a bejegyzés hosszú lesz, és egyes részeiben bizonyára vitatható, ezért olvasása nem való mindenkinek. Én szóltam.

Az országot leginkább megosztó feszültségeket a hatalmon lévők a nemzeti burzsoázia megteremtésének természetes konfliktusaként értelmezik, az ellenzékiek pedig a közjavakat ellopó oligarchákról beszélnek. A közelmúlt eseményeit más logikába helyezve azonban megfigyelhető, hogy a NER szintet lépett, és gőzerővel épül a Nemzeti Szpáhizmus Rendszere, amelyben minden - politikai tisztség, állami beosztás, bizonyos szint feletti gazdasági vállalkozás - a főkegyúré, a résztvevők csak időlegesen és kizárólag az ő kegyéből birtokolják a javakat. Úgy látszik, még kevesen ébredtek rá erre a fordulatra. Egyes oligarchák kezdik kapizsgálni, hogy valami nem stimmel, ha random fel kell ajánlani vagyonukat, a Simicska-birodalom átvételét minimum furcsállják, a Vajna-hagyaték sorsa is tanulságos lesz, de még nem látják az új rendszert és az abban betöltött alárendelt szerepüket. Mint ahogy az ország népe sem.

Viktor és a szpáhizmus

Ha az Index egy bátor újságírója megkérdezné Viktort, hogy mi szükség van a szpáhi berendezkedésre? Ő elővenné az 1973-as nyári úttörőtáborból haza írt levelét, melyből az utolsó bekezdés így szól: "Drága szüleim, ezzel zárom soraimat. Viktor." Valójában csak Viktor helyzete az indok, semmi más. A mi Viktorunk harcra készül a világ liberálisnak nevezett része ellen, ezért nem engedheti meg, hogy a frontvonal mögött kialakuljanak akárcsak részleges önállósággal rendelkező hatalmi-gazdasági centrumok, amelyek ellene fordíthatók. (No és persze a hatalom szeretete sem elhanyagolható ok, hiszen minél nagyobb a hatalom, annál jobban lehet szeretni.) Ez látszólag logikus, de egy ilyen pici ország esetében inkább veszélyes. Mindenkire. Viktorra legfőképp.

Nem véletlen, hogy Viktor nem tülekedett a tíz éves kihívásnak eleget tenni. Tíz éve Viktor még egy kifejezetten jól kinéző, okos szemű, értelmesen beszélő középkorú srác volt. Azóta jobban teljesít. Pocakban, csípőben, tokában, és vizenyős tekintetben. Magán mutatva be, hogy nem minden tömegnövekedés jár teljesítménynövekedéssel. Az NSZR-rel pedig még gyengébb lesz az ország. Mert mi történik, kérem szépen, ha egy reggel Anikó asszony arra ébred, hogy nem kell kivasalnia a Népsportot, mert Viktor egy félig elrágcsált kolbásszal a kezében fekszik az ágya mellett? Nógrádi György stílusában egy: Az orbáni életmű befejezetlen marad, hiszen a kolbász másik fele nem került elfogyasztásra. Kettő: Melyik oszlik fel előbb? Viktor porhüvelye vagy az NSZR? És mi van, ha néhány főszpáhinak nem lesz kedve átadni több tíz- vagy százmilliárdos vagyonát, ezért beruház egy újragondolt Gundel gombapörköltbe? Esetleg Magyarország ellenségeinek is megéri felfogadni egy vadkant, ha ezzel hazánkat évtizedes káoszba taszíthatják. (Tisza esetében egyszer már bejött.) Gyenge az az ország, amely egy személy életétől, személyes világlátásától, napi hangulatától függ. Erős ország? Ugyan. Csupán forgószélben táncoló papírsárkány.

