A tesztoszteronmámorban fetrengők már vágják is, hogy a szex a leszórakoztatóbb dolog a világon, a többit már nem is kell olvasni. Erre az alpári gondolkodásra válaszolni sem érdemes, követjük Virág elvtárs intelmét: Hagyjuk a szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának! Azok, akik a házassági hirdetéseikben nagyon szeretik az utazást, a kirándulást és a zenét, most sem tudnak kilépni a tucatemberekre jellemző gondolkodásból, nekik e körben található a legszórakoztatóbb elfoglaltság. Őket egészítik ki a kevésbé műveltek, akik a drukkolással, bulizással és egyéb felszínes időtöltéssel múlatják idejüket. A hasznosan szórakozók népdalkörbe járnak, táncklubba, főzőcskéznek, szerelnek, kertészkednek stb. Elfoglaltságuk tiszteletre méltó ugyan, de mégiscsak átlagos. A magukat eredetinek gondolók extrém sportokat űznek posztolva újabb és újabb sikerüket, míg a Híradókba nem kerülnek, amint tolják be valamelyiküket a mentőhelikopterbe. Ezekben sincs semmi különös. Az igazán eredeti szórakozások nem látványosak, az Emberi Színjáték apró, mindennapi történéseihez köthetők. Bizonyára vitatható az alábbi felsorolás, és ha szerencsénk van, kedves kommentelőink kiegészítik saját élményeikkel a listát. Nézzük hát!

5. Megyei (mennyei) focimeccs nézése

Látszólag ellentmondás van a fentiekkel, hiszen a drukkolást mint felszínes időtöltést sikerült megjelölni. Felhívnám azonban a figyelmet a szemantikai különbségre. Nem megyei csapatnak való drukkolásról esik a szó, hanem a meccs nézéséről, amely más kávéház. Ne drukkoljunk, csak nézzük a szereplőket! A csapattagok amatőrök, akik lelkesen rugdossák egymást. Mivel sokszor szomszéd településeket sorsolnak össze nagyon jól ismerik a másikat, így gyakran magánéleti vitáikat is a pályán rendezik. A közönség csak azt látja, hogy a hazai nyolcas állandóan beleszáll a vendég négyesbe ezzel hergelve a nézőket. A beavatottak azonban tudják, hogy ennek komoly oka van: A boltos Andi sajnos mindkettővel járt/jár, vagy éppen az egyikkel csalja a másikat. Mi a lelátóról viszont a szórakoztató rugdosást látjuk. Aztán mindig van valami falubikája, aki legtöbbször harmincas évei elején járó nagy öreg. Na, ez az igazi! Futni már alig tud, mert a sok bagó meg a pia, de követeli a labdát a fiataloktól, hogy elbikázza a rezulásba. A közönség csodás, a pityókás vezérszurkolók szövege óriási. A bírón és segítőin jól látszik, hogy menekülnek a sok szidalmazással járó meccsvezetésbe, mert a feldühödött szurkolóktól kevésbé félnek mint az édes otthonukban húsz év alatt szépen kifejlődött házi sárkányaiktól. (Talán a Tippmix is hoz valamit.) Ha jókat akarnak nevetni, ezeken az olcsón meccseken megtehetik.

"Labda vót, spori!"

