A leánykori nevén magáncsődről szóló törvénytervezet kidolgozásához még 2007 körül kezdtek hozzá az akkori Igazságügyi Minisztériumban amolyan megélhetési jogalkotás alapon. "Van egy ilyen csudálatosság néhány országban, hát nálunk is legyen, hátha leesik egy kis pénz belőle" - gondolták. Aztán gyorsan rájöttek, hogy magyar viszonyok között nem fog működni. A 2008-as válság után leporolták egy kicsit, néha belengették, de valójában ejtették. A kormányváltás idején pedig a komcsik elhelyezték a minisztériumi csapdák közé, hátha jön valami hülye fideszes államtitkár, aki benyalja. És nekik lett igazuk. Jött.

Rétvári Bence személyében Viktor különös kegyelméből sikerült egy szakmai, vezetői tapasztalatokkal nem rendelkező, ám önhitt KDNP-s kiscsákóból államtitkárt rittyenteni. Bencus először azzal próbálta észrevétetni magát, hogy ő korunk Hudinije, aki ki tud jönni a bezárt szobából. Valahogy azonban ráérzett a jövő nagy politikusa, hogy ez kevés lesz személye pozicionálásához, ezért szétnézett íróasztala fiókjában, ahol megtalálta a komcsik által ott hagyott semmire se jó fost. Esze nem volt szegénynek, így megszegte a dakota istenkirály alapszabályát: "Ha észreveszed, hogy döglött lovon lovagolsz, szállj le róla!" Bencike nem vette észre, hogy a ló döglött, ezért ráült, és azóta is azon vágtat egy helyben. Időnként Bence megjelent a médiában mint a devizahitelesek megmentője, elmondta milyen nagyszerű törvény készül, csak még egy picit tartsanak ki. Azóta eltelt öt év, a devizás népek meg várják a lehetőséget arra, hogy hátuk mögött hagyva adósságukat, kacagva kisétáljanak nehéz életük fogságából és felszálljanak a Biarritzban a csak őket váró jachtra. Mert ezt ígérte nekik a Bence.

A csodára kicsit várni kellett, de az Országgyűlés a napokban elfogadja a Bence munkásságának csúcsát, melyet a KDNP korifeusai nyújtottak be. Akit érdekel, elolvashatja a Parlament honlapján: 127 paragrafusból álló borzalom. Egy haszna lehetne: ha a Nemzet Brummogója, Harrach Péter felolvasásában hangoskönyvként kiadnák, mert a polgároknak nem kellene a drága szintetikus altatószereket megvenniük, már a 4. § után szépen horpasztanának.

Ahhoz, hogy a magáncsőd működjön, három szereplő összehangolt, azonos akarata kell(ene). Először is az adósé. Mielőtt a képviselők megnyomják az igen gombot, érdemes megnézniük az RTL Klub egyik pár éve sugárzott műsorát. Magam is meglepődtem, hogy ez a kereskedelmi tévé milyen normális - szociográfiai jellegű - műsort adott a devizahitelesek problémáiról. Az egyik adásban pénzügyi szakemberrel kerestek fel egy hölgyet, aki egyedül nevelte két leány gyermekét, és úszott az adósságban. A szakértő felmérte a család vagyonát, bevételeit és kiadásait, majd javaslatokat tett a csapdahelyzetből való kilábalás érdekében. A család csillogó szemmel fogadta az ötleteket. Megbeszélték, hogy a hármójuknak tényleg nagy a 200 négyzetméter körüli ház, fogadjanak albérlőt, az máris havi 50.000 forint bevétel. "Oké!" - mondták. Két kocsijuk is volt, a rozogábbért kaphatnak 400-500 ezer forintot. "Frankó!" - válaszolták. Az anyuka tanárnőként dolgozott, ezért azt javasolták neki, hogy vállaljon magán tanítványokat, az is lehet havi húszas. "Pompás!" - örömködtek. A nagyobb lánnyal pedig némi huzavona után - neki öltözködnie kell, mert kinézik az osztálytársak - megegyeztek, hogy gyakori rucivásárlási szokásaiból alább ad. Ugye kitalálják mi lett az eredmény, mikor a stáb három hónap után visszatért. "Hát albérlőt nem, mert egy idegent nem engedünk a házba. A kocsit nem, mert keveset kaptunk volna érte. Mit szólnának a szülők, ha külön tanítanám a gyereküket?" Kifogás kifogás hátán. Apró sikerként a nagylány elmesélte, hogy egyszer bement valami boltba, ahol nem vett meg egy topot, pedig tetszett neki. A pénzügyi szakértő citromba harapott arccal megdicsérte őket, hogy jó úton járnak, majd úgy hagyta ott Mrs. Balféket és családját, mint Szent Pál az oláhokat. A magyar adósok nem akarnak áldozatot hozni, szokás szerint csak azt hallják meg amit akarnak. Bencus munkásságának hála most azt hiszi a sok szerencsétlen, hogy némi látszatmegszorítás után, egy kis nyavalygással lefalcolhat hitelezői elől. A ravaszabbja pedig abban reménykedik, hogy időt nyer, úgy még nem volt, hogy valahogy ne lett volna. 

