Az elmúlt napok híre volt egy szokásos könyv, amelyben a beosztott hízeleg főnökének. Bővelkedik ilyenben a történelem, semmi különös. Petronius ugyanígy csavarta ujja köré Nerot befolyást, pénzt hatalmat remélve. Minden hatalommal rendelkező számára a legnagyobb kihívás a nyaloncok távol tartása. Van, akinek sikerül, van, akinek nem.

Ráadásul Gyuri jobbkézről azt pletykálják, hogy miniszterelnöki ambíciókat dédelget, ki kellett tehát lépni a pénzügyi ismeretlenségből, el kellett kezdeni a "Gyuri legyőzi a világ pénzügyi hatalmait" freskó felfestését. Hát mondhatom nagyszerűen sikerült.

Gyurka miniszterelnöki ambíciójához annyit még, hogy amikor ez a hír diplomáciai körökben elkezdett terjedni, Ban Ki Mun ENSZ főtitkár titokban összehívatta az ENSZ Biztonsági Tanácsának ülését felkérve az állandó tagokat annak a lehetőségnek a megvizsgálására, miképp lehet egy tagállamot úgy, ahogy van elmegyógyintézetté nyilvánítani. Szép kilátások.

Szóval Gyurka házi krónikása rittyentett egy nagy ívű alkotást e nagyszerű, korszakos emberről, kinek mi földi halandók a lába nyomát sem csókolhatjuk, meg nem érthetjük e korszakos elme pompás ragyogását, örülhetünk, hogy e félisten kortársai lehetünk. Hozsánna Néked Gyuri!

De a nagy hírnév suvickolásba belekerült egy kis guanó is, és most azzal fényezik Gyuri orcáját. A nyalonc - nincs rosszabb a hülye, de szorgalmas kollégánál - nem vette észre, hogy a bennfentes kereskedelem törvényi tényállásának határát súroló, esetleg átlépő cselekménnyel gyanúsította meg a nagyszerű Gyurit. A nemzet jobbkeze ugyanis elköpte egy ebéd alkalmával az egyik gyarmatosító, háttérhatalmi szervezet képviselőinek, mit tesz a magyar kormány a legnagyobb titokban. Azok köszönték az infót, és betegre keresték magukat a versenytársaik és a magyar polgárok zsírján.

A történet hihetetlen párhuzamosságot mutat ama Gyurcsány nevű másik elmeháborodott őszödi történetével. Mindkét eset a nyilvánosság háta mögött történt, mindkét idióta azt hiszi valami nagyot alkotott, mindegyik beszéd véletlenül került nyilvánosságra, mindkét marhát a saját tábor igyekszik mosdatni. Az ellenzék persze követeli a lotyaszájú Gyuri lemondását, de ugyanúgy nem fog lemondani mint Gyurcsány.

Ne is mondjon le, maradjon meg a magasra jutó hülye fideszes mementójaként, akikből már nagyon elege van ennek az országnak.

Más dolgokból is elegünk van! És neked, Kedves Olvasónk? Szíves figyelmedbe ajánljuk a következő bejegyzéseinket:

Elegem van az új választási rendszerből
Elegem van a McDonald's-ból
Elegem van a közszolgálati híradóból
Elegem van a 2 milliárd forintos lottónyereményemből

Dédapáinknak, nagyapáinknak viszonylag könnyű volt. Azt talán még tudták, miképp készül a gyerek, de azt, hogyan születik és milyen a csecsemő, nos, erről kevés fogalmuk volt. Midőn eljött a szülés ideje, áthívták a bábát meg a segítő asszonyokat, ők pedig elbattyogtak kávéházukba, kocsmájukba és békés iszogatás közben várták az eredményt. Ha fiú lett örömükben, ha leány aggodalmukban rúgtak be. Kijózanodás után hazaérve félve ölbe vették az újszülöttet, rácsodálkoztak, és legközelebb 3-4 éves korukban találkoztak vele, amikor már lehetett a poronttyal csip-csip csókázni. Addig "asszonydolog" volt az egész művelet.

Apáinknál kezdett elromlani az egész. A ma öreg harcosai ifjúként egyszerre kispapák lettek. Terhesgondozásra és egyéb hókuszpókuszokra még nem jártak, de a folyamatban már részt vettek. Ha eljött az idő, taxin bevitték az asszonyt a kórházba, aztán vagy elmentek dolgozni vagy a váróban idegeskedtek. A részletekről nekik sem volt fogalmuk, mert csak a szépen bepólyázott csecsemőt látták az üvegfalon keresztül. Hazafelé legurítottak pár üveg sört, és a nagy izgalmakra rápihentek egy hetet, mert anya és gyermeke a kórházban ismerkedtek egymással és az anyaszereppel. Addig aztán az apák kitakarították a lakást, ünneplőbe öltöztek a nagy napon, és hazavitték anyát és gyermeküket megkezdve a családi hétköznapokat.

