A Brexit hisztizőknek ajánlanék figyelmükbe egy angol mondást az EU-ról: "A franciákkal a lényeget kivéve semmiben nem értünk egyet, a németekkel mindenben egyetértünk kivéve a lényeget."
Kontinentális gondolkodással az angolok nem érthetők meg, mert az európaiak - benne a magyarok - egyszerűen távol állnak a kapitalizmustól, amelyet az angolok találtak ki maguknak. Az a cociális piacgazdaságnak nevezett valami, amit mi kapitalizmusnak hiszünk, sehol sincs az igazitól. Nem is kompatibilis a kettő, ez a Brexit igazi oka.
A kapitalizmus kialakulását egyes történészek munkásságának eredményeként szokás a XVI. századtól eredeztetni. Fenét, az a folyamat, amely Európa peremén a Római Birodalom bukása után kapitalizmus kialakulásához vezetett jóval korábban, nagyjából a VIII. századtól indult és a XI. században kapott új lendületet. Európát e századokban állattenyésztő vagy földművelő népek lakták. Ez fontos megkülönböztetés, mert ezek a népek a saját munkájukból éltek. Voltak időnként gondok e körben is, egy-egy aszály, marhavész, amely miatt időnként rákényszerültek mások területének megszerzésére, terményeik elvételére, de rendszerszerűen mégis csak a munkájuk gyümölcseit fogyasztották. Kivéve Észak-Európa germánjait.
Nekik nem adatott meg, hogy állatot tenyésszenek, földet műveljenek, mert az éghajlati viszonyok ezt igen kis mértékben tették lehetővé. A soványka föld termésátlaga megoszlott a hosszú, sötét időszakok unaloműző eltöltési módjából bőségesen előálló leszármazottak között. Egy darabig egymástól lopkodtak, de ez sem mehetett a végtelenségig, hiszen kevés volt a rabolni való. Ezért a túlnépesedett Skandináviából alkalmanként kirajzott a felesleg. Még pedig három irányba. Keleten az orosz államokat szervezték meg, és néha irányították Bizáncot. Délre - Itáliába, Szentföldre - kicsit később jutottak nyugati mandinerből. Nyugatra viszont rendszeresen kikukkantottak, Angliát a VIII. századtól kezdték el örvendeztetni remekbe szabott rablóhadjárataikkal.
No, akkor most vegyük át, milyen tulajdonságok alapozzák meg a virtigli kapitalizmus pszichéjét. Kell hozzá egy majdnem reménytelen élet, amelyben ha megszakadsz, sem jutsz sehova. Ezt belátva kell egy nagy adag kockázatvállalási hajlandóság. Sokan csak azt látják, hogy: Jé! Milyen frankó csávó volt a Vörös Erik meg a fia, felfedezték Grönlandot, meg Amerikát. De azokról nem szólnak a sagák, akik belevesztek a tengerbe, éhen haltak bolyongás közben stb. Pedig ők voltak többen. És mégis inkább vállalták a bizonytalan reménytelent, mint a biztos reménytelenséget jelentő skandináv életet. A nehéz körülmények, a mindenáron való eredmény elérésének kényszere aztán maga után hozta a kapitalizmus harmadik tulajdonságát, a gátlástalan erőszakot. Ha a viking hajónak szerencséje volt és kikötött, mindent el kellett venniük a helyiektől. Az életüket is. Két okból. Mert anélkül nem adták az általuk megtermelt javakat, és humanitárius okból, hiszen úgyis éhen haltak volna, ha elviszik a kajájukat. Az eredményes rablást pedig meg kellett ünnepelni egy kis nemi erőszakkal. Ezek azok a lelki tényezők, amelyek végig ott vannak Anglia történetében. És ez egészült ki egy földrajzi okkal. Angliában, Normandiában, Flandriában jobb volt az élet mint Skandináviában, de nem sokkal. Eltunyulni nem lehetett.
