A parizer vagy más néven párizsi az egyik legnépszerűbb felvágott. Készítésének módja, tartalma városi legendák sorát ihlette. Én persze nem hiszek bennük, mert nekem van egy saját használatú. Egyik gyermekkori haveromnak a papája szocialista összeköttetéssel - a fiataloknak: protekcióval, a még fiatalabbaknak: a csókosán keresztül, a legfiatalabbaknak: a spanjától - nyári munkát szerzett a fiának a helyi húsüzemben. A srác röhögve mesélte, hogy a céges sapkája beleesett a parizer alapanyagokat összekeverő böhöm nagy gépbe. Megszeppenve sunnyogott az öreg szakikhoz, hogy milyen bűnt követett el, és le kellene állítani a gépet. Szinte már látta maga előtt, hogy a kárt vele fizettetik ki, az apja meg nadrágszíjjal hajkurássza a gangon némi szórakozást nyújtva a fülledt nyári estén unatkozó szomszédoknak. A szakik üres tekintettel néztek rá, nem is értették a problémát. A lelkiismeretes kiscsávó erőlködött még, mire az egyik szaki megszólalt emígyen: "Parizerbe az is jó." A srác a következő hetekben mindenhol parizert vett, hátha megtalálja valamelyikben a sapkája maradékát. Valaki más lehetett a szerencsés nyertes. Tehát a parizert lenézőknek nincs igazuk, csak el kell fogadni, hogy a parizer ilyen termék.

kép forrása: nol.hu

A parizernek két barátja és két ellensége van. A két barát a fiatalság és a szegénység. Ezek egy ideig párban járnak, de sajnos egy idő után a fiatalság lemarad az úton, így már csupán a szegénység kíséri a parizert vagy a parizer a szegénységet. Fiatalon az ember gyereke nem foglalkozik a városi legendákkal, tömi magába a kaját, amely sokszor parizer. És milyen jólesik! Már a bölcsibe jön az első dózis, hogy később végig velünk legyen a befizetett tízóraik és uzsonnák óvodai, iskolai világában. Aztán egy-egy edzés vagy meccs után friss zsemlével mennyei eledel. A zsebpénzből talán kijönne két téliszalámis szendvics, de az kevés, a parizeresből akár ötöt is ki lehet hozni. A fiatalság és a csóróság miatt a parizer a mentsvár az egyetemi évek alatt reggelire, vacsorára dögivel. Aztán az életkezdésnek nevezett spórolós, részletekkel terhelt időszakban sokszor ez az egyetlen megfizethető kaja. Igaz ekkor tudatosabban jelenik meg a házi konyhaművészetben, a fiatal asszonyka már cifrázza, panírozza, tölti stb., ezzel hozván egy kis változatosságot a kellemesen megszokott unalmas ízbe. Ha ezen az életszakaszon túl van a szerencsés, és valamiféle egzisztenciát tudott teremteni, akkor mászik elő a parizer két ellensége, az egészséges életmód és az önhittség.

Az életkor előrehaladtával a különböző életmód magazinokra hallgatók mint jövendő gyilkosukat kezelik a parizert. Kirekesztődik ez a megszokott étel a mindennapokból, lenézett, szegény rokon lesz, akiről sajnálkozva állapítják meg, hogy káros. Helyette jönnek a saláták, koleszterinszegény eledelek. A másik ellenség az önhittség. Akinek sikerült némi életszínvonalat gründolni magának, az már nem akar emlékezni a csóró időszakra. A kézműves sonkák, kolbászok, lazacok kiszorítják a szegénységi szimbólumot. Néha esetleg, mint száraz alkesz a pohárért, úgy nyúl az önhitt ember a parizer után. Ez történhet titokban vagy direkt látványosan a: "Mélyre kell süllyednünk elvtársak, hogy felemelkedhessünk!"- jegyében. Ám hiába, a parizer mint száműzött kivándorol az önhitt ember konyhájából.

De a száműzöttek is visszatérnek egyszer. Leginkább az emberélet útjának vége felé, amikor a rágás gondot okoz. A pempős parizer könnyen csócsálható, ezért az öregotthonok sztárjává válik újra az addig lenézett, olcsó felvágott. Mert már azzal is fel lehet vágni, ha lecsúszik.

Nem tudom, hogy belegondolt-e bárki is, hogy a parizer az egyetlen ételünk, amely végigkíséri életünk. Ehhez képest lenézzük, megvetjük, unjuk, csúf városi legendákat terjesztünk róla. Több tiszteletet a parizernek!

Szeressük hát a parizert, akkor is, ha elegünk van belőle, mert benne van múltunk és sajnos a jövőnk is.

Talán először arra az apró kérdésre kell válaszolnom, hogy ki az a Merkel Petra? Merkel Petra valójában két ember, egy dolog köti össze őket, a felelőtlenség.