A '90-es évektől beköszöntött az újhullám a szülőszobákban is. Komoly mozgalom indult meg az apás szülésért. Ennek az egészségügy egy ideig ellenállt, de aztán rájöttek, hogy jobb, ha a vajúdó nő hisztijével a kispapát ugráltatja mint az ápolókat, ezért bölcsen felhúzták sorompót a népi kezdeményezés előtt. Így aztán hiába óv József Attila - "A titkokat ne lesd meg" - a kor kispapáival szemben társadalmi elvárás, hogy ott legyenek a szülésnél. Ez alól csak a császárral szülés a kivétel, a természetes úton való szülés esetén a kispapák alig tudják kihúzni magukat az asszisztenciában való megtisztelő szereplés alól. Van ebben valami ősi női ellenérzés is a férfiakkal szemben: "Nézd meg te piszok mit tettél velem, mit kell szenvednem a kölyködért."

Persze a folyamat nem így indul, ha a kispapák látnák a végét, eszük nélkül menekülnének. Ezért kell egy kis méz a madzagra a férfiúi hiúság felpiszkálásával. A legtöbb apakezdemény ugyanis, ha tehetné, körbehurcolná asszonyát a világban mutogatva mindenkinek, hogy ő volt ám az az ügyes, akinek sikerült a teherbeejtési produkció. Erre a macsóérzésre apellál a rendszer, amikor a büszke kispapa elkíséri feleségét a nőgyógyászhoz. Ott pedig minden olyan "édi-bédi". Látja az ultrahangos vizsgálaton a magzatot, megvan a feje, lába, keze, látja, ahogy nő, az orvos elmagyarázza, mit kell nézni, tippelgetnek a nemére vonatkozóan, kinyomtatják az első képeket 2 vagy - manapság már - 4D-ben (a 3D miért maradt ki?), elkészülnek az első videók, szóval jó program, alakul a kötődés. A magzat nemével kapcsolatban a kisebbségi álláspont az, hogy nem akarják tudni, a többség viszont szeretne bizonyosságot a tekintetben, hogy kék vagy rózsaszín cuccokból kell-e feltankolni. Persze az a büdös kölyök már ekkor képes betenni a szülői elvárásoknak, és csak azért sem mutatja magát, így hónapokig elhúzza a bizonyosságot. A szülésre felkészítő programok a kispapáknak szintén inkább a szenvedés kategória, de kétségtelen, hogy pszichésen segít a rákészülésben. Ilyenkor már a kismamáknál is erősödik a zabszem effektus, egymástól is gyűjtik az infókat, hogy úszhatnák meg a fájdalmat. Természetesen sehogy, de a labdán ücsörgésnek, vízben lebegésnek, légzési gyakorlatoknak és egyéb meséknek nagy a piaca. Ebben a szakaszban már a kispapák sem annyira lelkesek a szülésen való részvételtől, egyesek már a szülést bemutató film látványától is elájulnak, de már benn vannak a csőben.

És elkövetkezék a nagy nap (éjszaka). Ilyenkor nincs mese a gyerek már nem szívódik fel mint egy vakbéltünet, világra kell segíteni. A papás szülés olyan bevezető gyakorlatokkal kezdődik (borotválás, beöntés), amelynek látványát egy nő sem akarja igazán láttatni, és egy férfi sem akarja látni, de hát a papás szülés ugye... Ezután a vajúdás következik, ha a kismama szerencsés csak pár óráig tart, ha nem, akkor akár 10-12 órán át is. Ebben az időszakban lehet ugráltatni a kispapát, aki szánalomból, féltésből átváltozik a lámpa dzsinjévé, és minden kívánságot igyekszik teljesíteni. Aztán megindul a szülés.