A hitelezők érzik a magyar rögvalóságot, hátuk közepére az egész költséges, csekély eredménnyel járó hercehurca. Annyit tudtak elérni - és ezt profin csinálták -, hogy annyira bonyolulttá tették az egész feltételrendszert és eljárást, amely miatt garantált a rendszer sikertelensége.

A harmadik szereplő a vagyonfelügyelő, akinek az lenne a dolga, hogy a hitelező érdekeit képviselve rácsapjon az adós kezére, ha a drágább parizerért nyúl a hűtőpultba. Csakhogy ehhez olyan személyek kellenek, akik értenek a pénz beosztáshoz, és - ne kerteljünk - valaki megfizeti őket. A kódolt sikertelenségnek ez a harmadik oka a törvényjavaslatban. Valójában nincs pénz a rendszer működtetésére, ezért alapból ráverték a kormányhivatalok tisztviselőire a feladatot. Azokra, akik amúgy is túlterheltek, nincs még képzettségük, és alulfizetettségük okán maguk is inkább ügyfelei lehetnek a csődvédelemnek, mint működtetői. Sebaj, majd a vak elvezetgeti valahogy a világtalant.

Az egész családi csődvédelem egy humbug, amely rövid távú kommunikációra és középtávú miniszteri biztosi pozíció létrehozására jó csupán. Persze meg fogják szavazni, mert a KDNP-nek is kell pozitív morzsa, ha már sikeresen rájuk kenték a vasárnapi zárva tartás népszerűtlenségét. Talán Janó elnök észnél lesz, és visszaküldi megfontolásra, így szépen csendesen, "mint aki halkan belelépett valamibe …s most tüszköl s fintorog", ki lehet jönni a komcsik csapdájából.

A családi csődvédelemről szóló törvényjavaslat állatorvosi lova a buta emberek törvénykezésének, amelyből elegem van.

Most, ezekben a nehéz időkben, midőn harci dobokra vonulnak Afrika gyermekei Európa ellen, mikor Hágár unokái már nem csak Bizánc kapuját törik porrá, hanem Rómáét is, van remény! Őszentsége Ferenc pápa örülhet, mert eldőlt egy több évezredes teológiai kérdés, melyben szerényen mi magyarok is érintve vagyunk. Verjük hát félre a harangokat, és ünnepeljünk!

Sok felkent és laikus vitatkozott arról, hogy tökéletes-e Isten vagy időnként hajlamos Ő is benézni ezt-azt. És most már tudjuk, hogy azoknak volt igaza, akik szerint sajnos Isten sem tökéletes. Mert itt van nekünk Rubovszky György, aki személyében igazolja, hogy a jó Öreg sem tévedhetetlen. A mi Urunk bizonyára embert akart teremteni, midőn Rubovszky Györgyöt teremté, de sajnos ez jól láthatóan nem sikerült. Bár az is lehet, hogy valamilyen rágcsálót vagy ízelt lábút szeretett volna kreálni, ám akkor meg minek állította két lábra? Summa summarum a Jóisten is tévedhet. Persze van még egy halovány reménye a tökéletesség híveinek, ha az Úr szánt szándékkal teremtette Rubovszky Györgyöt két lábon járó rágcsálónak, ízeltlábúnak. De hessegessük el ezt a méltatlan gondolatot, törődjünk bele, hogy Rubovszky György teremtése az Úr tévedésének bizonyítéka, és örüljünk az egész világot betöltő harangozás magyar dicsőségének.

Rubovszky György a Kereszténydemokrata Néppárt politikusa, azé a párté, amelynek két jellemzője van: hangsúlyozottan világnézeti párt és nem szavazott rá senki. Világnézeti jellege abban foglalható össze, hogy ennek a formációnak kell megjelenítenie Magyarországon a keresztény erkölcsöt a politikában, tükröt mutatva az erkölcstelen vörösöknek és a zsi liberálisoknak. A gyakorlatban azonban ez a keresztény szó az erkölcs előtt olyan, mint a szocialista erkölcs volt: valójában fosztóképző. Lássuk hát, Rubovszky György munkásságában miképp válik a keresztény erkölcs az aljasság szinonimájává.