4. Cégvezetés

Ne a hétköznapi marhaságokkal küszködő cégvezetőkre gondoljanak, nekik való a coacholás, azzal elvannak szegénykéim. Az érett, magabiztos cégvezető dolgos hétköznapjaiban való szórakozási lehetőséget érdemes megragadni. Sokukat egyszerűen már csak a munka vidám percei érdeklik, még ha a beosztottaknak el is játsszák cég üzleti tervében szereplő számok fétiséért rajongó profi vezetőt. Pénzük már van, a gyerekek kirepülőben, az asszonnyal nem lehet szórakozni, maradnak a beosztottak. Lesik, hogy egy-egy hülyeséggel milyen hatást érnek el. Ha mosolyogva mennek munkahelyükre, mindenki mosolyog, ha durcásan, az egész kóceráj hangulata borússá válik. A seggnyalókkal való szórakozás pedig fantasztikus! Egy ilyen cimborám azzal bohóckodik, hogy legendás vezetői értekezletén mindenki elmondja véleményét az adott ügyről. Elnök-vezérigazgató úr lelkesen bólogat. Azok is vérszemet kapnak ilyenkor, akiknek dunsztjuk sincs a témához, ők is mondják. Még lelkesebb bólogatás. Aztán lezárja a témát, ha mindenki elmondta okosságát. Ekkor az asztalra csap, és ordítva közli, hogy ennyi hülyeséget még nem hallott, majd kinyilatkoztatja döntését. A seggnyalók erre képesek 180 fokos fordulattal azt is a legmesszebbmenőkig támogatni. Első ránézésre piszokság amit művel, ám van nála egy felmentő körülmény. Ha olyan embert talál, aki - akár keményen ellentmondva - megvédi álláspontját vele szemben, azt a végtelenségig elismeri. Modern Diogenész ő, aki Embert keres. Közben pedig jól szórakozik a sok hülyén.

3. Kedvezményosztogatás

Friss nyugdíjas barátom kedvezményt osztogat. Ezzel szórakozik. Na, nem ő nyújtja a kedvezményeket, hanem valamilyen szolgáltató, áruházlánc. Ezek bedobálják katalógusaikat, szórólapjaikat a lakótelepi postaládákba. A cimbora azt vette észre, hogy ezek a kedvezmények nem hasznosulnak eléggé, mert a népek figyelmetlenek. Például ha a kedvezmény pár hét múlva vehető igénybe, addigra már elfelejtik beváltani. Kezébe vette hát az igazságszolgáltatást! Kivágja a kuponokat, aztán elmegy az adott bolthálózathoz a jelzett időben, és ott odaadja a népeknek. A boltosok biztos nagyon örülnek neki, amikor a pénztár mögött állva random átnyújtja a kupont a vásárlónak, aki elfelejtette volna érvényesíteni az őt megillető 10-20%-os kedvezményt. A vásárlók is zavarban vannak először, aztán lelkesen köszöngetik a Mikulásnak az ajándékot.

2. Ingatlannézegetés

Ez egy kiváló szórakozás elsősorban olyan házaspároknak, akik nem buzdultak fel eléggé a Siklósi házaspár konvencionális szórakozási lehetőségén. Az ingatlannézegető párok megtalálják az őket érdeklő hirdetéseket, szépen felöltöznek, és elmennek mulatni. Mert kecót venni nem akarnak, ám vadidegen emberek lakását nézegetni jó móka. Közben pedig eldöntik, hogy milyen érdeklődőtípust adjanak elő. Ha szimpatikus az eladó, dicsérik a lakást, házat. Sőt adják alá a lovat is, az elhelyezkedéssel, beosztással, árral kapcsolatban. Ha az eladó nem szimpi, leszólják élete munkáját, húzogatják a szájukat, sokallják az árat, hümmögnek. Mindezt megtehetik, benne van nézegetésben. Ingyen.  Most mondják, nem jó szórakozás?

1. Állásinterjúra járás

Nálam ez az első, mert annyira eredeti. Tele van a net a gonosz, buta, másokat lenéző, hülye kérdésekkel zavarba hozó személyzetisekre - pardon: humánpolitikusokra - való panaszkodással. Egy barátom munkásságának hála, ennek vége! A csávónak nem kell munka, van annyi pénze, mint a pelyva, de eljátssza. Ő így szórakozik. Beadja a pályázatát, megy az interjúra. Ő is eldönti milyen figurát ad elő. Az esendőt, a mindenre készet, a laza profit, az okosodót stb. Aztán hülye kérdésekkel bombázza humánpolitikust a cégről, a fizetésről, munkakörülményekről. Jön a problémáival, amiket a cég ugye majd tolerál. A válaszokat hallgatva pedig visítva röhög magában. Néha az is előfordul, hogy fel is vennék. Ekkor sóhajtozva közli, hogy sajnos már nem aktuális, elhelyezkedett, talán gyorsabban kellett volna dönteni.

Akinek elege van a fenti felsorolásból, mondjon jobbat!