A bátor kispapák ilyenkor kimennek, a gyávák bent maradnak, hogy néhány perc múlva ájultan koppanjanak a padlón. Az a haszna megvan a dolognak, hogy amíg a személyzet kivonszolja őket, a kismama nem a szülésre, hanem a műsorra figyel. A bent maradók közül sokan - elkerülendő a padlófogást - a szülő nő fejéhez állnak, mereven néznek előre, fogják a kezét, de véletlenül sem kíváncsiak a születés misztériumára. Az alanyi nőgyógyászok viszont szakszerűen viselkednek, kérdezgetik az orvost, a helyes légzés fontosságára figyelmeztetnek, akkurátusan megjegyzik, hogy nem kell ordítani, attól nem lesz jobb. A kukkoló/riporter lelkületű kispapa videóval felszerelkezve sürög-forog, a tágulás folyamatát és a pici fejének megjelenését premier plán veszi, hogy másnap már diadalmasan posztolja is valamelyik közösségi oldalon: ilyen a feleségem alulról címmel. A hentes kispapák jatagánnal a szájukban tartózkodnak a szülőszobában, alig várják, hogy elvághassák a köldökzsinórt.

Talán annyi értelme van az egésznek, hogy míg az anyát stoppolják, a kispapa ott van a mosdatásnál, mérésnél, és előbb veszi kezébe a Yoda mesterre hasonlító utódot mint az anya. Aztán szétküldi az sms-eket, és hetekig fogadja a gratulációkat, melyeket kétségtelen megérdemel, mert ő a szülés valódi hőse. Szeretett feleségétől elismerésre úgysem számíthat, aki legfeljebb mint akadékoskodó, a szülés körül valódi segítséget nem nyújtó koloncként fog rá emlékezni.

Azt hiszem a dédpapáék idején kényelmesebb volt a szülést megélni férfiként, ezért - biztos az irigység mondatja velem - a papás szülésből elegem van.

Más dolgokból is elegünk van! És neked, Kedves Olvasónk? Szíves figyelmedbe ajánljuk a következő bejegyzéseinket:

Elegem van az Allianz Biztosítóból
Elegem van a Darwindíj-várományosokból
Elegem van a rákos gyermekeknek szánt adóforintok elsíbolásából
Elegem van a heti bulvárújságokból

Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke abban a pillanatban bukik meg, amelyben az orosz tankok átlépik Ukrajna határát. Furcsa a magyar belpolitika, és nem is igazságos Orbán Viktorral szemben, de aki akkora politikai hibát vét mint ő, annak mennie kell.

Az ukrán helyzet bonyolult, valószínűleg, akik elkezdték a folyamatot, maguk sem gondolták, hogy idejutnak, már túl nagy az ár. De az első világháború is úgy indult, hogy: "Mire a falevelek lehullanak, itthon lesznek a fiúk." Az Unió támogatásával is visszaéltek a puccsisták, nem hihető, hogy a kontraszelektált brüsszeli bürokraták fel merték volna borítani a status quot, neki mertek volna menni az orosz érdekeknek. Ráadásul mintha az amerikaiakat is kész tények elé állították volna, a helyzet élezése csak a puccsistáknak használ, egyébként senkinek sem jó. A demokratikus szabályok szerint Janukovics Ukrajna elnöke, Putyin pedig részben az orosz lakosság védelme, részben a törvényes elnök felkérésére avatkozik be a stabilitást értéknek tartó ukránok szimpátiáját is bírva. Csakhogy.

Magyarország tagja az Európai Uniónak és a NATO-nak, mely szövetségesi rendszertől nem lehet eltérni. Ennek a szövetségesi rendszernek pedig világosak az elvárásai a tagokkal szemben: fraternizálás Putyinnal nem megengedett. Orbán tehát komoly csapdába manőverezte magát, azt a politikai közösséget, amelyet vezet és sajnos, ami még ezeknél is nagyobb baj, Magyarországot. Igen, a paksi ügyről van szó, illetve az annak kapcsán kapott orosz hitelről.

Ha méltányosak akarunk lenni Orbánnal, nem lehet megkerülni azt a problémát, hogy az Unió politikusai ritka aljasul viselkedtek vele szemben a 2010-es választások után. Orbánnak választania kellett, hogy Brüsszelből irányítják-e az országot vagy a választók felhatalmazása szerint Budapestről. Orbán a brüsszeli, frankfurti nyomás ellensúlyozására kezdett bele a kockázatos keleti politikába, melytől az ország pénzügyi szuverenitásának megőrzését remélte, de ezzel fokozta a vele szembeni nyugati bizalmatlanságot. A választások közeledtével Orbán úgy érezhette, megingathatják a forintot, amelyen keresztül elveszítheti a választást, ezért gyors források után nézett. Japánból, Kínából nem sikerült beszerezni a pénzügyi stabilitáshoz szükséges forrásokat, maradt Oroszország. De az oroszok régi gyarmattartók, megkérték az árat Paks bővítési lehetőségének képében. Ez tovább növelte a bizalmatlanságot Nyugaton, mert ráadásul az energetika - azon belül is a nagyon forró krumpli atomenergia - körében kötelezte el Magyarországot hosszú időre Orbán az oroszoknak.