Vegyünk például egy igen egyszerű esetet. Rogán Tóni pasáról elterjed, hogy luxus lakóparki lakásának alapterülete úgy nő, mint eső után a gomba. Egyesek erre felkérik a Mentelmi Bizottságot, hogy folytasson már le egy szolid vagyonosodási vizsgálatot Tóni pasa ügyében, de a mi világnézetileg keresztény erkölcsös Rubovszky Györgyünk a bizottság elnökeként ennek a vizsgálatnak nem látja indokát. (Szijjártó esetében sem.) Aztán fél év múlva kiderül, hogy a keresztény erkölcs szilárd talpköve szerződéses viszonyban áll Tóni pasa kerületével, ő az egyik ügyvédi szakértője az ottani ingatlanmutyiknak. Egy erkölcsös ember a Mentelmi Bizottság felkérése esetén azonnal bejelentené összeférhetetlenségét, nem fedezné Tóni pasa kétes forrásból származó vagyonnövekedését. Rubovszky György teremtmény azonban keresztényileg erkölcsösen hazudik. Ugye, hogy tévedett a Jóisten?

Mostanra az öreget levették a Mentelmi Bizottság elnöki pozíciójából, de így félig visszavonultan is tud nagyot alkotni. Például az ügyvédek bevételeinek átláthatósága kérdésében. Valahogy az Országgyűlésben korábban átcsúszott egy javaslat arról, hogy az ügyvédeknek (irodáknak) minden év május végén nyilvánosságra kell hozniuk a mérlegeiket, melyből kiderülhet például a bevételük. Amikor ezt a szabályt megszavazták, biztosan nem figyelt a képviselők között egyébként erős ügyvéd lobbi. Lett is vonyítás a kötelezettség teljesítésének közelgő határidejére. Bizonyára sokan érdeklődtek volna a kormányközeli ügyvédi irodák állami bevételeiről. Érdekes lett volna megismerni például a jogi tudás ellen beoltott, az ügyvédi iroda nyitási feltételeinek kac-kac alapon megfelelő Deutsch Tamás bevételeit. Lehetett volna mazsolázgatni sok kétes ügyvédi iroda/ügyvéd jövedelemtermelő képességéből, melyek szociológiai tanulmányok alapjait képezhetnék. A keresztény erkölcs honi védelmezője azonban résen volt, utolsó pillanatban benyújtott képviselői módosító indítvánnyal hatályon kívül helyeztette az ügyvédi picsogás alapját jelentő kötelezettséget.

A magyarázata pedig, melyet az érdeklődő újságíróknak adott, igazán keresztényi volt. Azt mondotta ő, a mi Rubovszky Györgyünk, hogy nem tudta mit nyújtott be. Bizony így mondotta ő, az ügyvéd. Ezzel nem is nézett hülyének senkit, csak a keresztényi erkölcs mindennapjaiból mutatott be egy rövid, lényegretörő lelkigyakorlatot. Egy pillanatra játszunk el a gondolattal, ha bármely más hivatásban valaki azzal védekezne, hogy nem tudja mit csinált, azt miképp fogadná a felettese, bíróság stb. Bizonyára a keresztényi erkölcs jegyében úgy vágnák ki a munkahelyéről vagy úgy kapna tíz év letöltendőt, hogy öröm volna nézni. Nem így Rubovszky György, a tökéletlen teremtmény! Ő kérem továbbra is vidáman héderezik a Parlamentben, felveszi Tóni pasától a jól megszolgált pénzecskéjét, köszöni jól van.

Persze politikai oldalról nézve sem piskóta Rubovszky György ostoba viselkedése és a Fidesz-frakció butasága. Mert az ügyvéd lobbi nem kötődik pártokhoz, így például a vörösök üdvöskéje, a Bárándy-fiú röhögve nézhette Rubovszky vergődését, miközben maga is haszonélvezője lett javaslatának. Rogánnak meg teljesen elmentek otthonról, annyira leköti az áhított miniszterelnök-közeli sarzsi megszerzése, hogy a frakció összetartására már nem marad ideje. Ha ugyanis Tóni pasának esze van, nem Rubovszkyval nyújtatja be a módosítót, hanem valamelyik nem érintett léhűtővel, aki hitelesen tárhatja szét a kezét: "Nem értettünk hozzá!" Hiába, már Tóni pasa sem a régi, és ez a szibarita tunyulás rövid időn belül a végét fogja jelenteni. (Úgy legyen, Ámen!)

Az az érzésem, ha Jézus lába nem lenne odaszögezve a kereszthez, úgy rúgná ki az Országgyűlésből ezt a megélhetési keresztény Rubovszky Györgyöt - a hangsúlyozottan világnézeti cimboráival egyetemben -, hogy a seggén szánkázna végig a Kossuth téren.