Néhány hete lehetett olvasni, hogy a 444 című portál - majd nyomában az Index - megszerezte az Országos Bírósági Hivatal belső anyagát, melyben komolyan ekézik a nagyszerű Viktor kormányát. Akit nem a gólya hozott, az nem feltételezi, hogy ezek a Soros pénzen kitartott, hazaáruló liberális sajtómunkások beépültek a Handó Stünci Művekbe, és életük kockáztatásával Stirlitzként hozzájutottak a legféltettebb dokumentumhoz. Akinek van egy csepp esze, az pontosan tudja, hogy Stünci volt szíves világgá kiáltani fájdalmát. A történetnek rengeteg tanulsága van, próbáljuk összeszedni őket.

Az első nem Stüncikéhez kötődik, hanem egy másik NER-huszárhoz, Patyi úrhoz. Patyi úr oszlopos tagja a NER-nek, fontos feladatokkal van megbízva, és ezek ellátásában élen jár, még ha nehezen is tud borotválkozni a lehányt tükre miatt. Egyszer aztán Patyi úr "Mit gondolt magába. Hahaha-hahaha, Mit gondolt magába." Azt gondolja magába, hogy lenne ő főbíró magyarok honába. Hahaha-hahaha, magyarok honába. Csak hát ez a pozi foglalt, mert Stüncike benne ücsörög. Ezért Patyi úr kifundálta, hogy legyen külön közigazgatási bíróság, és ennek lenne ő az elnöke. Maga az ötlet tehát a saját ambíció kielégítésén kívül semmire sem jó. Az első tanulság tehát, hogy nem tudható, Viktor miért tartotta józan eszét éppen valami pálinkás butykosban, amikor tovább engedte ezt a nyilvánvaló ökörséget.  Ha Viktornak van egy csepp esze és mondjuk nem fantomokkal harcol, egyből átlátja, hogy Patyi úr javaslata kormányára nézve káros. Rossz a bíróknak, akiknek az új rend szerint vagy költözniük kell vagy kényszerűen pályát módosítani. Rossz a polgároknak, akiknek több száz kilométerre kell menniük igazuk érvényesítése érdekében. Előnye a változtatásnak tehát semmi, hátránya sok. Normális kormányfő az ilyen hülyeséget nem engedi át. A Viktor viszont felkarolta.

Ekkor jön a második tanulság a NER-huszároknak. Patyi úr - aki már látta magát az új szervezet élén - jól pofára lett ejtve. Szó nincs főbírói kinevezéséről, neki a NER azt üzeni, hogy szükség van még az ilyen nehezen borotválkozó senkiháziak szolgálatára. Marad, ahol van. Tehát a hülyegyerek kibrusztolt egy szupi állást másnak. Hahaha-hahaha.

A harmadik tanulság azt mutatja, hogy ha elindul egy kapitális ökörség, azt már nem lehet megállítani, öntörvényű módon temet maga alá mindent. És innét jön Stüncike. Stüncike, akinél alkalmatlanabb vezetőt nem hord hátán a magyar planéta, pedig erős a mezőny. Az egyszerű joghallgatótól a jó Viktorig - igen, bizony a Viktor is! - tisztában van a szomorú ténnyel. És az a közös a joghallgatóban és a Viktorban, hogy egyik sem tud tenni ez ellen semmit. A joghallgató azért, mert nincs ráhatása, a Viktor meg azért, meg jól kicseszett magával és bebetonozta Stüncikét. Pedig a Viktor is tudta, hogy Stüncike addig csinálta a kisebb kárt, amíg tárgyalóterme elzártságában őrjöngött békésen egyszerű munkaügyi bíróként. Viktor viszont az illúziók rabja, ezért hisz abban, hogy az alkalmatlan emberek kinevezése erősíti az iránta való lojalitást. Hiszen a kinevezett pontosan tudja, hogy szakmai alapon nulla, csak Viktor csodás kegyelme révén lett valaki, így a kegyúr iránt hűsége töretlen.  Nem így Stünci, aki meg van győződve saját alkalmasságáról, és erre alapozva önállósította magát. Sokan mondják, hogy Stünci azzal tenné a legnagyobb szolgálatot az emberiségnek, ha orvosi kezelését jól dokumentálnák ezzel segítve az orvostudomány fejlődését. A bírói szervezet romokban, a belterjes bírói kar nap mint nap veszít a világ újdonságaival szembeni küzdelemben, a bírói ítéletek a társadalom számára érthetetlenek, a legegyszerűbb ügyek is évekig húzódnak. Stünci kinevezése óta romlott a bíróságok helyzete és az igazságszolgáltatás társadalmi megítélése. A bíróságok - és a bírói szervezet - annyira elnőiesedett, hogy egy jogszociológus akadémiai székfoglalót tarthatna: "A havi ciklusok hatása a magyar igazságszolgáltatásra" címmel. Itt lenne az ideje kirúgni őnaccságát. Csak nem lehet. Viktor bebetonozta.

