Ez a felajánlásos lehetőség alapvetően jó dolog, a hozzá kapcsolódó felelősség és adminisztráció a nyomasztó. Az egyházi 1% egyszerű, az ember gyereke felajánlja a hitközségének, azzal megadta Istennek, ami Istené. Na, de az ezerfejű cézár is jelentkezik az ő 1%-áért! Annak könnyű, aki érzelmi alapon hoz döntést, vagy olyan szervezethez kapcsolódik (óvoda, iskola, klub stb.) amelyet így bevételéhez juttathat. A tudatos felajánló azonban gondban van. Először is ki kell találnia, hogy milyen elvek mentén rendelkezzék.

Nálam például fontos, hogy távoli célokra nem ajánlok fel. Biztos, hogy sok a gond Afrikában, a gonosz japcsik is vadásszák a bálnákat, de ezeket a problémákat egyrészt nem tudom megoldani, másrészt van gond itt is elég. Talán még sokan emlékeznek az 1985-ös Live Aid koncertre. Az akkori celebvilág apraja-nagyja tülekedett, közvetítés, külön dal - Piál a Föld - cérnalábú, pókhasú, legyekkel körülvett néger kisgyerekek hada a tévében, és össze is jött több tízmillió dollár. Aztán 25 év múlva kiderült, hogy az egész cécó egy giga titkosszolgálati akció volt, az összegyűjtött pénzből fegyverezték fel az eritreai felkelőket/lázadókat. A néger kiskölykök azóta is cérnalábúak, pókhasúak és a legyek száma sem csökkent, de a nyugati világ boldogan hajtotta álomra fejét, mert mindent megtett értük. A hálátlanok mégis tízezerével kelnek át a tengeren.

Maradnak hát a hazai célok. A határontúliak támogatásának kérdése kényes ügy. Rajtam nem múlt a 2004-es népszavazás sikere, egy idő óta viszont óvatos vagyok, egyre többször érzem a hazafias puffogtatás mögötti ürességet.

A társadalmi célokat megfogalmazó felhívásokat olykor fontosnak érzem, egyes szervezetek munkája halódó demokráciánk szempontjából támogatandó. Nélkülük sokszor sikerrel titkolnák el a hatalmasok mutyijaikat, ezért a nagyobb nyilvánosságot megcélzó civil szervezetek támogatásában érdemes részt venni. A környezetvédelmet már nem sorolom ide, különben is annak védelmére ott van maga Janó az ő drága környezetvédelmi igazgatóságával.

A szórakoztatással kapcsolatos felhívásokat meg sem hallom. A sportot támogatókat külön lenézem, mert ez Viktor korrupt bandájának terepe, nyomja beléjük a milliárdokat számolatlanul és érdemtelenül, legyen elég nekik. A Gömöri-Deutsch páros aljassága a sérült embereknek járó pénzek magáncélra való felhasználásával megingatta azt a kevés bizalmamat is, amely a sportcélú adományokkal kapcsolatban megvolt.

A művészeti adományozások tekintetében kevés megértés szorult belém. Nem vagyok egy Maecenas, na. Zenei műveltségem jól fejlett - milyen is lehet Kodály hazájában -, ezért bármilyen körülmények között hajlandó vagyok meghallgatni bármely operából öt percet. Többet csak azért nem, mert elröhögöm magam, ahogy a 60 éves, 140 kilós Kalaf herceg dürrög az ő 55 éves, 120 kilós Turandotjának. Komolytalan, kissé avítt dolog az opera, minek adjak rá pénzt? A képzőművészet sem hoz lázba. Ma már az okos telefonon bármikor megnézhetek bármilyen művet - most jön az Istenkáromlás -, amely van akkora műélvezet, mint amikor fél perc alatt végighajtják a népeket a Louvre-ban a Mona Lisa előtt. Minek hát erre pénz?

Az állatokat gondozó szervezetek számomra szimpatikusak, ugyanakkor kissé értetlenül is állok az állatokat pátyolgatók előtt. A múltkor megfordultam egy állatorvosi váróban, ahol az aranyhaltól, a hörcsögön át a dán dogig minden volt. Az állatorvos csupa szív, fantasztikus ember, nagyon tisztelem. És még is úgy gondolom, hogy az állat mégis csak állat, melyet az ember valamilyen cél érdekében - bőre, teje, húsa stb. - háziasított. Az utóbbi száz évben bővült a háziasítás célja a szeretethiány pótlásával, sok embernek a kisállatról való gondoskodás a szeretetnyilvánítás egy formája. Érzelmileg megértem őket, de az 1% fontosabb dologra kell.

Mire? Az emberekre. Azokra, akik elesettek, segítségre szorulnak. E tekintetben nehéz elválasztani a valódi segítségre szorulót és a tettetőt. A Csodák udvarában lát a vak, sétál a lábatlan, így ezekre nem szabad pénzt áldozni. Sokan élnek vissza gyermekeket érintő szörnyű betegségekkel. Szomorú, hogy ezek a szervezetek most is reklámozhatják magukat, pedig dicső Viktor államtitkárocskái megígérték, hogy kirakják őket a placcról. Ennyit Viktor kormányzásának hatékonyságáról. Még nem döntöttem, a Bátor Tábor esélyes. Néhány fickót ismerek ott, felső, felső-középosztálybeli legények, nekik már nem kell lopni. Ha csalódnék bennük, landolna a szívlapát orcájukon.

