Kiterjedt famíliánk debil ágában - minden családban van ilyen ág – komoly viták szoktak kialakulni arról, hogy Nadal vagy Federer-e a jobb teniszező. (Állítólag van már egy Djokovic nevű is, aki színezi a képet.) Ilyenkor roppant módon szórakoztat, hogy értelmesnek látszó emberek képesek szót fecsérelni két tökéletesen érdektelen muksóra. Ha tovább szeretnék szórakozni rajtuk, akkor ásítva megjegyzem, hogy: "Nem tök mindegy melyik nyer?" És ha igazán gonosz kedvemben vagyok azt is hozzá teszem: "Attól nem lesz olcsóbb a kenyér." Na, erre az eddig egymást szapulók megtalálják a közös ellenséget, és az a legkevesebb, hogy engem szellemi toprongyként említenek, de szoktak ennél csúnyábbakat is mondani. Pedig nekem van több igazam.

Drukkolni sokféle élethelyzetben lehet, de az a minimum, hogy a drukkolt és a drukkoló között legyen érzelmi kapocs. Drukkolhatunk azért, hogy szeretteink életének fontos eseménye sikeres legyen, például egy vizsga letételéhez, munkahelykereséshez és még ezerféle élethelyzetben. No, de szoktunk drukkolni vadidegen embereknek, akikhez semmilyen - sem pozitív, sem negatív - érzelem nem köt? A mindennapi életben nem. Ezért ki kell alakítani a drukkolás igényét az erre hajlamos és kissé visszamaradott személyiségekben. A "drukkerállapot" kialakításának legnagyobb terepe a sport, de lélektanilag a különböző zenei sztárocskák iránti rajongás is erre a folyamatra épül.

Először is mi a sport? A fene jobban tudja, persze van tudományos fogalma, de a gyakorlatban sport-e a sakk vagy a póker? S ha igen, lehet-e drukkolni ezek művelőinek? Szerintem nem. Legalábbis nehéz elképzelni, ahogy tízezrek üvöltik, hogy ne a huszárral, hanem a futóval és ne az F4-re, hanem a B6-ra. Más esetekben a tevékenység sport ugyan, de valójában nem lehet a művelőinek szurkolni. Például egy síugrót miként lehet eredményesen biztatni? A saját drukkerek egyszerre vesznek levegőt, hogy messzebb repüljön, miközben az ellenfél drukkerei megpróbálják visszafújni? És ki az, aki a 30 km-es sífutás alatt rekedtre üvölti magát azért, hogy a Pekkanen nyerjen és ne a Shenborg vagy a Szvatszkij. A különböző tourok és girok alatt ugyan melyik kokszgyárnak drukkoljon az embergyereke? Vagy a "sportok királynője"-ként említett atlétika száz méteres doppingolás, doppinghajítás/vetés, doppingugrás nevű versenyszáma ugyan kinek ér meg egy másodpercet is az életéből?

Valamely sportágban való drukkolásnak abban az esetben van értelme, ha valódi és közvetlen az érzelmi kapocs. Ha például valakinek a rokona, barátja versenyez akár egyéniben, akár csapatban, akkor természetes a drukkolás. Nagyobb közösség, iskola, város, ország esetén is helye van a szurkolásnak, mert abban az adott közösséghez tartozás nyilvánul meg. Remek dolog például Győr, Veszprém, Szeged stb. kézilabdacsapatának szurkolni, mert van sikeres csapat és a város közösségét is összetartja a közös élmény. A magyar vízilabda-válogatottért, kiváló sportolóinkért igenis szaladjon csak fel az az adrenalin. Még a városi aranylábúakért való vasárnap délutáni szotyiköpködést is megértem, mert járulékos nyereségként addig sem kell otthon az asszony zsörtölődését hallgatni. De ezen túl már primitív ostobaság csupán a drukkerkedés.

Persze a primitív drukkerkedésnek is van magyarázata. Leginkább az adott sportág sikertelensége, amely nem engedi meg, hogy egy sikeres, közösség építő sportoló/csapat köré kiépüljön egy szurkolói kör is. Ekkor az adott sportot kedvelő szükségképpen választ magának egy a sajtóban felépített személyt/csapatot és megpróbál azzal azonosulni. Ez viszont tényleg primitív életszemlélet. Nincs sikeres magyar teniszező harminc éve? Válasszunk magunknak egy külföldit. Ha egy másik ugyanígy vergődő pont nem azt választotta, akit mi, akkor veszekedjünk vele, hogy a mi választottunk a jobb. Hát nem szánalmas?