A következő tanulság a Stünci árulása. A Kormány - felhasználva Patyi úr remekbe szabott ökörségét - nagyon finoman megpróbál javítani a helyzeten azzal, hogy a világtól elzárt, tök fejlődésképtelen bírói kart a közigazgatásban járatos, napi ügyekben sokkal gyakorlatiasabb szakemberekkel szeretné megtámogatni. Az újonnan létrejövő közigazgatási bíróságokba ezért több évtizedes tapasztalattal rendelkező tisztviselőket akarnak bírónak kineveztetni. Stünci ezt a nagyon óvatos törekvést hatalma elleni támadásnak élte meg, és készíttetett egy ellendokumentumot, amelyet aztán "véletlenül" megszereztek a Soros-bérencek. Ebben Stünci nem kevesebbet állít, mint azt, hogy jó Viktor kormánya veszélyezteti a bírói függetlenséget a Kormánynak parírozó tisztviselők kinevezésével. Stünci politikai érzéke annyira zseniális, mint vezetői képessége, hiszen a gaz Európai Unió éppen most csuklóztatja a lengyeleket hasonló okokból, így Viktornak bizonyára nagy szüksége van Stüncike nyílt színen hangoztatott véleményére. Csoda, hogy az ellenzéki pártok még nem csapták le a lasztit keverve egy kis kakaót Viktornak. Különösen a vörösök tudnának a tiszteletlen Brüsszelben kampányolni azzal, hogy veszélyben a magyar bírói függetlenség, hiszen ezt maga a patás Orbán által kinevezett OBH-elnök állítja. Viktor pedig megköszönhetné Stüncikének a jó időben való frappáns hátbatámadását.  

Ezt a csatát - úgy néz ki - Stünci nyeri meg árulásával, hiszen Viktornak az EU-val a hátában nem áll érdekében még egy frontot nyitni. Maradnak az új bíróságokon a Stünci által személyesen kontraszelektált bírák. A polgárok meg utazhatnak többször száz kilométereket ahhoz, hogy valami alkalmatlan taláros évek múlva hozzon egy olyan ítéletet, amit nyolc perc alatt egy gyengeelméjű is meg tudna hozni.

A történet érdekes tanulsága, hogy magának a NER kedvezményezettjeinek is szüksége van arra a fránya liberális sajtószabadságra. Mert vegyük észre azt az apróságot, hogy Stünci ellenérveit nem a Magyar Idők nevű sajtóorgánumnak nevezett pártszócső alkalmazottainak sikerült megszereznie, hanem a Sorossal nevetőknek. Márpedig, ha a NER nagyhatalmúnak látszó kegyeltjei nem a hivatalos csatornákat használják álláspontjuk kifejtésére, akkor a Soros nevet a végén.

Hát, Viktor, ezt beszoptad, öreg, Mert az az utolsó tanulság, hogy kénytelen leszel jó pofát vágni Stünci árulásához akkor is, ha eleged van ebből a maga módján szép és okos asszonyból.

Kihirdették a felvételi ponthatárokat, és a médiában máris megkezdődött szerencsétlen szülők szívatása az egekbe szökő albérletárakkal. Nyilatkozó szakértők, ingatlanosok 10-20%-os bérletidíj-emelésekről óbégattak vásári kikiáltó módjára sürgetve a boldogságban úszó szülőket a minél előbbi albi kiválasztásra. Tessék, csak tessék! Folyvást, csak folyvást! Rohanjanak, mert elfogy! Kedves szülők, legyenek eszüknél, nix ugri-bugri.

