A Kormányzati Ellenőrzési Hivatal (KEHI) vizsgálata alapján a Célpont című műsor tárta a nyilvánosság elé - színvonalasan feldolgozva a témát -, hogy kettő, személyi összetételében egymással átfedést mutató, gyermekrák ellen létrehozott alapítvány az adózók által felajánlott 1% eredményeként hozzájuk befolyt 950 millió forint körüli összeg nagy részét nem az alapítványi célokra használta fel. Magyarul eltapsolták. A riportból kiderült, hogy trükkösek ezek ott, azoknál az alapítványoknál, telt luxusfizetésekre, kocsikra, nagyüzemben ment a dolce vita, habzsi-dőzsi, csak a rászoruló beteg gyerekek és családjaik maradtak ki valahogy a szórásból. Persze a fedősztori miatt néha kaptak kórházak eszközöket, melyet nagy felhajtás, csinnadratta és médiacirkusz keretében adtak át, csak éppen duplájába került az eszköz mint rendesen, és a különbözet vajon hova vándorolt? Sose találja ki az egyszeri magyar ember: hát persze, hogy az alapítványt működtetők rokonaihoz. A riport után a nézők - látva az alapítvány nevében nyilatkozók mimikáját, testbeszédét, hallgatva süketelésüket - az egészséges népi érzület nevében valószínűleg meghozták döntésüket: ezeket talpig vasban kellene 10 év kőtörésre ítélni. Talán ezek nem is tudják - fel sem fogják -, hogy négyszeresen lopták meg annak a közösségnek a bizalmát, melynek tagjai.

Jövőre így kell már kitölteni, pontosan célba fog érni az 1%

Először is meglopták a súlyosan beteg gyerekeket és családjukat. Egy ilyen súlyú betegség érzelmileg alig feldolgozható, minden segítség jól jön. Az adózók szándéka szerint összegyűlt 950 millió forintból bizonyára sok család kaphatott volna kézzel fogható segítséget a mindennapokhoz, mert bizony a folyamatos ápolás miatt egy családtag szükségképpen kiesik a kétkeresetű családmodellből. De ezek miatt a rászorulókhoz nem jutott el az adózók nekik szánt pénze. Másodszor meglopták az adózók bizalmát is. Ki fog az 1%-ról rendelkezni, és ki fogja vállalni az ezzel járó macerát, ha azt látja a tévében, hogy egyesek az ő pénzéből dőzsölnek? Meglopták a többi rendesen működő alapítványt, mert a botrányok hatására nem kizárt, hogy ők is kevesebb pénzt fognak jövőre kapni az adózóktól. Meglopták továbbá az államot - ezért a KEHI vizsgálat -, így az is előfordulhat, hogy erre hivatkozva akár megszüntetik ezt a rendszert, vagy addig szigorítják, amíg senki sem fog élni az 1% felajánlásának lehetőségével. Gratulálhatunk tehát a - a törzsfejlődés állomásait kihagyó, ezért a kistestű rágcsálóból egyből látszatra homo sapienssé váló - soha ki nem haló fajtának. Szép volt fiúk-lányok!

Miért tehették meg ezek ezt a csúf tettet? Mert ez az ország - Fricz Tamás szavaival élve - következmények nélküli ország. Ezeknek ugyanis már kitaposta az utat az. Rövid az emberi emlékezet, de talán sokan emlékeznek még a '90-es évek közepén egy apára, kinek a kisfia rákos volt, és mivel a társadalombiztosítás a kezelést nem tudta teljesen finanszírozni, közadakozásból sikerült a szükséges kezelést megadni a gyereknek, aki - hála Istennek! - felépült. (A későbbiek ismeretében, lehet, hogy már ez a történet sem volt igaz.) Az atya ekkor jöhetett rá, hogy az emberi jóságból meg is lehet élni, ezért létrehozott egy alapítványt a sorstársai megsegítésére. Aztán - Budapest már csak ilyen: egy nagy falu - elkezdtek arról pletykálni a népek, hogy ez az alapítvány jószerivel csak egy ember jóléte érdekében működik. Nekem úgy tíz éve mutatta meg egy barátom az alapítványi ember addigra legendássá vált budai dácsáját azzal a gúnykacajjal, hogy: "Legalább látod mire ment a felajánlásod!". Az alapítvány ügyében már többször borult a bili, de sok következménye nem lehetett a dolognak, mert ez évben is láttam a szomorú szemű kopasz gyereket 1%-ot tarhálni a plakátokon. A visszaélésekről akkor nyilvánosságra került információk kísértetiesen hasonlóak a mostaniakhoz. De az igazságszolgáltatás részéről Hamlet szavaival: "A többi, néma csend."

A Célpont amúgy remek riportjának is ez volt a gyenge pontja. Az előzményt nem mutatták be, helyette a jövőre koncentráltan megkérdeztek egy 28 év körüli államtitkárocskát arról, mi a teendő. A széleskörű államigazgatási tapasztalatokkal rendelkező fiatalember megérezte, hogy választópolgárok milliói hánykolódnak párnájukon álmatlanul az ügy miatt, akiket itt és most meg kell nyugtatnia. Ezért felvonta szemöldökét, mint Frigyes mester a Zsebtévében, és azt válaszolta, hogy ő személyesen fog törvénymódosítási javaslatot tenni a visszaélések elkerülése érdekében. A riporter ebben megnyugodott, pedig ha ismerné a közigazgatási szakzsargont, akkor tudná, hogy ez a mondat csak annyit jelentett: hagyjon békén jóember, nem látja, hogy nekem is megvan a magam baja.

