Viktor és csürhéje veszélyes játékba kezdett. Nem most, de mára vált látványossá, mi több veszedelmessé igazán. A nemzet csodásan szép ribancarcúja többször delirált keleti nyitásról, átrendeződő - a Nyugat vereségével végződő - új világrendről, a magyar érdekek szempontjából életveszélyes és egyébként nem is igaz hülyeségekről. Odáig ment, hogy legfőbb szövetségesünket nevezte ellenségnek. Látva Viktor megbuggyanását, hű csatlósai győzik követni a nemzetvesztés útján. (Érdekes egyébként, hogy ezek a hazaáruló ruszki bérencek mind komcsi múlttal rendelkeznek Bayertől, Bencsiken, Gajdicson - ez még ifjú gárdista is volt, ahova csak a legalja ment - Bogáron át Borosig.) Ezek kijelentik, hogy az oroszoknak szurkolnak, az oroszok a szövetségeseink és egyéb, a magyarság jövőjéért aggódó polgáriak számára okádék mondatokat. Ezzel mossák a segghülye, gondolkodni képtelen szittyák agyát.

De tudjátok mit, Putyinszopók? Legyen igazatok. Győzzenek a mocskos orkok. Na, akkor mi lesz? Ukrajnában beköszönt az általatok annyira várt béke csendje. A temetők csendje. A tömeggyilkos orosz banditák - mint történelmükben oly sokszor - elkezdenék lemészárolni az ukránokat. Mivel az ukránok tudják mi várna rájuk, tízmillió számra menekülnének, beindítva egy népvándorlást. Esetleg egy kissé zabos ukrán tábornok pár tízezer jól fegyverzett, harcedzett katonájával beásná magát a Kárpátok előterébe és Kárpátaljára. Picit dühös lenne a ruszkikat kiszolgáló magyarokra, ezért átcsapna a határon. Ki állítaná meg? A degenerált fejű Szaladjki-Boborján, az orosz stróman? Szundi Rémusz és operett serege, akik még egy rakéta Paks feletti átrepülését is átaludták? (Apropó, van felelős? A hülye magyarokat nem érdekli a saját biztonságuk sem.) Ki? Mondjátok már meg? Ja, a NATO, ugye? Aha. Az a NATO, akivel most packázik a nemzet esze. Talán a segélykérő pávatáncra visszaüzennének, hogy alkalomadtán - ha megjöttek a nyaralásból, síelésből, a szomszéd kocsmából - megfontolják, hogy esetleg, egyes - még vizsgálandó - körülmények fennállása esetén napirendre veszik az ügyet. Addigra az elkeseredett ukránok már rég a Karmelitánál bontanák a kordonokat. Esetleg egy-két NATO tagállam (oláhok, tótok) - természetesen az eszkaláció megakadályozása érdekében, szigorúan békefenntartó jelleggel - ráindulnának az uratlanná vált területekre. Talán a rácok is, és ha már a rácok, akkor a horvátok sem maradnának ki a jóból megteremtve a Balaton-Adria viszonylatot. Aztán húsz évig elbékefenntartanának. Hiszen a béke minden magyar álma, igaz? Aki tudna, menekülne, aki nem, az asszimilálódna. A végén rögzítenék a határokat, az ott élők meg népszavaznának arról, hogy nekik ez így jó. (A mai állás szerint még csak megbundázni sem kellene.)

Ki tudná ezt a nem túl fényes scenariót megakadályozni? A nagyeszű Viktor már valahol a világban költené a magyaroktól lopott pénzt. A ruszki bérenc szemétládákhoz nincs mit szólni. Ezek ilyenek. Hazaáruló szemetek. Az anyjukat is két fillérért. De Ti magyar véreim, Ti vegyétek észre, hogy nagy a baj. Nincsenek szövetségeseink. Csak ellenségeink. Ellenségeink, akik alig várják, hogy befejezhessék Trianont. És Viktor ezeknek játszik a kezére.

Van persze egy lassúbb forgatókönyv is, mert nemcsak a NATO-ban fogytak el szövetségeseink, hanem az EU-ban is. Ahol koszlott tolvajbandának nézik a magyarokat, akik aláássák az EU-t. Fel tudunk-e mutatni - mi magyarok - egyetlen európai gondolatot, valami előrevivő, jövőt építő pozitívumot? Amire büszkék lehetünk az európai népek előtt? Nem, nem tudunk. Csak a kerékkötést, az üres pofázást, pénzért kuncsorgást látják belőlünk Európa népei. Mostanában már a fritz vállalkozók is arról panaszkodnak, hogy maffia módszerekkel szorítják ki őket üzleteikből a nagyon nemzeti szpáhik. A német politikát is elérte a panaszáradat. Lépni fognak. Majd hazaindulnak az autógyárak, a kereskedelmi láncok, az ipari cégek oszt jó napot. A csóró magyarok pedig követik őket, ha munkát akarnak maguknak. (Már az osztrák és német nyugdíjasok is szabadulnak itteni ingatlanjaiktól, mennének haza, mert a megszűnő egészségügy miatt nem kockáztatnak.) A rothadás is égés, csak lassú. Lesz helyettük kínai akkugyár, amelyhez se gázunk, se vizünk. Egyszer már lettünk a vas és acél országa szén és vasérc nélkül.