Amikor megtörtént a pontok nyilvánosságra hozatala, a kamerák rengeteg bulizó fiatalt mutattak, akiknek fülig ért a szája (és keveset, akiknek sírásra görbült). Pedig a felvételi eredményének van egy nagyon fontos, ám nem mutatott szereplője: a szülő. Az a szülő, aki a fiatal felnőtté érett gyermeke vonatkozásában az Élet előtt szigorlatozik. Elsőként a gyermek egzisztenciális útnak indítása című szigorlaton kell átmennie, amely három vizsgából áll. Időben e vizsgasorozat első állomása a felvételi, amelyen eldől, hogy a gyermek bekerül-e az áhított szakra. A második lépés a diploma megszerzése, amely közelebb visz a kiszemelt munkához, és a harmadik a jó munkahely elérése. Ha ezek összejönnek a szülő boldog lehet, mert egzisztenciálisan biztonságban érezheti kölykét. A második szülői szigorlat a gyermek eredményes társválasztásához kötődik. Miközben szipogva hallgatja a Nászindulót, gyorsan ki is húzza magát, mert lám gyermeke talált magának társat, olyan embert, aki külső-belső értékeiért szereti őt. És ez jó érzés. (Van persze kivételes eset, amikor a leendő atya a belső-külső értékek szerethetőségét feldobja néhány százmilliárd közbeszerzésen elnyerhető pénzzel, ám ez a többségnek nem adatik meg, ők kénytelenek a gyermekükbe fektetett érzelmi nevelésre alapozni.) A harmadik szigorlat a gyermeknevelés csúcsa, az unoka(kák) megszületése. Ekkor a nagyszülővé vált szülő beteljesítette az emberi élet értelmét, megcsinálta azt, amelyet előtte sok ezer évre visszamenőleg minden őse, nevelésének eredménye sikerrel örökítette tovább a génállományt. Ha az Élet nevű tantárgy ezen a szigorlatain jól vizsgázik a szülő, tulajdonképpen nézheti is ki azt a csendes, jó kilátással rendelkező, mégis könnyen megközelíthető parcellát, ahol legalább huszonöt évig háborítatlanul várhatja a feltámadást.

Most azonban még az első stáció öröme zsongja körül a szülőt: a gyermek bekerült az egyetemre/főiskolára. Megérte hát útnak indítani azt a gyorsan mozgó sejtecskét, hogy elsőként fúrja be magát a csak rá várakozó petesejtbe! És megérte minden, ami ezután jött: a gyermekvárás izgalma, a szülés fájdalma, a kialvatlanság, az aggódás, az első lépések, az éjszakai ügyeletre rohanás, az ovis zizgés, az iskolai ellenállás letörése, a különórák, a nyelvi előkészítők, a buliba el nem engedés szigora. Minden megérte, hiszen ott van az a suhanc/bakfis, ahova való! Öröm a köbön! Lehet dicsekedni a rokonoknak, barátoknak, ismerősöknek, munkahelyi kollégáknak, hogy: Zsanettke/Csenge/Bence/Zalán - és valahány név a naptárban - egyetemre fog járni. Még pár pontot is lehet tódítani a felvételi eredményhez, hiszen ki ellenőrzi. És a gratulációkban ott van a gyermeknevelés sikere, elismerése. Néhol egy kis irigységgel fűszerezve, de ebben az élethelyzetben az is olyan jól esik.

Ezt az életérzést használják ki az albérleti árak felsrófolásával a nyilatkozgató "szakemberek". Kimondatlanul is azt üzenik, hogy, oké, haver átmentél az első vizsgán, a kölyköd bent van az egyetemen. De átmész a másodikon is? Biztosítod a diploma megszerzéséhez szükséges feltételeket? Tudod biztosítani? Mert ha szűkmarkú vagy, és nem sikerül befejezni az egyetemet, akkor - nos, öreg, akkor - megbuksz a saját vizsgádon. Szaladjál hát piciny kacska lábaidon, boldog szülő, oszt' vedd ki azt a nyomorult albérletet de izibe sokér’, mert különben vége a gyereked boldogságának!