És itt a probléma valódi gyökere. Nem törvénymódosítás nevű pótcselekvést kellene végezni, hanem működtetni kellene az igazságszolgáltatás rendszerét. A következménynélküliséget erősíti, ha van az a pénz, kapcsolati háló, médiatámogatás, amely miatt a rendőrség nem nyomoz, az ügyész autóját véletlenül akkor törik fel, amikor tele van a nyomozati dokumentációval, a bírósági folyosók rejtelmeiről pedig ne is essék szó. Ha akkor az megkapja méltó büntetését, ezeknek eszükbe sem jut visszaélni a közbizalommal.

Nem szeretek Amerikával példálózni - nagy ország, mindenre van példa, meg az ellenkezőjére - de nemrég olvashattuk, láthattuk mindenhol a hírt: "A nagyon beteg gyerekek - lehet, hogy utolsó - kívánságainak teljesítésére létrejött Make-A-Wish alapítvány fantasztikus akciót szervezett pénteken. Az ötéves, leukémiás Miles kívánságára a San Franciscó-öböl környéke Gotham Cityvé változott át, ahol 13.500 önkéntes(!) statisztálásával végrehajthatta hőstetteit." Az akció híre bejárta a világot, Obama elnök úr pedig büszkén méltatta az amerikai polgárok összefogásának nagyszerűségét. Nálunk Áder elnök úr miről adjon ki közleményt? Arról, hogy Moslékországban már megint elsíbolták a rákos gyerekek érdekében összegyűjtött adófizetői forintokat?

Közeleg karácsony, most az adventi elcsendesedés, a lelki készülődés, a gondolkodás időszaka van, talán ha az és ezek kapnának egy kis helyiséget erre a célra, a becsapottak nem gondolnák úgy: elegem van!

Más dolgokból is elegünk van! És neked, Kedves Olvasónk? Szíves figyelmedbe ajánljuk a következő bejegyzéseinket:

Az "elegem van" életérzés
Elegem az IMF újabb ostobaságából
Elegem van a kamu tisztségekből, hivatalokból

Az alábbi történetre mondják, hogy ha látom, sem hiszem el, mivel azonban a történetet alátámasztó dokumentum birtokomban van, megosztható a nyilvánossággal.

A Tesco Globál Áruházak Zrt. egy vásárlójának - nevezzük Tudatos Vásárlónak - egy nap alaposan végiggondolva a beszerezni kívánt árucikkeket shoppingolni támadt kedve. (Persze hogy a vásárolni vágyás célpontjaként miért a Tesco Globál Áruházak Zrt.-t választja valaki, az az emberi elme olyan rejtélye, melynek megfejtése azonnali akadémiai tagságot és a vele járó farkasréti ingyen sírhelyet biztosítana, ezért erre nem vállalkozhatunk.) Tudatos Vásárlónk bevásárlókocsijába gyűjtötte vágyai tárgyait, és besorolt a pénztárhoz. A pénztáros egykedvűen húzogatta a futószalagon heverő portékát, a gép szépen pittyegett. Idilli kép ez a XXI. századi ember hétköznapjaiból. De ekkor - szakadj meg ég, nyílj meg föld! - Tudatos Vásárlónk szembesült azzal a ténnyel, hogy az otthon kikalkulált háromezernéhányszáz forint helyett több mint négyezer forintot kért a pénztáros. A differencia több mint hétszáz forint vala. Tudatos Vásárló elméjében cikáztak a gondolatok, egyik rémes variáció követte a másikat: mégis megvett volna valamit, mellyel otthon nem számolt, esetleg elnézte az akciókat?! Iszonyat! De - mert Tudatos Vásárlóról van szó - saját tévedés kizárva, így ezzel a hozzáállással felvértezve magát, a pénztárossal csiszárjenői hanghordozással közölte, hogy tévedés esete forog fenn, az általa vásároltak összege kevesebb a gép által megállapítottnál. A pénztáros a délelőtti unalomból némileg kiesve viszontválaszában meg jól megmondotta, hogy a számítógép nem hibázik, ez az összeg helyes tessék perkálni, de izibe. No, de a mi Tudatos Vásárlónk fekete öves Tudatos Vásárló volt, akit ilyen álságos érveléssel nem lehetett megingatni az ő igazában, így továbbra is erősen vitatta a pénztáros pénzbehajtós szövegét. A szó elkezdte a szót követni és a pénztáros feladta. Kihívta hát a vita eldöntéséhez a helyi tescós kisistent, aki majd jól megmondja az igazságot ennek az okvetetlenkedőnek itten. Helyi kisisten kiviharzott, és ő is elkezdte a mantrát arról, hogy tévedhetetlenség tekintetében két intézményt szokás emlegetni a világegyetemben, a pápát teológiai kérdésekben, azontúl pedig a Tesco Globál Áruházak Zrt.-t. Te, kedves olvasóm ekkor már füled-farkad behúzva retiráltál volna, de nem így a Tudatos Vásárló! Helyi kisistent karon fogta, majd szépen végigvezette azon árukhoz, melyeket kosarába tett, és mindenhol feljegyeztette a kiírt árakat, melyet azután közösen összeadtak. A számolás eredménye Tudatos Vásárlót igazolta, melyet csudálkozva vettek tudomásul a multi kizsigerelt dolgozói. Ellenőrizték még egyszer, aztán még egyszer és ekkor a legokosabb kizsigerelt a fejéhez kapott: nincs átállítva a pénztárgép! Innen viszont már Tudatos Vásárlón volt a csodálkozás sora, mert a helyi kisisten előkapott egy blanketta bocsánatkérő lapot, azt aláírta, és átnyújtotta Tudatos Vásárlónak.