Nem tudom, hogy a lyukas gatyában ácsorgó büszke magyar mikor veszi észre, hogy szakadék felé száguld az ország. Csak szövetségeseinkkel való szoros együttműködés esetén van esélyünk túlélésre, netán gyarapodásra. Egy a tábor, egy a zászló. Nincs kipofázás, ellenséges barbárokkal való bratyizás. Egyedül nem megy, egyedül nem megy, egyedül nem megy, ha-ha-ha-ha.

Pressman nagyövet úr jelzése egyértelmű. Vagy szövetségeseinkkel megyünk együtt, vagy Magyarországnak kampó. (Igen, Magyarországnak, mert szép arcú Viktor Holdról is látszó kétharmadai miatt - amely neki hivatkozási alap - az országot azonosítják vezetőjével.) Viktor persze szokása szerint ravaszkodással igyekszik átmenteni magát, mert tudja, hogy nagyjából egy évet kell kibírnia és a kezdődő választási kampány eltereli a figyelmet az ő viselt dolgairól. Ezért elég komikus, amint éppen amcsi csicskát játszik, meg szabadságharcost, a csürhéje döbbenetére. De átlátnak rajta, mint az üvegen. Ha kell, leveszik a kezüket a szittyákról. Viktornak vége van. És ha a magyarok nem küldik időben a történelem szemétdombjára, akkor nekik is. Mert ha csak nekem lenne elegem a szövetségeseink elárulásából, az piha, semmi. De úgy látszik nekik is elegük van.

A gazdasági portálok kissé fanyalogva hozták le az Eurostat előzetes adatait, mely szerint 2022-ben Magyarország az egy főre jutó GDP (vásárlóerő-paritáson) az Európai Unió átlagának 77%-án állt, amely szintet Románia is elérte az elmúlt évben. Tehát - érvelnek ezek a semmire sem jó közgazdászok - Románia immár előzi a saját nagyszerűségüktől eltelt magyarokat. De ezek bolsevik trükkel megáldott szakemberek nem értik a lényeget, Viktor országlásának csodáját. Mert mi is a cél, drága véreim? Úgy van, megelőzni Ausztriát. Na, mármost a labancok ezen a ranglistán a harmadik helyet foglalják el, a kurucok pediglen a tizenkilencediket. Mivel arra nincs esély, hogy nemhogy 2030-ra, de ebben az évezredben elérjük a sógorokat innen, hát a mi Viktorunk kanyarban előzve hirtelen előre ugrik onnan. Igazi magyarosch észjárás. Minél lejjebb csúszunk ezen a listán, annál közelebb leszünk a schwarzgelbekhez. Aztán egyszer csak, hipp-hopp, már meg is előztük őket! A negatív növekedés is növekedés vagy mi a szösz. Az oláhok meg néznek ki a fejükből, hogy miért hagyják őket a bozgorok nyomulni. Hát ezért. Nem züllenek lefelé a büszke mimagyarok, á nem, éppen előznek. (Tónikám, akkor egy szerény összeget, ha utaltatnál ezért a magyarázatért, ha lennél szíves. Kösz.)

Tehát csak előre a viktori úton! Hajrá Magyarország! Hajrá Magyarok!

Hanem ami a Karmelitából csodálatos plánum, az a kisember szempontjából picit nehezen érthető meg. Vannak nekem ilyen izé, nemzethy barátaim. Emberként szeretem őket, és az sem elhanyagolható móka, amikor az üres melldöngetéseiket szembesítem a tényekkel a szokásos szívatós formában. Na, ezek ősszel elhatározták, hogy meglátogatják "Ídeserdéjt", mert ott még van romlatlan magyarság. Mondtam is nekik, hogy majd értesítsenek, ha megtalálták őket. Egy érdekes déli országba küldtek, a messzi Levantéba. Mert, hogy az ilyen nemzetidegen oda való, aki nem érzi az igaz magyarok egymásra találásának spirituális töltekezéséből áradó energiát, amely a Föld szívcsakrájának dobbanásában forr össze. Egy véééérbőőőőől valóóóók vagyunk. El is indult az "Igaz magyarokat megtaláló" Julianus barát-projekt szittya förgetege. Este értek a szállásukra, cuccolnak befele és - a misszionáriusok kedélyes fölényével az igaz magyar bennszülöttek iránt - meglobogtatták a briftasnit, benne a jó magyar forinttal, hogy ezzel fizetnének. Igaznál is igazabb magyar ídeserdéji nemzettestvérük pedig szerényen megjegyezte, hogy a "Gazdálkodj okosan" közkedvelt társasjáték matricáival ő nem tud mit kezdeni, ő pénzért szokta kiadni a szálláshelyet. Pénznek a lejt és az ájrót nevezik Ídeserdéjben, a forintot azt - hát azt sajnos - nem. Szittya barátaim meg valának rökönyödve ekkora nemzettestvéri impertinencia hallatán. Ám mit volt mit tenni, elbattyogtak a pénzváltóhoz, és a büszke szittyák forintját felváltották a lenézett oláhok lejére. Szomorúak voltak, azt hitték, hogy a pénznem boldogít, de az ídeserdéji rögvalóságon széttört a szittya álom. Expedíciójuk mégsem volt eredménytelen, csak megtalálták az igaz magyarokat a csodásan autentikus Erdélyben. Mikor hazajöttek ezzel a tapasztalattal, nem győztem kiröhögni őket.