A média által beijesztett szülő pedig rohan, tülekszik, hogy minél előbb biztosítsa azt az albérletet, amelyben sikeresen felvételizett szemfénye remélhetőleg sikeresen elvégzi majd a stúdiumot is. Hiszen rajta áll, hogy ott mosolyoghat-e a diplomaosztón, fogadhatja-e a gratulációkat azoktól, akik már huszonöt éve jó előre megmondták, hogy ne menjen hozzá a Lacihoz/ne vegye el az Évit, mert nem méltó hozzá. Most meg tessék, itt van az utód, aki lám, doktor lett! Mindent megér tehát a második szülői vizsga abszolválása. És ezzel - öngerjesztő folyamatként - jól felveri az árakat. Azt hiszem ez is a cél. A jellemzően vidéki, gyermekük - és egy kicsit a saját - sikerére büszke szülők lehúzása.

Valamennyire rájátszanak erre az életük első nagy diadalán aratni akaró gyerkőcök is. Egyik nagyon kedves vidéki barátunk mesélte, hogy a budapesti egyetemre járó leányuk mosásra adott farmerében megtalálta egy kávézó számláját. Döbbenten meredt az összegre, mert ő hónapokig nem költ annyit magára, mint ami a bilétán szerepelt. Igen, a srácok tudnak élni a családi spórolásból.

Ezért merem javasolni, hogy ne dőljenek be saját sikerüknek és az azt kihasználni akaróknak. Lesznek még lejjebb azok a bérleti díjak. Meg az igényekből is lehet engedni, például ismeretes a kollégium. Persze kevés van belőle, nehéz bekerülni, de azért érdemes beadni a kérelmet. Ha meg albi, akkor többen is összeállhatnak, oszlik a költség. Csak okosan.  

A rendes, az Élet első vizsgáját sikeresen teljesítő szülők lehúzóiból viszont elegem van.

A közelebbi és távolabbi családtagok február táján azzal eszik az életemet, hogy a munkáltatójuk által felkínált SZÉP-kártya által kínált lehetőségek közül segítsem a választást. Mondom nekik, hogy vegyenek rajta focibérletet, lehetőleg Felcsútra, 'oszt jónapot. Meccsre járni nem kell, de legalább regisztrálják őket mint Viktor hűséges híveit, ki tudja mire lesz jó a karrierépítés során. Erre az a válasz, hogy nem értenek a focihoz, haladjak tovább a javaslataimmal. Kultúrára minek költenénk, hiszen az is bolond, aki felvállalja az ilyen igényét Magyarországon. És milyen jól tettük! Azóta bebizonyosodott, hogy aki művelődni akar, az a rendszer ellenségének minősül, hiszen egy művelt magyar nem szokott nőket a hajuknál fogva lerángatni. Lám, a gimnáziumokat is be akarja záratni egy NER-barom, nem kellenek ide kiművelt emberfők. Mi lesz, ha egyszer csak elviszik a szemüvegeseket? Nem, nem, kultúrára nem költhetünk SZÉP-kártyából. Akkor legyen szállás - szólal meg a vágy hangja rokonaimtól. Nem elég meggyőző, polgári termékek! - válaszolom én. Először is elegem van a wellness szállodákból, másodszor meg drága. A SZÉP-kártyán felhasználható összegből talán két éjszakára futja egy rendes szállodában, az meg nem éri meg.

Ekkor a tanácstalanság mély csendjébe burkolóznak szegény munkavállalók. Ezt a letargikus döntésképtelenséget használom ki én, a família esze diadalmasan megmondva a tutit: legyen vendéglátás! A SZÉP-kártyára kapott összeg - fogyasztástól és létszámtól függően esetenként kb. 8-10.000 forinttal számolva - akár húsz alkalommal is tehermentesítheti a főzés alól a ház asszonyát. Több SZÉP-kártya összeadódásából pedig végig lehet enni az évet. Na, erre a tervre csillog a család szeme, homlokomról a téli sötétbe kivilágít a glória sugarának fénye. Hiába, jó az öreg a háznál! Talán a leszármazottak - emlékezve az egykori nagyságra - hoznak majd be egy kis ennivalót meg pelenkát a szocotthonba. Mindenki leadta a vendéglátós SZÉP-kártya igényét, amely úgy április körül aktivizálódott. Aztán lehetett rohanni az éttermekbe, hogy kiegyük éléskamrájukat hála a nagylelkű Államnak.