A legtöbb ilyen primitív kényszer drukker a labdarúgáshoz köthető. A magyar foci sajnos sem klub, sem válogatott szinten nem tud felmutatni eredményt a bele ölt ezermilliárdok ellenére sem. A labdarúgás mint sport iránti szeretetét szegény szurkoló csak úgy tudja kifejezni, ha választ magának egy sikeres külföldi csapatot. Így alakul ki - egy szellemes kifejezéssel - a hungarokatalánok és a többi, magyar szempontból tökéletesen érdektelen külföldi csapatért rajongó magyar drukkerek hada. Válogatott szinten is ez a helyzet. Mivel utoljára 28 éve volt magyar válogatott világbajnokságon, generációk nőttek fel úgy, hogy nem tudtak a magyar válogatottnak szurkolni, hát pótcselekedve választanak maguknak kedvencet. Borzasztóan szánalmas amikor magyar kissrácok Real, Bayern stb. mezben feszítenek. És ugyanígy szánnivaló, hogy most a labdarúgó vébé alatt magyar emberek azon veszekednek egymással, hogy a brazilok jobbak-e vagy az argentinok, a németek vagy az olaszok. Komolyan kérdezem: Nem mindegy?

Ott van továbbá a sajtó, a drága sajtó, amely az érzelmi kötődés megteremtése, fenntartása - és az ezzel együtt járó sportszermárkák profitjának növelése - érdekében még hergeli is a primkó frakciót a megszokott ökörségekkel. Nemsokára előjön például az a történet, amely mindig van és arról szól, hogy valamelyik mediterrán állam (török, görög, olasz) forró vérű drukkere lelőtte/leszúrta feleségét, mert az lekapcsolta a tévét meccs közben. Aztán a sok üres pletyka a kedvencek háza tájáról, van-e sérült, ki nem játszhat és miért, ki kit utál, kivel barátkozik, jönnek-e a feleségek/barátnők egy kis légyottra vagy a helyi "művésznőkből" válogat a válogatott. Már a könyökömön jön ki.

Eszméimért a máglyáig is elmegyek, ezért élőszóval kijelentem, hogy nekem tök mindegy kinyeri a vébét, engem kegyeskedjenek békén hagyni. Majd ha lesz világszínvonalú magyar teniszező, európai szinten mérhető focicsapat, vébére kijutó labdarúgó válogatott, akkor annak szurkolni fogok. De a kényszerszurkolásból elegem van.

Más dolgokból is elegünk van! És neked, Kedves Olvasónk? Szíves figyelmedbe ajánljuk a következő bejegyzéseinket:

Elegem van a pocakos labdarúgóedzőkből
Elegem van a régi ismerősökből
Elegem van az apás szülésből

Cseh Tamás azt kérte: "E kies hazában mutass nekem, Egy oly nagy ravaszt, mint Shakespeare William!" Nos, kedves Tamás, mutatok neked egy ilyen nagy ravaszt - ismered is -, Orbán Viktornak hívják. Aki most belengette, hogy egyes minisztériumok költözzenek vidéki városokba. Viktor három ok miatt szokott kormányzati-szervezeti kérdésekben ötletelni.

Az első - bármilyen nehéz is egyeseknek elfogadni - Viktor jól fejlett kormányzati inkompetenciája. Viktornak ugyanis fogalma sincs a saját kormányzati rendszeréről, egy családi pótlék kérelmet sem tudna beadni. Ezért hiszi el például, hogy az adóbevalló ív söralátét méretű és egyszerűségű. Ha kormányszerkezeti kérdésekben tájékozódni akar, felüti a Story vagy a Képes Sport című szaklapot, esetleg megkérdi a mindig kéznél lévő Bólogató Jánost. Egész közelről volt szerencsém látni, amint egyik nagyívű beszédében senkivel sem egyeztetve bejelentette, hogy létrehoznak egy fontos kormányzati szervet. Szép volt, a média tapsolt, a népek örültek, csak az volt a baj, hogy - igaz más néven, de azonos céllal - már két éve működött a hivatal úgy, hogy azt maga az Orbán kormány hozta létre. Csak hát - bár a derék Viktor fejből sorolja bármelyik foci csapat összeállítását - a saját kormányzati szervezeti rendszerét nem látja át. A cikiből a praetoriánusok úgy tudták kihozni, hogy négy hónapos kemény munkával csináltak egy zanzásított hivatalszerűt, amely működött egy kis ideig, aztán elfelejtették. Persze a jó Viktor nem látta be, hogy ő volt a hibás, így a praetoriánus gárdáját tizedelték meg. Ebben a költözéses agymenésben bőven benne van ez a lehetőség.

A javaslat másik oka Viktor reményárus attitűdje, melyet - a hatalom gyakorlása érdekében - tökélyre fejlesztett. A vidéki minisztériumok létrehozásának ötlete ugyanis sokakban ébreszt reményt: elsősorban a Fidesz gazdasági holdudvarának oligarcháiban. A szóbajöhető kiválasztottak már dörzsölgetik tenyerüket, számolgatnak, hogy mennyit is hozhat nekik a székházépítés vidéken, a költöztetés, az informatikai beszerzések, a Pesten felszabaduló ingatlanok eladása stb. A vidéki Fidesz-politikusok az önkormányzati választásra készülve etethetik a népet azzal, hogy lehozzák nekik Pestről a Hülye Járások Minisztériumát, lesz sok munkahely stb. Titkon persze ők is reménykednek, hogy az oligarchák asztaláról nekik is hull morzsa, legalább a portások felvételében lesz hatáskörük, meg a minisztériumi büfét is üzemeltetheti a család valamelyik vállalkozása. A vidéki népek is reménykedhetnek, hogy halódó városukba a "minisztériumság" majd életet lehel. Reménykedhetnek továbbá az egyetemek és egyéb tudományos cégek, mert lesz megrendelés olyan tanulmányokra, amelyben bizonygatják, hogy adott minisztériumot miért kell éppen abba a városba telepíteni, ahonnan a - húsz százalékkal visszaosztott - megrendelést kapják. Szép dolog a reményárusítás, végülis nem kerül semmibe, a szánalmas szerencsétlenek pedig önmaguktól is fújják a remény lila lufiját, és míg azt fújják, kézben is tarthatók.