Ugyanakkor a NAV sem teszi könnyűvé az adományozást. Nem tudom, hogy a bürokrata gondolkodás vagy a visszaélések miatti kesergés az oka, ám az adminisztratív akadályok komoly kihívást jelentenek az adományozóknak. Nem elég a papírt kitölteni, a borítékot is fel kell díszíteni az adományozó lábméretével - biztos a visszaélések elkerülése végett - és még egy rakás adattal. Pár hónap múlva pedig a jóhiszemű rendelkező esetleg kap a NAV-tól egy levelet, és míg fel nem veszi a postán, remeg, hogy mit akar tőle a rettegett hivatal. Szinte megkönnyebbül, amikor arról értesítik, hogy valami nehezen megfejthető okból adományát nem utalják, ha nem ért egyet a döntéssel, fellebbezzen pár tízezer forint illeték lerovása mellett.

Nem kellene már egy söralátét méretű, egyszerűségű rendelkező irat? Mert ebből a túlbonyolított rendelkezési módszerből elegem van.

A bank- és brókerbotrányok kapcsán csak kapkodja az ember a fejét. Ilyen tömeges mértékű lopássorozat nem mostanában ingatta meg a magyar pénzügyi rendszerbe vetett bizalmat, de a tanulságok levonására - a szokásos látszatintézkedéseken túl - nem kerül sor. Az összefonódások, a "kéz kezet mos"-világ apró kompromisszumai miatt nem láthatók - és valószínűleg a jövőben sem lesznek láthatók - a botrányok felelősei. Próbáljunk hát fátylat lebbenteni, osszuk ki a felelősséget "mindenkinek ami jár, szegénynek a kunyhó, gazdagnak a vár" - alapon.

A botrányok fő felelősei a tolvajok, hívják Marcsikának, Csabikának, Isi bácsinak, akárkinek. Mert valahogy a nagy felelőskeresésben mintha elfelejtődne, hogy ezek az emberek lopták, sikkasztották, bokázták el a rájuk bízott pénzeket. Egyesek úgy próbálják beállítani ezeket a bűnözőket, mint megtévedt embereket, akik valóságos fátum hatása alatt hussantották el a pénzeket. A Csuda-crash nevű kóceráj vezető muksóinak ügyvédei például azt eszelték ki, hogy védenceik masszív alkoholisták, akik évekig azt sem tudták, hol voltak, milyen döntéseket hoztak. Tulajdonképpen folyamatos delírium tremens állapotában leledzettek szegény, szánnivaló vezérigazgatók és egyéb fejesek, mint Wagner úr - alias Zaturek Manfréd - aki akkor józanodott ki viharos gyorsasággal, midőn a hajón kiosztották az egyliteres szeszesital-fejadagot. Marcsika, Csabika stb. szintén mind-mind becsületes emberek, csak hát így alakult, nem tehetnek ők semmiről. A fenét, őket kellene villámgyorsan bíróság elé állítani, és teljes vagyonelkobzás mellett évtizedes szabadságvesztésre ítélni.

A felelősségtorta másik nagy szelete - különböző mértékben, de - a károsultaké, mert kettőn áll a vásár. Ez az az embertípus, aki magabiztos mosollyal kéri ki magának a figyelmeztetéseket, hogy a bukás után visítva követelje megmentését.  Hihetetlen, hogy az ember milyen ostoba tud lenni, ha pénzt lát. Akár adósi, akár befektetői oldalon. E tekintetben nincsenek társadalmi különbségek: az egyetemi tanár, MNB-elnök Bod Péter Ákos ugyanúgy vált devizahitelessé, mint a négy elemis ároktisztogató. A Postabank-botrány VIP listájáról kiderült, hogy néhány százalék kedvezményért - amely esetenként pár tíz- vagy százezer forintot jelentett csupán - jeles közéleti embereket lehetett megvenni. A '90-es évek botrányainak egyik tapasztalata - amely a karcagi esetben is tetten érhető -, hogy a feketegazdaság kedélyes maffiaszereplői is milyen ostoba tökök pénzügyekben. Akkoriban az olajszőkítésből megtollasodottak egy része akart a tőzsde császára lenni, pörgették is a BUX-ot úgy 10.000 pontig, aztán az orosz, indonéz válság hatására be lehetett költözni Solymárról a nyóckerbe. A takarékok - és részben a Hungária, Buda-Cash, Quaestor - csődje egy kicsit más káposzta, mert államilag felügyelt pénzügyi szereplőkről volt szó, így az oda befektetők részben bízhattak az MNB-ben. A piaci átlagtól jelentősen eltérő hozamok azonban gyanút ébresztethettek volna a józanul gondolkodókban. De józanság pénzügyekben?! Ugyan... A szokásos kincstári mantra a pénzügyi kultúra emeléséről nem ér semmit, üres duma. Az állítólagosan a magyar átlagnál magasabb pénzügyi kultúrával rendelkező angol, holland befektetők is gyönyörűen bukták magas hozamot ígérő megtakarításaikat az izlandi bankokban. A károsultak felelőssége is - hangsúlyozottan eltérő mértékben - megáll, mert kapzsi butaságukkal elősegítették saját kifosztásukat. Éppen ezért a társadalom többi tagjának rovására erkölcstelen a kártalanításuk.