És minden szép és jó a nyaralásig. Mert ebben az időszakban valami furcsa történik szerte az éttermekben. Például ki van ragasztva a bejáratnál, hogy: SZÉP-kártya elfogadó hely. Megnyugvással tér be a honpolgár bazírozva a büszke és erős információra. Aztán rendel, boldogan fogyaszt és magabiztosan kéri a számlát. Ám a fizető pincér közli, hogy csak készpénzzel lehet fizetni. De hát a kiírás... - próbál hadonászni SZÉP-kártyájával a vendég. Ó, az már idejétmúlt - jön a válasz - mi már csak kp-ért... A SZÉP-kártya birtokosa pedig kényszeredetten előkotorássza a ceh összegét, és megjegyzi, hogy akkor ide többet nem. A következő helyen már óvatos a lóvá tett polgár, és előre tisztázza a pincérrel, hogy lehet-e SZÉP-kártyával fizetni. A pincér megnyugtatja az éhezőket, hogy igen, semmi akadálya. Rendelés, fogyasztás, fizetés. Ja, a SZÉP-kártyával éppen most nem lehet, mert bedöglött a gép. Sajnálatos esemény, ugye megértjük. Meg, a rosseb enné meg azt a gépet, dohogunk közösen, és fizetünk Vajda Zitácska hapsijának aláírását tartalmazó cetlivel. Legközelebb megyünk, fizetés. Hát nem megint bedöglött az a rohadt gép? De bizony, be. Marad a cash. Régi, jól bejáratott helyünk nekünk ez a kajálda, megyünk vacsorázni. Lehet? Lehet. Rendelés, fogyasztás, fizetés. SZÉP-kártya lenne akkor. Á, az reménytelen, a gép, sajnos... Már ezerszer hívták a szolgáltatót, de az fel sem veszi. A rohadtak. Igen, igen - bólogatunk - rohadt szemét az összes bank. Amikor úgy érzik együtt dobban velük a magyar szív, azért rákérdezek, hogy mi a fenéért szívattok minket? Csak a hülye nem látja, hogy valójában nem lehet SZÉP-kártyával fizetni. Nincs őszinte, feltáró jellegű vallomás, valami sunnyogó motyogás van gépről, bankról.

A következő hely már egyenesen röhejes. Kérdezzük, lehet? Válasz: Naná. Fizetéskor a pincér kihozza a terminált. Már a mozgásán látszik, hogy ráhajt az idei Oscarra, csak még csiszolatlan a gyémánt. Akkurátusan számol, lehúz. Hát nem bedöglött ez a terminál is? Húzogatja, nem megy. Megpróbálta. Igazán. Láthatjuk. Saját gyönyörű szemeikkel. De hát a technika ördöge. Kényszeredett, bocsánatkérő mosoly, hogy hát akkor, ha lennénk szívesek készpénzben.

Nem tudom, mi állhat a háttérben. Bonyolult az elszámolás? Sokáig kell várni a pénzre a szolgáltatótól? Vagy csak egyszerűen a zsebbe fizetés kényszere? Ezek így együtt? Februári nagyszerű plánumom a család esze cím büszkeségével romokban hever. Duzzogok. És elegem van a SZÉP-kártyából.

"Mi az, hogy! Nagyon is!" - vágja rá a DK-s, ha nem akarja, hogy Vágó István személyesen tépje le róla a Gyurcsány-kitűzőt. Az MSZP-s politikus már óvatosabb, hátha beveszik valami kis buliba a fideszesek, ha nem óbégat. (Fél is persze, mert ha nagyon hangoskodik, előkerül egy dosszié gazdasági vagy egyéb csínytevéseiről.) Szóval majd a Botka megmondja. A Jobbik elég sikeres kampányt fűzött fel erre az állításra, tehát a jobbikosoknak axióma, hogy Orbán lop. Az iciri-piciri pártok egyesülésének alapja lehetne az Orbán Lop Párt, mert ez az egyetlen politikai üzenet, amelyben egyetértve bejuthatnak a Parlamentbe. Az ellenzék szerint nincs kérdés: Orbán lop.