A harmadik ok a "csak". Egy politikusnak valamit kell mondania, itt a nyári uborkaszezon, a sok idióta politológus, közigazgatási szakember, újságíró szépen ellocsog nyáron erről a marhaságról, kitöltik a műsoridőt, és hát addig sem kell a Lázárnak magyarázkodnia viselt dolgairól. A javaslat arra is jó továbbá, hogy Viktor tesztelje a vazallusok hűségét, így a földművelésügyi miniszter már meg is kezdte az önmagából való hülyét csinálást a Debrecen melletti érveléssel. A sokszor nehéz miniszterelnöki munka bónuszaként Viktornak hihetetlenül szórakoztató lehet azt nézni, mennyi szervilis ökör van a kormányában és a pártjában.

Mert ne aggódjon senki, nem lesz ebből a korszakos javallatból semmi. Két megoldás lehetséges. Vagy 2016. március 15-re megállapítják, hogy nincsenek meg a feltételek, oszt jó napot, vagy ha Viktor nagyon ragaszkodik ehhez a tréfájához, akkor csinálnak mutatóba valami kócerájt egyes vidéki városokban, melynek a bejárata mellé felteszik a minisztérium táblát. De a minisztériumok úgy en bloc nem fognak vidékre költözni. Ugyanis a feladatuk miatt nem tudnak.

A minisztériumoknak ott a helye, ahol a Kormány és az Országgyűlés székhelye van. Egyszerű ez, nincs varázslat benne, a napi munka - a jogszabálytervezetek egyeztetése, államtitkári értekezletek, kormányülés, országgyűlési szereplés, bizottsági munka stb. - ezekhez a szervezetekhez köti a minisztériumok vezetését, munkatársait. Elég döcögős lenne Debrecenből bejárni a Kormány üléseire. Ráadásul akit Viktor nem lát egy hétig, azt már meg sem ismeri, így egymás sarkát tapossák a magukat adminisztrálni akarók, nem engedhetik meg a távollét luxusát. A Vár kormányzati funkciójának növelése pedig a minisztereket abba az irányba nyomja, hogy a Várban kell székhelyet találniuk, nem Bivalybürgözdön.

Látod, kedves Tamás igazad volt ebben is: "Mi itt állunk és a szánk nyitva van: --– Hogy miket tud, ez a Sekszpír Viliam!", akinek viccéből elegem van.

Más dolgokból is elegünk van! És neked, Kedves Olvasónk? Szíves figyelmedbe ajánljuk a következő bejegyzéseinket:

Elegem van a kötelező olvasmányokból
Elegem van Orbán Viktorból
Elegem van a Stüszi vadászból

Lassan kiegészülnek a vakáció szó betűi, vége a sulinak. A lánglelkű irodalomtanárok a búcsúzkodás örömébe csak belecsepegtetik a nyári kötelező olvasmányok ürömét. Komoly, nagy és főképp terjedelmes művek várják, hogy felfedezze őket az ifjúság. Az ifjúság viszont egyáltalán nem várja e felfedezést, duzzog, hőzöng, mert minek, meg kit érdekelnek rég meghalt emberek avítt - e szó helyett csúnyábbat használnak: h-val kezdődik, ülyeségei-vel végződik - ömlengései stb.

Kétlelkű vagyok a kérdésben mint Zágon István művében az anya meg a szülő. A szülő szerint Ildikó néninek van igaza, a műveltség megszerzéséhez igenis szükség van a kötelező olvasmányok ismeretére. Közös kultúránk karbantartásához a jövő generációjának is tudnia kell az összetartozás minimális elemeit, különben miről fog beszélgetni Londonban két magyar árufeltöltő vagy pizzafutár. Így legalább tudni fogják, miért harcolt Dobó István, milyen a Kis-Balaton vihar előtt, Edmund magyarul Jenőt jelent-e vagy Ödönt. De talán ennél is fontosabb, hogy az olvasással kialakul a saját fantáziavilág, nem a készen kapott képeket kell bevésni, bármilyen szépek is legyenek azok, mint az Avatar Pandora bolygójának flórája és faunája. A legfontosabb érv azonban az olvasás mellett a szövegértés elsajátítása. Például ha a devizahiteles sorstársak megtanultak volna szöveget értelmezve olvasni, akár megérthették volna azt is, mit írnak alá. És talán a reményárus politikusainknak sem dőlne be annyi ember, ha a -hat, -het végződésű mondataikat nem megvalósult tényként kezelnék.