Az állami szerveknek sem voltak a csúcson munkavégzésükben. Az igazságszolgáltatás szervei gyenge színvonalú munkájukkal - esetenként korruptságukkal - hozzájárulnak a pénzpiacba vetett bizalom aláásásához. Ma már közhely, hogy Bernie Madoffnak az amerikai igazságszolgáltatás pár hónap alatt kiosztott 150 év dutyit, ezzel elgondolkodtatva az ottani Tarsoly Csabákat az ár-érték arány kockázatáról. Nálunk a 2000-es évek elején sikkasztó befektetésiszövetkezet-vezetők ellen indult büntetőeljárások még csak most értek el másodfokig. Közben eltelt röpke tizenöt év. Milyen visszatartó ereje van egy húsz év múlva meghozott - az időmúlás miatt - szükségképpen enyhe döntésnek? A nyomozás sokszor el sem indul, mert a feljelentéseket a rendőrség azzal dobja vissza, hogy a vállalt határidő még nem járt le, annak végével lehet megállapítani az ígért hozam visszafizetésének elmaradását. A bűnözők köszönik szépen az ilyen rendőri döntéseket, és lopnak tovább. A magyar nyomozó- - és igazságügyi - szervek felelőtlen munkája bátorítólag hat a bűnözés ezen formáját választókra.

Az MNB felelősségének kérdésében kétlelkű vagyok. Azért nem tartom felelősnek az MNB-t, mert nem vette észre, hogy Marcsika mit művel a hátsó szobában. A titkos könyvelések felderítetlensége sem az MNB lelkén szárad, az MNB/PSZÁF eszköztára nem bűnüldözésre való. Ugyanakkor Matolcsy és Windisch urak felelőssége megáll. Matolcsyé egyrészt az alkalmatlan - bankot, brókercéget nem látott - Windisch kinevezésért, másrészt a pénz- és tőkepiaci kockázatok elhanyagolásáért. A felügyelésért felelős Matolcsynak tudnia kellett volna, hogyha a monetáris politikáért felelős Matolcsy csökkenti a kamatokat, akkor megjelennek a bankrendszeren kívüli csodákat ígérők. Csak hát Matolcsynak még életében nem kellett felelősséggel járó döntést hoznia, így most szembesül azzal, hogy milyen mértékben rombolta le az MNB reputációját hazai és nemzetközi szinten. Windisch felelőssége direktebb. Egy tízmilliós kft.-nek 70 milliárdos kötvénykibocsátást engedélyezni a dilettantizmus csúcsa, a bukások kezelése körüli csetlés-botlás a kabaréban elmegy, az MNB-nél nem. Ha Windisch magától nem veszi a kalapját, el kell bocsátani. Bár lehet, hogy már inkább ő is menne, mert úton-útfélen arról panaszkodik, milyen életveszélyes fenyegetéseket kap. Hát öreg: recipe ferrum! Mit gondolsz, miért kapod a milliós lóvédat? 

A politikai felelősség egyértelműen az öt éve kétharmados felelősséggel kormányzó Fideszé. Nincs kire mutogatni, a szabályrendszert ők alakították ki, a pénzügyi közvetítőrendszer felügyeletét ők bízták az MNB-re, a vezetőket ők nevezték ki. A felelősség elől való bujkálás, mellébeszélés, hazudozás szánalmas. Alapjaiban bukott meg, bizonyult ostobaságnak Viktor álma a hazai bankrendszerről. Hazai tulajdonú bankjaink a takarékoktól a regionális bankokon át a Széchenyi Bankig fejre álltak. A magyar brókercégek egy része ellopta ügyfelei pénzét. Kontrasztként a külföldi tulajdonban lévő bankoknál nem voltak botrányok.