Ideológia és a szpáhizmus

A 2010-es választások megnyerése arra a gondolatra épült, hogy minden, ami rossz, az a külföldi multik és az ő akaratukat baksisért kiszolgáló offshorozó vörös mágnások miatt van. Ám ha nyer a Fidesz, akkor lesz magyar burzsoázia, akik majd itthon fektetnek be, munkát, tisztességes megélhetést biztosító fizetést adnak a magyar embereknek. És lesz önálló egzisztenciára alapozott erős középosztály, lesznek magyar árukkal megrakott bolthálózatok. Minden jó lészen, mert: "Ha a föld isten kalapja, Hazánk a bokréta rajta!" A NER-ben kiderült, hogy ebből igen kevés valósult meg. A nemzeti burzsoázia helyett oligarchák lettek, akik a sajátjaiktól lopott vagyont külföldre menekítik, adót alig fizetve offshoroznak, jachtokon, magánrepülőkön közlekednek, letelepedési kötvényt árulnak saját zsebre, és külföldi kokós luxus bárok reklámarcaiként is helytállnak. Középosztály nincs, legjobb esetben állam vagy oligarchák által fizetett honorácoirok lézengenek. A magyar szakmunkások - látva a reménytelenséget - pucolnak az országból. A nemzetinek látszó politikusok simán elfogadnak olyan törvényt, amely saját népüket szolgáltatja ki a nemzetközi multiknak. Már látszik, hogy az NSZR-ben ennél is lesz lejjebb. A magyar emberek megvédéséről hazudozó kormány cinikusan leste az Audi-sztrájk kudarcát, nehogy a sikeren felbuzduljanak a magyar munkavállalók. A magyar - a magyar, nem a német! - kereskedelmi kamara szpáhija, pedig azon merengett, hogy a magyar emberek sztrájkja miatt elmehet az Audi. (Jobb országokban az ilyen nemzetáruló szpáhik darabjait kitűzik a várfokára.) Hol van a magyarok védelmére alapuló ideológia? A plakátokon. Ott a helyük.

Az NSZR ideológiája már nem fárasztja magát rendszerjobbítással, csak gyűlölködik. Hiába, a régi vágású kereszténydemokraták valami régi vágású Bibliában azt olvasták, hogy: Gyűlöld felebarátodat, mint önmagadat! Azóta gyűlölnek. Elsősorban magukat, amiért gerinctelen szpáhikká váltak, és ezt a gyűlöletet vetítik ki a világra. Az NSZR-ben ismét eljön a: "Ne csak őrizd, gyűlöld is!" kora. A jó szpáhi sosem felejtheti, hogy a gyűlölet a NSZR alapja.

Társadalom és a szpáhizmus

A társadalmi kérdések részben összefüggnek az ideológiaiakkal, részben a gyorsan változó világban kellene jó válaszokkal előrukkolni. Ez más kormányoknak sem megy, túlzott elvárásokat Viktorunkkal szemben sem kell megfogalmazni. Európai barátaink kissé késve váltak nagylelkűvé velünk, magyarokkal: gyarmataikból eredő hasznot sajnos még nem volt módjuk megosztani velünk, terheikben való részvételben viszont számítanak ránk. A magyar társadalomra felesleges rászabadítani a Föld nehéz sorsú, alig integrálható népességét, ebben konszenzus van. És ez helyes. Ugyanakkor az egyéb társadalmi folyamatok rémisztőek. Kilenc éve még tízmillió felett volt az országban élő magyarok száma, ma statisztikai bűvészkedés kell a kilencmillió kimutatásához is. A Kárpát-medence magyarsága még nagyobb arányban fogy, a határon túli szervezetek üres magyarkodó pofázással egybekötött pénzmosásnál többre nem alkalmasak.

Az idősödő Viktor beszűkülő gondolkodásával nehezen érti meg, hogy arra az ősi kérdésre: "Mért él a pór?" nem az a XXI. századi válasz, hogy: "a gúlához követ Hord az erősnek, s állítván utódot Jármába, meghal. - Milljók egy miatt." A szpáhizmus azonban csak ennyi perspektívát kínál az embereknek, növelve a kiszolgáltatottságot. Ezért aki tud, elmenekül előle, aki nem, az apátiába esik, jobb esetben alámerül és kibekkeli őket. A szpáhizmus reménytelenségével aláássa a magyar társadalmat, nem eredményez dinamikus, fejlődő, egészséges országot, ellenkezőleg: a rothadás bűzével elriaszt.

Lojalitás és a szpáhizmus

Viktor a szakmaiságot bolsevik trükknek tartja, ezért 2013 körül elkezdett megszabadulni saját táborának szakembereitől. (Az utolsó mohikánnak megmaradt Prőhlének és Aszódinak mostanában kötöttek útilaput.) A szpáhizmus szempontjából ez logikus, hiszen nincs szükség harcostársakra, akik még látták a vezér bukdácsolásokkal teli felemelkedését, olyanok kellenek, akik függnek tőle. A régiek közül már csak Kövér van a közelében, igaz ők ketten vannak: Laci és a demenciája. A folyamat első részében a szakembereket kevés ésszel megáldott, de érzelmileg lojális arcok váltották, némelyikre - Németh Szilárd - rossz ránézni. Az érzelmi lojalitásra viszont egyre kevésbé van szüksége a főkegyúrnak, hiszen azt valamilyen szinten neki is viszonoznia kell. A jövő eredményes szpáhija a zsoldért lojális, aki tisztában van azzal, hogy addig van hivatalában, addig tulajdonol javakat, amíg Viktor akarja. Tehát - miként elődei az Oszmán Birodalom szpáhijai - nem fejleszt, csak kiszed a rendszerből, hiszen: "amit ma ellophatsz, ne halaszd holnapra". Erre a változásra még nem készült fel sok fideszes, ezért néznek, mint a kiszántott egér, amikor őket is eléri a kasza. Helyükbe pedig sokszor lépnek olyanok, akik tisztában vannak jelentéktelenségükkel, mert pozíciójukat: Az Úr adta, és az Úr fogja elvenni.