Kezdjük a mi leányunkkal. A Petra a László Petra nevű kameramankánk, aki bizonyítható módon belerúgott két kislányba és bizonyítható módon nem rúgott bele egy derék szír terroristába. A kislányok rugdosása emberiességi szempontból elítélendő, László Petra maga is megbánta, bocsánatot kért, és meg is bűnhődött munkahelyének elveszítésével. A történetben nincs ennél több, le is lehetne zárni, de valahogy nem záródik le. Pontosabban a kislányok rugdosása már nem annyira érdekes mellékszállá töpörödött, míg a fel nem rúgott terrorista kamu storyja még mindig nem került nyugvópontra. Szerencsétlen nőt állítólag fenyegetik, a máskor más irányokban oly megbocsátó ballib média talibán szélsőségesei a vérét követelik.

Persze a normálisak már sejtik mire megy ki a játék, messze nem László Petráról és az ő cselekedeteiről van szó, hanem a magyarok megbélyegzéséről. Amiért még az sem nagy ár, hogy a fel nem rúgott hazug terroristát sztárolják. Aljas játék ez, László Petra - minden felelőtlenségével együtt - csak egy áldozat. Az igazi nagy dobás az lett volna, ha valamelyik magyar rendőr feledkezik meg magáról, és azzal lehet házalni a nagyvilágban a brutális, barbár magyarok mintájaként. (Meg is próbálták a sínek közé sajátja által lökött kisgyerekes asszonyon segíteni akaró rendőrök képével, de annyira jól dokumentált volt a helyzet, hogy lekoptak róla.) Van tehát nekünk egy Petránk, aki helytelenül cselekedett egy élethelyzetben, amiért vállalta a felelősséget és megbűnhődött.

De itt van nekünk egy Merkelünk is, nézzük mit tett ő, Európa nagyasszonya. Augusztus elején még hallani nem akart az embercsempész tömegáruk problémájáról, pedig már a balkáni útvonalra léptek azok, akik nem sokára elérték a magyar határt. Sőt, az ostobája augusztus 25-én egész Szíriának meghívót küldött azzal, amikor kijelentette, hogy Németország minden szírt befogad. Csoda, hogy Aszad nem ült repülőre. Aztán szeptember elején elkezdte kárhoztatni a magyarokat a befogadás-ellenességért, melyhez éppen jókor jött a László Petra-hazugság. Ezzel nagyjából egy időben azzal hülyítette a németeket, hogy majd kiválogatják a használhatókat, akik a német gazdaságot erősíthetik, a többit meg egy zavaros kvóta szerint szétszórja Európában. A német nagytőke képviseletében a Mercedes fel is takart ennek a hülyeségnek. Amikor az embercsempész tömegáru első csoportjai megérkezetek Németországba elkezdték sztárolni őket a Willkommenkultur elnevezésű bullshit mögé bújva. A probléma mélységeit még nem érzékelő átlag fritz pedig büszkén és némi faji felsőbbséggel húzta ki magát, hogy ő mennyire európaibb, mint a menekülteket rugdosó magyarok. Merkel szelfizgetett is egy némely szerencséssel, a németeknek dagadt a keblük, és mert ők simogatták legszebben az embercsempész tömegáru egyedeit, be is gyűjthették az elismeréseket. Az öreglány szinte már látta maga előtt, amint meghatottan átveszi a Nobel-békedíjat, és ezzel végleg lekerül a németekről a "világ bajkeverői" kétes dicsősége. Csak még pár százezer menekült, és megvan az áhított cél!

Aztán jött a krach. Az embercsempész tömegáru feltartóztathatatlanul özönlik tovább, és a már megérkezettekről is kiderült, hogy kevés közöttük az akadémikus, a munkaerőpiac szempontjából semmire se jó analfabéta viszont túlreprezentált. A német menekültügyi, belügyi rendszer összeomlott. Az embercsempész tömegáru pedig még meg sem melegedett, máris elkezdett balhézni a jogaiért, a nekik "járó" juttatásokért, egymást érik a menekültszállásokon a nemi erőszakok, meg a törzsi háborúk. A németek színjátéka pedig hiábavaló lett, nem hozta meg az áhított elismerést, a Nobel-békedíj ugrott Merkelnek. (Valami embercsempész tömegáru-ügyben érdekelt tunéziai kóceráj kapta meg.) Az egyetlen dolog, amely legitimálhatta volna ezt az egész öngyilkos akciót, leúszott a klotyón. Mi maradt? Továbbra is özönlő, segélyre váró, integrálhatatlan tömegek, Németországot feszítő problémahegyek, amelyekhez most már jópofát kell vágni.

Ja, és maradt - egyelőre - egy a döntéseiért felelősséget nem vállaló szánalmas vénasszony. Aki képes volt azt mondani az ő pártjának frakcióülésén: "Nekem mindegy, hogy felelős vagyok-e a menekültáradatért, most már itt vannak." Sokan sokszor kérték számon az általam egyébiránt nem túlságosan kedvelt Viktoron az európai politikusi normákat. Nos, ez lenne az? Ez a Horn Gyulás: Na, és? Ez a vállrándítós: Nekem ganz egal. Erre a rögeszmés, ostoba némberre már a kutya sem fog emlékezni, mikor a németek - ha lesznek még egyáltalán - még mindig nyögni fogják döntéseinek következményeit. Melyekért semmilyen felelősséget nem vállal. Milyen ostoba is volt egy másik rögeszmében szenvedő gazember elődje, amiért öngyilkos lett! Elég lett volna csak azt mondania: "Nekem mindegy felelős vagyok-e Európa romba döntéséért, a sok tízmillió halottért, a gázkamrákban elpusztultakért, most már ez van." Még Nürnbergbe se került volna.