Végül néhány szó a Quaestor-károsultak kártalanításáról, amely jól jelképezi a korrupt Fideszt. Senki nem kap kártalanítást, csak a Fidesz. Mert erős a gyanú, hogy a külügyinek álcázott pénzmozgás valójában Szijjártó és köre - esetleg Viktor - pénzmosásra átadott pénzének kimentése volt. A bedőlés nyilvánosságra kerülése előtt készpénzben való pénzfelvétel, Szijjártó, Orbán és a fél kormány hazudozásai, a külügyes ember öngyilkossága, valamint a Habony-művek eltussolási kísérlete legalábbis erre utal. A látszólagos Quaestor-károsult mentésre azért van szükség - hazudjon bármit Pinokkió Viktor -, mert egy normál csődeljárásban kiderülnének a csődbűntettnek minősülő stiklik. Inkább kifizettetik a 33.000 körüli károsultat a semmiről sem tehető bankokkal, brókerekkel, és azokon keresztül azok ügyfeleivel, csakhogy eltüntessék a nyomokat. Az pedig már hab a tortán, hogy a Quaestor-kötvények fiktív jellege miatt bárki lehet utólagosan Quaestor-károsult, akiben van annyi kurázsi, hogy régi Quaestor dolgozóval összejátszva elkészítsen egy Quaestor kötvényigazolásról szóló dokumentumot. A simlisek további milliárdokkal terhelhetik a kártalanítást fizetőket, mert számuk úgy nőhet, mint egykor a Partizánszövetségé. Köszönjük Viktor!

Ezek így együtt felelősek a magyar pénzügyi közvetítő rendszerbe vetett társadalmi bizalom megingásáért, de a következmények nélküli országban legfeljebb elegünk lehet, változni úgysem fog semmi.

Derék republikánusként nem tudok nem röhögve tekinteni az angol királyi családra. Elképesztően szánalmas banda. Ennél már csak az angol nép szánalmasabb, amely megtűri ezt a Truman-showba oltott Barátok köztöt imitáló szappanoperát.

Egykor az angol király/királynő valóban uralkodott, aztán csak üzlettársa lett a gyarmatosításban résztvevő bandáknak, később látszólagos hatalmuk megtartásáért cserébe - valójában ingyenélésért - a királyi család eljátssza azt a szerepet, amelyet a hatalom valódi birtokosai rájuk osztanak. Mikor mit. Általában négy szerep alakításával küzdenek ennek a degenerált német eredetű famíliának a tagjai.

A legfontosabb - mondhatni főszerep - a szép ruhában való mosolyogva integetés. A férfiaknak ajánlott viselet a gazdagon díszített operett hadsereg egyenruhája, hölgyek esetében a kosztüm olyan kiegészítőkkel mint a kalap. A mosolyt pedig a jövőbe vetett hittel átitatottra kell gyakorolni, valamiért az angol plebs ezt szereti. Addig senki sem kerülhet be a királyi családba, amíg ezt jelentős erőfeszítéssel járó produkciót nem képes megbízhatóan, rutinszerűen hozni.

A második nagy körültekintést igénylő szerep az együtt érzően néző szerepe. Gyakorlottak már - papírból - néhány szirupos mondatot is elrebeghetnek. A cél, hogy az alattvalók érezzék, a királyi család osztozik problémájukban. Így aztán időnként meg kell simogatniuk az állatmenhely kis lakóit, hátrányos helyzetű néger és paki gyerekeket, sérült embereket, mert a média segítségével azt a látszatot lehet kelteni, hogy ezek a témák érdeklik a királyi családot. Ilyenkor csak egy dologra kell a személyzetnek vigyáznia, alaposan fel kell készíteni az együttérzéstől párás szemű fenségest, nehogy eltévessze hol van és a paki gyerek kapja a menhelynek szánt kutyakaját. Sokat kell gyakorolni ezt a szerepet, nem szabad, hogy lesírjon a királyi színészről a valódi érzése, mint például az unalom és a teljes érdektelenség, így havonta egy-két alkalommal többet ebből a performanszból nem szabad vállalni egy családtagnak. Ezt a szerepet tehát jól be kell osztani a família tagjai között, és mivel a család kiterjedt - forradalmi korszakos megfogalmazásban: annyian vannak mint a nyulak - vetésforgóban célszerű az együttérzős turnét megcsinálni.

A harmadik - igazi embert próbáló - feladat a felolvasás. Az uralkodónak mindent fel kell olvasnia, a trónbeszédtől a vacsoravendégek üdvözléséig. Ez nagyjából mindent elmond ennek a társaságnak a szellemi színvonaláról. Szegény Erzsike néni sok éves gyakorlás után is papírról nyöfögte el azt az egyszerű mondatot: „A XXX. nyári olimpiai játékokat ezennel megnyitom.” Azt hiszem nálunk nyílt színen kiröhögnék azt a vezetőt, aki ezt nem tudná fejből lökni, de az angoloknak ez a színvonal már egyenesen az intelligencia királynőjévé teszi Bözsike nénit. Részben érthető, mert a papája úgy nyolcvan éve nagyobb tettet hajtott végre, mint V. Henrik Azincourtnál, több hónapos intenzív gyakorlás után fel tudott olvasni egy másfél oldalas szöveget a rádióban.