Államszervezet és a szpáhizmus

Azon felesleges rugózni, hogy az állami szervek élén olyan emberek állnak, akik a győztes politikai pártból kerülnek ki. Így van ez szerte a világban. Az más kérdés, hogy az adott személy ostoba szervilizmussal lezülleszti-e az intézményt vagy függetlenítve magát a kinevezőtől, rangot ad neki.

Ez utóbbira példa Becket Tamás, aki II. Henrik király nagy cimborája volt. A király éppen e barátságra tekintettel kinevezte canterburyi érsekké, gondolván, hogy az egyházi javak világi célokra való fordítása esetén Tamás nem fog akadályokat támasztani. Pedig Tamás előre szólt, hogy de. És igaza lett, egyik balhé követte a másikat közte és Henrik között, amíg az utóbbi meg nem unta. Ma sem teljesen tisztázott, hogy Henrik kifejezetten óhajtotta, hogy: "Dögöljön meg Becket Tamás lehetőleg máma még!" vagy csak sóhajtozott ennek érdekében. Mindenesetre négy lovagja komolyan vette és az oltár előtt lebökte Tamás érseket. Óriási felháborodás lett belőle Európaszerte, Henrik meghátrált, az angol egyház megúszta a bedarálást, a lovagok pedig elvitték a balhét. Ja, és Tamás Anglia védőszentje lett. El tudjuk képzelni, hogy ma Magyarországon bármelyik alkotmányos szerv vezetője képes lenne a végletekig vinni szervezete jogállami céljait Viktor vezér akarata ellenében?

Viszont a szpáhi mentalitás érdekes módon nem erősíti, hanem szétfeszíti a rendszert. Ennek oka, hogy ezen intézmények élén - a hosszú távú kinevezések miatt - még érzelmi alapú szpáhik állnak, akik azt hiszik, hogy azzal tesznek jót Viktornak, ha túlteljesítenek. Ott van például az ÁSZ-elnök, aki fizimiskájában egyesíti az áldozatát megnyugtatni kívánó tigris és egy kéjes vízión merengő elmebeteg vonásait. Ez akkora kretén, hogy indokolatlan bírságaival gyakorlatilag megszünteti a többpártrendszert, és észre sem veszi, hogy ezzel Viktor rendszerét teszi szalonképtelenné. Párt ökle Lacusnak annyi esze sincs, hogy a Fidesz-KDNP-t is megsuhintsa legalább egy húszmilliós látszatbírsággal. A következő választást a Fidesz négyötöddel - ha a választási informatika pár órára bedöglik ötnegyeddel - nyeri, mert nem lesz politikai ellenfél. És az jó lesz Viktornak? Vissza kellene fogni ezt a szervilis szpáhit.

Handó Tünde szintén zenész. A bírósági rendszert regnálása alatt nem sikerült jó színvonalúvá formálni, cserébe a bíróságok számtalan megoldatlan problémával küzdenek. Handó szpáhi munkájának kritikája a közigazgatási bíróságok létrehozása, pedig egyszerűbb lenne, ha elcsapnák őt és valami értelmes fazon átszervezné a bíróságokat. De nem, inkább megduplázzák a bírói rendszert. Egy titkos felmérés szerint viszont Handó mégis hasznos. Brit tudósok kimutatták, hogy a világon a magyar bírák gyermekei a legjobban neveltek. Mert, ha a bíró kölyök csintalankodik, anyu, apu előveszi Handó fényképét azzal, hogy: Ha rossz leszel, elvisz a Stünci! A gyermekek látva a csúnya kinézetű, gonosz tekintetű banyát, egyből kezes báránnyá változnak.  