Idejutott hát a nagyszerű Európa az ő nagyszerű "értékeivel"! Egy felelőtlen kisembert hónapokig képesek meghurcolni politikai okból, míg egy európai vezető korszakos politikai felelőtlenségét elintézheti egy nyegle mondattal. Talán nem vagyok egyedül, amikor azt mondom: nekem ebből elegem van.

Nagyon-nagyon rég előfordult, hogy valamelyik iskolai szünet egy napját nem sikerült nagymamákkal megoldani, ezért kényszerből el kellett töltenem egy-egy napot a zanyu munkahelyén. Kínos volt mindenkinek, én eluntam magam, a zanyu egyszerre próbált meg dolgozni és valahogy kordában tartani, a kollégái pedig hol túláradó lelkesedéssel, hol unalomból kérdezgettek, ha már ott evett a fene. Négy tanulságot azonban levontam ezekből a kínos napokból, és jól-rosszul hasznosítom azóta is.

Az első, hogy minden munkahelyen dolgozik egy Margó, aki valójában élet-halál ura. Egyes szervezetszociológusok, okos tojás jogászok azt hiszik, hogy a vezérigazgató, polgármester, miniszter a legfontosabb személy a szervezetirányítás szempontjából. Kis kezdők! Margó a legfontosabb. Margó általában a személyzetis - oh, pardon! - humánpolitikai vezető, esetleg gazdaságis, és betéve tudja a munkajogi szabályokat, a bérszámfejtés rejtelmeit, továbbá a tb átláthatatlan dzsungelét is uralja. Aki Margóval jóban van - én minden körülmények között -, az akár fél évet is lehet szabadságon, akkor is csak öt napot mutat a hiper-szuper jelenléti nyilvántartás. A közszférában dolgozó pedig már négy év munkaviszony után is megkaphatja a 30 éves jubileumi jutalmat, ha Margó úgy akarja, ellenkező esetben negyven év munkaviszony is kevés. Rendszert válthattunk (állítólag), Margó maradt.

A második tanulság, hogy a munkatársak gyermekei csupa zsenik voltak. "A Bélus/Ági szííínjeles ám!" - ujjongtak a konkurens anyukák, akik szintén kényszerből vitték be gyermekeiket. Az én anyukám sajnos ezt nem tehette, mert rajtam a szép ruhám, lenyalt hajam, illedelmes nézésem ellenére annyira látszott a vásottság, hogy a színjeles duma átlátszó lett volna. Bélus/Ági esetében a valóság és az anyai büszkeségből tódított "szííínjelesség" annyira nem volt ordító, bár a rutintalan Bélus/Ági döbbenten nézte a mamáját, a többség gyakorlott hazudozóként szerényen tűrte megdicsőülését.

A harmadik tanulság, hogy - ezeknek az élményeknek hála - a gimnáziumban mindenkinél gyorsabban fogtam fel Kosztolányi: A kulcs című novelláját. Az otthon megfellebbezhetetlen tekintélyű szülő bizony mennyire kiszolgáltatott a munkahelyén, és a családfenntartás kényszere mennyi kompromisszumot takar. Ezért sem kellett nekem kiplakátolni, hogy tiszteljem a szüleimet.

A negyedik tanulság, hogy én a gyerekeimet be nem viszem a munkahelyemre, és nem is untatok senkit a családi dolgaimmal. Pechemre viszont a kollégák egy jelentős részének vagy gyermekkorában nem kellett a zanyukájuk munkahelyén dekkolnia vagy nem vonták le a tanulságot, én nem tudom, de állandóan a családi képeikkel, videóikkal szórakoztatnak. Persze az sem kizárt, hogy én vagyok egy antiszociális kretén - mely tényre kedves kommentelők sietnek majd rámutatni -, aki nem érdeklődik munkatársai családi helyzete iránt. Hiába, nem érdekelnek. Sőt tolakodásuk zavar. Esetenként azonban roppant szórakoztató, amikor a személyes ügyeivel tolakodó észre sem veszi, hogy a kritikus szeműek előtt a jópofának szánt képek mennyire mást mutatnak mint amit ő láttatni szeretne.