Mert lehet disputálni középhatalomról, meg sosem volt nagyságról, de fogadjuk meg Lőwy Árpád (dr. Réthy László) tanácsát: "Csak egy pont van, hol mindig meg kell állni: A picsával nem lehet - disputálni." Teljesíteni kell, jó szittyáim, teljesíteni, különben elmegy mellettünk a világ. (Hol voltunk mi a rendszerváltáskor és hol az oláhok? Oszt mi a tizenhárom éves korlátlan kormányzás eredménye?) Bizony, még a vélt kultúrfölényünkkel lenézett oláhok is úgy mennek el mellettünk, hogy csak a seggüket nézhetjük. De a drága szittyák észre sem veszik az oláhok előzését. Kognitív disszonanciájuk nem engedi észrevenni, hogy milyen nyomorult szarkupacon(ban) ülnek. Hátha elegük lenne.

Vicces ország ez a Hunnia, én mondom. A közvéleménykutatók szerint jelentősen nőtt azok aránya, akik szerint: "Jó irányba mennek a dolgok". Helyes is az optimizmus, csak így tovább. Nemzetközi hitelminősítők sem látnak nagy problémát, tehát minden frankó. A forint szépen erősödött, csodásan épül a középhatalom. Aztán ez a Matolcsy mégsem boldog. Vajh miért?

Miért vonja kétségbe Gyurka a nép általános pozitív életérzését, hiszen köztudott: "Egyél lószart, egymilliárd légy nem tévedhet". Ez a Gyuri meg azt mondja, hogy a lószar nem finom. Hogy jön ő ehhez? Ha a plebsz lószart akar enni, tegye azt. A hitelminősítők félrenézésének pedig egyszerű az oka. Ők azért nem látnak problémát, mert a kormány fizeti őket. Nem direktben, persze, mert azt ezeknek a szervezeteknek a nagyon átlátható szabályzata kizárja. Arról azonban ki tehet, hogy valamelyik(több) oligarcha cége(i) csinos megbízással tömik ki őket, teljesen más - mondjuk tanácsadói - témákban. Az a pár tízmillió euró képes meglágyítani a szigorú szakmai szíveket. Szóval minden jó, sőt Hunnia a világok legjobbika. Gyurka meg nem bír magával. Beleesik a kétségbe.

Újabb vicc a vicces helyzetben, hogy az a Gyurka óbégat a rezsim ellen, aki annak kiépítésében tevékeny részt vállalt, és aki néhány száz(ezer?) milliárd forint közpénz saját zsebbe terelésével egyik legnagyobb haszonélvezője a rezsimnek. Most még is - bár nem vagyok nagy híve Gyurikának - azt hiszem, igaza van. Mit is állít a nemzet szépszeműje?

Elsőként azt, hogy a gazdaság nagy szarban van. "Igaz, igaz, Vnyadt Vnyadtovics Vinyov. Mintha csak magam mondtam volna." Az első két hónapban sikerült összehozni az egész éves költségvetési hiány 44%-át. Úgy, hogy a központi költségvetésből alig költenek már egészségügyre, oktatásra és egyéb olyan állami feladatokra, amelyek miatt adót szokott szedni egy kormány. Miközben a rekorder 27%-os áfát fizeti a magyar, amely az infláció miatt rengeteg plusz pénz hoz a kormánynak. Tehát egyik oldalról ömlik be a pénz, a másik oldalon alig megy ki. Akkor hova lesz? Csak nem ellopja valaki? Esetleg finanszírozza az oroszok háborúját a magyar emberek pénzéből? Hol a lé? - kérdezhetjük a klasszikussal. Aztán amiről a csodás plebsz alig tud a nagy tapsikálás közben. Két hónap alatt sikerült irdatlan - uzsora - kamatra felvenni gyenge ötmilliárd dollár kölcsönt. A nominális államadósság ezzel az egekben (ezt kell visszafizetni) ugyan, de a kozmetikázott, trükkökkel felfújt GDP arányhoz képest messziről nézve nincs gond. Erre mondja a Gyuri, hogy koncepciótlan sodródás van gazdaságpolitika nélkül. És igaza van. Ám miként lehetne egységes, biztos pontot jelentő gazdaságpolitikáról beszélni, ha a terület csak a Jóisten tudja hány minisztérium között van elosztva. (Akiknek legfőbb feladata az, hogy akadályozzák a másikat.)

