A legendák ködébe vesző első Orbán-kormánynak még egy szóvivője volt az egész ciklus alatt, a nyugodt, felkészült Borókai Gábor. Akkoriban még a polgári Magyarország nem egy okoskodó gnóm politikai termékeként fungált, és a Jóisten által mongolidióta vonásokkal megáldott ösztönös zseni is azt csinálta, amire képesítése volt: takarított a Parlamentben. Aztán változott a világ, a választási vereségeit idegileg nehezen feldolgozó Viktor Mihály mellett először feltűntek a testi és szellemi fogyatékosok, őket követték a haszonleső tolvajok. A polgári Magyarország pedig a második és harmadik Orbán-kormány idején már nem számít, hívószóként a nosztalgiázók hülyítésére szolgál csupán.

Ebben a szép új világban a kormányszóvivői poszt csak a kormányzóképtelenség leplezését hazudozással helyettesítő tisztség. Ezért a kormányszóvivők fogyóeszközzé váltak. Nagy Anna és Kurucz Éva gyomra nem sokáig bírta a hazudozást, ők néhány hónap után pánikszerűen megpucoltak a hazugsággyárból. Kovács Zoltán a hazugságipar államtitkára, ezért esetenként kénytelen előbújni és személyesen hazudni. Giro-Szász András érdekes eset. Jól emlékezhetünk még, ahogy az UD Zrt. ügyben egzisztenciáját féltőn megalázkodva könyörgött az MDF elnökének és Somogyi nevű kollégájának. Megérte, mert a hernyóból pillangó lett, és a kormányszóvivőséggel ma egymilliárd forintnyi vagyon büszke tulajdonosa. És lehet is büszke, a kormányzati hazudozás jól fizet. De ezekről az alakokról legalább tudjuk, hogy bűneik zsoldjából élnek.

Sok szót nem kell vesztegetni a kormányzati hazudozás másik terepén dolgozó miniszterekre, államtitkárokra, helyettes-államtitkárokra, nekik munkaköri kötelességük tájékoztatás címszó alatt hazudozni. Ezeknél az a szórakoztató, amikor valahogy kiszivárog, hogy inog a székük, erre rohannak be a médiába barna nyelvvel hűségesküt tenni.

Az igazán felháborító azonban, hogy cégek alkalmazottait és tekintélyesnek tűnő magánembereket kényszerítenek a kormányzati hazudozások alátámasztására. Ők a "kormányszóvivő-helyettesek". A CBA kommunikációs hallja-kendjét például napestig hallgatnám a CBA ügyeiről. Például, hogy a CBA-ban miért árulnak rohadt almát, lejárt szavatosságú élelmiszert, penészes epret stb. Esetleg annak is szentelhetne az ipse egy kis figyelmet, hogy a nagy magyar CBA-ban miért fizetnek kevesebbet a kis magyar dolgozóknak mint a gonosz multi cégeknél. Ám ilyen információkat a CBA kommunikációs mit-tudom-én-kije nem oszt meg velünk. Helyette hallgathatjuk a kormányzat fényezését, az intézkedések nagyszerű hatását a kereskedelemre. Csekély nézetem szerint egy magáncégnek nem dolga a kormányzati kommunikációban (értsd: hazudozásban) részt venni. Mostanában új személyt találtak a gazdasági eredmények nagyszerűségének "független" személy részéről való megerősítésére, az exMIÉP-es Lentner Csabát. Szerencsétlen mókus azt hitte, hogy békésen zsebre vághat egy rakat pénzt, mint gazdasági háttérember, erre kitolták a nyilvánosság elé. Mert, ahogy Pelikán elvtárstól, úgy tőle is kértek valamit. A nyomorult citromba harapott módjára nyilatkozgat, próbálja megőrizni szakmai hitelének látszatát, de hát érzi, hogy nem puszira kapja a stexet.

A közszolgálatinak csúfolt Híradó random kiválasztott emberekkel bizonyítja, hogy mindenki tarisznyájában hordja a kormányszóvivő-helyettesség marsallbotját. Az "utca embere" a kisember perspektívájából igazolja vissza a kormányzati döntések sikerét. Időnként sajnos lebuknak, mert kiderül róluk, hogy színészek vagy a tv alkalmazottai. A lakástámogatási rendszer állandó kedvezményezettje például Székely Ond. Ó, milyen szép neve van!  

A kormányszóvivő-helyettesség azonban veszélyeket is rejt a kormányra nézve, mert az emberek azonosítják a céget a kormánnyal, így az ott bekövetkező negatív események a kormányra is rászállnak. Képzeljük, mi lenne, ha például kiderülne, hogy a CBA áfát csal. Hogy Lentner prof. csinos hölgyek vizsgáztatása esetén a tananyaghoz közvetlenül nem kapcsolódó elemek elsajátítását is számon kéri. Ciki.

Pontosan így járt a kormányzat a Buda-Crash nevű céggel. Ennek a kócerájnak a vezető elemzőjét láthattuk évekig, mint "független" örömködőt, ha valami pénzügyi döntést kellett indokolni. (Valószínűleg ennek a pasasnak a helyére lépett Lentner.) Mondjuk kellemesebb arcot is választhattak volna, mert a véreres szemű, puffadt arcú muksó látványa kissé riasztóan hatott. De hát a céggondok, ugye. Most pedig a cég bedőlésével a kormány is és a Fidesz is benne ül a slamasztikában. A gülü szemmel, rángó fejjel, éneklő hangon való hazudozás világbajnoka, Rogán Antal kármentő jelleggel meg is próbálta a cégbukást a vörösök nyakába varrni. A kísérlet elég szánalmas, mert ha a Buda-Crash vezető elemzője hetente 50 alkalommal magyarázza a Híradóban a kormánydöntések világra szóló sikerét, akkor a "zemberek" a bebukott céget a Fideszhez kötik. Nem baj Tóni, egy próbálkozást azért megért!