Az oroszbarátság - annak gyorsasága - Magyarország számára megalázó volta alaposan kikezdte Orbán tekintélyét belföldön is, a kézivezérelt sajtó alig tudja palástolni a felháborodást. A magyar furcsa nép, sok mindent eltűr, de ha megérzi vezetőjében a megalázkodást, azt nem bocsátja meg. Grósz Károly is akkor bukott igazán, amikor az aradi találkozóra menet elfogadta, hogy a románok átültessék Ceaușescu autójába. Orbán moszkvai megalázkodása beszédes volt a jobboldali tábornak is, de a lakájmédia egyelőre igyekszik elfedni a kudarcot.

A várható orosz támadással viszont Magyarország a szokásos két pogány közt helyzetbe kerül. Nyugati orientációját nem adhatja fel, de a friss pénz pórázának végét is erősen tartják az oroszok. Ráadásul az orosz előrenyomulás miatt Magyarország szomszédja valójában Oroszország lesz, ha pufferállamként látszólag valami krajna közénk áll is. (Ezért kár Kárpátalja visszatérésében reménykedni, az orosz doktrína szerint, ha bent vannak a Kárpát-medencében, uralni is tudják, kívülről meg nem.) Az oroszok kezéből falatozó, azzal gyakorlatilag határos Magyarország fokozottan veszélyes az Unió és a NATO számára, melyet nem fognak megengedni.

Mind a külpolitikai, mind a belpolitikai helyzet alapján Orbán menni fog, addig viszont próbálkozik. Lesz itt olyan felelős államférfi látszata, hogy csak. De a lényeg, hogy Orbán elrontotta Magyarország pozícióját, szövetségeseink megbízhatatlan partnerként tekintenek ránk, az ország lakossága pedig megalázottnak érzi magát: az oroszok csicskájának. Mindezt egy olyan embertől, aki eddig nyugatos elkötelezettséget hirdetett.

Sajnálom Orbánt, mert vitathatatlanul nagy formátumú politikus, és bizony a nagy formátumú politikusok tudnak kapitális hibákat elkövetni, melyet Orbán el is követett. Meg kellett volna értenie, hogy Kompországot nem lehet Kelet felé a nyugati parttól elrúgni, mert a kötelek ott tartják. Ha pedig elnyiszálja a köteleket, akkor Kompország nem Keleten fog kikötni, hanem sodródik, amely mindennél rosszabb.

Orbán: Silov elvtárs gyere vissza!

Aki élt a szovjet-orosz megszállás alatt, soha többé nem akar oda visszakerülni, mert lehet bírálni nyugati szövetségeseinket - meg is érdemlik -, de inkább ők mint az oroszok. Akkor is, ha a Hősök terén egy öregfiú a 25. évfordulón majd azt mondja: "Oroszok, gyertek vissza!" A Pa Dö-Dö pedig elénekli a Come back Szása című dalát.

Azt hiszem, sokaknak elege van abból a lehetőségből, hogy Magyarország Vengrija legyen és ezt a választásokon is ki fogják fejezni.

Más dolgokból is elegünk van! És neked, Kedves Olvasónk? Szíves figyelmedbe ajánljuk a következő bejegyzéseinket:

Elegem van az Allianz Biztosítóból
Elegem van a Tescoból
Elegem van a heti bulvárújságokból
Elegem van a Darwindíj-várományosokból

Egy békés januári estén Szöllősi Györgyi beköszöntője valahogy így hangzott: Jó estét kívánok! Ez a Híradó, Borsa Miklós vagyok! Szöllősi Györgyi beugrásával az utolsó másodpercben mentette meg az adást - erősen lihegett, csak egy fülbevalója volt - a helyzet mégis röhejesre sikeredett. Mindezt azért, mert a Híradó bemondójának még annyi önállósága sincs, hogy a nevét megmondja: ha a súgógépen az van, hogy ő Borsa Miklós, akkor ő bizony Borsa Miklós akkor is, ha jól láthatóan Szöllősi Györgyi.