Aztán az infláció. Elvileg ez a mi Gyurink dolga lenne, és meg is van a bűne annak elszállásában a gazdaság túlfűtésével. Az MNB ma már küzdene ellene, de úgy nem megy, ha a kormány a másik oldalon szórja a pénzt leginkább az oligarcháinak. Az Exim és az MFB sorra hirdeti meg az ilyen-olyan fantázianevű több százmilliárdos programjait, amelyeket perceken belül le is kell zárni, mert elfogynak. Ez a tendencia nemcsak az infláció elleni küzdelmet ássa alá, hanem rámutat a "nagy magyar tőkések" piacképtelenségére is. Valójában ugyanis arról van szó, hogy ezek a cégek a korábban sokszor 0%-ra felvett - igen az MNB-től is - és most lejáró hiteleiket nem tudják visszafizetni, ezért a klasszikus váltónyargalás módszeréhez nyúlva kapnak újakat. Most - a tapsoló magyarok pénzéből - prolongálva lettek, de eljön az igazság órája. Többezer milliárdról van szó, nagy lesz a reccs. A magyar kamat kiugróan magas és Powell jelzése alapján nem várható, hogy csökkenni fog pár éves távlatban. Az MNB 13%-os alapkamata és a valóságos 18%-os fizetett kamat pedig ellustítja a bankokat is, hiszen a betéteseknek nem kell kamatot adniuk - ezzel aláássák a megtakarítások értékét, nem mellékesen inflációgerjesztő fogyasztásra ösztönöznek - másfelől meg minek hitelezzenek, ha az MNB-nél kényelmesen kapnak 18%-ot. A Kormánynak nincs ellenére a dolog, sőt cinkos a magyar emberek átverésében, mert a bankoknál maradó irdatlan hasznot különadó formájában elvonja. Ahelyett, hogy szabályozási eszközökkel rászorítaná őket a piaci versenyre. Szóval nincs itt semmilyen háborús meg szankciós infláció, csupán elcseszett, koncepciótlan ország irányítás (vergődés van). Birkák tapsoljatok!

De legnagyobbat Gyuri kritikája Viktor hozzáállásának bírálatával üt. Viktor "ha mérek, veszítek" - mondával. És ebben minden benne van. Csak a hatalom bármi áron való megtartása a lényeg, semmi más. És ez már a Gyurinak is sok. Eddig szegény hülye Gyuri azt hitte, hogy van valami elképzelés az országgal kapcsolatban. Jó, hát lopott közben, de azt is meg tudta ideologizálni a magyar tőkésosztály létrehozásának dumájával. Aztán Viktor elintézte egy mondattal az egész magyar jövőt. Nincs magyar tőkésosztály, nincs korszerű oktatás, egészségügy, nincs reményekkel teli jövőbe nézően szaporodó magyar, nincs már ennek a nemzetnek semmilyen jövője. Van állami csöcsön éldegélő, a kedves vezető kegyétől függő oligarcha banda, meg az akkumulátorgyárban dolgozó szerencsétlen elbutított hülye (már ha magyar lesz), van környezetszennyezés, aszályosan kirepedezett föld. Ez vár a tapsikoló, kőbunkó magyarokra.

Ezt a rettenetes jövőt látta meg Matolcsy, és teljesen kétségbeesett. És olyat tett, amelyet egy ilyen feketeöves gazembertől nem vártunk. Kiáll és figyelmeztet. Természetesen hiába. A kormányoldal propagandagépezete eltussolja ezt a súlyos segélykiáltást. A plebs tapsolhat tovább. Amíg rá nem borul az egész. Akkor meg majd éretlenkedve néz ki a fejéből.

Matolcsyban legalább felgyulladt a lelkiismeret egy szikrája, ez becsülendő. Viktorban viszont nem, és nem is fog, mert nem engedheti meg magának a lelkiismeret luxusát. Tudja jól, hogy azonnal elege lenne magából.

Móricz szerint gyalogolni jó. Nem tudom számít-e Zsiga bácsinak a véleményem, de szerintem is. Legalább nem lesz az ember olyan dagadt, mint az a velem majdnem egykorú "tudjuk ki". Egy ilyen mászkálás alkalmával pirosra váltott előttem az addig villogó zöld, így a fiatalos lendület megtört a KRESZ előírásán. Könnyű volt Mózesnek kettéválasztania a Vörös-tengert, de én miképp válasszam kettő zöld lépő emberkévé a dacosan álló piros kismanust? Inkább nézelődni kezdtem. A zebrától vagy tíz méterre van egy cukrászda, ahol alkalmanként szoktam venni vasárnapi ebéd utánra sütiket. Most igazi Rimbaud-féle Kenyér-lesőként tapadtam a kirakatra felhasználva az elfolyó időt. Próbáltam kisilabizálni a sütik állagát, árát, kínálatát, ha legközelebb erre járok érdemes-e náluk vásárolni. Hunyorgok, birkózom az üveg fényével. Nagy meglepetésemre kipattan az eladó, széles mosollyal az arcán - mint kiderült távoli ismerős - és invitál befelé. "Akarsz egy jó kávét?" - kérdi. "Miért, árultok rosszat is?" - böllenkedem. "Dehogy!" - néz rosszallóan. "Gyere, van sok finom sütink!" - erősködik kedvesen. "Csak a zöldre várok" - mutatok a lámpára - "de legközelebb beugrom" - biztatom. "Várlak, ám!" - dobja felém különleges, ünnepi mosolyát. Piros ember zöldre lép, könnyeden intve indulok.