Az "anyai én" viszont megértő. Nehezen, de el tudom magyarázni a kölkeknek, hogy amikor a zseniális Stendhal, Balzac, Verne, Tolsztoj, Jókai, Mikszáth, Gárdonyi, Fekete István megírták regényeiket, a televíziózás sajnos még gyermekcipőben járt, az internetes lefedettség pedig egészen minimális volt a Föld nevű bolygón, (Fekete idős korában már volt tévé), így az embereknek az olvasás volt az egyik szórakozási forma. A gyertyák, petróleumlámpák, később gyenge villanyfény mellett olvasva saját fantáziájuk segítségével eljutottak messzi tájakra, régi korokba vagy éppen a jövőbe. Ráadásul ráértek, mert a fent említett kütyük hiánya miatt volt bőven idejük. Ezen okokból kifolyólag aztán Jókai a kor tudása alapján szolid hetven oldalon mesélheti el, hogy alakult ki a kőszén. A mai kor emberét viszont ez a terjedelem elborzasztja, mert valamelyik természetfilm csatornán ezt a folyamatot számítógépes grafikával tíz perc alatt összefoglalják.

A viktoriánus kornak megfelelő, romantikus szerelem ábrázolás röpke kétszáz oldalban a szexuális forradalom vívmányai után pedig egyszerűen nevetséges, és a mai leányok nem is értik a vergődést. (A férfiak már akkor sem értették.) A vicc szerint egy buliban azt mondja egy lány a fiúnak: Gyere menjünk dugni! Mire a srác: Hozzád vagy hozzám? A csaj válasza: Ha már az elején problémázol, hagyjuk az egészet. Ezek után melyik leányzó érti meg ma Tatjána levelének felütését: "Én írok levelet magának - Kell több? Nem mond ez eleget? Méltán tarthatja hát jogának, Hogy most megvessen engemet”. Pedig az alaphelyzet ugyanaz: a nő felajánlkozása. Ez utóbbi gyönyörű, sejtető, az előbbi sekélyes, lényegre törő. De mai világunk "twitter-generációja" már nehézkesnek, körülményesnek tartja szegény Tatjánát, ezért el sem olvassa.

A kötelező olvasmányok ellen van még egy érv, melyet az oktatáspolitikusok, tanárok nem szoktak figyelembe venni. Amikor a lányaim kapták a kötelezőket, rimánkodtam a tanerőnek, hogy ne adjon fel fiús könyveket lányoknak. A kötelező olvasmányok ugyanis abban a korban íródtak, amikor az oktatási rendszer fiúkra volt kitalálva. Férfiak írtak hát könyveket fiúknak, átadva a korábbi generáció eszméit, élettapasztalatait, tanulságait. Ezek a könyvek ezért csatákról, vadászatokról, történelmi eseményekről szólnak, amelyek a leányokat nem igazán hozzák lázba. Egyik lányom még mindig lóg nekem a Tüskevár végének negyven oldalával, pedig már legalább 7-8 éve nekifutott elolvasásának. De hiába volt az óvatos szülői kérés, a tanrend nem engedett differenciálást. Pedig kellene, mert az olvasáshoz való hozzáállás a gyerekeknél nagyon egyedi. Egy baráti házaspár 12 év körüli ikergyermekei közül az egyik imád olvasni - most éppen Bán Mór Hunyadi könyveit falja -, a másikat semmivel sem lehet olvasásra ösztökélni.

Az olvasásra való rászoktatás fontos lenne, de a kötelezés inkább dacot, elutasítást vált ki a nebulókból. Ha pedig a nyári szünet alatt a szülő is keménykedik a tanárnak való megfelelési kényszer miatt, azzal csak az érhető el, hogy a gyerek megutálja az olvasást, és inkább a számítógéphez menekül.

Fel van adva tehát a lecke a szülőknek is, én ezért megpróbálok majd ravaszkodni, de még fogalmam sincs mit találok ki és ebből a tanácstalanságból elegem van.

Más dolgokból is elegünk van! És neked, Kedves Olvasónk? Szíves figyelmedbe ajánljuk a következő bejegyzéseinket:

Elegem van az apás szülésből
Elegem van a Stüszi vadászból
Elegem van a kövér emberekből

Nagyapám temetésén a pap babrált egy keveset az imádságos könyvében, majd előhúzott egy hártyavékony géppapírt, és elégedetten bólintva belekezdett a búcsúztatóba ekképpen: Itt fekszik előttünk e testvérpár! A gyászoló gyülekezet döbbenten kereste, kit temetünk még, mert speciel csak nagyapám volt a koporsóban. A pap érezte, hogy mellényúlt a kottának, ezért arra kanyarította beszédét, hogy az akkor már másfél éve elhunyt nagyanyám és a nagyapám lelkiekben szinte testvérek voltak. No, ez még nagyobb döbbenetet váltott ki, mert szegény nagyanyám egész életében mindenhol meglátta a munkát, le nem állt volna pihenni, míg a papa elkényeztetett legkisebb fiúként inkább bohém életviteléről volt híres. Látta a derék pap, hogy ebből nehéz lesz jól kijönnie, ezért átváltott arra a kántáló beszédmódra, amelyet nagyon tudok utálni a papoknál, és a nagyapám jámborságát kezdte dicsérni. Ebben a gyászolók megnyugodtak, csak én - az amolyan kedvenc unoka, akivel sok csibészséget megismertetett - haraptam a számat felnevetés ellen, mert az öreg térdétől nem nagyon kopott a templom kövezete, ám a kőhajításnyira lévő kocsmában a vasárnap délutáni ultipartik királyaként emlegették, és kuglinyereményeiből is elég jól kiegészítette a nyugdíját. Miközben tovább hallgattam a pap locsogását, megértettem Örkény temetésre alapozott - és elhibázott - példáját a groteszkről.