A szingli csajok például előszeretettel mutogatják pasijaikkal közös kirándulós, bulizós képeiket, bizonygatván, hogy kellenek ám ők valakinek, mi több boldogok. Aztán a képen unott csávó, magának boldogságot hazudó nő látszik. De mi közöm nekem ehhez. A frissen férjezett nők az esküvőjükről, nászútjukról készült alig háromezer fotóval képesek támadni, részletesen elmesélve, hogy kinek kijét láthatom a képen, meg hogy mi milyen drága volt. Nem érdekel. Aztán a kisgyerekes anyukák! Jézus Úristen! Aranyos, de számomra tök érdektelen gyerekről tudhatok meg számtalan érdektelen információt a születése körülményeitől kezdve a bilire szoktatáson át az óvodai, iskolai ügyekről. Nem is próbálok érdeklődve kinézni a fejemből. Egyszer az egyik gyesen lévő kolléganő odáig merészkedett, hogy beüzent, mikor sétáltatja a picit a környéken, várja az érdeklődők hódolását. Szerencséjére lusta voltam kimenni. A férfi emancipáció diadalaként megjelentek a "nagyon kispapák", akik ötvözik a kisgyermekes anyukák elfogultságát a férfias technikai felkészültséggel, így gyermekük egyetlen pillanata sem marad dokumentálás nélkül. Csak legyen, aki megnézze ezeket a Warhol Empire filmjéhez hasonlatos hosszúságú és cselekményű alkotásokat. Én kihagyom. Titkárnők szokták elkövetni azt a hibát, hogy párás szemmel mutogatják a boldog családról készült fotót, melyen a harmadik gyerek inkább korábbi főnökére hasonlít, mint a férjként bazsalygó alakra. Szabad ezt nekem észrevennem? Akkor meg minek mutogatja? És így megy ez végestelen végig a munkatársak egy jelentős részénél. Később a már felnőtt lány esküvője - inkluzive a tök érdektelen rokonsággal - az unoka megszületése: az idő soha soha meg nem áll.

De egyesek még tovább mennek és a belső levelezési rendszereknek hála, már csak úgy random küldözgetik családi eseményeik dokumentációit. A tahóbb még rám is telefonál félóra múlva, hogy láttam-e és mit szólok hozzá, és ugye milyen cuki a Barnika/Boróka. A végleg kontrollját veszített meg be akar vonni a lánya/fia valamilyen versenyébe, mint szavazót. Hát nem, rám ne számítson!

Természetesen a rokonság vagy a barátok családi eseményeiben örömmel veszek részt, mert azokhoz van közöm, de a vadidegen emberek önigazolására való reagálási kényszerből elegem van.

A svédeknek az elmúlt hónapokban háromszor is sikerült a magyar közvéleményt kihozniuk a béketűrésből. Először egy fogyatékkal élő kislányról derült ki, hogy egyetlen - Svédországban lakó - rokonánál való elhelyezése bedöntené az egész svéd költségvetést, ezért a szolidaritás becenevű európai érték nevében paterolnák magyarországi intézetbe. Aztán a göteborgi könyvvásár díszvendégének meghívott Magyarországot engedték - a vendégjogot megsértve - alázni egy "jogvédő" által, aki küllemében is bizonyítja, hogy az Úr nem mindig jókedvében teremti az embert. Végül - a komcsi rezsimek szolid hétköznapjait idézve - tizenéves fiatalok levelekkel árasztották el a magyar miniszterelnököt kifogásolván menekültpolitikáját. Természetesen a jobboldaliak válogatva küldik el a svédeket hol az édesanyjuk, hol az édesapjuk intim testtájaira, és a józanabb ballibek is sóhajtva jegyzik meg, hogy Svédország nem várt "demokráciadeficittel" küzd. Ne búslakodjuk, inkább próbáljuk megérteni a svédeket.

Az emberiség örök titka marad, hogy a mi a fenének népesítette be az emberi faj Skandináviát, amely tudvalevőleg zord, hideg, sötét helye a planétának. Érezték ezt az ottaniak is, ezért aki tehette meglépett onnan. A nehéz viszonyok igen edzetté tették a kirajzókat, így amerre mentek szédületes eredményeket hagytak maguk után. A nagyon nyugatra portyázók Izlandon vertek tanyát egyesek szerint eljutva a ma Amerikának ismert kontinensre. A kissé nyugatra meglépők a mai Franciaország egy részét igázták le, hogy másodgenerációs utódaik unalomból meghódítsák Angliát. A másodgeneráció kalandvágyóbb ága dél-Itáliát hódoltatta, a harmadik generáció pedig visszafoglalta a Szentföldet a szaracénoktól. A keletre indulók államot szerveztek a halászó-gyűjtögető szlávoknak, legkorábbi az Olaf-féle Kijevi Rusz volt. (Na, ezért egy orosz elkezdi babrálni atomrakétája indítógombját.) De komoly hatást gyakoroltak Bizáncra is, és Géza nagyfejedelem testőrségét is ők adták. Szóval, akiben volt spiritusz az otthagyta ezt a sötét, hideg földet, maradtak a henye hülyék, akik nem voltak kíváncsiak Európára, cserébe Európát sem érdekelte az ő nyomoruk.