A félresikerült beugrás okán elkezdtem egy kicsit odafigyelni először Szöllősi Györgyire, aztán a műsorra. Szöllősi Györgyi korábbi munkái alapján kedves arcú, okos szemű, tehetséges újságíróként élt a nézőkben, a mostani híradókban viszont egy a kiégés határán álló, üres tekintetű zombi néz ránk. "Vajon miért?" - tettem fel a kérdést magamnak, de a műsor néhány adásába belenézve megértettem a változás okát. A Híradó olyan színvonaltalan, kézivezérelt ocsmányság, amely visszatért gyökereihez, a Matúz Józsefné által közel három évtizedig szerkesztett párthíradóhoz. Ha Radnai Rózsa nem adja vissza lelkét a nemzetközi kommunizmusnak 2007-ben, a mai Híradón lelkesen tapsikolna.

Az első blokk a boldogság híreké, mintegy 10-12 percben. Ebben a blokkban minden csökken, aminek csökkennie kell (rezsi, munkanélküliség, infláció, bűnözési statisztikák) és minden nő, aminek nőnie kell (gazdaság, foglalkoztatottság, külföldi befektetések, euró árfolyama - bocs annak nem), csupa boldogság tehát az élet Hunniában. Miniszterelnök Úr alkalmanként elmondja nagy ívű gondolatait, melyeket a valóság ugyan nem, de miniszterek, államtitkárok és egyéb fizetett nyaloncok hada próbál meg visszaigazolni. Csakhogy ami szeretett Viktorunknak szárnyalás, az az embereknek szar nyalás. A kettő közötti ellentétet igyekszik a Híradó valahogy elsimítani - kevés sikerrel.

A második blokk a rémisztgetés. Ebben a részben a boldogságot veszélyeztetők kerülnek megnevezésre – sújtsa őket dolgozó népünk megvetése – akik általában Hógolyó, Bajnai és Gyurcsány nevű egyének. Őket kell köpködniük a dolgozóknak, mert aljas múltjukkal és a nemzeti egységet veszélyeztető aknamunkájukkal aláássák a "szebb jövőt", ők vágják le az aranytojást tojó tyúkot, vesszenek tehát. Igaz, hogy a róluk szóló történetek 10-18 évesek, de hát nem lehet mindent egyszerre, nem igaz? Természetesen a mai hatalom korrupciós ügyeit, a rogánok, lázárok, garancsik, mészárosok vagyonszerzésének titkait is megismerhetjük, várjuk csak ki azt a röpke 10-18 évet. Mert a Híradó valahogy nem iparkodik a hatalmon lévők ügyeivel korábban foglalkozni.

Ezt követi a külföldi blokk, mely két részből áll. Az elsőben a magyar vezetők külföldi szerepléseit lehet megtekinteni. A protokoll által vezérelt programok unalmasak, de talán egyszer előássák Ádernek azt a teknőst, melyen Losonczi Pál is lovagolt, olyan jó volna nézni, hogy 30 év alatt sem jutottunk semmire. A másik rész a tökéletesen érdektelen hírekből áll: hideg Ámerikában, meleg az ausziknál, csupa magyar szempontból fontos hír.

Végül jönnek a kis színes hírek, amelyekben megint meg lehet jeleníteni a Hógolyó-Bajnai-Gyurcsány nemzetvesztő triászt. Például vadludak vonultak át hazánk felett, de nem mertek leszállni Bajnai miatt, ezért Malvinka – aki minden évben megcsodálja a vadludakat a helyi tavon - hosszan sírt. Az állatkertben három kisoroszlán született, szerencsére a Békemenet megakadályozta, hogy Gyurcsány kettőt privatizáljon.

Persze lehetne tisztségesen, kiegyensúlyozottan, úriember módra is. Nem hiszem, hogy Gyurcsány Ferencre a kliensein kívül bárki is szavazna, akkor meg miért nem lehet elegánsan? Miért van a Híradóban ez a komcsi tempó?

2002-ben "sokan voltunk, de nem voltunk elegen", 2014-ben a fideszes szavazók - meglehet - elegen lesznek, de nem lesznek sokan. Mert sokaknak elegük van azokból akik az információközlést összetévesztik a pártpropagandával.

Más dolgokból is elegünk van! És neked, Kedves Olvasónk? Szíves figyelmedbe ajánljuk a következő bejegyzéseinket:

Elegem van az Allianz Biztosítóból
Elegem van a Darwindíj-várományosokból
Elegem van a rákos gyermekeknek szánt adóforintok elsíbolásából
Elegem van a heti bulvárújságokból

Kezdetben vala "a" szülői értekezlet, melynek eredményeképpen a családon belüli erőszak réme lebegett a vásott fiú szívek felett. De jó is volt a jól tanuló kislányoknak, stréber fiúknak, se hús, se hal nebulóknak! A vásott fiúk esetében azonban a szülőiről haza érkező anya egyből a konyhába indult a fakanálért, vagy ha a helyzet súlyosabb volt, az apát bujtotta fel nevelésügyileg. A gyermekük jövője szempontjából rémképeket látó, felindult szülők ekkor még nem tudhatták Beck Zolitól, hogy: "pofonból koszorú nem lett még soha."