Talán vissza kellene térni az elavultnak hitt polgári sémához. A Kormány dolgozik, a kormányszóvivő tájékoztat, a cégek meg vállalkoznak. Tudom én persze, hogy ez egyesek szerint elavult termék, de legalább mindenki tudja, mit vesz. Ennek következtében pedig a politikai fogyasztók (választók) nem fogják a kaszákat egyenesíteni, ha elegük lesz a hazudozásból.

És még egyszer az Aristo-Bakó Bea vitáról. A két szerző közötti purlparlé a bírói kar munkájának megítélésében bontakozik ki igazán. Aristo bírálja a "középkorú háziasszony bírók ítéletei"-t, Bakó Bea védelmébe veszi őket. Aristonak "nagyobb" igaza van, Bakó Bea empátiája viszont szimpatikus számomra. Döntsünk hát egy kis tabut olyasmikkel alant, melyet nyilvánosan nem szokás taglalni, a bírák viszont nagyon is tisztában vannak a gondokkal, és a bírói értekezleteket követő banketteken maguk is beszélnek róla - a negyedik pohár után.

De előbb egy általános problémáról: "a jogszolgáltatás-igazságszolgáltatás" vitáról. Megjegyzem, ez a polémia egzisztenciális okból került a magyar jogi gondolkodásba a '90-es évek elején. Egyik egyetemi oktató importálta a "jogszolgáltatási" elméletet Németországból ottani kutatása alkalmából. Nem belebonyolódva a részletekbe, a teória nyilvánvaló szamárság, a meghasonlott német életszemlélet pozitivista jogi mellékterméke. Mivel Nyugatról jött, azt hitték korszerű is. Nem is lett volna vele semmi gond, ha megmarad az egyetemi tanszék nagy ívű, ám senkit sem érdeklő lufihámozásai között. Csakhogy kiszabadult a jogtudományi közegből, mert az új világot nem értő komcsi bírói kar ideológiát talált benne ahhoz, hogy ne kelljen alapos munkát végeznie. Legfőképpen döntenie, mert eltűntek számukra a korábban jól megszokott igazodási pontok, új meg nem volt. Ha lehántjuk a maszlagot, ennyi csupán a "jogszolgáltatási" elmélet lényege, de kétségkívül jó mentsvár a lusta, döntésképtelen bírónak: tehát sokáig fennmarad, az igazság meg úgy is odaát van.

A bírói függetlenség kérdése a másik, alaposan félreértett kategória. Egy ügyvéd ismerősöm szerint a bírói függetlenség csak arra jó, hogy ne rúgják ki a bírót akkor se, ha más állásból már rég röpült volna. Szándékosan összetévesztik ugyanis a szakmai függetlenséget az igazgatási függetlenséggel. A bírói függetlenség szakmai függetlenség, a bírónak legjobb tudása szerint kell eljárnia, de a gyenge, színvonaltalan munkavégzés következményei alól nem mentesíthet. A gyakorlatban mégis ez történik. Ugyanakkor a bírói függetlenség a bírák számára is csapda, nincs előrelépés, nincs karrier. A fizetésük sem függ valójában sem az elvégzett munkától, sem annak minőségétől, így nincs motivációs erő. Csak akkor rúgják ki, ha halálra ítél valakit egy apasági perben, fizetését - ha esik, ha fúj - megkapja, karrierlehetőség alig: szomorú világ.

Mert a bírói pálya addig érdekes, amíg valakit ki nem neveznek bíróvá. A folyamat egy sajátos képzéssel kezdődik, amelynek egyediségébe még a résztvevők sem gondolnak bele. A jogi képzés ugyanis az egyetlen, amelynek nincs semmilyen előképe az addigi oktatásban. (Büfé-ruhatár szakokat természetesen nem számolom ide.) Aki például orvosnak tanul, az nem tesz mást, mint magasabb szintre emeli, elmélyíti az oktatási rendszerben már megszerzett ismereteit biológiából, kémiából, fizikából. Jogászoknál az egész addigi képzés nem számít, nincs mire építkezni. A jogtörténetet leszámítva egyik tárgy sem következik a gimnáziumban megtanultakból, a jogi egyetemen megtanulandó anyag nagyon eltér mindentől. Ez egy más tanulási módszert igényel, sok ismeretet kell elsajátítani rövid idő alatt. A külső szemlélő csak a magolásra gondol, és sokan vannak - első sorban hölgyekre jellemző -, akik ezt a módszert választják. Belőlük lesznek a jogi diplomával rendelkezők. Jogász viszont az lesz, aki gondolkodva, lényegre koncentrálva, tartalmilag érti meg az összefüggéseket. A másik sajátosság, hogy mindenki jogi egyetemről beszél, pedig annak teljes neve állam- és jogtudományi egyetem (kar). Ez az egyetlen képzési hely, ahol egyetemi szinten államtudományokat, államvezetést, államelméletet stb. oktatnak. Amikor tehát a nép egyszerű fiai sokallják a parlamenti képviselők, miniszteriális emberek között a jogászok arányát, az nagyjából arra a tényre vezethető vissza, hogy az állam leendő vezetőit ezeken az egyetemeken képzik. Szintén kevesen tudják, hogy a jogi stúdium tud kellően bohém is lenni, nagy költőink, íróink közül sokan hallgattak jogot vagy végeztek jogi egyetemet. Ráadásul a jogi diplomában alapfokon elég sok (kb. 10-11) egyéb ismeret is beletartozik a statisztikától a filozófián át a közgazdaságig. Csekély nézetem szerint a jogászképzés alapvetően nem rossz, persze egyetemenként eltérő színvonalú.