Az uralkodói teendők negyedik próbája a szórakoztatóiparban való szereplés. Itt vannak elsőként a filmek, melyek két csoportra oszthatók. Az elsőben a királyi család szerepel, a másodikban őket filmesítik meg. A királyi család szerepléséről szólók közül nekem a Csupasz pisztoly 1. a kedvencem, Drebin hadnagy kalandjaiban meg-megjelenő királynő nagyjából össze is foglalja az angol királyi család lényegét. A róluk szóló filmek viszont kiugrási lehetőséget jelentenek az abban szereplő színészeknek, Mr. Darcy egyenesen Oscar-díjat köszönhet a degenerált Gyuri hiteles megformálásáért. Helen Mirren is sikeresen alakította a menyét a közvéleménykutatások hatására meggyászoló Erzsike királynőt.

A szórakoztatóipar másik nagy területe a celebkedés. A heti bulvárújságokból való elégedetlenkedés során már volt alkalmunk kitérni az angol királyi családról szóló celebhírek unalmasságára. Azóta annyi történt, hogy a bővülő családtagokkal újabb senkit sem érdeklő "hírek" is érkeztek. Tudjuk például, hogy a Kate Middleton közül az egyiknek - valami Pippa - jó segge van, az eredeti Kate pedig rendelkezik lábbal, mert a szoknyáját időnként felfújja a szél. Nagy szó ez, mert IV. Fülöp menyasszonya, Ausztriai Anna elájult, amikor leendő férjéhez igyekezvén az egyik spanyol városkában néhány harisnyát kapott ajándékba. A szigorú spanyol etikett őre közölte az ajándékozóval, hogy az ajándék felejtős, mert a spanyol királynénak nincs lába. Anna hercegnő viszont azt hitte, hogy Madridba érve amputálni fogják a lábát, és összeesett. Lám mennyit fejlődött a világ! - a leendő angol királyné lábát hetente megcsodálhatja a bulvár szájtáti közönsége. Pedig nagy a valószínűsége, hogy egyéb testrészekkel is rendelkezik a hercegné, hiszen most adott életet második gyermekének.

A gyermek születése körüli hecc azonban sokkoló, az angol hivatalosságok és söpredék viselkedése visszatetsző. Megszületett egy gyermek: Isten éltesse! Születik naponta több millió: Őket is Isten éltesse! De a hülyékre jellemző ceremónia, az angol rajongó bugrisok rohanása a palota elé, a tévé csatornákból való folyamatos híradások még a legszelídebbeket is arra késztetik, hogy elegük legyen a tolakodó angol királyi család magánügyéből.

Itt van nekünk ez a Lázár János nevű egyén, akit egy ország szeretett meg, zárt szívébe, tisztel és becsül arrogáns, nagyképű beszólásaiért, másokat lenéző viselkedéséért, sikeresen megvalósított közpénzlopásaiért. Ez így együtt mind a Lázár, olyan amilyen: a miénk. Eddig a fentieket el lehetett róla mondani, egyet viszont nem: azt, hogy hülye lenne. De a mi jó Lázárunk látszólag letért erről az okos gazembereket jellemző útról, és csütörtök délutánonként nagyjából két órában ökörségeket beszél. Én először komolyan nem értettem, mi szükség van arra, hogy ez a jól fejlett briganti saját magából csináljon hülyét a nagy nyilvánosság előtt, mikor erre a célra ott vannak a kormányszóvivőségből milliárdossá kreáltak. Keressünk hát magyarázatot Lázár János nyíltszíni megbuggyanására.

Elsőként nézzük a Zoltai-hatást. Komlós János rabbinövendékből lett a rettegett ÁVH magas rangú tisztje, aztán az elbocsátott légió el nem vesző, csak átalakuló elvtársaként a szocialista kabaré ura, a Mikroszkóp Színpad igazgatója. Ennek az alaknak volt samesza a Zoltai, aki most miniszterelnökségi tanácsadóként a Lázárt futtatja. A kabaréhoz alanyi jogon értő Guszti bácsi remek szemmel vette észre, hogy a Sas-kabaré már egy picit leült, ezért szükség van új tehetségekre. A Sas nem kapkod Polacsek után, így a népszórakoztatás frissen felfedezett sztárja a Lázár. János pedig meghálálja a bizalmat, két óra alatt annyi baromságot hord össze, annyi - tényekkel - könnyen cáfolható hazugságot ad elő komoly arccal, hogy az emberek kabaréban érzik magukat. A legújabb röhögésre ingerlő tréfája, hogy sorban dobja fel a Quaestor-ügyben érintett önkormányzatokat, pedig azok alig győznek hazudozni a helyieknek, hogy az ő önkorijuk nem érintett, ők felelősen gazdálkodnak. Borkai lila fejjel cáfolta Jani bohócot, ám a Jani-show megy tovább.

De az is lehet, hogy a Vajna Endi főzte meg Lázárt, hogy a milliárdos kaszinólenyúlás támogatása esetén fellépteti Las Vegasban egy önálló stand up comedyvel, ha Budapesten jól teljesít. A János pedig erre a világhírnévre gyúr a csütörtöki showjával, amelynek keretében például kijelenti, hogy egy fillér közpénzt sem adna a profi sportra. Viktor vezér csodás szeme elkerekedhetett Jani bohóc ars poeticajának nyilvános megvallása hallatán, és most összezavarodva ül a 2016-os költségvetést tervezgetve, melyből piros cerkával húzza ki a stadionépítéseket.