Végül is a Tesco Globál Áruházak Zrt. eljárása akár korrektnek is tekinthető, hibáztak, belátták, bocsánatot kértek. Ám vajon hány nem tudatos vásárló nem vette észre a többletfizetést, mennyivel gazdagodott a Tesco Globál Áruházak Zrt. összességében e hiba miatt, visszafizették-e hibából befolyt pénzt? Csupa kérdés. Egyáltalán: "Kié lesz az így talált pénz?" - kérdezhetjük álnaivan. Mert itt bizony lopás esetének gyanúja forog fenn.

Játsszunk el a gondolattal, mi lett volna fordítva. Képzeljük el, hogy Ábrándos Vásárló besétál a Tesco Globál Áruházak Zrt. egyik üzletébe, és "egy a párna - egy a stempli" alapon hol a kosárba teszi a szalámit, hol a kabátja zsebébe. A pénztárnál kifizeti a kosárba tett szalámit, majd a szajréval a zsebében megpróbál kislisszolni. De a Tesco Globál Áruházak Zrt.-vel szerződésben álló őrző-védő szolgálat éber őre ebben a tevékenységében megakadályozza őt foganatosítva a feltartóztatás szabályait. Ezután a szokásos közjáték következik: a van-ám-önnél-valami,-amiért-nem-teccett-fizetni,-pakolja-ki-a-zsebeit felszólítással. Ábrándos Vásárló erre élőszóval kifejti, hogy nála ugyan semmi sincs, és kikéri magának. A népi folklór közösségteremtő kifejezéseinek alkalmazása következik ezek után a többi vásárló szeme láttára és füle hallatára. A gyülekező biztonságiak erőfölénye okán Ábrándos Vásárló kipakolja zsebeit és lám előkerül némi szalámi, mely nincs a blokkon.

A szokásos kötelező tánc jól kidolgozott koreográfiájába ezen a ponton lép be a Tesco Globál Áruházak Zrt. újítása. Ábrándos Vásárló - meglepve a zord biztonságiakat - elmosolyodik, és közli, hogy ő ilyen feledékeny teremtménye Istennek, nem akart ő rosszat és belső zsebéből előhúz egy előre legyártott bocsánatkérő levelet, azt aláírja, átnyújtja, majd lippiti-klippiti távozik. E történelmi pillanatban Budapest új idegenforgalmi nevezetességgel gazdagszik, ahova külföldi csoportokat fognak vezetni, mert sehol a világon nem látható kővé vált biztonsági őrök csoportja.

Furcsa ez az élet, nem? A kisembernél lopás, a nagy cégnél bocsánatos hiba. Csoda, hogy ebből elegem van?

Emberek! Számolt már valaki? Legalább egy kicsit? Sehol nem láttam semmilyen levezetést arra vonatkozóan, hogy a csapból is folyó, mindenki által mindenhol puffogtatott árfolyamrés összegszerűen ténylegesen mit is jelent. Mivel ebből kezdett elegem lenni, ezért én utánaszámoltam, és még inkább meggyőződtem arról, mennyire elegem van a "devizahitelesek megmentéséből" (is). Hasonlóan azokból a különböző emberekből, szervezetekből, akik a devizahitelesek megmentése érdekében a létező összes médiában és az utcán sátrak alatt, pultok mögött állva nyomatják a féligazságokból vagy szimplán hótökörségekből álló közhelygyűjteményt. Na, ők is megérdemelnek egy külön bejegyzést.

Az árfolyamrés problematikájának megértéséhez a THM-nél kezdjük a magyarázatot. Ehhez némi háttérismeretre is szükség van, nem mindenre térünk ki részletesen, mert arra koncentrálunk, amit eddig még nem írtak le sehol. A többinek meg mindenki járjon utána, ha nem hiszi. Tehát a THM igenis tartalmazza a devizaeladási és -vételi árfolyamot a kölcsönszerződés "nulladik" hónapjára vonatkozóan. Erről bárki megbizonyosodhat, aki elolvassa a deviza alapú hitelszerződésének megkötésének időpontjában hatályban volt rendeletet. Ebben van egy csodálatos képlet, amelybe be kell helyettesíteni a szerződéses adatokat, és az egyenlet egyik oldalán a vételi, másik oldalon az eladási árfolyamot kell alkalmazni, így ki fog jönni a szerződésben szereplő THM. Aki már ezt vitatja, az valószínű, a csodaígérő devizasámánok hipnózisában szenved, és zsigerből tagad úgyis mindent, ami nem arról szól, hogy az ő szerződése bizony semmis. (Őket röviden a "menthetetlen" kategóriába sorolandók.)