Másnap bevásárlás. Már megvagyok mindennel is, midőn az én drágám rám ír, hogy paprikás krumplit dob össze ebédre, kellene hozzá még egy kis kolbász. "Ó, te lótuszba foglalt ékesség!" - mormogom - "hát most jöttem el kedvenc Tescómból". Mindegy, van a soron kézművesnek mondott hentesáru, veszek ott. Az árus eddig unottan szokott ücsörögni rejtvényt fejtve, most viszont két kezét pultjára támasztva derűt árasztva várja vevőit. Amint leadom a rendelést, ugrik, udvarias, kérek-e még mást is. Hüledezem. Nem ehhez vagyok én szokva, kérem. Eddig jó, hogy le nem köpött. Persze drága a portéka, de egyszer él az ember... Megyek tovább, s lám a grillcsirkés már szolgálatkészen csomagolja is a fél csirkét, és nagyon csalódott, mikor mondom neki, hogy más most a prioritás (így mondom, hátha nem érti), Tényleg nem érti, csak szeméből árad a valami mély megbántottság, ahogy elmegyek mellette. Midőn a fodrászomból is, aki az ajtóban állva jegyzi meg, hogy hosszú a hajam. "Ja, két hete vágtad!" - fanyalgok. A virágárus szól, hogy gyönyörű bukétája van, csak nekem, csak most odaadja jó áron. "Bocs, de nincs alkalom" - tárom szét kezem. És nem értem, mi ez kereskedői bazsalygás? Úgy érzem magam, mint amikor a Pigalle-on sétálva sasszéztam a berántó embereket kerülgetve. Mi van itt? Én lettem a szép szőke herceg? Nézem magam az egyik kirakatban, és nem, nem lettem szebb tegnap óta. Akkor mi ez az irányomban megnyilvánuló szokatlan örömködés? És a tapintható üresség? Délután fél öt tájban mennék át egy amúgy forgalmas négysávos úton. Kis piros emberke ismét megállít. Az az megállítana, mert forgalom semmi. És bár a piros krapekot továbbra sem tudom szétválasztani, száraz lábbal át tudok rajta kelni. Nincs autó. Sehol.

Azt hiszem, nagy baj van, és a kereskedői mosolyoffenzíva ennek a bajnak az első lépcsője csupán. Oda a kereslet. A kereskedők egyelőre megpróbálnak vevőket lasszózni, de - szubjektív élmény - kevés sikerrel. Rajtuk van a beszerzett áru, megpróbálják elpasszolni. Ma még kedveskedve, udvariasan, finoman tukmálva. Rövid időn belül nem lesz elég a verbális intervenció, a tettek mezejére kell lépniük. A második lépcső fájdalmasabb lesz, mert árat kell csökkenteniük. A multik látványosan akcióznak egy-egy terméknél, másutt egy picit ellensúlyként emelnek. Láthattuk legutóbb a vaj árcsökkentésnél a módszert. Így ők - áldozatok árán - túlélnek. A magyar tulajdonú láncok hozzák a megszokott színvonalat, vacakot drágán, mert háborús infláció, Brüsszel, meg juszt is ripi-ripityom. Közben tartják a markukat szubvencióért. (Ha kapnak.) A kicsik és specializáltak (pékségek, virágárusok, cukrászdák stb.)... na, ők nagy bajban lesznek. Olcsítaniuk kell, ám úgy lehet, hogy meg sem éri kinyitniuk. Reménykedve várják a nyarat, de az idei már nem lesz az a lehúzós, mint a tavalyi. Érdeklődés hiányában elmarad Budán a kutyavásár. A harmadik lépcsőben egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy nincs pénz. Negatív spirálban az ország. Egy darabig lehet várni a csodát, de aztán jönnek az elbocsátások. Ha nem lehet eladni, minek termelni. (Esetleg külföldre, de azok a piacok sem egyszerűek, még ha fele annyiba is kerül a Pick szalámi a kihalt Németországban, mint a távoli Szegeden.) A kirúgottak nem fognak fogyasztani. Miképp a nagy hangon előadott akkugyárak fülöp-szigeteki, mongol és fene tudja honnan szalasztott migránsai sem fogják pörgetni a magyar piacokat. Aki tud, és amíg nyitva a határ, spurizik innen.

Ezt a jövőt látja a kormányzat és a különböző elemző intézetek itthon és külföldön. Egyelőre virágnyelven, szűk szakmának szólóan fogalmazzák meg a magyarokra váró sanyarú sorsot. Olyan széllibero gazdaság- és társadalompolitika lesz itten perceken belül, hogy Birca adja a másikat. Részben ezért is erősödik a forint, mert a háttérben Viktor már megígért mindent a magyarok szopatáshoz, csak maradhasson. (Fidesz-buziknak lehet köpködni, rájuk szükség lesz a magyarok hülyítéséhez, bár bűneik zsoldja ugye tudják mi.)