Békésen eltoszogatták az életüket az ügyeletes Harald, Magnus, Olaf, Margit, Károly, Gusztáv Adolf alatt és senki sem tudta, hogy ki közülük a norvég, dán vagy svéd. Aztán a XVII. század elején az önállósodó svédek úgy gondolták, hogy bemutatkoznak Európának. Építettek egy bazi nagy hajót, hadd lássák az elmaradott angol, holland hajóépítő népek, hogy mire képes a svéd virtus. A Vasa hajó a sólyáról egyenesen a hullámsírba szállt, annyit úszott a vízen, amennyi lendületet kapott a vízre eresztésekor.  Egész Európa röhögött a hülye svédeken, akik ekkor még nem adták fel. A svéd viszonyok között mások által tehetségesnek mondott II. Gusztáv Adolf a lützeni csatában szerezte meg a leghülyébb király nehezen elnyerhető címét. Történt, hogy a rövidlátó király elfelejtette feltenni szemüvegét és a csata elején kedélyesen belovagolt Wallenstein lovasai közé őket akarván harcra vezetni a svédek ellen. Ezek először nem hitték el, hogy a svéd király ekkora hülye, de aztán köszönték szépen a lehetőséget, és lebökték. Az európai kudarcok után a svédek durcásan visszavonultak zárt világukba, amíg Nagy Péter miatt újra hülyét nem csinálhattak magukból. A cár éppen a svédek falán keresztül szerette volna kinyitni az Európára nyíló ablakot, melyet ők zokon vettek és ebből az alkalomból megtámadták Oroszországot. A ruszkik elkezdtek fogócskát játszani szeretett sztyeppéiken a svédekkel, majd Poltava mellett megunták és tönkre verték őket. Erre a svédek végleg bedurciztak, száz évig a kutya sem hallott róluk. Akkor is csak azért, mert Napóleon egyik tisztjét, Bernadotte-ot tette meg királyuknak. Bernadotte hamar ráérzett a svédek hülyeség iránti vonzalmára, és -, hogy megóvja szegényeket az állandósuló kudarcoktól - a semlegesség ideológiájával kivonta őket Európából. Persze Bernadotte révén a svédeknek még egyszer sikerült kiröhögtetniük magukat, mert nekik volt a világon egyedül olyan királyuk, akinek mellkasán a: "Halál a királyokra!" tetkó díszelgett.

Éldegéltek tehát a svédek a maguk kicsiny, unalmas, szürke, semleges világukban. Időnként szállítottak egy kis nyersanyagot a náciknak, ha jól megfizették, aztán emiatt rövid ideig furdalta őket a lelkiismeret, ha az volt a trendi. A nagy kiugrást a '60-as évek vége jelentette, amikor a Playboy magazinnak hála divatba jöttek a szőke, dús keblű nők, és mivel ilyeneknek Svédország bővében volt, hát nemzetközi figyelmet kapott ez az elfeledett ország. A szórakoztatóipar is felkapta a svédeket az ABBA világsikerének köszönhetően, amely azért volt áttörés, mert az alapvető svéd hülyeséget a showbiznek hála sikerült laza jópofaságnak eladni. A svédekre irányult figyelem nem volt több mint amikor felfedeznek egy ismeretlen bennszülött törzset az Amazonas vidékén, ám ők jól éltek belőle a '90-es évekig. A gazdaságra is pozitív hatása volt, hogy a világ rájuk csodálkozott, a Volvo és a lazán tegeződő kissé náci beütésű bútorbolt hálózat tudott belőle profitálni. De a varázs elmúlt, és nincs rosszabb humortalan bohócnál.

A jópofaság a '90-es évekre kopott le a svédekről, hogy átadja helyét az ősi nemzeti karakternek, a hülyeségnek. Ebben nagy mértékben közrejátszott a generációváltás. A '68-as maoista hülyegyerekek miután végigkefélték, itták és füvezték a '70-'80-as éveket, döntéshozói pozíciókba kerültek. Meg akarták mutatni a világnak, hogy ők mennyire okosak, és - tudtukon kívül - felélesztették a hülye svédek hagyományát.  

Kezdődött azzal, hogy ők lesznek az integráció bajnokai, és majd jól megmutatják a volt gyarmataik átkával megbirkózni nem tudó országoknak a frankót. Importáltak tehát egy rakás pakit, kurdot, törököt, albánt, afrikait és elkezdték őket integrálni. Az eredmény kissé felemás: a jóléthez a bevándorlók nagy kegyesen hozzászoktak, az ezzel járó kötelezettségekhez sajnos még nem sikerült. Így aztán vannak svéd városok melynek egyes kerületei - az integráció dicsőségére - a született svédeknek erősen kerülendők. A világ tehát ismét jól kiröhögte a saját fejükre parazsat húzó hülye svédeket.