Nézzük, a kúriai ítéletnek a bizonyos 1%-os okosságát elfogadnánk, az hogyan érvényesülne a gyakorlatban, azaz ha ezzel tömik be a szájukat a siránkozóknak, mit is kapnak valójában. Készítettem egy borzasztó egyszerű Excel-táblát:

Egy elképzelt szerződéshez valódi árfolyamadatokat használtunk. Véletlenszerűen kiválasztottunk 2006-ból, 2008-ból és 2009-ből három-három hónapot. Az elképzelt szerződés szerint a havi fizetendő törlesztőrészlet 300,- CHF, amit forintban kell visszafizetni devizaeladási árfolyamon, a THM-et pedig a 2006. április 15-én hatályos eladási és vételi árfolyam segítségével határozták meg (az árfolyamrés számításához nem kell magát THM-et kiszámítanunk), ezért nekünk a 2006. április 15-i árfolyamok alapulvételével kell kiszámítanunk az árfolyamrés százalékos értékét. Ez a fenti példánkban éppen 0,5%. Azt feltételezzük, hogy a fordulónap minden hónap 15. napja (nem számítva az esetleges hétvégi napot stb.). Megvizsgáltuk, hogy adott fordulónapokon az árfolyamrés százalékos értéke eltér-e a THM-ben foglalt árfolyamréstől (F oszlop). 2006-ban ez szinte a nullával egyenlő (sőt van, ahol kevesebb), 2008-ban és 2009-ben viszont már kézzel fogható, vagyis szemmel látható az eltérés. Ezután kiszámítottuk, mennyi kellett volna, hogy legyen a devizaeladási árfolyam, ha a THM szerinti százalékos árfolyamrést alkalmazzuk. A tényleges devizaeladási árfolyam alapján fizetett (G oszlop) és a THM szerinti százalékos árfolyamréssel számított árfolyam alapján megkapott összeg (J oszlop) különbsége az a pénz, amit a Kúria szerint a bankok jogtalanul számítottak föl. Ezt a különbséget mutatja a K oszlop, látható, hogy az aljas bankok 2008-tól havonta három zsíroskenyér árával rövidítették meg az embereket.

Mit is jelent ez? A K oszlop 2008-as és 2009-es értékeiből számítsunk átlagot, szorozzuk meg 12-vel (hogy megkapjuk az éves többletet), azt pedig héttel, hogy a 2006-tól máig eltelt idő alatt "pluszban" fizetett nagyjából megkapjuk:

Miután a kedves deviza alapú hitellel rendelkező olvasók megtalálták az állkapcsukat a földön, jusson eszükbe, hogy ennyi pénzért egy ügyvéd levegőt sem hajlandó venni, nemhogy a tollát fölemelni. Jusson az is eszükbe, hogy a félművelt, közhelyeket harsogó, magukat devizahitelesek messiásának tartó kóklerek is sokkal többet elkérnek ennél.

Az itt leírt példa elméleti, ugyanakkor bárki által könnyen alkalmazható saját szerződésére. Mi a számításunknál nem vettünk figyelembe olyan esetleges szerződési konstrukciókat mint pl. a türelmi idős szerződés, de ettől függetlenül az árfolyamrés számítása ugyanúgy elvégezhető.

Rajta hát, az "árfolyamrés így, az árfolyamrés úgy" nyivákolás helyett - amiből szerintem sokaknak elege van - egész bátran mindenki vegye kézbe a szerződését, az elmúlt évek számlakivonatait, értesítőit, és mindenki maga kiszámíthatja a saját "rését".

És végezetül egy ideillő videó:

A jelenlegi parkolási rendszer önmagában is skandallum, mert természetesen nem arról volt szó, hogy befektetők építenek parkolóházakat, védett parkolókat, melynek használatáért - jogosan - pénzt kérnek. Ez ellen senkinek sem lehetne kifogása. De szegény hazánkban ez úgy indult, hogy közpénzből épített utakat, járdákat egyszercsak lekerítették, és azt mondták, ezentúl ennek használatárért fizetni kell.

Természetesen a közös használatából magánzsebekbe való pénzelést indokolni kellett. A kommunikáció persze mindenkinek azt a cumit adta a szájába, amelyet az adott száj imádott cumizni. Az irigyeket azzal tömték, hogy az fizessen, aki használja a közteret, és a sok irigykedésre hajlamos kretén simán bevette, hogy az ő adójából kiépített közmű használata másnak fial. A költségvetési pedantériák azt cumizták be, hogy ez a pénz nem lesz ám elherdálva, ebből a pénzből épülnek a P+R parkolók. A befolyt pénzből egész Magyarországot le lehetett volna betonozni, de valójában mennyi P+R parkoló is van? A környezettudatos polgárok pedig azt a cumit kapták, hogy a fizetéssel csökkenthető a környezetterhelés. Nos, én nem látom ezt a hatást. Látható viszont egy sajátos adóbérlés a köz javának használatából. Érdekes továbbá, hogy a politikai osztály ebben a kérdésben milyen jól tud együttműködni, ezért itt biztos nincs korrupció, hiszen nem hagytak ki belőle senkit.

Miután e sok idiótát sikerült meggyőzni arról, hogy ez helyes, már csak néhány vödör festék, pár száz parkolóóra, és egy tucat minimálbérre bejelentett parkolóőr kellett mint beruházás, és már indulhatott is a többszázmilliárd forintot termelő üzlet. Ennek az üzletnek a köz a legnagyobb vesztese még akkor is, ha 2010. után nagyobb mértékben az önkormányzatok vették át az üzemeltetést. Az elszámolások azonban nem nagyon változtak, a költségek, beruházások - vajh, miért - továbbra is nehezen átláthatók.