Ma már más világ van! A kilúgozott tudatú, média által elbizonytalanított szülő akkor sem emel kezet csimotájára, ha az a büdös kölyök megérdemelne egyet ama híres makarenkói pofonokból. Iskolai ügyekben meg pláne nem. Minek is. Ha nem tanul jól a gyerek, semmi vész, majd a fizetős rendszernek hála úgyis bekerül arra az egyetemre, ahova akar, elhelyezkedését pedig a szülői kapcsolati háló fogja biztosítani, akkor meg minek püfölni, nem igaz? Az iskola tanítsa meg írni, olvasni, számolni, azon túl már a többi a szülő gondja. Persze ha a gyermek hány a vér látványától, nem megy orvosira, de művészettörténészként olyan nagy kárt nem csinálhat. Ez a korszellem a szülői értekezlet műfaját alapjaiban lúgozza ki, ehhez jön a technikai fejlődés.

A vásott fiúk nem csak csínyeik miatt szorultak a szülőik után, hanem azért is, mert a felmenők töményen kapták orcájukba az infókat. Ma már ez is máshogy van. A tanárok az osztályi levelező maileknek köszönhetően folyamatosan adnak tájékoztatást a fontosabb eseményekről, a gyerekek általános helyzetéről, dolgozatok időpontjáról.

a) Mekkora.......egyest kapott a fiam! (Vagy csak a betűméret nagy.)
b) Már megint gyűjtenek osztálypénzt.
c) Megint szülői értekezlet lesz? Minek?!

Grafománabb tanárok hetente is írnak részletesen mindenről egy-egy gyermeket is kiemelve. Hála és köszönet illeti a lelkes tanerőket ezért. Sok helyen bevezették az elektronikus naplót, így sms-ben a szülő előbb értesül a jegyről mint a gyerek. Ezzel vége az otthon hagytam az ellenőrzőt, kozmetikázom a jegyeket időszaknak, amellyel el lehetett ugyan húzni az időt büntetés nélkül, de a koncentráltan megismert valóság dühös szülőket szokott eredményezni.

Nincs tehát sok értelme a szülői értekezleteknek, de mint valami ősi rítust az osztályfőnökök évente két-három alkalommal megtartják. Az alsó tagozatos gyerekek szüleinek külön nehezített pálya beférni a liliputi padokba, pocakos apukák és csípőben telt anyukák az inkvizíció fájdalmát élik át az alatt a másfél-két óra alatt, míg a pedagógus lenyomja a kötelezőnek vélt táncot.

Mert a szülőik sem a gyerekekről szólnak, hanem a szereplésről. Az osztályfőnökök e szempontból két nagy csoportot képeznek, az egyik szeret szerepelni, a másik nem. Csakhogy a szülők egy része is imád fellépni a felelős szülő szerepében, és ha kell, ha nem problémázik, összeveszik, kioktat, okoskodik. Így aztán rettenetes koktélok szoktak kialakulni. Az elfojtott színészi ambíciókkal rendelkező tanerő a tízperces értelmes tájékoztatóból képes önmaga összehozni egy bő órás szeánszt, melyhez felcsatlakozik néhány felelősségétől megittasult szülő, így közösen csinálnak egy két órás showelemekkel tűzdelt műsort. Az a legjobb, mikor a tanár észre sem veszi, de alapból hozza a Sándor György vagy Koltai Róbert tanárparódiáját. Az ilyen teljesen meghatódik magától, akkor boldog, ha önnön nagyszerűségét viszontláthatja a hálás szülők párás tekintetében. A szakszerű tanár a szülőkben is tanítani való nebulót lát, ezért gyermeki szinten, többször is elmagyarázza, hogy május 16-án lesz az osztálykirándulás Pomázra. A gyerekeket is problémának tartó tanár a szülőkben is csak a gondot látja, kifejezetten idegesítik a kérdezgető szülők. Ennek egy alfaja, aki csak a gyerekek felett rendelkezik hatalommal, az iskolából kilépve egy nyúl béla, ezért nem csak idegesítik a kérdések, de zavarba is jön tőlük, hebeg-habog összevissza, aztán valami zavaros magyarázkodással lezárja dumcsizást.