Polt (cunctator) Péter vezette ügyészség Viktor rendszerének sírásója. Az igazság kedvéért meg kell említeni, hogy a magyar ügyészség miatt az államot meglopó gazdasági szereplőknek sosem volt rémálma. A privatizációnak nevezett közvagyonlopást is kedélyesen elnézték, Polt munkássága ezt a szervezeti kultúrát viszi tovább. A probléma az, hogy ez a talaját veszített szervezet azt sem veszi észre, amikor a Főnököt lopják meg. Ez pedig rendszerhiba. Voldemort nagyúr, Simonka képviselő, Kuna úr stb. elleni eljárások a szokásos halogató módon döcögnek, mások - például Seszták exminiszter - ellen el sem indulnak. Az NSZR nem engedheti meg magának, hogy tutyimutyi ügyészsége miatt minden jöttment szpáhi hülyének nézhesse Viktort, ideje lenne a statuálásnak, elvtársak!

Aztán ott van még személyes kedvencem, a Huba. Az MNB teljesítménye szánalmas. A monetáris részleget nyugodtan meg lehet szüntetni, úgyis akkor fognak kamatot emelni, amikor az EKB, akkor meg minek fenntartani őket. A pénzügyi stabilitásért felelős részleg pedig titokban imádkozik, amikor olvassák a magyar tulajdonú bankrendszer megteremtéséről szóló fantazmagóriákat. Valós tulajdonosok nélkül a Nagy Magyar Bank úgy fog fejre állni, mint a jancsiszög az első válság első szelére. Az MNB eddig sem volt sehol egy csomó botránynál, így nem tudjuk meg, hogy mennyibe is fáj az adófizetőknek például a Széchenyi Bank bukása és a Huba-család bankjának százmilliárdos közpénznyeléséről sem fogunk megtudni semmit. Viszont Huba ambíciói szerencsére megvannak, bármikor kész Viktor helyébe lépni. Hatalma is van hozzá, mert ha akarja, egy pillanat alatt bedöntheti a bankrendszert. Úgyhogy: Nem, lesz meglepetés.

Sorolhatnánk még az érzelmi alapú szpáhik hülyeségeit, de minek? Ha Viktorunknak lesz ideje, szép lassan le fogja cserélni ezeket is zsoldos alapú, a rendszert érdekből fenntartó - és ezért talán okosabb - szpáhikra.

Média és a szpáhizmus

A média szintén érzelmi alapú szpáhiai naponta csinálnak hülyét magukból nagy nyilvánosság előtt. Maga a lakáj-médiaholding feje jelentette ki, hogy olvashatatlan/nézhetetlen a százmilliárdokat elnyelő kormánymédia. A csahosok zokon veszik és óbégatnak. Erre kirúgják/lemond. Csak azt nem tudom, mit csinálnak akkor a Viktorral? A Kormányinfón Viktor odanyilatkozott, hogy minden reggel arra ébred, hogy őtet bántcsák a gonosz ballib médiákok. Kár, hogy nem volt a helyszínen, aki megkérdezte volna, hogy akkor minek olvassa őket? Ébredjen a Magyar Időkre, oszt jó napot. Mert szegény kis Viktor panaszaiból az következik, hogy a propaganda szarokat ő sem nézi/olvassa/hallgatja. És ez elég kemény kritika a közpénzből hizlaltaknak. Ha Viktor tájékozódni akar, akkor Indexet, HVG-t, 444-et stb. olvas, mert saját hazugságaira ő sem kíváncsi. Szegény szánalmas alákérdező/felszopó médiaszpáhik csak a borzalmasan hülye tagságra pocsékolják drága tehetségüket, Orbán 1Géniusz leszarja őket! (röhög) Ennyit a szpáhik megbecsültségéről.

Gazdaság és a szpáhizmus

A magyar gazdaság jelentős részének esetében nem is beszélhetünk valódi magyar gazdaságról, inkább összeszerelő-üzemekről, amelyek éppen Magyarországon helyezkednek el. Ezeket nem érinti a szpáhizmus. A hazai használatra gyártott kapitalizmus a szpáhizmus melegágya. E körben maximum a megtűrt kategóriás vállalkozások tudják kisebb kompromisszumokkal ideig-óráig távol tartani magukat a rezsim megtisztelő ölelésétől. A támogatott vállalkozások viszont mind szpáhik. Ezeknek a szpáhi vállalkozásoknak három fázisa van. Az első a boldogság korszaka, amikor a szpáhit elkezdik kitömni közbeszerzési pénzekkel, monopol piaci státusszal. Ekkor a szpáhi elhiszi magáról, hogy tényező. Ez a hit aztán belépteti az önhittség korszakába, amikor elkezdi természetesnek venni, hogy neki jár a sok jó. Mohó lesz, nem figyel az elvárásokra. A harmadik lépésben egyszer csak szólnak, hogy a fák nem nőnek az égig, és akkor át kell adnia a cégcsoportot, amely teljes meghasonlással jár. És az a vicc, hogy ezt a koreográfiát minden szereplő eljátssza, mert nem tevődik nyilvánvalóvá már a kiemelés elején, hogy: Szpáhi vagy, nem te lépsz, valaki irányít. Így a szegény szpáhinak nem megy át a fejébe az intelem: "Jól vigyázz, mi lesz majd, ha megun és leállít?" A Simicska-ügyből sem tanult senki. Viktor sem, aki Mészáros fedőnév alatt gründolta újra a gazdasági konglomerátumot, és Mészárosék sem, akik lassan elhiszik magukról, hogy mindenkinél okosabbak. Mostanában a gyerekek annyira nagyot mennek a saját zsebre dolgozásban, hogy túlárazott projektjeiket sorra le kell fújni. A szakítás itt is meglesz, amikor Viktor rájön, hogy átverik, csak a módján lehet majd szórakozni.