Aki az egyetem elvégzése után bírói ambíciókat dédelget, nincs könnyű helyzetben. Három évig fogalmazóként, kevés pénzért vegetál, aztán egy évig szakvizsgázik, és jönnek még a titkári pozícióban eltöltött agyzsugorító évek. Összesen már tanult és dolgozott 10-12 évet és akkor, talán kinevezik "átmeneti" bírónak. Ha szépen paríroz, véglegesítik. Mire bíró lesz 35-37 éves, és már kiégett. Aztán slussz, alig van szakmai továbblépés, kihalásos alapon esetleg lehet tanácsvezető bíró, vagy óriási szerencsével magasabb szinten (megyei törvényszék, ítélőtábla, Kúria) lehet bíró, de ennyi. Akiben van egy kis spiritusz, az igazgatási vonalon próbál meg magának karriert építeni, ám ez esetben van egy apró bibi: nem biztos, hogy a legjobb bíróból lesz a legjobb bírósági vezető. A bíróként eltöltött évek nem képesítenek vezetőként semmire. A vezetői pozícióra kandidáló semmit sem tud például költségvetés tervezésről, vezetői motiváció lehetőségeiről, humánpolitikai döntések meghozatalának fontosságáról, és az is lehet, hogy vezetői képességei sincsenek. Egyet tud csak: utálja már az ítélkezést, hát próbálkozik. De a többség ambíció nélkül, frusztráltan marad bíró, és birkózik 30-35 évig a soha véget nem érő kásaheggyel.

A bírói kar elnőiesedése szemet szúróan negatív tendencia. Handó Tünde pedig erre a folyamatra rátesz még egy lapáttal, mert elköveti azt az alapvető hibát, amelyet a női vezetők többsége: nőkkel veszi körül magát. Cinikusan azt mondhatjuk, hogyha egy tamponárus kaszálni akar, menjen be bármelyik bíróságra. És bizony, kedves Bakó Bea, bírónő nincsen, valaki vagy bíró vagy nő. Ki várja el egy a családi gondoktól gyötört hölgytől, akinek esetleg éppen a beteg gyermeke mellett lenne a helye - nem valamiféle férfi sovinizmusból, hanem, mert a gyermek érdeke úgy kívánja -, hogy felkészülten levezessen 3-4 tárgyalást? Ugyan. Csak a laikus nem veszi észre, ahogy a tárgyalásra való beszólítás közben lapozgatja át az aktát, különben azt sem tudná hol van. Persze az életkor előrehaladtával - ha nem csömörlenek meg - válhatnak belőlük igazi bírák is, de akkora már nem lesznek nők.

A bírói munka minőségének különösen nagy rombolója egy munkaszervezés szempontjából technikai lehetőség, az otthondolgozás. Eredetileg nem lenne ördögtől való, mert a felkészülés, a döntések írásba foglalása nem feltétlen igényli, hogy ez a munkafolyamat a bíróságon végződjék. Ezért kérelemre engedélyezni volt szokás egészen a közelmúltig, hogy a bíró csak az ún. bírói napján jelenjen meg munkahelyén a tárgyalás idején, a hét többi napján otthon végezhette munkáját. Csakhogy ez a lehetőség a rossz értelemben vett bírói függetlenséggel halálos mutációt hozott a munka minőségére nézve. Senki sem ellenőrizte, hogy valóban elvégzi-e a bíró otthon a feladatát, így az esetek döntő többségében maradt a tárgyalás előtti iratlapozgatásból való vegetálás. E téren van előre lépés, az otthondolgozás engedélyezése már nem automatikus.

A minőségi ítélkezés akadálya továbbá az informatikai lehetőségek kihasználatlansága. Egy ifjú bíró döbbenten mesélte, hogy idősebb bíráknál nincs számítógép, ha kapnak, akkor sem kapcsolják be, sőt van ahol a bíró letakarta. A 45 év feletti bíráknál sajnos általános jelenség e téren is a világtól való elmaradás, pedig az információkhoz való hozzáférés ismerete nagyban segítené munkájukat.

Különösen a vidéki bíróságokra jellemző még egy negatívum: a belterjesség. Férj-feleség-gyermek kombók özöne, amelynek megvannak a jól indokolható szociológiai okai, összességében mégsem tesz jót az igazságszolgáltatás rendszerének. Ez a helyzet férfi bírák számára viszont különösen kedvező, mert mire az egyetemi évek alatt elvett feleség "öregecskedővé" válik - és ezzel esetleg bíróvá érik - máris ott a második alom lehetőségére a huszonéves "fogi", aki csak úgy issza az érett kolléga bölcsességét.

Ez a magasan képzett, fáradt, önmagába fordult társaság küszködik évente sok százezer üggyel. Nincsenek könnyű helyzetben, ezért a negatívumok sorolása mellett igaza van Bakó Beának, megértéssel kell hozzájuk viszonyulni, egyszerűen azért, mert megérdemlik. Aki látni akarja őket, megteheti, a tárgyalások nyilvánosak, bárki beülhet. Higgyék el, rendkívül szórakoztató nézni a sok - vélt vagy valós igazába hülyült - perlekedőt, az "én ott se’ vóutam" vádlottat, a pénzéért való megdolgozást manírokkal helyettesítő ügyvédet, a kakofóniából alig valamit megértő bírót. És olcsóbb mint a mozi.