Igazán nagy gondban viszont akkor lesz Rubovszky György, ha a Mindenható megunja saját tökéletlenségének e földi bizonyítékát és magához szólítja. Ott ugyanis nem lehet hülyének nézni a Bírót, mert nagyon hamar elege lesz abból, aki megpróbálja.

Tudatos Vásárló már egy ideje gyanakodva tekintett a Coca Colára mint az üdítőipar vezérhajójára. Jó egy éve még - bolttól és akcióktól függően - nagyjából 240-280 forintba került egy kétliteres palack, ám az utóbbi időben inkább 320-340 forintot kóstált a cukros nedű. Tudatos Vásárló nem értette, hogy a Coca-Cola miként győzedelmeskedhetett a hazai infláció felett, mikor az unortodoxia ura, Matolcsy úr megmondotta, hogy az inflációt megállította Hegyeshalomnál. Tudatos Vásárló azt gondolta, hogy az infláció az óta is ácsorog a határnál, és csak akkor és annyi bocsátódik be belőle, amennyit Matolcsy úr enged. Erre jön ez a Coca-Cola, és a kormány stratégiai partnereként palackjaiban csempészi be az országba az inflációt. Erősen törte a buciját Tudatos Vásárló, mi a fene kerülhet olyan sokba, amely indokolhatná az inflációt jóval meghaladó emelkedést.

A mi Tudatos Vásárlónk ezért összevetette a Coca-Cola összetevőit a New York-i tőzsde hivatalos árfolyamaival. De a víz árfolyama nem ment fel, a fruktóz-glükózszörpé egyenesen stagnált, a szulfitos-ammóniás karamell egy picit csökkent is, az étkezési- és a foszforsav jegyzésében sem volt szignifikáns változás. Akkor a titkos recept "természetes aromák koffeinnel" része emelkedhetett nagyot. Talán drágább lett a kokalevél? Csakhogy a cég egyéb termékei - Fanta narancs, citrom - is drágábbak lettek, amelyekben nincs kokalevél. (Állítólag már az eredetiben is elhanyagolható.)  A New York-i börze és a Coca-Cola alapanyagok összevetéséből csak egy termék indokolhatta a növekedést: a buborék. A buborék, amely kipukkadásáig köztudomásúan mindig felfelé emelkedik, legyen az tőzsdei vagy bármely italban kialakuló. A tőzsde esetében hol az dotcom, hol az ingatlan, napjainkban a részvény buborék emelkedett/emelkedik, és mivel a Coca-Cola legfontosabb összetevője a buborék, csak ez lehet a magyarázat. Matolcsy úr összes tudományán kifogott tehát a fránya buborék, a stratégiai partner ezért emelhette árait az egekbe a Coca-Cola rajongók bánatára.

Tudatos Vásárló egyik szeme sírt, a másik nevetett. Mert az áremelés hatására sajnos kevesebb jutott a családi asztalra e pompásan vacak nedűből, ám az is igaz, hogy ettől némi szerény fogyásnak is indult a família.

Ezen eredmények dacára mégis úgy örült, mint kisgyermek az ajándéknak, midőn felfedezte, hogy ismét 280 forint körüli áron lehet venni akciósan az üdítők üdítőjét, a nagyszerű Coca-Colát. Tudatos Vásárló boldogan vitte haza mindennapi Coca-Coláját azzal a kellemes tudattal, hogy Matolcsy úr legyőzte az inflációt, száguld a piros pettyes fenekű gyorsnaszád. Az ország diadalának percei voltak ezek, jó volt ismét magyarnak lenni, Istenem, hát ezt is megértük! Családilag elénekelte Tudatos Vásárló a Himnuszt. Siker, siker, siker! Az ország sikere, az unortodox gazdaságpolitika sikere! Megérte, bárhogy is vertyogtak a liberális hiénák! Győzelem!

Ám a poharakba töltött siker elkezdett furcsán viselkedni. Igen hamar elfogyott. Ekkor Tudatos Vásárló szép szemei megakadtak a palack feliratán, amely arról tájékoztatta a vásárlókat, hogy a tartalom bizony karcsúbb lett. Már nem két literrel visz haza a vásárló a csodából, hanem csak 1,75 litert mérnek a formatervezés csúcsát jelentő tárolóedénybe. Tudatos Vásárló gyorsan osztott-szorzott és rájött, hogy akciósan annyiba került az új kiszerelés arányaiban mint a régi. Akció nélkül pedig drágább lesz. Utánanézve a trükknek rábukkant a Coca-Cola egy eldugott közleményére, melyben "tájékoztatták" a vásárlóközönséget, hogy a változtatást alapos kutatás előzte meg, és tulajdonképpen maguk a vásárlók igényelték az 1,75 literes kiszerelést. A drágítás igényléséről szerencsére direktben nem írtak, de sejtetni engedték, hogy az sincs a népek ellenére.