A Mészáros szpáhizmusnak van még egy kevéssé látható vonulata. Mivel Lőrinc főszpáhi cégvezetés terén küzd némi kihívással, kénytelen olyanokra bízni a munkát, akiknek karrierje a komcsi időkbe nyúlik vissza. (Ebben egyébként Tiborcz vej is hasonló mintát követ.) Persze a fidesz-zombiknak ezt nem kell tudniuk, de azért ez elég ingatag talaj. Ha Viktor megborul, ezek lesznek az elsők, akik vagy pentitoként fognak énekelni vagy lelépnek az ideiglenesen rájuk bízott szpáhi vagyonnal. (Vicces helyzet, de egy pont után éppen ezeknek lesz érdeke, hogy beborítsák Viktort, mert csak ezen az áron tarthatják meg a ma még névlegesen birtokolt motyót.)

A kisebb-nagyobb szpáhi birtokok a magyar gazdaságot nem erősítik, a benne résztvevők érdeke ellentétes az ország érdekével. Viktor két macska - egy gazdasági hátországot építő és egy politikai vezető -, aki játszik magával. Csak ez a két pozíció hosszútávon nem összeegyeztethető, mert más logika alapján működnek.

Sport és a szpáhizmus

A sport területe a leglátványosabb és a köz számára leginkább érthető. Ezért a rendszer itt akart bizonyítani, nagyot domborítani. Aztán a szpáhizmus a maradék reményt is tönkre tette. Megszámolni sem lehet, hogy hány ezermilliárd közpénz áramlott különböző jogcímeken a látványsportokba. Az eredményt a csekély szó nem fejezi ki, inkább a semmi a jó választás. A foci-nihilt már magyarázni sem magyarázzák. Sinkovics úr találóan fogalmazta meg: "A seggnyalás a legnépszerűbb sportágunk." A férfi kézilabda vb-n való leégést a Mocsai nevű szpáhi - akinek eredményei a távoli múltba vesznek - is jól megmagyarázta. Eszerint nekünk nem kell a nyugati mintát átvenni, a magyar kiváló. Kár, hogy az eredményt jelző tábla ezt nem igazolja vissza, de semmi vész, a törvénnyel rektorrá tett szpáhi a legnépszerűbb sportágban jól teljesít. Az ellenfeleink pedig jót röhöghetnek rajtunk, hiszen az elkövetkező időkben is kiválóan használhatják a magyar válogatottat edzőpartnernek.

A szpáhizmus egyebekben annyi kárt okozott a sportnak, hogy valószínűleg nem tudja kiheverni. Szegény Viktor addig hallgatta a simlis sportvezetők panaszait a pénzhiányról, hogy öntötte nekik a közpénzt. Aztán kiderült, hogyha megfizetik őket, akkor sem tudnak úszni. A TAO a menedzserkorrupció melegágya, a cégvezetők húsz-harminc százalékot kérnek vissza az általuk támogatásként utalt pénzből. Ez belülről rohasztja a rendszert, túlárazott beszerzésekhez, irreális fizetésekhez - melyből az alkalmazott töredéket lát - vezet. Az edző szpáhik pedig nem a tehetséges gyereket teszik a csapatba, hanem akinek az apja többet fizet. A köznép meg csodálkozik, hogy a milliárdokkal kitömött utánpótlás nem tud tehetségeket felmutatni. Sok kis szpáhi él jól az eredménytelenséget magyarázó üres fecsegésből, hála Viktornak. Áldjuk hát mi, adófizetők is!