A Handó-féle reform azzal kecsegtetett, hogy lesz változás ebben a punnyadt világban, de a kezdeti lendület kifújt.

Kedves Aristo és Bakó Bea, Önöknek nagyon nagy az igazsága a jog világának megítéléséről szóló írásaikban, elegük is lehet, de sajnos az az érzésem, nem mennek vele semmire.

Néhány hete bontakozott ki egy színvonalas és kulturált vita a Mandineren egyfelől a mindig szellemesen író, irigylésreméltóan jó tollú Aristo, másfelől az okosan érvelő Bakó Bea között a jogalkotás/igazságszolgáltatás állapotáról. Némi kiegészítésként pár gondolatocska a témához.

Először is a "Summum ius, summa iniuria" kérdéskör. Nem kell beleesni a jogászi sovinizmus csapdájába, a kifejezés arra mutat rá csupán, hogy a "Legnagyobb jog a legnagyobb jogtalanság." Ezt a gondolatot fogalmazza meg az orvostudomány számára Hippokratész: "Ami sok, megárt." A közgazdaságtudományban ismert határhaszon-elmélet is hasonló elvet rögzít: az első pohár víz a szomjazónak megváltás, a tizediket csak az inkvizíció tudja lenyomatni. A delphoi szentély homlokzatának felirata is - "Semmit sem túlságosan." - mértékletességre int. A lényeg, hogy az élet egyetlen területén - így a jogban sem - szabad túlzásokba esni, és pont.

A jogalkotás vonatkozásában mégis beleesik a jogalkotó a jog "túltolásának" csapdájába, melynek alapvetően kulturális oka van. A magyar emberek ugyanis nem érzik magukénak saját államukat, mert történelmileg úgy alakult ki, hogy a folyamatos megszállások miatt az állam - mint olyan - idegen érdekeket képviselt, melyet kijátszani hazafias kötelesség volt. Így aztán aki bármit szabályozni akar, az már előre azon töri a fejét, hogy fogják vérei megkerülni a szabályt, ezért ki akarja zárni a kikerülés lehetőségét. Igen ám, de az is kikerülhető, ezért arra is reagálni kell. Létrejönnek hát a tök értelmetlen jogszabályok, mert a kacifántos mondatok egészen csekély része szól a valódi jogalkotói szándékról, a nagyobb rész a kiskapuk bezárását célozza.

A második oka a felesleges törvénykezésnek az Országgyűlés lustasága. A parlamentnek mindenhol a világon két funkciója van. Az egyik a törvényhozási, a másik a kormányzati ellenőrzési funkció. A magyar parlament ez utóbbit egyszerűen nem látja el, helyette kompenzálásként felesleges törvényeket alkot, mert valamit a látszat kedvéért csinálnia kell.

A harmadik sajátosan magyar problémája a feleslegesen burjánzó törvényeknek a "megélhetési jogalkotásból" fakad. Abból ugyanis, hogy a törvények egy részére semmi szükség társadalmi szempontból, még nem következik, hogy nincs rájuk szükség egyéni okból. Ez a "megélhetési jogalkotás".

A "megélhetési jogalkotásnak" több terepe van. Nem tudom feltűnt-e valakinek, hogy jelentősebb törvényeink között alig van tíz évnél régebbi. Könnyű persze a rendszerváltozáshoz igazított jogalkotással indokolni a jelenséget - a politikusok be is kajálják -, valójában másról van szó. Az elhúzódó jogalkotás remek pénzügyi forrás az abban résztvevőknek, amely Magyarhonban nem történeti előzmények nélkül való. Az Országbírói Értekezlet például 1861-ben látta szükségét, hogy Magyarország is rendelkezzen olyan korszerű polgári törvénykönyvvel, mint Ausztria. Beindult a munka, és hipp-hopp már 1928-ra el is készült a Magánjogi Törvényjavaslat. Aztán a szocialista érában megunták a vacakolást, és Eörsi Gyulát néhány kollégájával bezárták egy üdülőbe, akik a Magánjogi Törvényjavaslatot pár hét alatt hozzábutították a létező szocializmus viszonyaihoz. Így lett Magyarországnak 1959-ben - röpke 98 év alatt - Polgári Törvénykönyve. Nos, ez a módi ma is. Törvényeink alapvetően korszerűek, a társadalmi viszonyok változásaihoz kellene csak igazítgatni őket. Igen ám, de abból nincs pénz. Ezért a nagy ötlet: legyenek új törvények! Megalakulnak a kodifikációs bizottságok, amelyek évtizedes szinekúrát jelentenek a résztvevőknek, plusz pénzzel, konferenciázgatással, publikálási lehetőségekkel stb. A valódi munkát meg a háttérben elvégzi a közigazgatási apparátus. Ha pedig végre elkészül a nagy mű, utána még évekig lehet pénzelni a kommentárokból, előadásokból. Most éppen a polgári perrendtartásról szóló törvény esetében csodálhatjuk meg ezt a jelenséget.

A "megélhetési jogalkotás" másik nagy területe az egzisztenciális okból gründolt hivataloké. A rendszerváltás környékén ment ez a folyamat cefetül, aki amerre kóválygott a nagyvilágban, hozott egy jogintézményt, amelynek ő lett a letéteményese. Így jött létre a tök felesleges külön Alkotmánybíróság, ombudsmanok garmadája ahelyett, hogy a már meglévő intézményrendszerünket korszerűsítettük volna.