Nem változott továbbá a gyakorlat kíméletlensége, arroganciája sem. Ha a közelben lévő parkolóóra rossz és a távolabbiban lehet csak jegyet venni, máris könnyen kapható bírság, mire visszaér a polgár csakúgy, mint a néhány perces időtúllépésért. És akkor indulhat a kálvária. Már a parkolóőrök is valami emberkísérletek útján kitenyésztett társaság, esetleg koragyermekkorukban mondhatta nekik az apukájuk, hogy aszondja: "Fiam, ha szar ember akarsz lenni, ugródeszkának ki ne hagyd a parkolóőri melót!" Csak így lehet ennyi rosszarcú, rosszindulatú, esetenként - mint arról a média beszámol - korrupt, büdös, Lombroso tanulmányozására alkalmas muksó közöttük. Ezeknek hiába magyarázza bárki, hogy rossz volt az óra, rendkívüli helyzet miatt kellett megállni, ezek még az elsősegélyt nyújtó orvost is megbüntetik. A cégek központjába is majdnem felesleges reklamálni, unott bárisnyák néznek ki unott fejükből a segítőkészség legkisebb jelét sem adva. Ha pedig az igazát kereső polgár tovább hajtja ügyét, a következő állomás valamely csilli-villi ügyvédi iroda, ahova az önkormányzati cég követelésbehajtás céljából passzolja tovább. Itt már a néhányszáz forintos követelés többtízezer forintosra duzzad. Sok dolog van az életben, amely hiábavaló, ezek egyike az ügyvéd úr szánalmas életének szexuális segédeszközeként is funkcionáló jogi asszisztensnek elmagyarázni a problémát. Ha azonban bíróságra kerül az ügy, ott már van némi remény. A bírák - tisztában lévén a hiéna rendszerrel - esélyt adnak a polgárnak, hogy bizonyítsa igazát. Mindez azonban rengeteg felesleges utánajárást, idegeskedést jelent. Miért is? Mert egyszer valakik úgy gondolták, hogy a köz javaiból akarnak megélni.

Lenne egy szerény javaslatom. Mi lenne, ha megszüntetnék ezt a rendszert? Ha valaki parkoltatásra akar vállalkozni, építsen parkolóházat, vagy működtessen e célra kialakított őrzött parkolót, de a közterületen való parkolásért nem szabad pénzt kérni.

Ha pedig az ilyen-olyan színű ellenzék kegyeskedne végre a választók problémáival foglalkozni, plusz szeretnék látni, ahogy Rogán Antal leesett állat villant, követelhetnék a parkolási díjak és pótlékok azonnali és radikális "rezsicsökkentését".

Új, tisztességes parkolási rendszert kellene kialakítani, mert ebből - a haszonélvezőket nem számítva - mindenkinek elege van.

Más dolgokból is elegünk van! És neked, Kedves Olvasónk? Szíves figyelmedbe ajánljuk a következő bejegyzéseinket:

Elegem van a rákos gyermekeknek szánt adóforintok elsíbolásából
Elegem van az IMF újabb ostobaságából
Elegem van a kamu tisztségekből, hivatalokból
Elegem van a bankokból

Az 1990-es évek közepén-végén - tanulmányozva a labdarúgó szövetségi kapitányok munkáját, felelősségét és az érte kapott jövedelmet - jöttem rá arra a korszakalkotó felismerésre, hogy egyes tisztségeket vagy meg kellene szüntetni vagy sorsolás útján kellene betölteni.

Mert mit csinál egy szövetségi kapitány? Évente van 6-8 meccs, amelyre megnevezi a behívandó 20 focistát, a többit intézi a titkárnő. Ezen kívül hétvégente ingyen jár meccsekre mondván, játékosnézőben van. Ja, és a legfontosabb, nyilatkozik valami közhelyszerűt a meccs előtt, meg egyet utána. Passz, ennyi. Ezért akkoriban kapott kb. 2 millió forintot havonta. Plusz a játékosügynököktől egy kicsit zsebbe, ha játszatta valamelyik aranylábút, mert a válogatott játékost - még ha magyar is - több pénzért lehet ajánlani. Nos, ezt bárki meg tudja csinálni, miért nem sorsolják hát ezt a tisztséget? Január első szombatján a lottósorsolás részeként kisorsolják azt a magyar állampolgárt is, aki egy évig szotyit köpköd, ótvar dumát lök és jól keres. A következő évben pedig szépen átadja pünkösdi kapitányságát az újabb nyertesnek. Szeretettel utalunk az index.hu hasonló témában megjelent cikkére: "Nincs jobb meló az örök vesztes Róthénál".

Ezt a módszert azután tovább lehet fejleszteni más tisztségekre is. Itt van mindjárt a köztársasági elnöki poszt. Mi dolga van a nemzeti egység megtestesítőjének? Vadidegen, izzadó tenyerű embereknek ad át különböző papírokat (kinevezés, nagyköveti igazolás), kitüntetéseket. Ilyenkor egy veszélye van a munkájának, a cseppfertőzés útján történő vírus begyűjtése, ezért gyorsan kezet kell mosni. A másik feladat: nemzeti ünnepeken szép hangosan mondani: "Az engedélyt megadom". A harmadik, embert próbáló dolog a törvények aláírása, de erre van az aláírópecsét. Ha pedig a köztársasági elnök véletlenül kapcáskodik az Országgyűléssel és visszaküld egy már elfogadott törvényt megfontolásra, könnyen azzal az új címmel jöhet vissza hozzá: a köztársasági elnök k... édesanyjáról szóló törvény, melyet szegénynek - az Alaptörvény rendelkezése szerint - alá kell írnia. A negyedik jelentős munkavégzés szilveszterre datálódik, ekkor megy adásba a részegen bulizó polgárokat lelkesítő bullshitgyűjtemény. (Ezt másnap késő délelőtt megismétlik, azzal, hogy aki megért belőle bármit is, az feküdjön tovább, mert még nem józanodott ki.)