Itt a vége, fuss el véle! Szemünk előtt alakul a maga ellentmondásos módján a Nemzeti Szpáhizmus Rendszere, és ha Viktornak lesz rá ideje ki is építi, mert a mi Viktorunk dicséretes szorgalommal szokott melléfogni. Kinek lesz jó? Látható, hogy senkinek. De nem baj, egy évszázad alatt eddig csak háromszor kellett romokból felépíteni az országot, kezdhetünk készülni a negyedikre. Hacsak... Hacsak sokaknak elege nem lesz a Nemzeti Szpáhizmus Rendszeréből.

Ha valamelyik áruházlánc kasszájához érek, sokszor az az első kérdés, hogy rendelkezem-e az általuk kibocsátott kártyával. Ilyenkor szerényen azt felelem, hogy én szegény vagyok, nekem nem telik ilyesmire. A pénztárosok okosabbja érti a poént és nevet, a csacsik csak bámulnak. Az ő kedvükért rögzítsük a jegyzőkönyvnek, hogy ezek a kártyák nem a vásárlóért vannak, hanem az adott áruházlánc érdekeit szolgálják, még ha ezt nem is kötik a nagyérdemű orrára. Ha jó sok pontot gyűjt a delikvens, akkor vehet olyan ét-, kés-, szerszámkészletet, amelyre semmi szüksége, vagy ha éppen mégis, akkor sokkal olcsóbban hozzájuthat az első szembejövő boltban. Ezen kívül a vásárlói elkötelezettség növelése érdekében lehet takarítani a számítógépet a kéretlen üzenetektől, amelyek valamelyik akcióról tájékoztatnak, ha kell, ha nem. Amennyiben nem figyelünk a nagy lelkesedésben, és nem tiltjuk le adatainkat, azok könnyen kerülhetnek olyan cégekhez, amelyekről még csak nem is hallottunk. A nagy üzlet természetesen a hitellehetőség, amelynek ezek a kártyák az előszobái, így ezekkel pompásan hitelcsapdába csalható az, aki erre fogékony. Na, ezért valók gazdag embereknek a különböző hűségkártyák. A Rossmann pedig most elkezdett kártyázni.

Úgy alakult, hogy régebben nem a Rossmannba szoktunk járni, hanem a DM-be. Első gyermekünk születése után a kezdő szülők idegbajával márkás pelusokat vettünk, míg babalátogatóba nem érkező - nálunk az élet iskolájában előrébb járó - barátaink fel nem hívták figyelmünket arra az igazságra, hogy hülyének lenni jó dolog, csak sokba kerül. Javallották a DM saját márkás pelenkáit, amelyek ugyanazt tudták, mint a nagynevűek, ám jóval olcsóbban. Beláttuk, hogy napi hat-nyolc pelust úgyis kulturáltan el kell hajítani az autópálya-parkolóban, de nem mindegy milyen áron. Veszélyes emberkísérletbe kezdtünk, és jelentem, sikerült, gyermekeink felnőttek a fapados pelenkák használatával. Mi pedig ott ragadtunk a DM-nél, mert jó és olcsó dolgokat lehetett kapni kényelmesen. Következő lépésben a DM-elkötelezettség munkahelyváltás okán lanyhult, ekkor ingadoztunk a két drogéria között, mint középparaszt a tsz szervezéskor. Odamentünk, amelyik éppen adta magát.

Aztán a Rossmann néhány éve nagyot dobott. Teleszórta a postaládákat tíz százalékos kuponokkal. Ehhez jött még az ötszázalékos előnyt jelentő Rossmann bemutatóra szóló kártya, plusz alkalmanként egyéb hasznos nyeremények. (Míg más láncoknál semmire sem jó matricákat, fröccsöntött vagy plüss - alapból szemétre való - vacakokat osztogattak, addig Roziék naptejet, strandtáskát, törülközőt dobtak vásárlóik után.) Ráadásul ezek a kedvezmények összeadódhattak, mert az akciós termékekre is vonatkoztak, így jelentősen olcsóbban lehetett megkapni náluk ugyanazt a terméket, a saját márkás cuccaik árai pedig verhetetlenek voltak. Akárhová mentem az országban, a Rozi lánc kulturált környezetű, széles választékú boltjaiban érdemes volt vásárolni. Az eladóikkal külön meg voltam elégedve, mert kedvesek, segítőkészek, udvariasak. (Az igazsághoz tartozik, hogy a DM-ben szintén.) Nem is vásároltam máshol vegyi árut, tisztálkodó szereket, szépészeti kellékeket, mert Roziék nemcsak jók voltak, hanem vásárlóbarátok is. Most meg romlanak.