Persze az is előfordulhat, hogy a Jani-show Viktor szívének megnyerésére irányul. Erre a mi Janinknak két oka is lehet. Az egyik, hogy elég széles körben elterjedt Jani Brutus iránti vonzalma, sokan benne látják Viktor lehetséges hátba szúróját. Jani ezért kompenzál, és a legnagyobb hülyeségekkel akarja kivívni Viktor bizalmát, hogy szeretett vezíre vegye már észre: "Tárt keblemen reszket a kóc: érted szenved a Jancsi bohóc."

A másik, hogy Viktor öregedvén egyre feledékenyebb, egyszerűen nem emlékszik emberekre. A múltkor is reggel még együtt tanácskozik Habonnyal a bűnös, kávéházaktól nyüzsgő Budapesten, délután Miskolcon már azt sem tudta ki az a Habony. Ezért, ha Jani el akarja kerülni, hogy Viktornak a népesség-nyilvántartóból kelljen megtudnia, ki a kancelláriát vezető minisztere, hát mutatnia kell magát. És Janink egyszerű paraszti eszével úgy gondolja, minél nagyobb sületlenséget mond, az annál jobban megmarad Viktor emlékezetében. Gyűri is az ipart rendesen a Jani, a mellette álló Giró-Szász csak kapkodja a levegőt, de kijavítani: Isten ments! Látod Viktor: "Hull a fürészpor, sorvad a kóc: meghal érted a Jancsi bohóc."

Azt hiszem, egyik változat sem helytálló, szomorúbb a Jani motivációja: tudja, hogy vége. Kétségbe esve igyekszik kiugrani Viktor lovak közé dobott gyeplőjű, szakadék felé rohanó szekeréből. Szegény Kövér illúzióinak rabjaként még a kommunikáció jobbításától várja a csodát, erre Jani bemutatja, hogy a Fidesz-kormány kommunikációja már csak paródiára jó. Látványosan nem hagyhatja ott Viktor vezér cirkuszát, ezért addig feszíti a húrt, amíg Viktor porondmester "érdemei elismerése mellett" lelépteti. A nyilvánosság előtt látványosan "túl szereti" Viktort, ám egy-egy érzékeny területen azért odapakol. Beszólt Csányi kitüntetésével kapcsolatban, lebuktatja a fideszes önkormányzatok, minisztériumok piszkos gyakorlatát a közpénzek kezelésében, és - horribile dictu! - Viktor kedvenc hobbiját is kikezdi a nyilvánosság előtt. Alig várja a Jani, hogy elmúljék tőle ez a pohár, amely csupa kudarc: a Miniszterelnökséget terhelő rengeteg átláthatatlan feladat, melynek nagy része felesleges, a kusza, egymást kioltó államtitkárocskák, a folyamatos - és egyre tarthatatlanabb - védekezés az EU korrupciógyanúja ellen stb. Nem sok öröme lehet a munkájában nyomorultnak. Végülis csak nyerhet a távozással. Pénze van dögivel, felelősségre nem vonják, nem kozmál oda teljesen a Viktorhoz, vadászgathat kedvére, és lesz ideje kavarni a málnaszörpöt is.

Érzésem szerint kialakulóban az a ritka pillanat, amikor Lázár és az egyszerű magyar emberek érdeke azonos. Mindenki alig várja, hogy Viktornak elege legyen Lázárból: "Hogyha kigyullad a szívem, a kóc, nem lesz többet a Jancsi bohóc."

Úgy hat-hét éve elkezdtem hajnalonta kijárni a piacokra. Bárhol vagyok az országban az árupakolás rítusát, az árusok, trógerek felkészülését csodálattal nézem. A kor Tamburásai alig változtak az elmúlt ötven évben, szorgosan pakolnak, közben ugratják egymást. A piaci készülődés a sűrített élet. Esetenként magam is besegítek, ezért bónuszként a legszebb portékák között válogathatok. Úgy három-négy esztendeje érdekes változásra lettem figyelmes, a zrikákba egyre többször keveredett a tippmix nagyszerűségéről szóló elem. Egy-két nagypofájú elkezdett azzal dicsekedni, hogy hét közben mit játszott meg, mennyiért és mennyit nyert. Ha viszont veszített valamelyikük, akkor a hajnali csillagoknak már nem kellett lemenniük maguktól, mert a vesztes árus megtette nekik azt a szívességet, hogy leszedte őket. De általában szolid ügyvitellel lehet nyerni hetente úgy húszezer forintot, a szerencsésebbek - kockáztatóbbak - ennél valamivel többet is bezsákolnak. Igaz, ha veszteség van nem rohannak "tippmix károsultaknak" nyilvánítani magukat, követelve az állami kártérítést. Szeretetre méltó kis szubkultúra az övék, de ezt a tippmixmániát az elején nem értettem. Aztán a dumákból kiderült, hogy a nyeremények jó helyre mennek, gyakorlatilag fizetéskiegészítésként funkcionálnak, enélkül egyszerűen nem tudnának megélni.