A harmadik terep a szándékosan kialakított joghézagok rendszere. Igaz Bismarck mondása: "A törvények olyanok, mint a kolbász. Jobb, ha nincs ott az ember, amikor készülnek." A legjobb szándékkal is előfordul, hogy valamilyen élethelyzetre nem gondolnak a szabályozók. Esetenként azonban a joghézag jól fizet. Az egyik kodifikációs bizottságot vezető nagyon ismert professzornak a stábja felhívta a figyelmét arra, hogy kihagytak egy fontos területet a szabályozásból, bele kellene írni a tervezetbe. "Hülyék vagytok?" - jött a válasz - "Legalább két fejezet a kommentárba!"

A "megélhetési jogalkotás" negyedik - kissé áttételes - része az EU-s joganyag átvétele, amely folyamat részben írható a magyar jogalkotók számlájára. Akit a rossz sorsa arra vitt, hogy irányelveket olvasson, az azt tapasztalja, hogy átrágta magát negyven oldalon, de még sehol egy jogi normává transzformálható mondat. A rostán fennmaradó néhány gondolat a már meglévő törvényekbe könnyen beilleszthető lenne, de ebben a brüsszeli bürokrácia ellenérdekelt. Nemes egyszerűséggel azért, mert buták, mint a tök és lusták, mint a lajhár. Ezért aztán a lefordított szövegből kell új törvényt fabrikálni, mert a jó bürokrata a kies Brüsszelben így tudja egymás mellé téve kipipálni a jogharmonizáció eredményét. Egy már meglévő törvény egyszerű kiegészítését - ne adj Isten! - több törvény kiegészítését nem látnák át a gyagyások. Így lesz tehát rengeteg felesleges törvény Hunniában.

A politikai kormányzásnak nevezett jogalkotási bohóckodásról inkább nem szólnék, röhejes eredményeit mindenki látja. A személyre szóló jogalkotás elharapózása pedig egyenesen tragikus a jogbiztonságra, és ezen keresztül a jogállamra nézve. De ha a plebsnek ez kell, ám legyen.

Azt hiszem, itt lenne az ideje egy normálisabb jogalkotási rend kialakításának, mert ebből a maiból még annak is elege van, aki az egész folyamatot nem látja át, de eredményeit szenvedi.

1. számú levél

"Tisztelt Gábor Bátyám!

Ezúton kérlek, hogy részemre 2, azaz kettő millió forint kölcsönt kiutalni szíveskedjél. Tudom, hogy egy magyar úr vagy, ezért megfordul abban a szép, igazi magyaros fejedben, hogy ajándékba adod ezt a csekély összeget, de nem, csak kölcsönbe kérem. Mi magyarok tartsunk össze! Ki, ha mi nem? Meg aztán közeledik a Fidesz születésnapja is, ilyenkor mindig találkozom a Miniszterelnök Úrral, akit Te, Gábor bátyám, találóan csak Vezénylő Tábornok Úrnak neveztél. (Apropó, Gábor bátyám, nincs Neked írói vénád? Aki ilyen frappánsan fogalmaz, annak írnia kellene ám!) És a Miniszterelnök Úr mindig kérdez Rólad, Gábor bátyám. Én pedig mindig csak jókat mondok Rólad, például, hogy milyen bőkezű vagy, mindig adsz kölcsön. Erre azt kérdezi a Miniszterelnök Úr tőlem éleslátóan: "Miért nem adja ajándékba?" - "Mert mi magyar urak vagyunk, akik elszámolunk egymással." - válaszoltam neki. Furcsán nézett rám, okos, távolba néző kék szeme megtelt könnyel. Mert Ő így értékeli az igaz magyar becsületességet, Gábor bátyám! (A Kövér meg mesélhetett neki egy jó viccet, mert láttam, ahogy a folyosón fuldokolva röhögnek, mint a régi szép koleszos időkben.) Szóval nem kell ajándékba, ám ha mégis...

Magyaros barátsággal ölel:
Bayer Zsolt, magyar közíró, az 5-ös számú párttagkönyv tulajdonosa"

2. számú levél (A felek közötti barátság okán a levél barátok közötti bizalomról árulkodó trágár szavait pontozzuk.)

"Lajos, Te vén G..ciputtony!

Hogy neked milyen kib..szott jó borod van, b..szd meg! Ahogy iszogattuk Szigligeten, azt hittem, ezért teremtette a Jóisten a világot! Igen, Lajos, miattad, hogy ilyen k,,rva jó bort tudj csinálni! Hanem, vén pénzeszsák, adhatnál kölcsön nyolc misit, mert ez a smucig Széles alig fizet. Valamikor beugrom érte, csak perkáld le. Úgyis megadom, b,,szd meg, tudod, hogy megadom. Vakuljon meg tót merdzsóm, ha nem. De most mit csináljak, ha az a vén f,,sz alig fizet. A Viktor is megmondta, hogy mi régiek tartsunk össze, b,,szd meg.

Zsolti"

3. számú levél

"Semjén Zsolt miniszterelnök helyettes úrnak,
Országház
első emelet 5.

Zsolti!