Ám a svéd hülyeség nem állt meg az első akadálynál, a 2000-es évek elején kitalálták, hogy tökélyre viszik a gendert. Sajnos azonban nem az integrálásra importáltaknak kezdték el magyarázni, hogy akkor most Fatima viseljen hadzsárt, Ali meg járjon burkában, mert ebben az esetben a genderisták programja rövidéletű lett volna. Inkább az őslakosokat csesztetik ezzel az elmebajjal. Akik könnyen behúzhatók a hülyeségbe, mert mint láttuk, az értelmesek már rég ott hagyták ezt az elátkozott földet. Itt tartunk most. Szegény hülye svédek már nem is kapálóznak, megszokták.

Ezért nem érdemes haraggal, dühvel reagálni a svédek megnyilatkozásaira. Ha elegünk is van belőlük, tegyük azt mint a többi európai nép: röhögjük ki őket.

Hát én ezt nem hiszem el! Az Orbán gonosz rendőrsége őrizetbe vette, és kézivezérelt bírósága előzetes letartóztatásba helyezte mindannyiunk kedvencét, Lakodalmas Lajos művész urat. Valami piti százmillió körüli áram- víz- és gázlopás lehet a háttérben, legalábbis ezek a fasiszta, elnyomó szervezetek ezt állítják. De ez nem igaz! Lakodalmas Lajos művész úr rögtönzött nyilatkozatában megmondta, hogy valakinek a tyúkszemére léphetett, ezért az egész cécó. És én hiszek neki! Lakodalmas Lajos nem lopta meg a szolgáltatókat, és rajtuk keresztül a többi fogyasztót. Lakodalmas Lajos a közös költségen keresztül nem lopta meg apartman házának bérlőit. Szemen szedett hazugság, hogy Lakodalmas Lajos tehet szerencsétlen, vétlen, beteg felesége meghurcolásáról. Lakodalmas Lajosnak semmi felelőssége sincs szegény gyermekei iskolai kiközösítésében, életre szóló megalázásában.

Egy hiányérzetem van csupán az elégtelen kommunikáció miatt, hogy Lakodalmas Lajos még nem közölte az ország népével és a világ közvéleményével szemérmetes Erzsók hangján: "Ártatlan vagyok én, mint az izé..." Reménykedem azonban, hogy nemsokára ez a boldog óra is eljön és akkor az állandó szkeptikusok, kárörvendők arcáról lefagy a gúnyos mosoly. Hiszem, hogy felvirrad az a nap, melyen Lakodalmas Lajos kiszabadul kufsteini fogságából, és szangvinikus népünk diadalmenetétől kísérve térhet meg vízzel, árammal és gázzal jól ellátott kastélyába.

Addig azonban itt van nekünk ez a titokzatos tyúkszemű ember. Mert itt Magyarhonban mindig vannak tyúkszemes emberek, akik a hibásak mindenért. Mi jó magyarok teljesen kiszolgáltatottjai vagyunk a tyúkszemeseknek, ezek csináltak minden rosszat a magyaroknak, ők és senki más. Például ezek miatt volt Trianon, nem azért ám mert mi magyarok döntő pillanatban nem álltunk a sarkunkra. Nem, nem a tyúkszemes emberek voltak. De az egyszerű magyar emberek hétköznapjait is megkeserítik ezek a tyúkszemes emberek. Addig-addig ingerelték a sok jó magyar embert, amíg felvetették velük a devizahitelt, tehát csakis a tyúkszemesek a hibásak. Közös néplelkünkben meglévő tyúkszemes emberekre világított rá tehát Lakodalmas Lajos művész úr röpke nyilatkozatával, és igaza van. Igaza van, mert Lakodalmas Lajos jó ember. És hát miért is ne lenne Lakodalmas Lajos jó ember, ha megfelel Jókai kategorikus szillogizmusának, amely a jó emberség dogmája százötven éve: "Aki jól alszik, annak jó lelkiismerete van; akinek jó lelkiismerete van, az jó ember: tehát aki jól alszik, az jó ember." Lakodalmas Lajos pedig jól aludt szerény házikójában, ő tehát tényleg a tyúkszemmel rendelkező ember áldozata.

Engem - aki rendületlenül hisz Lakodalmas Lajos ártatlanságában - már csak egy dolog nyugtalanít: ki lehet a titokzatos tyúkszemű ember? Leggyanúsabb az Orbán. Ez a náci diktátor a fehérvári huszárok csínytevéseiről szóló nótával akart betörni a mulatós zene piacára. Lakodalmas Lajos művész úr sikerei azonban elhomályosították az új tehetséget, aki bosszúból lecsukatta őt. Így már csak Fásy Ádámot, Teknő Jenőt, Kis Grófot kell karcerbe vágnia, és máris ő a mulatós zene koronázatlan királya. Azért kezdte Lakodalmas Lajossal, mert pechére a keresztneve egyezik egy régi barátjáéval, aki előre megfontolt szándékkal leg...cizte őt.

A titokzatos tyúkszemes lehet a Rogán is, aki versenytársat látott saját lakóparki lakásával, mert míg annak alapterülete bővült, addig Lakodalmas Lajosénak rezsije addig csökkent, hogy lassan már termelte az energiát. Háttérhatalmi összeesküvés áldozata is lehetett Lakodalmas művész úr, mert az alternatív energiatermelés elfojtása érdekében semmitől sem visszariadó olajlobby megelégelte eredményes energia termelését, és ezzel az aljas módszerrel üzent a nemzet innovatív büszkeségének: "Eddig, és ne tovább!" Kisebb csoda, hogy lófejet nem tettek az ágyába.