Kedves olvasóim, akik megtisztelnek figyelmükkel észrevehették, hogy be szoktak jönni a blog próféciái. Félek, most is így lesz, ezért van elegem a kereskedők nyájaskodásából.

Január elején jött a hír, hogy az Európai Bizottság felfüggeszti az Erasmus és a Horizont programot. A magyar kormány és a propagandasakálok erre elkezdtek visítani, mint egy sötétben inzultált hölgy. Kezdte a Navracsics úr, aki rendkívül európai módon érthetetlennek nevezte a döntést. Folytatta a sakálbanda, akik a jól bejáratott brüsszelezéssel, "nekik fog fájni" vigasztaló dumával, valamint "megoldjuk az érintett egyetemekkel külön" szöveggel és egyéb üres kuruckodással próbálják bagatelizálni a nyilvánvaló megaláztatást. Végül "jött a Tenkes kapitánya", aki szokásos pénteki rizsázásában emelte fel csodás ribancpofijának szemöldökét, és erkölcsileg mélyen felháborodva kikérte magának, hogy az ő arany közjószágait báncsa Brüsszel. (Érdekes, hogy az egyetemek átalakításáért felelős és annak nagyszerűségével korábban sokat házaló Stumpf úr mintha nem exponálná magát ebben a diadalban.) Akkor hát hántsuk le az újabb európai szívatásról a kormányzati guanót, és nézzük a dolgokat a maguk valójában.

Erasmus - ama Rotterdami - egyik kedvenc reneszánsz, humanista íróm, "A balgaság dicsérete" című művét vagy negyven éve olvastam jókat derülve az ember típusokon, mert hát: "Ecce homo!". (Azt hiszem, újra kellene olvasnom.) Az Európai Unió ezt a kiváló, sok derűvel, szarkasztikus megközelítéssel komoly dolgokat megértetni akaró európai gondolkodót választotta ifjúsági csereprogramjának névadójául. (Nem csoda, hogy a magyarok már a névadás üzenetét sem értik, hiszen Erasmus korában elődeik azzal voltak elfoglalva, hogy a pápa - az akkori EU - által a török elleni harcra szánt suskát miképp lopják el. Az eredményt Mohácsnál szüretelték.)

A következő lépcsőként a megértéshez, látni kell a történet kiindulópontját. Az Unió vette észre, hogyha versenyben akar maradni a technológiai, innovációs fejlődésben, akkor bizony ezeket a területeket kiemelten kell támogatnia a következő költségvetési ciklusban. A gondolatot tett követte és a 2021-27 időszakban nagyon jelentős összeget áldoz a közös költségvetésből erre a célra. De amely célban Európa a jövőt látja, abban a magyar söpredék vezetője a lopás lehetőségét fedezte fel. Sebtiben átalakította a magyar egyetemi rendszert látszólag alapítványi formába terelve be egyetemeinket, valójában felkészítve őket a beáramló uniós pénzek ellopására, amellyel kétszer vernék át az Uniót. Egyfelől eltüntetnék a pénzüket, másfelől semmit sem tennének hozzá az elvárt célokhoz, így a magyaroktól Európa versenyképessége maradhatna a béka ülepe alatt. Csak valami nem oda való, nem is illatos dolog került a palacsintába. Az Unió nem hagyja, hogy az európai polgárok adóját egy szűk balkáni banda elcsaklizza. Ez a probléma alapja. Viktor már-már zsebében érezte a finom eurómilliárdokat, és most visít, hogy nem kapja meg. Megy tehát a látszatcselekvés.

Már az is érdekes, hogy a programok felfüggesztéséről december közepén született döntés - a magyar kormány részvételével -, a sakálóbégatás pedig január elején kezdődött. Két eset van. Egy, hogy a tárgyaláson részt vevők nem fogták fel a döntést, mert olyan hülyék. A másik, hogy nem merték megmondani Viktornak, mert azzal elrontották volna karácsonyát. Az ünnepek múltával aztán bemerészkedtek hozzá a szokásos "Brüsszel-anyázással". Viktor kapkodja a levegőt. Navracsics úr meg nem érti, de állítólag öt perc alatt megoldotta.

A magyar narráció fedő dumája szerint a problémát a politikusok élethosszig tartó kuratóriumi tagsága okozza. (Itt már a tapló fidesz szavazó - kura, micsoda? - elvesztette a fonalat.) Az érintett miniszterek a "haza üdvéért" fájó szívvel lemondanának másfél-két milliós havi plusz pénzükről, ha megbízható strómannal lehetne őket pótolni. (A fizetéseket még a tapló fidesz szavazók - mennyi millió? a kurva anyjukat - is megértenék, ezért valahogy nem is teszik ki a plakátokra.) Ma tehát ott tartunk, hogy Viktor hajlandó lenne törvényt módosítani az összeférhetetlenségi ügyben, hátha az EU nem veszi észre a közbeszerzési trükköt. Csak az Unió átlát a ravaszkodáson, mint az üvegen. Mert a kuratóriumok mamelukokkal való feltöltése tünet. A lényeg nem itt van. Hanem ott, hogy az átalakított egyetemekre nem vonatkozik például a közbeszerzési törvény. Azaz, ahogy a gaz brüsszeliek utalják az eurót, onnantól "elveszti uniós pénz jellegét", és kinek mi köze hozzá, hogy a "független" egyetem mire költi. Végül is egy csinos jacht is szolgálhatja az EU innovációs fejlődését, csak elég távolról. De attól még... Hát nem? Vagy egy szépen hízó offshore számla. Egy pompás loft lakás New Yorkban, amely igazából úgyis Új-Amszterdam, az meg ott van a régi mellett. Ja, hogy a magyar tudományos életnek ebből csupán annyi jutna, amennyi a látszathoz kell? Kit érdekel? Magyarország már tizenhárom éve Igori, amelyet a szélhámos Pittman vezet úgy, hogy a látszat fenntartásával ellopja a valós célra küldött pénzeket. Ám most nem jön a zsé. Megunták ellopását a donorok.