Nem azért koma, de 1978. május 14-én adtam neked kölcsön a német rokonoktól kapott pornólapjaimat, mert azt mondtad, hogy Marok Marcsa és öt barátnője változatosságra vágyik. Még mindig nem adtad vissza. Most írok egy önéletrajzi visszaemlékezést, és kellene a cucc. (Ne aggódj, ezt nem írom bele!) Viszont, Zsolti, meg vagyok egy kicsit szorulva, nem tudnál valami kis megbízást adni? Szívesen forgatnék a Te általad vezetett nemzetpolitika sikeréről, úgy hallottam, átadtátok az 50 milliomodik magyar állampolgársági okmányt a novoszibirszki Kuznyecov úrnak, aki mellesleg kezében tartja a norvég drog- és prostitúciós hálózatot is. Ezekről a sikerekről számolnék be, nem is kerülne sokba, úgy 120 millióból meglenne az egész. Röffenj, ha mehetek aláírni a szerződést. (És a pornólapokat se felejtsd!)

Másik Zsolti"

4. számú levél

"Tompi!

Nézem ezt a sok megemlékezést, és rájövök, Tomi, hogy nektek van igazatok, minden napra kell egy mese. Ilyen az emberiség, Tamás! Ilyenkor azt kívánom, "Hej! ha én is köztetek mehetnék, szép magyar vitézek, aranyos leventék!" Jó Neked Tomi! Neked a Viktor mindent megad, EP-képviselőség, MTK-s zsé számolatlanul, ügyvédi iroda, most meg valami konzultációs marhaság. Mi, szerencsétlen svábok meg mit kapunk? A Merkel sem kíváncsi ránk. Gürizhetek a Széles hülye tévéjénél, hogy féken tartsam azokat az antiszemitákat, akik egyébként ránk szavaznak. És mennyiért, Tomikám? Szarér'-húgyér'. Megdobhatnád egy kis megbízással öreg haverodat, csinálnék egy frankó kisfilmet a zsidó-sváb együttélés mindenapjairól. (Hát hosszút nem lehetne az igaz.) Azt hiszem 80 millió elég lenne rá, Te meg el tudnád számolni valamelyik megemlékezés programjára. De ha van jobb ötleted - nektek mindig van - szólj, csak az a 80 misi összejöjjön.

Zsolti, a sváb cimbi"

5. számú levél

"Orbán Viktornak
pártelnök

Kedves Viktor!

Számomra két évforduló is közeleg, a napokban leszek 52 éves, és a Fidesz is a jövő hónapban lesz 27. Lassan itt a számvetés ideje, Viktor, neked is, nekem is. A kenyerünk javát már elrágcsáltuk. Most olvastam újra Karinthy: Találkozás egy fiatalemberrel című novelláját. Rólam írta az ürge. Tudod, Viktor, egykor bennem is megvolt minden arra, hogy valami emlékezeteset csináljak, és mi maradt? Semmi, Viktor, semmi. A szocik alatt szoktam meg, hogy végvári vitézként védjek mindent, amit a Fidesz jelent. Azt hittem, ha hatalomra kerülünk, jobbak leszünk. A rossebet lettünk jobbak, Viktor! Ugyanolyan mocskos komcsik lettünk, mint ők. És én észre sem vettem. Védtelek Titeket, mert utáltam a bolsikat, és hittem magunkban. Most sem csinálok mást, Viktor, védlek Téged, a Rasi hülyeségeit, a Gazsi ostobaságát, védem a védhetetlen Rogánt, Lázárt, Szijjártót, Kósát, Habonyt, Vajnát, és az összes korrupt fideszcsicskát. Közben azt veszem észre, hogy míg én az első vonalban naponta teszem kockára a becsületemet - hol van az már -, a fideszes fiúk szépen tollasodnak. Nekem kölcsönöket kell kérnem mindenkitől, aki szembe jön, fent nevezetteknek meg milliárdos vagyona lett. A semmiből. Mert mi, Viktor, 1988-ban a semmiből kezdtük. Rogán, Lázár akkor még hátulgombolós volt, a Szijjártó talán a betűvetéssel küzdött. Akkor meg hogy lehet ezeknek milliárdos vagyonuk? Úgy érzem magam, mint az a nő, aki arról álmodik, hogy luxusprostiként 1000 dollárt kap egy éjszakára, aztán az autópálya mellett cidázza a török kamionosokat.

Elfáradtam, Viktor, ez a Putyint váró írásom már nekem is vállalhatatlan. Engedj visszavonulni. Valami nyugis háttér vacakba, ahol esetleg tudok alkotni valamit. Azt hiszem, még tudnék.

Öreg harcostársad:

Bayer Zsolt"

Több mint húszéves családi történetünk van a káromkodásról. Az akkor két és fél éves leányunkkal utaztunk a nagymamához egy hideg, sötét decemberi napon. Alaposan megterhelte az akkori családi büdzsét, de kényelmi szempontból első osztályra vettük a jegyeket. Ha ismert lett volna akkoriban a cukiságverseny, lányunk biztosan megnyeri, okosan beszélgetett az utasokkal, még a zordnak látszó kalauznő is kedvessé vált, a jegylyukasztóját is odaadta játszani. Idill a köbön. Aztán megállt a vonat, néhányan lekászálódtak, az indulásig volt még egy kis idő. Ekkor pár pillanatra beállt egy furcsa, nagyon mély csend. Kislányunk valamiért úgy gondolta eloszlatja a némaságot és ennyit közölt a nagyvilággal: "Bassza meg!" - és üldögélt tovább. A veretes mondat végig futott a kocsin, eljutva annak minden zugába. Mi az első szülők merevségével kezeltük a helyzetet, úgy éreztük elsüllyedünk. Méltánytalannak is gondoltuk a rólunk kialakulni látszó képet, mert minket is elfut ugyan alkalmanként a Szent Antal tüze, de a trágár kifejezéseket nem szoktuk kötőszóként használni. A kirobbanó röhögés azonban feloldotta zavarunkat. A first class úri közönsége egyáltalán nem vette rossz néven a káromkodást, sőt a cukiságversenyben még egy helyet előre léptünk, mert a szituáció közösségformáló erővé vált. Az út további részében vadidegen emberek mesélték el egymásnak, hogy égette be őket gyermekük/unokájuk nagyközönség előtt hasonló trágár beszólásokkal.