Kicsit félve tesszük ki ezt a képet. Nehogy ötletet adjunk.

Nos, jól nézünk ki. A Coca-Cola a stratégiai partnerétől eltanulta a hazudozást. Lehet, hogy Habony Árpinak tőlük van mellékese? Mert "mink", Tudatos Vásárlók, egyenesen követeltük, hogy kevesebb árut kapjunk több pénzért. A Coca-Cola ennyire hülyének nézi a vásárlóit?

Aztán, ha az ember gyereke kicsit elkezd erre a kérdésre fókuszálni, akkor érdekes tendenciára bukkan. A Hazai tejet - bizonyára azért, mert az nem multi - 900 milliliteres kiszerelésben árusították nagyjából annyit kérve érte mint 1 literes pajtásaiért. De pl. a Gösser sör alkoholmentes, citromos változatának eddigi fél literjét négy decire csökkentették, persze az árat valahogy nem sikerült a csökkentéshez igazítani.

Így vagyunk hát kedves Tudatos és Nem Tudatos Vásárlótársaim, akár magyar, akár multi cégről van szó, jól átvernek minket. Mit tehetünk? Először is nem kell megvenni a hazug cégek áruit. Másodszor be kellene vezetni olyan papírpénzt, amely kuponos jellegű, akkorát téphetünk le belőle, amekkorát akarunk. Így, ha a kevesebb árut kapunk, az átadott pénzből letéphetünk ezzel állítva helyre az ár-érték arány megborított egyensúlyát.

Abból viszont borzasztóan elegem van, hogy a vásárlóknak milyen kevés eszköz áll rendelkezésre az őket becsapó cégekkel szemben.

Aki nem látta az "Amikor a farok csóválja" című amerikai filmszatírát, az nem érti ezt a bevándorlás-ellenes kampányt. A filmbeli történet a következő. Az újraválasztásáért küzdő elnök szénája nem áll jól, üzenetei nem mennek át, ráadásul szexbotránya is kialakulóban. Kampánytanácsadója (Robert De Niro) felkeres egy filmproducert (Dustin Hoffman), hogy segítsen rendbe tenni a dolgokat. Ekkor jön a nagy ötlet, egy kamuháború Albánia ellen. Beindul a showbiznisz gépezete. Amerika lakosai döbbenten bámulják a gonosz albán katonákat, akik egy fehér kiscicát kezében tartó kislányt üldöznek. (Valójában "fotosoppos" stúdiófelvétel.) Aztán körmüket rágva izgulnak egy eltűnt hős amerikai katona életéért. (Valójában egy elmebeteg, aki átszállítása közben okoz némi bonyodalmat.) Készül hazafias dal is, melyet a popvilág celebjei énekelnek fel, a rádiók, tévék nyomják reggeltől estig. A híradókban az üresfejű elemzők egymás hülyeségeit felmondva világítanak rá az albán helyzetre, magyarázzák a háború szükségességét. Minden van tehát: csak háború nincs. Viszont ekkor hangzik el Dustin Hoffmantól a tételmondat: "Háború van. Láttam a tévében." Aztán az önállósodó producerért eljön a fekete autó.

(A film 1997-es bemutatása óta annyit változott a világ, hogy ma már a Cukorhegy úrnak hála, aki nincs a szerverén, az fizikailag sem létezik, amit pedig nem tesz fel oda, az meg sem történt.)

A magyar választó nem látja át ennek a filmnek a fontosságát a kormány kommunikációjában. Miért is tenné? De a legszebb Viktor amerikai politikai tanácsadója Mrs. Finkelstein - aki vállaltan olyan meleg, mint Tarlós úr bablevese - jól ismeri ezt a trükköt. Hát be is vetik. És így a magyar közélet nem arról szól, hogy legeslegszebb Viktor vezetésével a Fidesz folyamatosan bukja a választásokat, hogy a "Ki lopott ma legtöbbet?" versenyt a kedves Orbán-család - csatolt részeivel, a Mészárosokkal, Tiborczokkal, Garancsiakkal nyeri -, szorosan mögötte a szimpatikus Rogán-, Szijjártó-, Habony-, Lázár-familykkel. És nincs szó a közéletben arról, hogy a gazdaság a vicces statisztikák ellenére romokban, az egészségügy a padlón, a kivándorlás tragikus, a közszféra összeomlott. Ilyesmikkel nem kell foglalkozni, mert Magyarország háborúban áll. Persze nem vagyunk Ámerika, ezért egy több ezer kilométerre lévő országgal szembeni háborút senki sem venne be, egy közelebbivel való virtuális konfliktus meg könnyen átmenne valóságosba, ezért megfogadva a jó Machiavelli tanácsát, olyan ellenfelet kell választani, aki legyőzhető. Na, ezek a bevándorlók.