Ha azonban nem a politika vagy a gazdaság körül kell keresni a tyúkszemest, akkor valamelyik mulatós sztár a hunyó. Sajnos ebben a körben bárkinek lehet tyúkszeme, mert erős a mezőny. Kenyérharc és hiúság van a háttérben, akárki meglássa. Roberto, a mulatós masszőr, Csokis Tibi, Kondás Karesz esélyes, a jó Laci betyárnak alibije van, Balázs Pali olyan szilárd jellemű ember, hogy sosem vetemedne ilyesmire. Mi, Lakodalmas Lajos elkötelezett hívei mélyen hisszük, hogy egyszer kiderül a tyúkszem tulajdonosának kiléte.

A rezsicsökkentés 5 lépése

Ám addig is nem lenne becsületesebb, ha Lakodalmas Lajos nyílt színen leszámolna ezzel a tyúkszemessel? Talán nem kellene hülyének nézni a közönséget, nem? Talán érdemes lenne már meghaladni a pofoninasnak használt tyúkszemes storyt. Talán be kellene vallani az igazságot. Talán bocsánatot kellene kérni a meglopottaktól, a megalázott családtagoktól. Talán egyszer már valakinek el kellene indulnia a bűnökből, hibákból, vétkekből kikövezett úton a tisztesség felé. Lakodalmas Lajos megtehetné az első lépést, de az előjelekből az látszik, hogy nem elég bátor hozzá. Egy példakép a szemünk előtt dől a porba és nekem ebből a látványból elegem van.

Most lenne szükség leginkább egy keresztény hitet védő, határozott egyházfőre, amikor Hágár unokái leplezetlen hódító szándékkal ugranak neki Európa keresztény népeinek. Kőszikla kellene ezekben a nehéz időkben, nem egy celebeskedő öregember. Erdő Péter szelídszavú pásztor, de ötszáz éves tapasztalatával tudja, hogy Budát sem erőszakkal foglalta el Szulejmán, hát óvatosan tessékelné ki ezeket a lappangó hódítókat. Azt hitte, hogy ebben - miképp hatszáz éve az esztergomi, kalocsai érsekek sora - számíthat a pápára is. Keservesen kellett csalódnia, sőt magyarázkodnia, ahogy a katolikus hívőknek is. Ferenc pápa védelmébe vette a mohamedánokat, befogadásukra szólította fel a híveket és papjait. Az a látszat, hogy a pápa értékrendje szerint Kapisztrán egy szélsőséges kirekesztő, akinek cselekedeteiért már rég bocsánatot kellett volna kérni, Hunyadi fasiszta tömeggyilkos, III. Callixtus lehetetlenné tette a vallások közötti párbeszédet, Tomori pedig megérdemelte sorsát, amiért nem egy kebabot kért a lovasroham vezénylése helyett. Érthetetlen mindez a kereszténység legfőbb vallási vezetőjétől.

Jóindulatú megközelítésben Ferenc pápa azért nem úgy reagál, ahogy a pápák szoktak, mert nem európai, így nincs tapasztalata az Európára leselkedő veszélyekről. Argentínként soha nem kellett szembe néznie az iszlámmal való konfrontációval, ezért ezen a téren felkészületlen. Meglehet, de akkor miért nem hallgat a lengyel, magyar, horvát érsekekre?

A másik megközelítés nagyobb ívű - új egyházpolitikai - elképzelést sejt az európaiak veszélyérzetével nem törődő hozzáállás mögött. Mi van akkor, ha Ferencnek az stratégiája, hogy feladja Európát, hogy a katolicizmus súlypontját áttegye az amerikai kontinensre? Ez a megoldás nem is lenne annyira új, hiszen a hit maga is Ázsiában jött létre, és került Európába, most lépne még egy kontinenst. Ezért a menekültek befogadásáról szóló beszédek inkább az Egyesült Államoknak szólnak, azzal az üzenettel, hogy nyissák meg határukat a délről áramló katolikus vallású hispánok előtt. Gondolom mennyire boldogok a WASP-ok ettől a programtól.

A dél- és közép amerikai olvasztótégely, a multikulturális emberiség kudarca. Az őslakosok öncélú vérengző kultúrája keveredett a spanyol és portugál hódítók haszonszerzésre törekvő aljasságával, hogy az egészet megfejelje az Afrikából behurcoltak gyermeki ostobasága. Az eredmény: szegény, primitív, erőszakos emberek bűnözésből élő - sokszor csak a legkeményebb diktatúrával összetartható - társadalma. Ennek ellenére viszont kétségkívül van bennük életerő, szaporodási rátájuk magas. Szemben az európai elöregedő katolikusokkal, akiknek papjaik mondanivalója és templomaik konganak az ürességtől. Hiába, a keresztény hit mindig is az elesettek hite volt, a hispánnak reményt nyújt, a jólétben dagonyázót csak akkor érdekli, ha valami személyes tragédia éri. Ezért kísérletezhet Ferenc pápa az amerikai expanzióval. Csak közben - mivel nem támogathatja és utasíthatja el egyszerre a bevándorlást - az európai katolikus közösséget kiszolgáltatja az iszlámnak.