A romlás virágai úgy egy éve megjelentek, mert a korábbi negyedévre szóló hat kupont négyre csökkentették, és az öt százalékos kártyájukat sem minden héten lehetett használni; de ettől még az elkötelezettségem nem lankadt. Különösen azért, mert Rozi-mániámat ismerőknek könnyű volt nekem gyermeki örömet szerezni azzal, ha a hozzájuk bedobott kuponokból passzoltak párat, így könnyedén kivédtem a darabszámcsökkenést. Nem könnyű feladat engem elverni a Rozitól, ám most erre komoly kísérletet tesz a cég.

Év végén az utolsó kuponomat felhasználva gyanútlanul kérdem a pénztáros kisasszonyt, hogy akkor jövőre is lesz ez a kedvezmény, ugye? Ő kedvesen azt válaszolta, hogy nem. Helyette más lesz - somolygott huncutul. Majd a kezembe nyomott egy tájékoztatót és egy kártyát. Ezt kell aktiválni, és ha egy ciklusban kétszer háromezer forintért vásárolok, akkor jár negyedévre négy kupon, amelyet a kártyával vásárolhatok le. Köszönettel visszaadtam neki. Lesse a bánat, hogy éppen mennyiért vásárolok, feleslegesen meg nem akarok csak azért, hogy elérjem a Rozi által elvárt szintet. És van jobb dolgom is, mint annak számolgatása, hogy hányszor kell belátogatnom egy időszak alatt Roziékhoz a kedvezményért. És a regisztrációval érkező levélszemét miatt sem akarok fél napokat a delete gombon könyökölni. Pláne úgy, hogy a korábbi rendben ezek nélkül is megbecsülték vevőiket és adták a kedvezménykupont.

A Rozi salesai és marketingesei - úgy érzem - mellélőttek, miközben haladni akartak a korral. Nem vették észre, hogy mi, régi vágású vevők nemcsak a kedvező árak miatt köteleztük el magunkat a Rozi mellett, hanem a vásárlói szabadság érzetéért is. Más áruházláncok idomítani akarják vevőiket. Ha sikerül a kunszt, adnak jutalomfalatkát. (Lényegtelen ebből a szempontból, hogy még az is vacak.) A Rozi azzal, hogy regisztráció nélkül nyújtotta a kedvezményeket, azt üzente, hogy: "Tessék, itt vagyok, ha jónak találsz, gyere!" És a népek megértették az invitálást, mentek. Most viszont a Rozi is beleáll a vevőivel szemben elvárásokat megfogalmazó, azokat csuklóztató korszellembe. Kár érte. Az utolsó normális lánc is elveszik a vevőknek.

"Tessék, itt vagyok, ha jónak találsz, gyere!"

Nem mondom, hogy ezek után a lábam be nem teszem Roziékhoz, mert biztosan nem így lesz. Ám lehet, hogy többször látogatom DM-éket, adva nekik is esélyt arra, hogy elvarázsoljanak. Úgy látszik, a vevői szabadság ma már olyan luxus, amelyet még egy Rossmann sem engedhet meg magának, hát visszanyesi. Ezért van most elegem belőlük.

Az a szabály, hogy az ingatlan tulajdonosoknak gondoskodniuk kell a járda síkosság-, és csúszásmentesítéséről. Valahogy közmegegyezés van abban, hogy ez a hó eltakarításával, és környezetbarát anyagok kiszórásával lehetséges. Én is ezt a módit követem, bár nem vagyok meggyőződve arról, hogy mindig célravezető. Mert a vastag hó nem csúszik. Kellemetlen benne baktatni, de akkor sem akar csúszni. A letaposott, olvadástól felolvadt és visszafagyott hó csúszik. Ennek kivédésére régebben hamut, salakot, homokot szoktak kiszórni. (Az olcsóbb macskaalom is kiváló.)  Mégis eldobálom a havat, mert szeretem a hólapátolást. Alázatra tanít.

Alázatra a régvolt idők hólapátolásai iránt. Egyetemi évek alatt a kevés otthonról kapott menázsi kiegészítésére jókor jött egy kis kereset. Amint leesett a hó, és kerestek hómunkásokat, már mentem is. Az éjszakaiba, mert az jobban fizetett. Vizsgaidőszakban még csak istenes volt, a szorgalmi időszakban pedig jó móka. Éjjel meló, aztán könnyed levezetés az aktuális barátnővel, némi szunya, és virítás az előadóteremben, hogy milyen frankó csávónak teccek lenni én. Manapság ilyen kunsztokra nem futja, mert: "Hol van már a tavalyi hó." Az ott összejött társaság valamelyik Rejtő-regényben is szerepelhetett volna, óriási dumák mentek. Párszor egyetemi dokensemmel is volt szerencsém lapátolni - éppen építkeztek, kellett nekik a pénz -, amikor is többet tanultam tőle mint az előadásain. A respect kölcsönös volt, nála a vizsgadrukk elmaradt.