Magyarországon a káromkodás bocsánatos bűn, változatosan fejezi ki a káromkodó pillanatnyi lelkivilágát. Csodálom, hogy még nem nyilvánították hungarikummá.

A közéletben megnyilvánuló káromkodások sem okoznak akkora traumát, mint azt a magyar néplelket kevéssé ismerő ballib erkölcscsőszök szeretnék láttatni. Országunkon belül hagyománya van a közéleti káromkodásnak, külföldi pedig fel sem tudja fogni miről van szó, nekik tehát nem kell megfelelnünk. Régi aranykor sem létezett, ahol az úri közönség nem káromkodott volna nyilvánosan. Például 110 éve az Országgyűlésben az egyik képviselő összekapott Kossuth Ferenccel - ama nagy Kossuth Lajos fiával - és a vita hevében azt mondta neki: "Elmegy az úr az anyja p…jába!" A korabeli újságok naná, hogy lehozták, de természetesen kipontozva. Az újság Ferenc József kezébe került, aki nem értette a kipontozott részt és megkérdezte környezetét. Az egyik udvaronc egészen közel hajolva a felséghez fülébe súgta az illetlen szavakat. Ferenc József erre megingatta a fejét és azt mondta: "Ezek a magyarok már megint lehetetlent akarnak!"

Előfordult a magyar újkori demokrácia történetben is, hogy politikusokat káromkodáson értek, de ezek korábban nem a nyilvánosságnak szánt káromkodások voltak. Általában egy-egy bekapcsolva maradt mikrofon volt az oka annak, hogy a képviselőjük népies szókincsét is megismerhették választói. Akik - a kék harisnya nyavalygókat leszámítva - nem tettek szemrehányást ezért, inkább erősítette a "nép egyszerű fia" vagyok imázst. Gyurcsány "kurva országa" sem a nyilvánosságnak szánt kifejezés volt, és nem is érdekelt volna senkit, ha Fletó egyszer az életben megtanult volna kormányozni. Horn Gábor tömör összefoglalója a népszavazás eredményéről: "Nem azt mondták Feri, hanem azt, hogy menj a p..csába!" - a Hír TV szemfüles riporterének köszönhető.

Új korszakot a politikusok egyszerű világába való betekintésre Deutsch Tamás twitter-bejegyzéseivel nyitott, különösen emlékezetes a: "Ki a fasz az a Thomas Melia?" érdeklődő segély kérés. Deutsch egyébként iskolát teremtett, azóta több firkász is használja, más név behelyettesítésével, pl.:"Ki a fasz az a Deutsch Tamás?" De a modern magyar baloldal sem akar lemaradni, Szanyi kapitány munkásságában jelentős helyet foglal el a trágár kiszólások mondatba rendezésének problematikája. Külön pikantériája e kettősnek, hogy a magyar választópolgárok jóvoltából ők képviselik országunkat az EP-ben sokat dolgozva azon, hogy a brüsszeli bürokraták is megismerjék a jutasi őrmesterek áthallások nélküli, letisztult életérzését.

A személyre szóló trágárság - mint az a fenti anekdotából látható - sem új a magyar közéletben. Leginkább a miniszterelnököket szokta érinteni, ahogy a velük nem szimpatizálók elküldik őket és családtagjaikat melegebb éghajlatra. Becsületükre legyen mondva el is tűrik, de hát benne van a fizetésükben. Meg aztán, ha én annyit lophatnék a közösből büntetlenül mint az utóbbi három miniszterelnök, egyáltalán nem zavarna, hogy a hülye plebs mit ugat, "majd megunják és hazamennek".

Az utóbbi időben viszont Viktor Mihályt kemény kihívások érték e téren, amelyekkel láthatóan nem tud mit kezdeni. Először a lengyel állami olajtársaság, az Orlen vezetője, Jacek Krawiec vélekedett így: "Orbán leszopta Putyint", az orosz elnök "felcsapott farokkal sétál örömében". Viktor Mihály próbálta az ittasság rovására írni ezt a véleményt, de hiába, mára amolyan állandó jelzőjévé vált. Most meg Simicska Lajos, az évtizedes barát röpítette az éterbe Viktor Mihály rövid jellemrajzát "Orbán egy geci" - címmel. A kormányzati kommunikáció igyekszik ezt a tömör megfogalmazást is az ittassággal összefüggésbe hozni, de már mindegy, milliókban rögzült Viktor Mihály alapvető emberi tulajdonsága.

Innét válik igazán izgalmassá Viktor Mihály reakciója, aki nincs könnyű helyzetben. Egyfelől, ha nekem egy ifjúkori barátom mond ilyet, az a kit érdekel kategória, szoktunk mink cifrábbakat is mondani a "Mérgem jóbarátra szállt: Szóltam róla, vége hát." - jegyében. Csakhogy Viktor Mihály miniszterelnöki tevékenységével összefüggésben kapta a kemény szavakat. Ezért ezt nem lehet elmismásolni, különösen, ha belegondolunk, hogy Viktor Mihály milyen "férfiasan" követelte Vida Ildikótól a perindítást a kitiltási botrányban. Hát, Viktor Mihályom akkor most szedd össze a bátorságod 'oszt bizonyítsd a bíróság előtt, hogy Te nem is vagy ám "geci".