Mert a magyarokat hidegen hagyta a keményen drogozó kisember-project, és hidegen hagyná ez a bevándorlós marhaság is, ha egyes ostoba politikusok nem kezdenének bele a Fidesz által feltálalt virtuális harcba. Mert a magyarok úgy vannak ezzel a bevándorlósdival, hogy meg vagyon választva a gyönyörű Viktor, azért kapja a fizetését - ne pofázzon -, oldja meg. Ha pediglen nem tudja, akkor van egy rubrika az "ezennel lemondok" papíron: írja oda azokkal a szép kalligrafikus betűivel a nevét, ’oszt jónapot!

De szépséges Viktor szerencséjére van egy rakás hülye, aki valamiért ellenzéki politikusnak nevezi magát, így performanszaikkal, tiltakozásaikkal a virtuális harcból valóságos Fidesz népszerűség növekedést produkálnak. Látszik is a pompás Viktoron, ahogy népszerűségével együtt hízik.

Tehát, jóemberek, a feladat az, hogy nem szabad elhinni a nem létező háború meséjét, és kicsit kifordítva alkalmazni kell Görgey mondását: "Csapást csapásra egyedül a Fidesz hazudozásai ellen!" Mert a valóságot kell megnyerni, nem szabad követni a valóság kudarcai elől a virtuális világba menekülő Fideszt.

Azokból, akik - állítólagos politikus létükre - ezt az egyszerű helyzetet nem látják át, és beszállnak ebbe a nyilvánvalóan csak a Fidesz számára hasznot hajtó ködszurkálásba, elegem van.

Amikor eljön a szomorú évforduló, magasra csapnak az indulatok a vörös és a nemzeti tábor között a Trianon-katasztrófa megítélésében. Mivel a vörösök politikai megjelenése Magyarországon ehhez az időszakhoz kötődik, ők inkább a korábbi magyar társadalom felelősségét hangsúlyozzák az összeomlásért. Tulajdonképpen azt állítják, hogyha dédelgettük volna a nemzetiségeinket, akkor ők annyira, de annyira komáltak volna minket, hogy meg sem hallják az elszakításra törekvők szirénhangjait. Tehát a magyarok a felelősek Trianonért. A nemzetiek pedig keseregve átkozzák a nemzetközi háttérhatalmakat, miközben - vérmérséklet szerint - szalon vagy nyílt zsidózásba torkollik a siránkozás. Tehát a magyarok nem felelősek Trianonért.

Csekély nézetem szerint mi, magyarok igenis felelősek vagyunk a veszteségért, de nem úgy, ahogy kedves ballib barátaink láttatni akarják. A magyar történelemben végig kitapintható az "ahogy lehet" mentalitás az "ahogy kell" helyett. És az "ahogy lehet" rossz kompromisszumai törvényszerűen vezetnek az országvesztéshez. Ebben sajnos nincs változás, ma is ez a métely mérgez.

Elsőként a kiegyezés utáni generációé a felelősség, amely nem vitte tovább a reformkor lendületét, az "ahogy lehet" elv jegyében sokkal fontosabb volt számára egy állásocska a vármegyénél, meg a delegációkban vitatkozni a sógorokkal pitiánerségeken, mint szembenézni az ország problémáival. A kor pc-je szerint, ha fel is ismerték a problémákat, arra nem adták meg az "ahogy kell" válaszokat. Pedig aki nem volt teljesen vak, az a Horea-Kloska felkelés, Avram Iancu mészárlásai, a rác martalócok kegyetlenkedései után egy percig sem hihette, hogy ezzel a balkáni bandával hosszútávon bármit is lehetne kezdeni. És nem volt egy magyar politikus sem, aki kivágta volna az országból ezt a beilleszkedni nem tudó, a befogadó magyar állammal hol nyíltan, hol lappangva ellenséges bagázst. Elhitették magukkal, hogy pátyolgatni kell a nemzetiségeket, volt is nemzetiségi törvény. Szépséges nemzetiségi törvény volt a magyar. Elsőként a világon. Csak két baj volt vele. Az egyik, hogy ennek bástyái mögül szervezkedtek az ország szétszabdalása érdekében a pópák, a másik, hogy Trianonban azt olvasták fejünkre, hogy nem tartottuk be. Olyan országok, amelyek kegyetlenül kinyírták nemzetiségeiket, őslakóikat. Az ősök tehát az "ahogy lehet" jegyében kiegyeztek mindenkivel, aki szembe jött: Ferenc Józseffel, pópákkal, hegyi martalócokkal, csak nem bolygatni, csak eléldegélni valahogy. Az "ahogy kell" kényelmetlen - és az ország érdekében kegyetlen - realitását nem merte felvállalni senki.