Persze a szülők egy része is megéri a pénzét. Vannak, akik el sem mennek a szülőikre ezzel is kifejezve érdeklődésük hiányát. A többség a tanár iránti tiszteletből - és gyermeke előmenetelének biztosítása érdekében - úgy tesz, mintha érdekelné a mailekből már ismert információk megismétlése, és elmegy az értekezletre (pfúj, milyen csúnya szó ez). Ők alig várják, hogy vége legyen, már indulnak is haza. A szereplési kényszerrel megáldott szülők viszont kész Isten csapásai. A legszánalmasabbak azok, akik leplezetlenül stréberkednek a tanárnak, bólogatnak, védik, nevében kioktatnak, így akarván kicsikarni gyermekük jobb megítélését. Az okoskodó fajta természetesen mindent tud, és mindent jobban tud, kijavítja a tanárt, a másik szülőt, ahogy kell. Orcája ilyenkor a diadal fényében fürdik. A kioktatók annyiban mások mint az okoskodók, hogy ők kimértek és valamilyen társadalmi presztízzsel is rendelkeznek, ezért az a közvélekedés, hogy nekik eszük is van. Pedig csak megszokták, hogy igazuk van, mert beosztottaik nem szólhatnak vissza. Van is meglepetés, ha egy másik szülő kegyeskedik leugatni az ő nagy tekintélyűségét. A programszervező típus állandóan azzal vegzál másokat, hogy hétvégi közös kirándulásokat, kulturális és sporteseményeket, késő tavasszal zsákba futással egybekötött kerti mulatságokat szervez. Komolyan képes duzzogni, ha érdeklődés hiányában valaki ki akarja vonni magát az úttörő/cserkészműsorból. A gyűjtő típus az emberiség bölcsőjéből maradt itt, állandó gyűjtögetési kényszerével. Valamire mindig kell pénz: vagy nagyszabású dolgokra (világmegváltás) vagy iskolai beszerzésekre vagy a tanítónéni/bácsi szülinapjára, tulajdonképpen mindegy, csak gyűjthessen. A veszekedős szülő az élő fába is beleköt: miért oda?, miért akkor?, miért ennyibe?, miért abba a ruhába?, a lényeg, hogy jól kiveszekedhesse magát. Normálisnak tekinthető szülőn miközben ezt a sok marhát hallgatja, erőt vesz az elfojtott idegzsába és fáradtan, idegesen érkezik haza.

Felesleges időpocsékolás tehát korunk szülői értekezlete, de lehet, hogy már a régi szép időkben is az volt. Így aztán a vásott fiúk nem is biztos, hogy csak a vásottságért kaptak, hanem mert már az ő szüleiknek is elegük volt a tanárok és más szülők hosszadalmasan idegesítő performanszából.

Más dolgokból is elegünk van! És neked, Kedves Olvasónk? Szíves figyelmedbe ajánljuk a következő bejegyzéseinket:

Elegem van a Tescoból
Elegem van a vagyonnyilatkozatokból
Elegem van a bizalommal visszaélőkből
Elegem van a Darwindíj-várományosokból

A nagy főtanácsnok kinyilatkoztatását várták a devizahitelesek. Pláne azután, hogy az Alkotmánybíróság nem mondott semmit. 2014. február 12-én meg is érkezett az áhított okosság, nézzük a portfolio.hu kiemelését:

1. a Kúria vizsgálhatja a tisztességtelenséget
2. valószínűsíthető, hogy lesz mozgástere belenyúlni a szerződésekbe
3. a szerződések megsemmisítésére nem kell számítani

Ezen a ponton kell udvariasan hellyel kínálni K. Árpádot és nejét, esetleg egy rosszabb képességű, másodéves, polgári jogból UV-ra készülő joghallgatót odaküldeni nekik megsegítésképpen, hogy elmondja nekik nagyon röviden:

1. a Kúria vizsgálhatja a tisztességtelenséget

Ez eddig is így volt.

2. valószínűsíthető, hogy lesz mozgástere belenyúlni a szerződésekbe

Ez eddig is így volt.

3. a szerződések megsemmisítésére nem kell számítani

Naná, felvett egy rakás pénzt azzal az üzleti megfontolással, hogy alacsony lesz az ügyleti kamat és azzal a kockázattal, hogy az árfolyam elmozdulhat.