Egy terület van, ahol kiélheti magát szegény köztársasági elnök, ez pedig az elnöki hobbi. Minden köztársasági elnöknek van ugyanis hobbija, mely úgy tartozik hozzá, mint szépségkirálynőhöz a világbéke óhajtása. Göncz Árpádnak az volt a hobbija, hogy van ő olyan jó író, mint a Václav Havel, Mádl Ferenc imádott kedvesen maga elé motyogni, Sólyom Lászlónak két hobbija is volt: a bánáti bazsarózsa, meg a híd közepéig sétálás, Schmitt Pál rajongott a hejesirásért, Áder János hobbija pedig a horgászbottal a kézben való szemráncolással egybekötött távolba nézés. Ezek a kedvtelések enyhítik az elnöki munka fáradalmait. De - őszintén, és hangsúlyozottan nem megbántva a felsoroltakat, akik maguk is inkább szenvedői ennek az ostoba rendszernek - nem lenne egyszerűbb ezt a tisztséget rábízni egy közepesen idomított makimajomra? Az a néhány kiló banán még olcsóbb is lenne, mint a mostani slepp. Ám, ha mégis szükséges ez a poszt, mert más országok is nagyzolnak vele - sőt van, ahol egyenesen uralkodó tölti be - akkor inkább sorsoljunk.

További nagy kedvenceim a Magyar Nemzeti Bank elnöke, az alelnökei és a Monetáris Tanács tagjai. Ők a közgazdász szakma kávézacc jósai. A Monetáris Tanács ülése előtt készülő kávé zaccát behozza a titkárnő, kiborítja, aztán a sok okos ember megmondja, hogy mennyi lesz az infláció, mekkora legyen a kamat. Ha nem találják el, annál rosszabb az inflációnak. Majd legközelebb még nagyobb súllyal szerepeltetik az inflációs kosárban a tengeralattjáró hátsó féklámpáját mint a krumplit. Lehet-e komolyan venni egy olyan szakmát, melyet az dönt el mennyi a jegybanki kamat? Simor úr rossz, mert nála 8% volt a kamat, Matolcsy úr jó, mert nála meg 3%. Akkor én vagyok a legjobb, mert én 0%-ra vinném le, beee. Mindehhez persze elnöki szinten havi 2.2 milliós fizetés, telefon, kocsi, multifunkciós titkárnő jár. Szóval tessék megadni a lehetőséget Béla bácsinak is egy évre arra, hogy MNB-elnök legyen.

Az alkotmánybírók szintén a sorsolós kategória. Már az Alkotmánybíróság létrehozatala is inkább Sólyom László egzisztenciális programja volt semmint valós társadalmi igény. (Sok országban nincs is elkülönült Alkotmánybíróság, megoldják a rendes bírósági rendszeren belül.) A mostani folyamat pedig odajutott a hatáskörszűkítéssel és a politikai végelgyengülésben szenvedő politikusok beválasztásával, hogy tényleg feleslegessé vált. Évente egy-egy alkotmánybírónak van kb. 20 önálló ügye, melyet a négerei megcsinálnak, ő pedig kijavítja a vesszőket. Mindezt kellemes javadalmazásért. Meg lehetne szüntetni, de ha nem, sorsolják ezt is.

- Útban az évi rendes sorsolásra -"- Én köztársasági elnök szeretnék lenni!
- Nekem viszont mindegy."

A különböző jogok biztosai a következő sorsolásra ajánlott kategória. Két "ágazati" biztost jó érzékkel szüntetett meg a kormány. A jövő nemzedék biztosa - és 50 fős hivatala - már létrejöttekor is pályázhatott volna a Parkinson-díjra. Az Orbán Viktor által kitalált pénzügyi jogok biztosa - a kormányzati kapkodás szép példájaként - egy évet sem ért meg, de legalább 177 millió forintjába (NGM adat) került az adófizetőknek. (Sebaj, legalább egy devizahitelest, Doubravszky Györgyöt valóban sikerült megmentenie Orbán és Matolcsy uraknak, a többi meg várjon a sorára, míg Matolcsy úr örökbe nem fogadja őket is mint Doubravszky urat.) Az alapvető jogok biztosának ajánlásaival pedig csak az a baj, hogy nem elég puha papírra nyomtatják, így kevéssé használható. Máskülönben a naponta lehetetlen körülmények között dolgozó, sok kemény döntés meghozatalára kényszerülő köztisztviselők, közalkalmazottak, rendőrök, tűzoltók, egyéb munkavállalók nagyon "szeretik" ha az ötkerből lila hülyegyerekek megmondják nekik a frankót. Akkor inkább sorsolják ezt a pozíciót is, nem mindegy kit nem szarnak le?

"Köszönjük a sors(oló)nak!"