Másodszorra a '18-as generációé a felelősség. Amikor elkezdtem olvasni Tormay Bujdosó könyvét, nem jutottam tovább az első 50 oldalnál. Végtelenül szomorú kordokumentum. Minden oldalánál ökölbe szorul a magyar ember keze. Nem igaz, hogy nem volt egy nyavalyás tábornok, aki csapataival felvette volna a harcot az országra törő belső és külső söpredékkel. Nem volt egy rohadt hadosztályparancsnok, aki fellógatta volna a népboldogítókat, és megszervezte volna a katonai ellenállást. A románok le voltak győzve, a Kolozsvárra bevonuló "csapataik" kinézetre inkább rablóbandának látszottak, mint komolyan vehető haderőnek. Egy reguláris magyar hadsereggel szemben esélyük sem lett volna. Az egész Monarchia röhögött a cseh "vitézségen", akikről az volt a vélekedés, hogy feltartott kézzel mentek csatába. Egyetlen haditettük Kolcsak elárulása volt a vörösöknek egy kis pénzért. Mit értek volna ezek a harctéren? Az antant kivérezve, a franciák is csak néger katonákat tudtak kétségbeesésükben ideirányítani: harcértékük nulla. Ahol kialakult valami csetepaté, ott sikerült is eredményt elérni, Balassagyarmatot néhány helyi polgár tartotta meg. Minden adott volt tehát, hogy megvédjék az ezeréves határokat, de az "ahogy lehet" kényelme fontosabb volt az "ahogy kell" szigorú elkötelezettségénél.

És igen, a mi felelősségünk sem megkerülhető. Mert, hogy is mondja a nagyszerű Sándor György? "..mert az első generáció még csak felejt, a második elfelejt, a harmadiknak már eszébe sem jut... Igazságot szolgáltatni!" Lassan eltelik száz év. Tettünk valamit azért, hogy visszaálljon a Kárpát-medence gazdasági-kulturális-politikai egysége? Dehogy tettünk. Helyette az "ahogy lehet" kényelmével azt hazudtuk magunknak, hogy majd az EU lebontja a határokat, majd az megold mindent. Aztán a nagyon európai köztársasági elnökünk nem mert átmenni egy hídon, a tótok úgy vágták ki, mint macskát székelni, az EU pedig röhögve nekik adott igazat. Ide vezet az "ahogy lehet" gerinctelensége.

Nem tudom mióta lett a magyar politika vezérlőcsillaga az "ahogy lehet" megbízhatóan kudarcot hozó elve. Ha Batu nem vonul haza a kánválasztásra, a magyarokban megbízható alattvalókra lelt volna, mert ugye: "ahogy lehet". Ha Nyugat-Európából kiszoruló Habsburgoknak nem kellett volna új terület, a törököt sosem űzzük ki magunktól, mert ugye: "ahogy lehet". Ha az oroszokat nem akarják visszaszorítani az amcsik a piacokért, ma is orosz megszállás alatt élnénk, mert ugye: "ahogy lehet".  

A mostani kormány szépen harsogja az "ahogy kell" elvet, harcban állunk mindenkivel, tiszteletet követelünk, szörnyű látszatharcokat vívnak a nevünkben. Aztán szép csendben, sunnyogva győz az "ahogy lehet" évszázados kudarca, mert "ne azt nézzék, amit mondok, hanem azt a mit teszek". Trianon ügyében sincs más, mint üres puffogás, könnyes szemmel székely himnuszéneklés, világfájdalom stb. De nincs erős ország, amelynek esélye lenne az ország területi egységének visszaállítására. Végeredményben minek is. A magyarok a nemzetinek tartott kormány vezetése alatt teljesítik a "Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?" kívánságot. Nincs sem akarat, sem erő a változtatáshoz, a londoni pizzafutárt miért érdekelné a letűnt kor árnya.

Ennek a generációnak már eszébe sem jut igazságot szolgáltatni, ám helyette a Trianon-ipar bohócok nyomják az üres dumát, melyből - feleslegessége miatt - elegem van.

A magyar családok jelentős részének van hétvégi háza, nyaralója, pincéje ahol kipihenheti a heti munka fáradalmait. Úgy hozta a sors, hogy mi is szert tettünk egy nyaralóra amely remek terep az ősi paraszti vér felbugyogására. A házhoz tartozik egy kert is, mely éppen alkalmatos méretű a magamfajta kocakertésznek, viszonylag kevés, ám jóleső munkával sok örömet ad. Leginkább azt az érzést erősíti méltatlanul, hogy tudunk mi önellátók is lenni. A fűszerszigetünkön termő bazsalikom, kakukkfű, rozmaring frissen szedhető a hússütések alkalmával. A citromfűből készült tea nagyszerű frissítő, az elburjánzó mentából pedig nemcsak a mi limonádénkba kerül, hanem nagy reményekkel vagyok az iránt, hogy egy kedves barátom udvari beszállítójává válhatunk. Ő készíti szerintem a legjobb mohítót, még a cukorszirupot is maga gyártja hozzá, csak a mi nagyszerű mentánk hiányzik belőle a világhírnévhez.