Árpádunk valószínű, elfelejtette, hogy a kihelyezett kölcsönöket a bankoknak valahogy refinanszírozniuk kell, és ők sem a két csodálatos pillantásukért kapják a kihelyezendő pénzt.

Talán már túllépett a magyar társadalom a "nincsismögöttesvájcifrank" kezdetű rigmuson. Jó esetben azt is kezdik belátni a devizahitelesek, hogy bármilyen szerződésnek (vagy szerződési rendelkezésnek) a semmissé nyilvánítása nem jelenti azt automatikusan, hogy ne kellene többet fizetni. Ilyen esetben a feleknek el kell számolniuk egymással, erről pedig el lehet vitatkozni a bankkal. Pl. 2008-2009-es szerződés esetén, amelynek 10-15 vagy akár 20 éves a futamideje, még a felénél (vagy ott sem) tart a futamidő, és bizony nagyon nagy az esélye annak, hogy az eredeti állapot helyreállítása keretében az adósnak nagy összegű fizetési kötelezettsége keletkezne. Ezt bármelyik devizahiteles végiggondolta már? Hogy mondjuk a megvásárolt ház vagy autó vételárának nagy részét vissza kellene fizetni? Merthogy árfolyamkülönbözetben azért még nem fizetett ám ki annyit, hogy az annulálná a fennálló tőketartozást. Közel sem.

Nade nézzünk bele ténylegesen devizahiteleseink szépséges kobakjába, és végre egyszer legyünk magunkhoz őszinték: amikor felvették a devizahitelt, tudták azt, hogy az árfolyam elmozdulása miatt a tőketartozásuk is változhat. És ekkor a kognitív disszonanciának nevezett csodálatos jelenség elhomályosította őket, és csak arra gondoltak: "á, néhány forint lesz maximum". És ha még mélyebbre nézünk, azt is mondták magukban: "250? Annyi csak nem lesz". Legyünk őszinték: tudták, de kicifrázták a gondolataikat. "Úgyse!" Ebből már egyenesen következett az, hogy "akkor vitatom a korábbi döntésemet, ha utóbb kiderül, hogy rosszul döntöttem". Teljesen érthető emberi magatartás. De ez önmagában a bíróság előtt nem áll meg. Ezért próbálnak devizásaink rést ütni a pajzson.

Az a fájdalmas Árpád és társai tevékenységében, hogy teljesen vakvágányra vezetik a sok devizahitelest úgy, hogy közben végig sem gondolják - vagy végig sem gondoltatják - a jogi és családi gazdasági következményeket. Árpád a devizahitelesek Zsándárkjaként küzd, de fogalmazhatnék úgy is, hogy keresi a devizahitelesek szent grálját, és azt gondolja, hogyha iszik belőle, akkor az megoldja a saját és sok devizahiteles problémáját.

Vitán felül áll, hogy igenis vannak olyan deviza alapú kölcsönszerződések, amelyek rosszak, hibásak: jogellenesek. Ezt viszont minden egyes devizahitelesnek saját magának kell kikukáznia a szerződéséből és az annak részét képező további dokumentumokból. És most kiáltson fel az a devizahiteles, aki ha a szerződéskötéskor nem is, de azóta elolvasta az összes szerződéses iratot, minden "apróbetűst"! Miért csak suttogást hallok? Azóta sem olvasták el? Ja, hogy majd az árpádok meg a lémannok meg a rónapéterek megmondják, a kúria árfolyamrésezik, az unió kinyilatkoztat, az alkotmánybíróság motyog valamit, az állam meg megment..... bár ezt a klasszikust nem szívesen idézem, de ideillik: "Lárifári!"

Arról persze senki sem beszél fennhangon, hogy az árfolyamgát nevű intézmény keretében pártunk, kormányunk és államunk mennyit vesz ki az egyszeri adófizetők zsebéből, és teszi azt át az ún. devizahitelesek zsebébe. Várjuk a devizahitelesek köszönőleveleit.

Ha már a klasszikusoknál tartottunk, egyik kedvenc videómat hadd osszam meg újra:

Úgyhogy bármennyire is népszerűtlen lesz, amit írok, de én nemhogy roppantmód unom a devizahitelesek "megmentését", hanem egyszerűen (és továbbra is) elegem van belőle.

Más dolgokból is elegünk van! És neked, Kedves Olvasónk? Szíves figyelmedbe ajánljuk a következő bejegyzéseinket:

Elegem van a devizahitelesek megmentéséből I.
Elegem van a devizahitelesek megmentéséből II.
Elegem van a devizahitelesek megmentéséből III.
Elegem van a bankokból