Arra viszont ma is keresem a választ, hogy lehet-e egy életen át hitet sugározni embertársainknak? Valószínűleg egészen kivételes embernek kell lenni ahhoz, hogy a hit ne váljon mindennapi rutinná a papoknál. Mert bizonyára az első tíz temetésnél, esküvőnél, keresztelőnél még a pap is átéli a helyzetet, a századiknál már kevéssé, a többinél meg már csak letudandó üres feladat. Persze az vesse az első követ rájuk, aki azt akarja, hogy kenyérrel hajigálják meg. Minden hivatásban kialakul ez a helyzet. Annak van pechje, aki munkáját a nyilvánosság előtt végzi, mert nagyon látványos tud lenni az unottság. A papok is így vannak ezzel: nagyon nagy a feladat, kopik a lelkierő és talán a hit is.

A kiüresedéstől nem lettek mentesek az ún. kisegyházak sem. Közel harminc éve robbant például a magyar vallásos életbe a Hit Gyülekezete, melynek dinamizmusától a történelmi keresztyén egyházak megijedtek. Ma már akkor nézem a Vidám Vasárnap nevű istentiszteletüket, ha nevetni akarok. Németh Sándor egy táblagéppel a kezében sétál, onnét olvasva fel nyája tagjainak sokszor bornírt kérdéseit, melyekre összefüggéstelenül, improvizálva próbál meg választ adni, ám e válaszokból csak egy valami hiányzik: a hittel telt gondolat. A koreográfia úgy zajlik, hogy a válaszok ürességének leplezése miatt sokat beszélve bele gabalyodik mondandójába mint majom a házi cérnába és, hogy kijöjjön onnét elkezd allelujázni. A gyülekezeti tagok pedig megtapsolják. Az egykor keresztyéni körökben rettegett kisegyház vezetője odajutott, hogy a hit hiánya miatt hetente teszi magát nevetségessé.

A hit elkopását viszont sokszor pótolják az anyagi javak. Az ismert vicc szerint felújítanak egy templomot, melynek újjá szentelését maga a püspök végzi. Meg is jelenik Mercedeséből kikászálódva a püspök úr, komoly slepp kíséri: titkár, fotós, sajtós, alárendelt papok stb. A hívek közül ekkor megszólal valaki: De jól megy a cégnek, a Főnök még csak egy szamárral kezdte!

Régi történet tehát a pénz hitet bomlasztó hatása, Luther emiatt is szegezte ki hittételeit a wittembergi templom kapujára, de az ő egyháza sem tud ellenállni a csábításnak. Sőt az evangélikusoknál és a kálvinistáknál a hit szempontjából rosszabb a helyzet mint a katolikusoknál, mert a lelkész gyereke egész korán megtanulja, hogy a papi szolgálatból meg lehet élni, ezért nem a hit iránti elkötelezettség viszi a lelkészi pályára, hanem a megélhetés bársonyos útjának azon lehetősége, hogy egy napon átveheti a papa parókiáját.

A legutóbbi felmérések szerint ugyanakkor többen jelentkeznek papi szemináriumokra, bővül a papság létszáma. Ez első ránézésre jó hír: "Az aratni való sok, de a munkás kevés. Kérjétek az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába." A kérdés az, hogy hittel teli minőségi munkások mennek aratni vagy a társadalmi válság hatására megélhetési munkások. Ha az utóbbi, az nem lesz jó senkinek. Hit nélkül, egzisztenciális félelemből nem szabad papi pályára lépni, bár nagy az Isten kegyelme, lehet, hogy később megjön a hit is.

Nehéz és összetett tehát a papi sors, megértéssel kell hozzá viszonyulni. A kívülállók talán nem is látják, hogy milyen nehéz akkor is menni feladni az utolsó kenetet, ha az éjszaka közepén inkább aludni szeretne Isten szolgálja. Lelkileg nem könnyű más emberek gondjaiba csöppenni, amolyan utolsó mentsvár lenni, akihez akkor fordulnak, amikor már minden elveszni látszik. Esetleg éppen fordítva, csak azért kell az egyházi - hit nélküli, üres rituálévá silányított - esküvő, mert olyan cuki az álomszép bérelt/megvett menyasszonyi ruhában kétszer is esküvőset játszani. A folyamatos lelki helytállás lassanként őrli fel a hitelvek szépen megfogalmazott rendjét, ezért nem lenne talán elvetendő, ha a papok ötévente kapnának egy évet a töltekezésre, az elmélyülésre, a hit megerősítésére. S talán a hívek szeretete is táplálhatná a hit ki-kihúnyó lángját. Ha hívek nem fordulnak szeretettel papjuk és egyházuk felé, miért csodálkoznak, ha lelki vezetőikben erősödik a kétely és csökken a hit munkájuk hasznosságát illetően?