Az a gyanúm, hogy a kormányzati területen burjánzó kamu tisztségekből meg lehetne építeni az árvízvédelmi gátrendszert. Egyik reggel valami Társadalmi Felzárkózásért Felelős Államtitkár küzdött erősen a tévében munkája megismertetésével, a közszolgálati riporter csak azért nem röhögött, mert az nincs benne a fizetésében.

Nyájas olvasóinktól kérnék egy kis segítséget. Kérjük, írják meg kommentjeikben, ha olyan pozícióról tudnak, melynek betöltését érdemes lenne inkább a vakszerencsére bízni, mert akkor együtt mondhatjuk: ebből a tisztségből elegem van.

A múlt hét elején hoztak nyilvánosságra egy IMF-tanulmányt, melynek lényege, hogy az Európai Unió adósságválsága úgy enyhíthető a 2007-es szintre, ha 10%-os adót vetnek ki a bankbetétekre.

A javaslat tarthatatlanságával valószínűleg több ezer blog foglalkozott Uniószerte, bizonyára több millió uniós polgár küldte a csudába az IMF szellemi retardáltjait. (Ezzel egyébként az IMF - szándékán túl - sokat tett az amúgy akadozó európai egységért.) Megszólaltak persze közgazdászok is - hozva a szokásos köldöknéző hozzáállásukat - taglalva, hogy miért nem jó a javaslat, de ha igen, akkor miért is nem lehet bevezetni, mennyi a költsége, mikor lehet a D-day stb. Az IMF is érezte az ellenállást, ezért valami Gupta nevű alosztályvezetőjével kiadatott egy ködös cáfolatszerűt. Fecseg tehát a felszín, de hallgat a mély.

Azt a kérdést nem tette fel senki - legalábbis én nem találkoztam vele -, hogy mi szükség volt erre a javaslatra? A választ csak a szél ismeri, de három tipp azért adja magát. Az első válasz, hogy az IMF tudja - elegánsabban: azzal számol -, hogy a válság még nem ért véget, a ceh még nincs kifizetve, újabb, pusztítóbb hulláma bármikor bekövetkezhet. Ezért bármi áron - kormányokba vetett társadalmi, bankokba vetett betétesi bizalom elvesztése árán is - meg kell akadályozni a nagyobb bajt, az egész társadalmi rend összeomlását. Ez az IMF-felismerés lehet valós, de lehet pánikolás eredménye is. Annyi bizonyos, hogy a baljós árnyak erősödnek.

Az alapvető probléma ugyanis – melyet láthatóan az IMF tanulmánya sem ismer fel - az, hogy ez a válság nem pénzügyi, de még csak nem is gazdasági természetű, hanem társadalmi-civilizációs. Minden gondolkodó ember tudja, érzi, hogy zavar van az erőben. Nincs értéke a munkának, a pénznek, az ingatlanoknak, újabban az aranynak, a fiatalok frissen szerzett tudásának, az idősebbek tapasztalatának, a gyermekvállalásnak, a tanulásnak, semminek, ami valós értéket képvisel, ugyanakkor a virtuális értékmérők (tőzsdeindexek) indokolatlanul - és a bármely pillanatban bekövetkező krach kockázatával - az egekben, óriási vagyonok koncentrálódnak néhány száz család kezében. A társadalmi-civilizációs válság nem ritka az emberiség történetében, mivel azonban a mai döntéshozó generáció még nem találkozott vele, fel sem ismeri. A felismerést nehezíti, hogy a baljós árnyak jelei először a pénzügy szférában jelentkeztek, melyeket egyfelől a kapitalizmus szokásos hektikus mozgásának jeleként értékeltek, másfelől azokra folyamatosan pénzügyi természetű válaszokat adnak.

Ráadásul a pénzügyi válságkezelés tartalékai is kimerülni látszanak. A Ben Bernanke úr vezette FED a válság kitörésekor úgy döntött, hogy az összeomlás úgy odázható el - aki időt nyer, életet nyer alapon -, hogy irgalmatlan mennyiségű fedezetlen pénzt pumpál az amerikai (közvetetten a nemzetközi) pénzügyi rendszerbe. Amikor ez a stratégiai döntés megszületett, a pénzjuttatásnak - leegyszerűsítve a mögöttük meghúzódó elvárásokat - három színtere jöhetett szóba, és mindegyiknek megvan a maga logikája. Ha John Maynard Keynes vezette volna a FED-et, valószínűleg az emberek kapták volna a pénzt, azzal a megfontolással, ha náluk van a pénz, akkor fogyasztanak, ha fogyasztanak, nő a termelés, ha nő a termelés, a bankoknak nő a hitelezési piaca, és a dolgozó, munkabért kapó adósok is rendezni tudják helyzetüket. Bernanke úr két okból nem hozhatott ilyen döntést. Az egyik ok, hogy a monetarista iskola híveként retteg az inflációtól, a másik ok, hogy mivel a gondok először a pénzpiacon keletkeztek, azok összeomlását kellett megakadályoznia, így a gyors lépés kényszere el is döntötte az irányt. A FED döntésében is van logika, mert ha a bajban lévő bankokat megmentik, azok egészségessé válnak, újra elkezdenek hitelezni, a meglóduló hitelpiac pedig beindítja a vállalkozásokat, amelyek munkát adnak az embereknek, így helyre áll a válság előtti állapot. Magyarországon csak a FED megoldásához képest unortodox Matolcsy úr harmadik utat választó modellje, mely szerint az embereknek nem lehet fedezetlen pénzt adni, mert az növeli az inflációt, a bankrendszernek pedig azért nem, mert azok külföldi tulajdonban állnak, fognák az ingyen pénzként kapott nemzeti ajándékot, és elvinnék az országból. Mi marad hát? A vállalkozói szféra kapja az olcsó pénzt, mondván, ha a vállalkozások beindulnak, termelnek, akkor egyfelől piaci alapon tudja hitelezni őket a bankszektor, másfelől munkát adnak az embereknek, így lehet kijönni a válságból.