Kihegyeztem hát fülemet a tippmix ezen társadalmi hatására, és döbbenetes jelenség áll mögötte. Egy alkalommal a fodrászom lelkendezett, hogy nyert a héten negyvenezer forintot, és milyen jó, mert ebből tudja befizetni az adóját. Kiderült, hogy alig van a fodrászok között, aki ne játszana rendszeresen. Szintén heti 20-25 ezer forint a kis kockázat mellett megkereshető összeg, amely egy az egyben beépül a családi költségvetésbe.

Amikor valahogy szóba jött ez a folyamat expolgári körünkben, az egyik minisztériumi ember kiegészítette egyik kollégája esetével, aki gyakorlatilag egész nap tippmixezik, s mivel a srác profi, hetente 60-80 ezer forintot keres. Középvezetőként nem akart bekerülni a munkahelyi terror blogba, ám határozottan közölte a csókával, hogy munkaidőben ezt nem tűri el, de ezzel csak csökkenteni tudta a mértéket, megszüntetni nem. A közszolgálati életpálya modell nevű viccgyűjteményt olvasgatva erkölcsi alapja se nagyon van már, sőt lassan odajut, hogy ő is beszáll egyelőre filléres alapon.

A kórházakban a beteghordók a tippmix-guruk, szinte mindegyik zsebéből kilóg a szelvény. A nővérkék tőlük kapják a tuti biztos gazdagodás lehetőségét. Ez persze fékezett habzású lehetőség, kockáztatnivaló pénzük is kevesebb, ezért jó ha összejön nekik 10-15.000 forint hetente. De legalább ez biztosabb, mint a kormányzati hazudozás a béremelésekről. Az iskolákban a tornatanárokat macerálják kollégáik, ők legalább hallottak valamit harangozni egyes focicsapatokról. 

A tendencia a magyar társadalom lassú pusztulását mutatja. Néhány árust, trógert már hiába kerestem az ősszel. Azt mondták a többiek, hogy külföldre mentek a pénztelenség elől, az egyik Németországban rakodik árut valamelyik áruházláncnál. Rajtaütésszerűen eltűnt a fodrászom is, egy osztrák szállodában lett szobaasszony. Meglehet, nem sebészi pontosságú a megfigyelésem, mégis úgy tűnik, hogy egyenes a folyamat. Aki rendszeres pénz kereseti lehetőségként tippmixezik, az előbb-utóbb eljut egy szintre ahonnan nincs továbblépés hazai viszonyok között. A tippmix a határátkelés előszobája.

Úgy emlékszem nem erről volt szó sem 2010-ben, sem 2014-ben, hanem arról, hogy Magyarországon a munkájukból meg fognak tudni élni a magyar emberek. A kétharmados félrebeszélés eredménye azonban az lett, hogy a magyar emberek választhatnak: vagy nekik kell elmenniük vagy annak a tehetségtelen kormánynak, amelyik nem képes biztosítani a munkából való megélhetést. Lehet, hogy a jó fodrászom, meg a zseniális dumafrancik hiánya miatt, de nekem elegem van ebből a "tippmix-Magyarországból".

Nagy hagyománya van a magyar monda/anekdota világban az ügyeletes uralkodóhoz köthető történeteknek, amelyek a góré nagyszerűségét, szépségét, rátermettségét igazolják. Mátyás nevű királyunk ebben a versenyszámban verhetetlen. Az alábbi, nép ajkán formálódó, terjedő történet a mai országvezető "nagyszerűségét" igazolja, ezért a mások által csinosnak, okosnak mondott Viktor iránti kötelező hódolat mellett nyújtom át kedves olvasóimnak.

A mindenki által rajongásig szeretett Viktorunk nyakába vette az országot, de nem úgy ám, mint Harun Al-Rashid vagy az igazságos Mátyás. Á, ha ő úgy menne, több pofont kapna egy perc alatt, mint szerencsétlen Borsa Miklós. Kísérettel megyen szeretett urunk, végiglátogatja a megyéket. Jó dolog ez a látogatósdi. A fidesz hülyék, hülye fideszesek habzsolják Viktor számukra tartogatott bullshitjeit. A nix ugribugri ugyan nem jött be, de hát Istenem, majd a Habony-művek jó pénzért kitalál más ökörséget. Miközben a Békemenet kemény magja áhítattal tátja a száját, a pompás Viktor a helyi Fidesz vezetőkkel megállapodik, hogy ki milyen területen mennyit lophat. Elkerülő utak, uszodák, meg a fene se tudja követni milyen területek fejlesztéséről szól a rizsa, a lényeg, hogy ezekből kell tejelni - némi jutalék megtartásával - szép Viktornak. A helyiek pedig csak pislognak, mert eddig megvolt a rend, Legokosabb Lajos kézben tartotta az ügyeket. Most meg ez az új trendi, csak kapkodják a fejüket. Hova fejlődik ez a világ a harmadik évezredben, kérem?