Vannak természetesen kiemelkedő személyiségek valószínűleg több százan, akik példát tudnak mutatni, akik segítő kezet nyújtanak az el-elbukó embernek. Ezekből a példaképekből a médiában jószerint csak Böjte Csaba, Pál Feri, Fábry Kornél atya jelenik meg, számukra azonban intő jel lehet Az ördög ügyvédje című film zárójelenetének figyelmeztetése: A hiúság kifejezetten kedvencem a bűnök közül.

Pünkösd van, melyen a Szentlélek kiáradását és az egyház megalakulását ünnepli a keresztény világ. Ilyenkor az aratás Urának kegyelméből merítenek hitet a keresztény egyházak egész éves nehéz munkájukhoz, melyre nagy szükségük van nekik is, a híveknek is. Jó lenne persze ha az Úr kegyelme mellett a hívek szeretete is erősítené Isten szolgáinak hitét.  A hit nélküli ürességtől kongó, anyagias egyházból és annak papjaiból viszont elegem van mert ők nem méltók arra a feladatra, melyre rendeltettek.

Más dolgokból is elegünk van! És neked, Kedves Olvasónk? Szíves figyelmedbe ajánljuk a következő bejegyzéseinket:

Elegem van a hit nélküli húsvétból
Elegem van a kövér emberekből
Elegem van a totyorgókból

A már legendássá váló "emútnyócév" egyik legirritálóbb jelensége volt az ún. filmszakma közpénz lopása. Irdatlan pénzek mentek el részben nézhetetlen, részben soha el nem készült filmekre, miközben a "függetlenségükre" büszke ballib filmesek újabb közpénzekért rinyáltak. Kedvencem az a történet volt, melyben valami pénzosztó "független", aki valami színművészeti "függetlennek" is valami "függetlenje" volt, 50 millió forintot adott saját "független" tansegjének egy film szinopszisra, melyet a "független" tanseg a pályázati határidő lejárta után nyújtott be. A 2010-es választások elszámoltatási ígéretében benne volt ezeknek a "független" lángelméknek az elszámoltatása is, de persze nem lett belőle semmi, mert a "függetlenek" amerikai leágazása elsimította az ügyeket, szépen kifizette adófizetői pénzből a "függetlenek" cehjét.

Akkoriban ez ellen a közpénzszórás ellen Kálomista Gábor kelt ki a legjobban számon kérve a tehetségtelen "függetlenek" kistafírozását hitet téve a tehetségeknek való lehetőség megadása mellett. Ittam szavait. Aztán bekövetkezett a politikai váltás és vártam a jobber tehetségeket. No, várhattam. Olyan érzés volt, mint a rendszerváltás nevű vicc hajnalán, amikor minden "művész" Aczél tiltására hivatkozott, amely miatt nem tudott kibontakozni. De csak nem kerültek elő az íróasztalban porosodó remekművek, viszont kiderült, hogy mindenki szem volt a láncban.

Kálomista gyorsan előállt ugyan tévéfilmekkel, ám a Munkaügyek vagy a Haction sem volt más mint amilyen a "függetlenek" közpénz lenyúlása. Igaz, Kálomista legalább látszatra csinált valamit. Megvallom, a Munkaügyeket nem bírom nézni, néhány részt láttam, ritka vacak.

A Haction azonban más. A kezdet ennél a sorozatnál is gyenge volt. A történet éppolyan zavarosra sikeredett mint Hujber művész úr feje, amúgy nézhetetlen ócskaság. Aztán újratöltötték. A film küllemében most is látszik a fehér zoknis, makkos cipős ócsóságra törekvő filmvállalkozói attitűd, de mégis működik. Nagyon gagyi, ahogy a bizonyítékszakértő '70-es évekre emlékeztető salgó polcok között osztja az észt. Egy nyugati vagy amerikai sorozatban legalább valami laborszerű díszletet összedobtak volna, és egy fehér köpenyre is áldozott volna a producer, de Kálomista nem szórja a pénzt. Az irodai környezet nagyon lepukkant, igaz így legalább visszajön valami a magyar rendőrség valóságából. A sorozat informatikai zsenije tényleg egy géniusz, ha a kínai piacon vett laptopppal irányítja a NASA műholdjait és heckelgeti az informatikai rendszereket.