Helyette jött az Ufi az egyetemi együttműködés felfüggesztéséről. De ez a Viktort nem érdekli. A magyar fiatalok és egyetemi kutatók majd vegetálnak itthon vagy lefalcolnak Európába. Aki meg magyar egyetemre megy, az cserediák program keretébe mehet a Szovjetunióba. (már ha az Arany Hordának van egyeteme). Félő, hogy az EU-s programokból való átmeneti kizárás tartós lesz, amellyel a magyar tudományos életet, az ehhez kötődő polgári gondolkodást és életmódot is kizárja széparcú a világ tudományos vérkeringéséből.

A magam részéről a kérdés megítélésében ingadozom, mint középparaszt a tsz-szervezéskor. Egyfelől nem bánom, hogy ennek a magyarnak nevezett népnek az életminősége tovább romlik, mert aki nem tesz a szabadságáért, az megérdemli a rabságot és az azzal járó megaláztatást. Másfelől elegem van a magyar balgaság dicséretéből.

Az elhibázott brüsszeli szankciós politika miatt erőteljes spórolásra kényszerülünk. Természetesen eszünkbe jut alkalmanként, hogy talán mégsem az a galád Brüsszel a hibás, hanem a tizenhárom éve totális felhatalmazással kormányzó tök alkalmatlan Viktor, de - meghallgatva a mindig kiegyensúlyozott Kesma magas színvonalú tudósításait és olvasgatva a plakátok dicsőséges beszámolóit az újabb és újabb győzelmekről - belátom, hogy nem Viktor a felelős a kényszer spórolásért. Mélyen magamba nézve rájövök, hogy valójában én vagyok a bűnös. Mert egyes elemeit élvezem.

Kétféle spórolás van, a skót típusú és a seft típusú. A skót spórolás az egyszerűbb, ezért kevesebb is benne az öröm. Ilyenkor az ember nem vesz meg dolgokat, szolgáltatásokat, kevesebbet vesz vagy gyengébb minőséggel is megelégszik, ha az olcsóbb.

A szolgáltatások visszafogása viszonylag egyszerű. Nem kell például moziba menni, előbb-utóbb úgyis megy a tévében a ma még friss film, a streaming szolgáltatók pedig tele vannak filmekkel, elég azokat végig böngészni. Ezzel a módszerrel máris sikerül megtakarítani - rágcsákkal együtt - úgy húszezer forintot. Vendéglő is felejtős. Korábban simán egy hónapban többször is, de mióta az átverő mentalitás kirívóan látványos, inkább kihagyjuk. A kaják ára csak-csak, de az ezerötszáz forintos limonádé fejenként - amely cakli-pakli nincs kétszáz forint - kicsit lehúzó jellegű, tehát inkább nem. A kiszállítás sem járható út, mert fizessen a fene több ezer forintot érte. Egy ideig a szépkártya-kényszer miatt visszafogottan ugyan, de még maradt a vendéglőzés, manapság talán egy családi pizzázás kijön belőle. Elvitelre. A szolgáltatás negligálásával legalább ötvenezret takarítunk meg havonta a régi habzsi-dőzsi életmódhoz képest. (Érdekes tendencia viszont, hogy az utóbbi időben egy sor közeli vendéglő olcsó nyomtatványokat dobáltat be postaládánkba kínálgatva magát. Nem mehet jól nekik sem.) Ruházati cikkek, csak ha tényleg muszáj. Hál' Isten a gyerekek már nem nőnek, flexelésre meg minek költeni. Ami kell, az oké, de kacatokat nem gyűjtünk, mert lehet választani: vagy mi leszünk milliomosok vagy a butikos. Akkor inkább mi. Táskákkal, cipőkkel, egyéb rongyokkal tele a padlás, gardrób, ha eladnám a felét, még akkor is sok maradna. Szálloda: felesleges. Először is a szállodák jelentős része a "tudjuk kik" tulajdonában van, hizlalják őket híveik. Van itt-ott néhány dácsánk, ha vidéki levegőt akarunk szívni, ahhoz nem kell szálloda. A szállodaipart korábban hajtó szépkártya ezen a területen is elinflálódott, "saját pénzből" pedig nem érdemes költeni rá. Elektromos kütyükre csak, ha tönkremegy valamelyik. Eddig sem tartoztuk azok közé a full kretének közé, akik napokkal az adott szupi telcsi, konzol, játékprogram stb. kiadása előtt hálózsákban kitelepülnek a boltok elé, de most még ennyi sem. Ha éppen tönkremegy a cucc, akkor igen, ám ebben az esetben sem valami túlhájpolt szart, elég olyan termék, amely megfelel a célnak. Autózás visszafogva. Régebben sem tartoztunk a "wc-re is kocsival" körbe, nem nagy áldozat még körültekintőbben használni az autót. (Mások is ezt csinálhatják. Feltűnő, hogy nincsenek dugók mostanában. Lehet magyarázni a januárral, hómofisszal, gyanúsabb viszont az össznépi spórolás.) Kaja visszafogása a legjelentősebb. A válság kezdetekor azt játszottuk, hogy kiettük a mélyhűtőt. Úgy egy hónapig tejen és kenyéren kívül nem kellett venni mást, míg elfogyott a pizza, zöldség, hús, lefagyasztott "túl sok lett, egyszer jó lesz, ne dobjuk ki, tegyük el" készétel. Azóta annyit veszünk, amennyi elfogy. A minőségen nem spórolunk, a mennyiségen igen, ezért a mennyiség nem tud átcsapni minőségbe.