A gyümölcsfák adományait nemcsak frissen jó fogyasztani, a cseresznye- és meggybefőttek a téli hidegbe csempésznek be valamit a nyár illatából. Az öreg barackfára külön büszke vagyok, mert az előző tulajdonosnak évekig nem termett, minket viszont évente megtisztel úgy 1,5-2 mázsa barackkal. Készül is belőle lekvár egész évre a nagycsaládnak, barátoknak. Mivel három hétig folyamatosan érik - mi pedig nem vagyunk mindig ott - a szomszédaink nyugodtan vihetnek belőle. Persze ez is olyan magyarosch történet: jól összevesznek rajta. Aztán jönnek nekünk jelenteni ki, mennyi vödörrel vitt. Mi pedig nem győzünk kifelé komoly pofát vágva szörnyülködni, befelé kacagni: nem mindegy vazze, hát azért van.

A konyhakert átlagosnak mondható, leszámítva a szent koktélparadicsomokat, melynek palántáit egy barátomtól szoktam kapni. A cimbora még azt a tréfát is megteszi, hogy piros és narancssárga palántát ad, így politikai nézet szerint tudjuk kínálni vendégeinknek. (Naná, hogy a vörösök narancsosat, a fideszesek pirosat kapnak.) A koktélparadicsom előnye, hogy sokat és hosszan terem, magát is ülteti, viszonylag igénytelen, így a kocagazdász büszkén húzhatja ki magát az eredmények láttán.

Ezt a viszonylagos kerti idillt tette tönkre a tavalyi év. Az időjárás július első harmadától esősre váltott, alig volt hét, hogy ne esett volna. A föld annyira felázott, hogy az október végi ásást inkább lápon végeztük mint földben. A rossz idő miatt a paradicsom alig érett, vacak termés mutatkozott.

Július közepén mentünk le nyaralni, és a becuccolás közben az egyik szomszéd már elő is adta kesergőjét. Panaszkodott a csigákra, és dicsekedett, hogy mennyit nyírt ki az ásóval kettévágós módszerrel. Ez a barbárság megdöbbentett, nálunk is szokott lenni csiga, szépen összeszedem azt a tizenöt-húszat, és átdobom az út másik oldalán húzódó árokba, onnan úgysem térnek vissza. A bepakolás után első utam a kertbe vezetett, mert gazda szeme hizlalja a jószágot. Már fűben is rengeteg világos és sötétbarna - néha vörös - meztelencsiga héderezett, a konyhakertben pedig további húsz falatozott békésen a paprikából és - Uram, irgalmazz! - a szent koktélparadicsomokból. Az amúgy is gyenge termést elkezdték felzabálni ezek a Spanyolország érintésével ki tudja honnan bevándorolt meztelencsigák - spanyol csupaszcsiga (Arion lusitanicus) -, a maguk egyszerű, vegetatív módján falva fel mindent, ami az útjukba került.

Ekkor tudtam meg magamról, hogy liberális vagyok: aki nem szavaz rám, annak lelövöm a kutyáját. Barbárság ide, barbárság oda, elbattyogtam az ásóért, és az aznap este a bevándorló csigák történelemkönyvébe a nagy mészárlás címén került be. A másnap reggeli kerti vizitre már az ásóval mentem, és forgattam is keményen. Minden napra maradt feladat, mert ezek a dögök kifogyhatatlanul jöttek megenni azt, ami a másé, amiért  nem dolgoztak meg. Egy hét után már csak napi néhányat kellett visszaadnom a spanyol csupaszcsigák teremtőjének, aztán elfogytak. A szabadság lejártával volt némi lelkiismeret-furdalásom szeretett növényeim felé, hogy védtelenül kell őket hagynom. A következő hétvégén persze megint ott voltak a bevándorló csigák, és megint lesújtott az ásóél. A harc folyamatosan, váltakozó eredménnyel zajlott, csak a hideg idő vetett neki véget.

Idén ismét palántáztam, a növények szépen fejlődnek. Májusi eső aranyat ér, de már megint kezdenek előbújni ezek a pusztítók. Eddig agyoncsaptam vagy harmincat. Ha durvul a helyzet, a házi irtási módszert iparival fogom felváltani, azt viszont nem engedem, hogy tönkretegyék a munkámat.

Hát így vagyok én ezekkel a más munkáját és életét nem tisztelő bevándorló csigákkal, amelyekből nekem nagyon elegem van.