A kákán is csomót keresők persze leugathatják szegény posztolót, hogy más népektől sem állt távol a rablás, például a vikingek kortársaként fungáló magyaroktól, araboktól. Csakhogy - mint említettem volt - ezeknek a népeknek a katonai elitje bár űzte az ipart, azt más okból tette. Nekik volt hova hazamenniük. A hátországuk megtermelte az ellátásukhoz szükséges javakat, a hadjárat zsákmányszerzésre irányult. Még egy ellenérvet lehet a teóriával szemben emelni, hogy a délre, keletre eljutottak mégsem csináltak kapitalizmust, mikor a lelkület ugyanaz. Nem egészen. Délen és keleten a normannok rászoktak a jóra, pár évtizeden belül beolvadtak követve ezzel a népvándorlás során odakeveredett - például a vandál - népek sorsát. Nyugaton esélye sem volt a héderezésnek, az őslakóknak számító szászok, skótok lelkületükben nem álltak messze a hódítóktól, mert nekik is csupán egy paraszthajszállal volt kedvezőbb a helyzetük.
Angliában nem volt a normann/viking hódítás törvényszerű, hiszen a szászok is kemény legények voltak. Kellett hozzá egy furcsa csata. Harold szászaival éppen lenyomott egy dán/viking bandát, és menetből készült elkapni Vilmos normann/vikingjeit is. A fáradt szász seregnek sem lett volna reménytelen a győzelem, de részben egy normann hadicsel, részben egy Harold sebesülését okozó nyíl betett Albion szász egységének, és megkezdődött a normann fennhatóság. A különbség máig megmaradt az angolok között, a kerekképűek szász, a lófejűek normann ősökkel rendelkeznek. (Manapság a pakik, feketék, ázsiaiak kissé színezik a palettát, de az alap felállás nem változott.) A harcos viking vér nem vált vízzé: ahhoz képest, hogy elszigeteltségben éltek, állandóan hadakoztak a skótokkal, walesiekkel, írekkel, franciákkal, és ha nem volt külső ellenség, hát egymással. Trónviszályt trónviszály követett, míg a Plantagenetek sikeresen ki nem irtották egymást. A Tudorok rátettek egy lapáttal, és a műsor folyt a Stuartok alatt is, a rövid életű köztársaság idején sem volt biztonságban senki, a Stuart restauráció pedig naná, hogy megtorolta a korábbi vétkeket. Szóval úgy háromszáz év kellett, hogy az angol elit rájöjjön a saját kiirtásuk ésszerűtlenségére.
Közben szép lassan az erőszakos kockázatvállaló gátlástalanság a politika világából áttevődött a gazdaság világába. Senkit sem érdekelt, hogy a bekerítésekkel hány tízezer család ment tönkre, hogy Írországból egy nagy legelőt csináltak kipusztítva az íreket stb. Sőt a nincstelen, ám akár ésszerűtlen kockázatokat is vállaló gátlástalan angolok, skótok, írek elkezdték belakni a gyarmatokat Észak-Amerikától Afrikán és Indián át Ausztráliáig. A király/királynő pedig már nem valami szakrális uralkodó volt immár, hanem üzlettárs. Európai aggyal nem felfogható az állami kalózok rendszere, akik amolyan tengeri szabadcsapatként segítették az uralkodót, cserébe menleveleket, nemességet kaptak. Zsákmányukból pedig a királyi kincstár is részesült. Még ma is vannak olyan kereskedő-bankár dinasztiák, amelyeknek az őse kalózkodásból alapozta meg a családi vagyont.
A viking ősök harcias szelleme a kereskedelemben és a pénzügyekben talált magának új terepet a XVIII. század elejétől, miután rájöttek, hogy egymás gyepálásánál az üzlet kifizetődőbb, és az erőszakot szemforgató módon kupeckodásnak is lehet álcázni. Az angol elit akkortól a sajátjai kifosztása mellett elkezdett egy még jobb mókát: mások kizsigerelését, olykor egészen aljas eszközökkel. Erről tudnának mesélni mondjuk a kínaiak, akiket elárasztottak ópiummal, cserébe lenyúlták ezüstjeiket, teájukat, egyoldalú előnyöket biztosító kereskedelmi egyezményeket oktrojáltak rájuk. De az üzlet az üzlet, ugye. Kifejlesztették a tőzsdét, így már a világ járult a Citybe azért, hogy az angolok megkopaszthassák őket. A Cityt olyan jogosultságokkal ruházták fel a kereskedelem biztonságára hivatkozva, amellyel valójában kiszakították az angol jogrendből. Később ezt egy sor más, speciális státust - pl. Csatorna-szigetek - élvező territórium is követte, hogy vígan mossák a világ összes piszkos pénzét.