Egy valamin nem lehet pénzt fogni, az az energia. A tróger banda egész nyár végéig harsogta - a szőrös kurva külön tiktok videóban is -, hogy nem kell takarékoskodni, mert a rezsicsökkentés örök, ötöd áron vesszük a mocskos ruszkiktól a gázt, bezzeg a fritzek meg fognak fagyni, de lehet előbb éhen halnak. Aztán visszamenőlegesen - a tavalyi fogyasztásra (amikor pazarlásra ösztönző propaganda ömlött mindenhonnan) - vetették ki a díjakat. De azt is úgy, hogy a megállapított átalányom valamiért pár ezer forinttal nő havonta. (Sipos néni és a kémkedéssel egyidős ősi mesterség párhuzama.) Tehát hiába tekerem le a lángot, oltom le a villanyt, az a jövő évi számlában jelentkezhet. Talán. Mert ettől a Kormánynak nevezett tolvajbandától minden kitelik.

A seft típusú spórolásban van az igazi öröm. A seftelés a véremben van, amelyet a nyereség érzése minden jó üzlet alkalmával dübörögve pezsdíti fel. Olyan ez, mikor ránézek az órámra, amelyet a nagyapám a halálos ágyán adott el nekem. Kukkolom a különböző kedvezményeket, appokat és akkor veszek amikor - relatíve - olcsó a termék. Az élelmiszereknél legnagyobb a drágulás, ezért ha például a drága vajat háromszázzal olcsóbban meg tudom venni, már jó buli. Természetesen annyit veszek, hogy kitartson a következő akcióig. Ezzel a technikával lehet csökkenteni a kiugró élelmiszerárakat.

A többi beszerzés már inkább befektetés. Kacagva olvasom a "mibe fektessünk?" rovatokat. Hát áruba, szeretteim. Olyan árucikkekbe, amelyek elállnak a világ végezetéig. Például papíráru. WC papír, konyhai törlőkendő, papírzsepi jó vétel, bár a tárolása helyigényes ugyan, mégis megéri. Nézem a már közel ötszáz forintos zsebkendőket és boldog vagyok, hogy én még a kétszázötven forintosba helyezhetem el az orrváladékom. Egyes piák szintén játszanak, akciósan különösen. A Tescóban, Lidlben minőségi whiskyket lehet kapni, amelyek ennél is rosszabb időkben - bocsánat zordabb időkben (jó voltál Íjász, gratula, de eddig is tudtuk, hogy a nagykovácsiak gazdagok és jórészt bunkók, amely tulajdonságukat közlekedési moráljukban is igyekeznek szorgosan a világ tudtára adni) - valutaként használhatók. Árstoppos terméket mindig veszek. Olajból egy évi tartalékot tartok fenn, ha kimegy belőle pótolom olcsóval. A cukor szintén lejárat nélküli, mindig annyit veszek, amennyit az adott boltlánc enged, hiszen kétszázötven forint körüli összegért a bolondnak is megéri, hát még nekem. Nem tudom hány mázsa van belőle, de a sapi megszűnésével nem akarok nyolcszázért venni. Befektetés a jövőbe.

Abba a jövőbe, amely múltba visz. Magyarország úgy megy előre, hogy hátul találja magát. Hálás vagyok Viktornak, mert ezzel a spórolással gyermek- és ifjúkoromba repít. Amikor kevés volt a pénz, cserébe nem lehetett mire költeni. És a kurrens cikkeket - némi infóval és sorbanállás után - megvéve pár sarokkal arrébb jó haszonnal lehetett elpasszolni. Ezt élvezem a spórolásban, kétségtelen. Meg a felesleges költések visszafogását. Ugyanakkor ez a folyamat tendenciájában egy elszegényedő, csóró, élhetetlen országot mutat. Olyat, amelyet - azt hittük - harminchárom éve magunk mögött hagytunk. Amelyből már akkor is elegem volt.