A konteo hívei Ferenc tevékenységében visszaigazolva láthatják megválasztása körüli félelmeiket. Ferenc pápa megválasztása két okból volt problémás. Az egyik Benedek lemondásának zavarossága. Egy pápa mégsem pincér, aki dobhat egy SMS-t a munkaadójának azzal, hogy "Ausztriába mentem, csá!". A pápaságról nem lehet lemondani akkor sem, ha a kánonjog elvben lehetővé teszi. (Nem véletlen, hogy az utolsó pápai lemondásra hatszáz éve került sor ellenpápáktól terhes időben.) Azért nem lehet lemondani, mert a katolicizmusnak van egy nagyon megindító legendája erre az esetre. E szerint Péter apostol megpróbál elmenekülni Rómából Nero keresztényüldözése elől. Éppen kijut a városból, amikor szembe jön vele Jézus. Péter megkérdezi tőle: Quo vadis Domine? (Hová mész, Uram?) Jézus azt válaszolja: "Ha te elhagyod népemet, én Rómába megyek, hogy újra megfeszítsenek." Ekkor Péter elszégyelli magát, visszatér Rómába, ahol kereszthalál vár rá. A legenda szerint kérésére fejjel lefelé feszítik keresztre, mert nem tartotta magát méltónak arra, hogy Jézushoz hasonló kereszthalált haljon. Történt pedig mindez a Vaticanus dombon, ahol ma a róla elnevezett bazilika áll. A tanítás lényege ebből a történetből az, hogy Róma püspöke nem hagyhatja el nyáját, ha szükséges életével is fizetnie kell hitéért. Tehát Benedek nem mondhatott le, ma is ő a pápa.

A Ferenchez való óvatos viszonyulás másik oka a jezsuita rendhez tartozására vezethető vissza. A jezsuiták furcsa szerzetek, gyakorlatilag mindent szabad nekik a hit védelme érdekében. Mivel többször feloszlatták őket, tökélyre vitték az álcázás művészetét, ezért még a történetükkel behatolóan foglalkozók sem tudják eldönteni, hogy ők irányítják a szabadkőműveseket vagy azok rajtuk keresztül a katolikus egyházat.  

A gyanús körülmények között hatalomra került Ferenc-ellenes érzésekre erősít rá a Malakiás prófécia megszakadása. Malakiás jóslatai sejtelmesek, sokszor erős bemagyarázások kellenek helyességének igazolásához, máskor egész jól bejönnek. II. János Pál abszolút, Benedek némi belemagyarázással igazolható a jóslattal, Ferenc sehogy sem. Benedek után következő pápa a prófécia szerint az utolsó lesz, Péter a római, aki számos megpróbáltatás közepette legelteti nyáját. Amikor ezek az idők elmúlnak, a hét dombra épült város meg fog semmisülni, és a félelmetes bíró el fogja ítélni népét, ezzel a pápaságnak vége lesz.

Ha a Ferencet elfogadni nem tudó konteosoknak igazuk van, Dan Brown már írhatja is következő regényét az álpápáról, aki úgy aláássa a pápaság intézményét, hogy az utolsó Péter nevű pápa sem tudja megmenteni azt. (Filmjogok betöltve, Tom Hanks melegít.)

Csekély nézetem szerint azért érthető nehezen Ferenc pápa muszlimok felé tett gesztusa, mert őt is felkészületlenül érte az egész. Szépen előkészítette az amerikai útját annak érdekében, hogy az USA írekre, olaszokra, lengyelekre támaszkodó megfáradt katolicizmusának új lendületet adjon a hispánok életerejével, amikor egyszerűen hátba kapták a muszlimok. Előfordult ez már nem egy hódítás érdekében hadjáratot folytatóval, ha nem biztosította a hátát, országa sem lett mire hazaért. A muszlim beözönlés mértéke és gyorsasága meglepte Ferenc pápát, és nyíltszíni elutasításukkal azt kockáztatta, hogy nagy gonddal, óvatosan előkészített amerikai útja sikertelen marad. Időlegesen tehát nyugalomra kellett intenie a veszélyt gyorsabban érzékelő és arra reagálni akaró érsekeit, püspökeit. A muszlim invázió és a mögötte egyre inkább felsejlő irányítottság - a szaudiak európai mecsetépítési láza - rávilágít a védekezés fontosságára. Ha ez a helyes válasz a pápai érzéketlenségre, akkor nemsokára jelentős változást fogunk látni Ferenc pápa cselekedeteiben. Ha nem, akkor a konteosoknak lesz igaza, melyből nagyon elegem lenne.