Alázatra az élet - Sors, Isten - tréfájának elviseléséhez. Társasházunkban évtizedek óta ki van jelölve az ügyeletes, aki ki-behúzza a kukát, felmos stb. és eltakarítja a havat. Nos, ha én voltam az ügyeletes, akkor biztos esett a hó. Soha máskor. Ha decemberben kerültem sorra, a januári, februári beosztással rendelkezők már vihették is helyükre a hólapátot. A márciusi szolgálatban vigyáznom kellett a virágokra. Júliusra kissé félve osztott be a közös képviselő. Szóval alázattal szembesültem a ténnyel: Mr. Bean bennem van.

Alázat a testsúly iránt. Az évekkel a sportos alkat is képes aputestűvé silányulni. A hólapátolás szembesít az edzetlenséggel, mert néhány mozdulat, és máris csorog a víz, alig jön a levegő, kiköpött a tüdő. Ilyenkor jön a fogadalom az női magazinok életmódváltási tanácsainak megfogadásáról. Aztán a fogadalom elmegy. Még évtizedekig. Egy idő után viszont nincs esküdözés, aputest megy.

Alázat a távolság tekintetében. Egy focisérülésből adódó térdműtét okán tudatosult bennem, hogy a hétköznapok távolságait mennyire nem vesszük észre. A kórházi ágytól a wc alig húsz méterre volt, mégis időben el kellett indulni. Ilyenkor a begipszelt lábbal való haladás versenyzett azon a húsz méteren a perisztaltikus mozgással. Átgondolt stratégia hiányában a gyorsulási versenyben képes volt az utóbbi győzni. Kis lépés az embernek... A bejárati ajtótól a kertkapuig talán huszonöt méter, hétköznap észre sem veszem. Hólapátolás közben valahogy hosszúnak tűnik, pláne, ha az erkélyekről lecsorgó felfagyott vizet is fel kell törni. A ház előtti harminc méteren szoktam szórakozottan keresni a kapukulcsot, hólapáttal a kézben meg lesni, hogy mennyi van még vissza. Van valami sziszifuszi-jellege is a dolognak, mert amint letolom az úttestre a havat, alig egy órán belül megérkezik a hókotró, amely a felét visszatolja. (Említettem már hasonlóságomat Mr. Beannel?) A garázsbejáratot máskor észre sem veszem, az ajtó magától nyílik, csak kilibbenek a kocsiból. A havat viszont combos mulatság kihordani onnan. A hólapátolás nem más, mint tisztelgő alázat az ilyenkor hosszúra nyúló méterek iránt. 

Alázat az idősekkel szemben. Sajnos a lakókra jellemző, hogy: "Őszbe csavarodott a természet feje, Dérré vált a harmat, hull a fák levele...". Egyre több idős ember lett a házban, aztán sokan elmentek, maradtak az özvegyek, manapság már ők is költöznek. Természetesnek gondoltam, hogy talán nem zargatnám őket hólapátolással, megcsinálom én. A Timur és csapata pozíció oka nem volt kellemes, a lapátolás viszont igen, hiszen: Égjen a zsír! A cserébe kapott pogácsákról, sütikről való lemondás nagyobb kihívás volt, szerencsére az utódok helytálltak. Mára jelentős a generációváltás, új lakók jelentek meg a régi házban.

Az idei szezon nyitányaként alig vártam a december közepi havat. A család aludt, kilopakodtam a konyhába és sötétben elkészítettem a kávét. Kortyolgatása közben elnéztem a budai hegyek felé a: "Valljon s mikor leszön jó Budában lakásom!" - életérzéssel, midőn karistoló hangokat hallok a ház elől. Szörnyű gondolat furakodott belém, gyors öltözés, és már lent is vagyok. Hát - irgalom atyja, ne hagyj el – két aputestű szomszéd havat lapátol. Az én havamat lapátolják! Ahogy meglátnak, egyikük odasercenti: Hagyd, mi megcsináljuk, te csak pihenj! Ráadásul tisztelettudó arckifejezéssel.

Tőlem csak bugyuta nézésre és egy szánalmas intésre futotta, valamint ahogy mentem fel a lépcsőházban, dohogásra. Hetente háromszor gyúrok, legalább egyszer - de van, hogy kétszer - teniszezem, a Kinizsit akkor ballagom le, amikor akarom, nyaranta a lábtengó ördöge vagyok, erre ez a két aputestű nyikhaj beutal a szocotthonba.

Valamiért akkor elegem lett a hólapátolásból. (Legközelebb előbb megyek le.)