A Haction sikerének titka tehát nem a jobber producerben, az ócska tárgyi eszközökben, hanem az alkotókban rejlik. A sorozat írói kellemes, szellemes, szórakoztató részeket írnak, nem váltják meg a világot, de a történetek fordulatosak, érdekesek, szóval nézhetők. A színészek játéka kissé eklektikus, vannak nagyon jók és vannak, akik még küzdenek a kamerával. Gáspár Sándorról nem nekem kell leírnom, hogy fantasztikusan jó színész, tudja ezt mindenki. Szerepe sematikus, bejön az elején kiosztja a feladatot, néha megjelenik, de egy fél mozdulata, grimasza mindent kifejez. A fiatalok jók, Erdélyi Tímea szokása szerint kissé korán hagyta el a sorozatot, de hát ezért ő a Jean-Paul Lemondó. Klem Viktor meggyőzően sármos, emberközpontú fiatal zsarut alakított, kár, hogy kilépett. A helyén szereplő Jaskó Bálint fizikálisan nem egy verőember típus, de jó lesz ez a fiú, részről-részre jobb. A Tomátót alakító Egri Bálint egyszerűen szeretetre méltóan játssza a kissé naiv informatikust. Dobó Kata sokszor emlékeztet Nemcsák Károlyra, aki a szöveg fontosságát úgy fejezi ki, hogy összehunyorítja a szemét és megnyálazza a szája szélét. Ez a színészi játék elfogadható a nyolcadikos versmondó versenyen, de a gimnáziumi színjátszó körben már ciki. Dobó Kata nem ennyire rossz, sőt kifejezetten jó színésznő lehetne, ha valaki levenné róla a görcsösséget. Borbély Alexandra szerepe nem egy Júlia, és ő sem akar belőle emlékezetes szerepet formálni.

A nagy meglepetés Anger Zsolt. Ha vidéki színigazgató lennék, esetleg kritikus, kellően ripacskodva felordítanék: Hol voltál Te zseni!? Te, te, te te géniusz! Mindig is tudtam, hogy kiváló színészeink vannak, és Anger ilyen. A szerzőkkel közösen - áldja őket az Isten - Anger stikában megalkotta a kornak megfelelő magyar zsaru típust, amely már nagyon hiányzott szegény Bujtor István halála óta. A Mankell regényekből filmre vitt Kenneth Branagh által megformált Wallander felügyelőt nagyon lehet szeretni, mert érzelmes, gondolkodó felügyelőt láthatunk, akinek személyes életében megjelenik Svédország erényeivel, hibáival, útkeresésével. Hozzá hasonlóan Anger Szondi főhadnagya is ilyen összetett figura, aki természetesen nem egy két lábon járó szabálykönyv, de nagyon érti a dolgát, laza, eszméletlen jó szöveggel, időnként megvillantja műveltségét egy-egy József Attila vagy Goethe idézettel. Engem Anger oda tud szögezni a képernyő elé, pedig nem vagyok sorozatfüggő.

És most vége. Kiírják a sorozatból vagy az egész sorozat megszűnik, ennek módja pontosan nem derült ki a végéből, melyen Szondi - vadnyugati hősként - belemotorozik a napnyugtába. Ez egyszerűen megdöbbentő. Létrejön egy jó sorozat, egy jól kidolgozott zsarufigurával, és egy zsugori filmipari vállalkozó ahelyett, hogy sztárként építene színészére, hagyja elmenni.

Anger Szondijára ugyanis nemcsak tévésorozatot lehet alapozni, hanem komoly másfél órás filmsorozatot, esetleg mozifilmet is. Adott tehát a feladat: közpénzek segítségével piaci alapon működő produkció létrehozása. Kálomista azonban igazi magyar focista: már pénzért sem. Inkább megmarad a langymeleg biztos kis közpénzecskénél a korlátos sorozatocskára.

Aki nem veszi észre ezt a lehetőséget vagy sajnálja rá a pénzt, az tehetségtelen, közpénzt tarháló nímand, akiből – legyen ballib vagy jobber – elegem van.

Más dolgokból is elegünk van! És neked, Kedves Olvasónk? Szíves figyelmedbe ajánljuk a következő bejegyzéseinket:

Elegem van az Eurovíziós Dalfesztiválból I.
Elegem van az Eurovíziós Dalfesztiválból II.
Elegem van a Stüszi vadászból
Elegem van a totyorgókból

Zsenge gyermekkoromban nem értettem, hogy a magyar kártyán miért nem magyar, miért svájci hősök szerepelnek. A kártyatörténészek - képzeljék, van ilyen is - erre az ellentmondásra azt a magyarázatot adják, hogy az 1830-as években Schneider József nevű kártyafestő Habsburg-ellenes kártyát nem festhetett magyar szereplőkkel, mert a cenzúra nem engedte volna, ezért a korban népszerű Schiller-mű alakjait használta fel kuruc érzelmeihez. Így lett nekünk magyaroknak Stüszi vadászunk.

Ma már szerencsére nincs cenzúra, ezért bátran lehet írni a mai kor Stüszi vadászáról. Szóval akkor inkább Svájc. Megkértük egy kedves ismerősünket, Lucát, aki Svájcban dolgozik au pairként, hogy írja meg nekünk amolyan határátkelő módra, milyen a svájci Stüszi vadász élete.