A City lett a Föld pénzügyi lipicai ménesének tenyésztelepe. A lipicai lovak feketén születnek, majd felnőve válnak hófehérré. Akárcsak a Cityben megforgatott pénzek jó része, amelyek korrupcióból, adócsalásból, drogkereskedelemből, prostituálthálózatok működtetéséből stb. feketén keletkeznek, ám a City befektetési bankárainak segítségével patyolattisztává válnak. A jutalékból futja az angol elitnek kalácsra rajta vastagon kent vajjal.
A nyílt gátlástalanságot a XIX. században már illett elfedni, ezért elkezdték kialakítani a jópofa, kissé ütődött, érthetetlen angol képét, és ezt a hagyományt ápolgatják napjainkban is. Ám ha valaki nem rest és elolvas néhány le Carré könyvet (Éjszakai szolgálat, Single & Single, A zebra dala stb.), azok társadalomrajzából már be tudja kalibrálni az angol elit valósághoz közelebb álló arcát. Erről a '90-es évek elején magam is meggyőződhettem. A szemforgató angolok arról oktattak minket, magyarokat, hogy milyen prosztók vagyunk, mert nálunk nincs pénzmosási törvény. Amikor visszakérdeztem, hogy akkor miképp is állunk az Abedi-üggyel és az ő BCCI-jával, úgy néztek rám, mint aki belevizelt a szenteltvíztartóba.
Az angol elit az EU-ba sem azért léptette be országukat, mert annyira szerették a kontinens népeit, hanem elővigyázatosságból. Rajta akarták tartani szemüket a számukra gyanús francia-német összeboruláson. Mindaddig, amíg a kereskedelmi, pénzügyi világukat nem zavarta az EU, békésen meg-megszivatgatták az európai egységről álmodozókat. Csakhogy mostanában a globális versenyképesség, az euró védelme egyre erősebb integrációt kényszerít ki. Az angol elit azt vette észre, hogy amíg korábban ők alakították maguknak a nyerést biztosító szabályokat, ezt a szerepet lopakodva átvette tőlük az EU. És így már nem is tudnak nyerni. Sőt egyre többször nyernek a szabályokat alakító - európai mimikrijük mögé bújó - németek. Ráadásul a világot behálózó kereskedelmi, pénzügyi rendszerükbe szép lassan betekintést nyernek a franciák és - horribile dictu - a németek. Azok, akikkel mindenben egyetértenek, az EU lényegét kivéve. Mivel ez az érdekes kísérlet számukra már semmi haszonnal nem jár, mi több, veszélyt jelent, hát otthagyják.
Az elit persze szokás szerint felheccelte a szabadversenyes kapitalizmuson edződött tömegeket, akik azt látták, hogy az állami pénzekből - amely valójában az ő adójuk - is meg lehet élni mindenféle jöttmentnek. Az angolok évszázadok óta megszokták, hogy vagy elfogadod a szar életedet és leéled vagy kockázatot vállalsz az abból való kitörésért. Ha sikerül, a te sikered, ha nem, ne nyomulj a Downing Street 10. elé, hogy mentsenek meg, mert nem érdekel senkit. Erre jött az EU a szociális hálójával, fogyasztóvédelmi szabályaival, amellyel belegyalogolt az angol néplélekbe. Csoda, ha vissza akarnak térni az ő kemény, de valamiért számukra egyszerűségével mégis biztonságot jelentő világukhoz?
A Brexiten csodálkozók, hisztériázók nem akarják megérteni a mélyben zajló folyamatokat, ehelyett sértegetik az angol választókat. Az ilyen gondolkodásból volt elegük az angoloknak.
Utolsó kommentek