Ha a FED megoldását - és annak kritikáját - képszerűen akarjuk megjeleníteni, akkor azt úgy kell elképzelni, mint a nagyon gazdagék estélyén a pezsgőtöltést. Ilyenkor gúlába rakják a pezsgőspoharakat, és a pincér felülről elkezdi a pezsgőt önteni a legfelső pohárba, majd mikor az megtelt, onnan csorog a következőbe, és így tovább, míg az alsó pezsgőspoharak meg nem telnek. Állítólag - ha jól illesztik a poharakat - nem is megy mellé olyan sok, de ha igen, kit érdekel az gazdagéknál. Bernanke úr is ezt próbálta a bankrendszernek juttatott havi 85 milliárd dollárnyi ingyen pénzzel, két dologgal azonban nem számolt. Az egyik, hogy a társadalom nem egyenlő pezsgőspoharakból áll. Az alján sok százmillió stampedlis pohár van, aztán a decis, kétdecis poharak, söröskriglik stb., a tetején pedig a bankrendszer mint egy vájling. Nomármost Bernanke úr töltögette a friss pezsgőt a váljingba, ahonnan csak nem akart lecsorogni jóformán semmi az alatta lévő poharakba. Miközben a stampedlis poharak, decis poharak már nem bírván a vájling súlyát azzal fenyegetnek, hogy szétcsúsznak, és így összeomlik a gúla. A másik probléma, hogy a vájling - képzavarral - nincs megelégedve a benne lévő pezsgő mennyiségével, és fenyegetőzik, hogy ha nem kap még, ő bizony borítja az egész rendszert. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy a vájling hozzászokott az ingyen pezsgőhöz, ezért "a minél rosszabb a stampedlis, decis poharaknak, annál több pezsgőt töltenek belém" opportunista elvet követi, és esze ágában sincs lecsorgatni az ingyen kapott pezsgőjéből az alatta lévőknek. Bernanke úr modellje tehát szépen a kudarc felé oldalaz, de mire bekövetkezik, Bernanke úr (ha szerencséje van) már nem lesz a FED elnöke.

Matolcsy úr modellje sem kecsegtet jobb eredménnyel, csak ez a program még az elején jár, így - szemben Bernanke úr elgondolásával - még nincs kellő tapasztalat alapos kritika megfogalmazásához.

Mindenesetre az 1990-es évek elejének újrakezdési kölcsön nevű konstrukciójára nagyon hajazó modell (ahhoz is lehetett köze Matolcsy úrnak?) sok tízmilliárd forintjába került az adófizetőknek az 1993-as bankkonszolidáción keresztül.

Látható tehát, hogy sem Bernanke úr a nagyvilágban, sem Matolcsy úr idehaza nem képes pénzügyi eszközökkel a kapitalizmus lényegét jelentő piacot megteremteni az áruk és a szolgáltatások számára. Valós piac nélkül pedig az összeomlás lesz az, amelynek romjain sok szenvedéssel, emberi tragédiákkal majd kialakul valami - ma még ismeretlen és sokaknak újnak látszó - világhelyzet. Meglehet, hogy az IMF a társadalmi-civilizációs válságot nem, de a pénzügyi eszközökkel történő válságkezelés hiábavalóságát érzékeli, és kisebb rossznak gondolja az egyébként erősen vitatható javaslatát.

Az IMF javaslat másik oka lehet, hogy az IMF beszáll az euró bedöntésébe - és így a dollár védelmébe - az USA oldalán. A javaslat furcsasága ugyanis, hogy kifejezetten az Európai Unió polgárait akarja megsarcolni, az amerikai polgárokat nem állítaná ilyen próba elé. (Elnézve az USA adósságának mértékét, az már úgyis a visszafizethetetlen kategória.) Az euró úgyis csípi sokak szemét a tengeren túl, mert önmagában is kihívást jelent a világvaluta pozícióját betöltő dollár számára. Sokan vannak, akik szimplán hatalmi okból szeretnék az eurót az érdekes numizmatikai ritkaságok között tudni. Ennek a folyamatnak több módja is van: a gyenge dél-európai országokon (újabban felkészül: Franciaország) keresztül való bedöntéstől az euró iránti bizalom aláásásig. Meglehet, az IMF-javaslat ezek sorába illeszkedik, mert ha az európai polgárok bizalma megdől saját valutájukban az elvonás fenyegetettségének hatására, és kivonják pénzüket Európából, az az euró végét jelenti. Így csak egy, csak egy legény marad szerte a vidéken, a dollár.

Harmadik lehetőségként persze az is lehet, nincs szó másról, mint, hogy néhány nagyon ráérő IMF-alkalmazott munkaidejében sci-fi írására adta a fejét.

Ha azonban a javaslat mégis megvalósulna, azt hiszem, az lenne a minimum, hogy kb. háromszázmillió európai polgár azt mondaná: elegem van az IMF-ből.