"A svájci Stüszi vadász ma már nem vadkan, farkas vagy medve ellen harcol nyílpuskájával mint egykoron, mert ezek az állatok ma már csak címerekben szerepelnek Svájcban. A kor Stüszi vadásza korszerű puskával szerelkezik fel. Van is mi ellen, mert Svájcot egy borzasztóan veszélyes állatfaj tartja rettegésben: a fácán. Ez a szörnyű állat bárkit megtámad, nem fél az embertől, rettenetes csőrével kivájja az emberek fejét és kiszívja az agyukat, aztán egyszerűen benyeli a szerencsétlen áldozatot. A fácán támadásában évente többen halnak meg Svájcban mint autóbalesetben és drogfogyasztásban összesen. Ezért ma már senki sem akar Svájcba menni munkát vállalni, nekem is tízezer frankkal emelték a havi fizetésemet, hogy itt dolgozzak. A svájciak az autójukban sincsenek biztonságban, csak az Audi, BMW, Volvo, Mercedes, Honda terepjárók nyújtanak védelmet, ezért járnak a svájciak ezekkel az autókkal. Nagy a társadalmi igény tehát arra, hogy a Stüszi vadász jól lövöldözze le ezeket az országpusztítókat.

De a fácánokra való vadászat nem egyszerű, ezért a Stüszi vadász befizetett egy csehországi próbavadászatra, ahol szelíd fácánokon gyakorolhatja a már-már elfeledett mesterséget. Ez a lépése azonban megosztotta a svájci közvéleményt. A Stüszi vadászért aggódók félnek, mert ezeket a szelíd fácánokat úgy nevelik mint a csirkéket, így egyes egyedeik odaszaladnak a vadászhoz, aki emiatt könnyen lábon lőheti magát. A Svájcban erős civil szervezetek egyike erre a problémára menetszervezéssel hívja fel a figyelmet, melyet "Nem leszünk fácán áldozat!" címmel tartanak meg. A svájci kormány pedig - élén Tell Vilmossal - nemzeti konzultációt szervezett, melyben a svájciak elmondhatták, hogyan kell szelíd fácánra vadászni.

Nézzük csak meg alaposabban azt a tökfelsőt!

A Stüszi vadászt állandóan csesztetők azonban nem bírnak magukkal, a kákán is csomót keresve kifogásolják a vadászat 25 millió svájci frank körüli költségét. Erre a Stüszi vadász lakonikusan csak annyit mondott, hogy akinek nincs ennyije az annyit is ér, oszt jó napot. Egyebekben pedig ő csak vendéglátó, és mint ilyen a költségeket keményen kifizetteti a meghívottakkal. Ez a skótokra jellemző magatartás ellentmond ugyan a híres svájci vendégszeretetnek, nem is hiszi el itt Svájcban senki, de hát valamit kellett mondania.

Mások azt kifogásolják, hogy miért kell a svájci frankokat odaadni a cseheknek, mikor Svájcban is el lehetne költeni. Herr Ei egy országos tévé csatornának nyilatkozva rámutatott, hogy ő Bern mellett vezet egy csirkenevelő telepet, melyen évente 58 millió csirkét nevelnek fel a tojás keltetéstől a kifejlett tyúkig. Felajánlotta a Stüszi vadásznak, hogy nála a megjelölt összeg töredékéért ötvenezer tyúkot is lelövöldözhet, és még a pénz is Svájcban marad. A Stüszi vadász ezt komolytalan, a svájci emberekhez nem méltó felvetésnek tartja, mert hogy nézne ki ő a fészbukon vadászfelszerelésben, puskával pózolva ötvenezer tyúk terítek mellett. Pontosan az ilyen képek miatt nem tisztelnék a svájciakat Brüsszelben, hiába üzente nekik a Tell Vilmos.

Svájci gazdasági szakemberek magánbeszélgetéseikben komoly aggályukat fejezik ki, hogy a vadászat őszi időpontja megfelelő-e, mert ekkora nagy gazdasági bukta várható, ezért nem ildomos vadászgatni akkor, amikor százezreket fognak utcára tenni. Mégsem vagyunk a grófi szérűn vagy mi a szösz.

A svájciaknak az sem tetszik, hogy Stüszi vadász Habsburg főhercegekkel szokott vadászgatni. Azzal a svájciak nem foglalkoznak, hogy melyik beltenyészeti Habsburg milyen címet aggaszt magára, mert Svájc a széles infrastruktúrával rendelkező idegszanatóriumok hazája is, ahol rengeteg Napóleont kezelnek zárt falak mögött, miért pont egy buggyant Habsburg ne mondhatná magát főhercegnek. Az viszont piszkálja a derék svájciak önérzetét, hogy hát a Stüszi vadász mégis csak a Habsburg ellenes felkelés alakja, és akkor ezt itt most így, hogy? Esetleg mégis meghajol Gessler helytartó kalapja előtt, mikor senki sem látja?

A svájciak a Stüszi vadászra egy másik elnevezést is szoktak használni: a tökfilkót. Ezt nehéz lefordítani magyarra, talán az ütődött, buta, együgyű szavakkal lehetne legjobban visszaadni. Mostanában a Stüszi vadászt inkább ezen a néven szokás emlegetni itt Svájcban, és többen kérik a kormányt vezető Tell Vilmost, hogy rúgja ki ezt a tökfilkót, mert egyre többeknek van belőle elegük."

Más dolgokból is elegünk van! És neked, Kedves Olvasónk? Szíves figyelmedbe ajánljuk a következő bejegyzéseinket:

Elegem van az EP-választásból
Elegem van a választókból
Elegem van az elmúlt négy évből