A vidéki ember legendásan vendégszerető, ezért a híveknek szóló showt és a helyi potentátokkal való seftelést meg-megszakítja egy kis ozsonna, kóstoló és a kötelező munkaebéd. Az egyik megyeszékhely polgármesteri hivatalában is nagy volt a sürgés-forgás, a messze földön - város húsz kilométeres vonzáskörzetében - híres szakács kitett magáért. Beszerezte az igazi házi baromfiakat, a hivatal egyik irodájában rögtönzött gulyáságyút is felállítottak, az indukciós főzőlapon rotyogott a tájjellegű ebédnek való. A fenséges illatok bevonzották a hivatal előterébe a segélyre váró rejtett tartalékokat is, akik alig várták, hogy rejtekükből kilépve a rivaldafénybe segíthessenek az étkek eltüntetésében. A rendészeknek komolyan el kellett magyarázniuk, hogy még nem jött el számukra a pillanat, maradjanak csak rejtve a továbbiakban is. Ahogy a főzés előrehaladt, megjelent a TEK szigorú ételkóstolója, mintát vett az elkészült finomságokból, fontoskodott, vegyelemzett, óvta a csodás Viktor életét. Mindent rendben talált, kezdődhetett a tálalás. "Vadat és halat, s mi jó falat Szem-szájnak ingere, Sürgő csoport, száz szolga hord, Hogy nézni is tereh;" Na, jó száz szolga nem volt, de a kiszolgálás remekül működött.

Az ebéd pompásan sikerült, a szerény Viktor egymaga lenyomott egy kacsát csak úgy megszokásból. A vendégsereg sáskajárás módra el is pusztította a feltálalt ételeket, örült is a szakács a sikernek.

A jóllakott kisdisznó ekkor tovább ment a megye kisebb városába folytatni a birkáknak szóló műsort és az EU pénzek lenyúlásának balkáni rituáléját. Irigykedtek is a városi vezetők, hogy mennyivel könnyebb dolguk lesz a kisvárosi kollégáknak Viktorral, aki ebéd után kegyesebb hangulatba jött. Már majdnem ígért egy új stadiont is. Megállapodtak tehát a jó városi urak, hogy legközelebb fordítva lesz, a falusiak etessék Viktort, ők meg húzzák ennek hasznát.

A döbbenet azonban nem soká bekúszott a városba, körülkerítette a potentátok szívét, és fogta azt erősen. Az ország legnagyszerűbb vezetőjének termett egy kis kívánsága ugyanis. Történt, hogy a förszt lédi rátelefonált gyönyörű Viktorra, hogy aznap neki is vidéki programja van, ő vacsorát nem tud főzni, gondoskodjon Viktor a család ellátásáról. A Kárpátok új Géniusza pediglen azt fundálta ki, hogy a remek ebéd maradványait csomagolják be neki, azt visszafelé jövet felnyalja, oszt' lesz otthon vacsi. A fideszes gauleiter intézkedett, hívatta a szakácsot, hogy a maradékból készítsen pakkot. A szakácson is végig futott a döbbenet, és jelentette, hogy nem maradt semmi, a sáska urak méltóztattak felzabálni. Na, Béláim, most mi a f..szt csináljunk? - kérdezte üres tekintettel maga elé meredve a gauleiter. Azt még sem mondhatjuk, hogy nincs, odalesz az üzlet. Mit fog szólni a Főnök, ha szegény Sára, Róza meg Flóra könnyes szemmel ül az asztalnál, vacsi meg sehol? Üres hassal nem lehet Himnuszt énekelni, meg a fater hülye focis történeteit hallgatni. És mit fog szólni a förszt lédi, hogy milyen tutyi-(trafik)mutyi ura van, aki még vacsorát se tud adni a kölykeinek. Kész alkotmányos - és családi - válság kezdett kibontakozni. Végül arra jutott a provincia ura, hogy a szakács gyorsan dobjon össze még egy menüt. Igen ám, de a jóféle házi nevelésű kacsát, tyúkot már nem volt idő beszerezni, ezért a gonosz multiból hozták az ócska alapanyagot, pácolás címén kicsit lemosták valami hipószerű anyaggal, így szép színe lett. Megsütötték, becsomagolták, Viktor slepje elvitte, az icike-picike Orbánok pedig jó étvággyal megették.

Vonjuk le együtt a tanulságot, mint a mondák/anekdoták esetében. Először is a miniszterelnök hiénázó pitiáner alak. Egy polgári miniszterelnök ebben a szituációban vendéglőben rendel vacsorát, becsomagoltatja és kifizeti. Bizony ám, komcsi Viktor! A második tanulság, hogy a helyi "felfelé nyal, lefelé tapos" bagázs nem meri megmondani a valóságot Viktornak, inkább rettegve/röhögve átvágják őt, és megetetik családjával a moslékot. Mi meg - egyszerű népek - fizetjük az Orbán család vacsoráját, de ebből nekem - és úgy néz ki egyre többeknek - elegem van.