Summa summarum nekem egyáltalán nincs elegem a közéleti trágárkodásból, szórakoztat.

Úgy vagyok én ezzel a Putyin látogatással, mint a saját lábán álló Tiborcz vej az anyósával: Tiborczékhoz Svájcba ellátogat Orbánné, akit a Tiborcz vej személyesen fogad: - Csókolom anyuka! Meddig tetszik maradni? - Amíg szívesen láttok. - mondja kedvesen Anikó. - Hát már egy kávét sem tetszik meginni? Szóval Putyin urat nem látom szívesen.

Mert mit kaptunk mi az oroszoktól? - kérdezhetjük a klasszikussá vált mondattal. Sok mindent, de jót soha. Először is az utóbbi 160 év szabadságharcait ők verték le: egyszer gebinben, egyszer a nemzetközi mit tudom én minek a nevében. Aztán - Jobbikos szív szakadj meg! - bőven benne voltak a trianoni katasztrófában. Az orosz ügynökök mindent megtettek azért, hogy az egységes Magyar Királyság ellen lázítsák a szláv testvériség nevében a tótokat, rácokat, vallási alapon az oláhokat. Amikor pedig katonailag meg voltak szorulva, csináltak egy kis forradalmi exportot Kohn Béla és bandája támogatásával, akiknek működését mint súlyosító tényezőt vették figyelembe ama hírhedt diktátum aláíratása során. Ezen kívül volt még egy kis malenkij robot, megerőszakolt nők százezrei, zabrálás. Kihagytam valamit? Akkor meg mi a rossebet akar ez a Gec község szülötte ettől a Putyin úrtól?

A rizsa a gázellátás biztosításáról szól, de ez hülyeség. Attól, hogy rendszeresen vásárolok a helyi kisboltban vagy a gonosz multi Tescoban, még nem járok össze a boltvezetővel. Ő eladja nekem a portékáját, én fizetek érte, és slussz.

Az az érzésem, másról van szó. A magyar történelemben ritka, elkeseredett pillanatokban előfordult, hogy az oroszokban látott kiutat az ország vezetője, ha csalódott a Nyugatban, az kitaszította, vagy nem tudta velük elfogadtatni magát, eszméjét. Rákóczi kínjában Nagy Péter cárnak ajánlotta fel a magyar koronát, Kossuth az utolsó napokban szintén orosz nagyherceg fejére tette volna Szent István koronáját. A második világháború végnapjaiban a teljesen szétesett magyar politikai "elit" valamiféle megállapodásban reménykedett a szovjettel. Megmosolyogtató, szánalmas próbálkozások voltak ezek. Mint most Viktor Mihályé, aki azt hiszi, hogy kipávatáncolhat az atlanti szövetségből, mert ott kitellett a becsülete. Ennek a folyamatnak az elismeréseként pedig a nagy Putyin is leereszkedik hű oráljobbágyához: költséget és fáradságot nem kímélve Magyarországra látogat.

Sanszos azonban Putyin úr Magyarországra jövetele. Nem csak azért mert az Elegemvan blog - mely nagyobb befolyással rendelkezik a világ folyamataira mint a Bilderberg-csoport - helyteleníti, hanem azért, mert Oroszország lassan egyre beljebb sodródik az ukrán háborúba. Márpedig ilyen szituációban csak egészen hülye magyar hadvezérek - Török Bálint, Maléter Pál - szoktak elsétálni az ellenséghez tárgyalgatni, egy világbirodalom ura ennyire nem zokni. Ráadásul az egyik lehetséges útvonal éppen Ukrajna felett vezetne, akik ki nem hagynák a lehetőséget, a maláj gépen már úgy is gyakoroltak. A lengyel légtér sem biztonságos pláne, hogy az egymás légterében lezuhant államfő kérdésében a ruszkik egy-nullra vezetnek. Lengyel testvéreink biztosan szeretnének egyenlíteni. Putyin úr jövetele tehát egy lakmuszpapír is, ha jön, a nyílt háború kicsit odébb van. Ha lemondja, napokon belül kitörhet. A Merkel-Hollande páros két lábbal való kirúgása a Kremlből az utóbbi a változatot erősíti.

Viktor Mihály politikai sorsa tekintetében is jelzésértékű lesz Putyin úr döntése. Viktor Mihály már csak bele kapaszkodhat, a Merkel-találkozó megmutatta, hogy az atlanti szövetségesek leírták őt. A csapda tehát kész: ha kitör a nyílt háború Oroszország és Ukrajna között, akkor Viktor Mihály gyorsan repül, mint azt egy éve megírtuk.

Ha az oroszok még eltötyögnek egy kicsit, és a nyílt konfliktus helyett "szabadságos" katonákon keresztül nyomják le az ukránokat, lassabban, ellenőrzöttebben megy a jó Viktor Mihály. Akiért nem kár. Az oroszokat bő 25 évvel ezelőtt hazazavaró Viktor szerethető ember és politikus volt, az ország értékesebb fele tűzbe ment volna érte. A ma Viktor Mihálya egy szánalmas, mindenkit letaposó, korrupt kormányt üzemeltető, új arisztokráciát építő, ruszkikba kapaszkodó nímand.

Viktor Mihály követi végjátékában nagynevű elődeit, és az oroszokhoz próbál dörgölőzködni. Bárcsak további sorsukban is követné őket! Élvezettel olvasnám rodostói naplóját, turini leveleit, estorili emlékiratait, vagy - ha már annyira odáig van a ruszkikért - gorkiji önéletírását, de ebből a szánalomkupacból már elegem van.