A fideszesek kissé megosztottak a válaszban. A nagyon hülye fideszes szerint Orbán nem hazudott soha, tehát nem is lop, csak a Soros-bérencek ármánya e szent ember beszennyezése. A cinikus fideszesek elismerik, hogy az Orbán lop, de a Gyurcsány is lopott, ugye. És ezzel a világ magyarázattal elvannak. A legveszedelmesebbek az ideológiai alapon hülye fideszesek, akik a lopáshoz legyártják a mesét, amelyben hisznek rendületlenül.

Ebben a mesében van részigazság, mégis olyan tré' az egész. Nagyjából összefoglalható az igen ostoba Kitonail reklám tétel mondatával: "Kérem a Kitonailt, most én jövök!" A magyarok legújabbkori történelme messze nincs feldolgozva, így a '45 utáni elitváltás sem. A lényeg, hogy a korábbi szerves fejlődés során kialakult elitet a szovjet megszállók és a magyar kollaboránsok elzavarták, deklasszálták, bebörtönözték, esetleg kivégezték. Elitnek azonban mindig kell lenni, így helyükön kialakult a szovjetet maximálisan kiszolgáló vörös arisztokrácia. Ez a kompánia negyven évig igen jól élt a Quisling-féle kollaborációból. Aztán, mikor elkezdett bebukni a csodás kommunizmus, gyorsan gazdát váltottak, és élen járva a kommunizmus lebontásában, megszerezték a közös javak feletti rendelkezés jogát. Ez a sötét banda aztán röhögve visszaszerezte a politikai hatalmat is, amikor a szakértelem került kormányra. (Bár egyesek szerint nem veszítette el soha.) Az első Orbán kormány igyekezett kiegyezni velük, erre jól beszopatták a legendás 2002-es választásokon a mi Viktorunkat. A mostani lopás ideológiája tehát úgy hangzik, hogy Orbán nem lop, hanem a közösségi javakat végre megbízható jó magyar embereknek adja, akik azt itthon befektetve munkahelyeket teremtenek, erősítik a magyar gazdaságot létrehozva az annyira áhított erős magyar középosztályt. Lószart, mama! De olyan jó ideológiailag képzett hülye fideszesnek lenni, mert ezek a szánalmas nyomorultak bebeszélik maguknak, hogy most ők jönnek.

Ha Orbánt megkérdeznénk arról, hogy: Kedves Orbán úr, méltóztatik-e lopni? - nem is értené a kérdést. Az emberek valahogy mindig meg tudják magyarázni maguknak kisebb-nagyobb gazemberségeiket. Aztán néznek nagyot, ha elhangzik a felszólítás: Vádlott, álljon fel!

Az én Viktorom csodálatos fejében nincs lopás, hatalmi körülmények vannak. A sajnálatosan szorító hatalmi körülmények miatt kell koncentrálni a közösségi javak feletti kontrollt, nem másért. Ezt is kényszerből persze.

A Fideszben kettős hatalom alakult ki korábban. Viktoré a politikai, Lajosé a gazdasági hatalom volt. Ez védelmet jelentett Viktornak, hiszen ő nem nyúlt pénzhez, őt a legvadabb Gyurcsány-érában sem lehetett volna vezetőszáron rángatni. Aztán Viktor úgy érezte, hogy Lajos gazdasági hatalma korlátozza az ő politikai hatalmát. Régi vita a hatalomgyakorlók között, hogy a gazdasági elitnek van-e politikai hatalma vagy a politikai hatalom kreálja-e a gazdasági elitet. Az úgynevezett demokráciákban az első megközelítés dívik, az oligarchikus országokban a második. Viktor belecsapott a lecsóba, összebalhézott Lajossal meghirdetve a politikai hatalom primátusát. Lajos azonban Viktor által nem várt módon befeszült.(Ennyit Viktor legendás politikai érzékéről, emberismeretéről.) Viktor ekkor szembesült a következő kínzó kérdéssel: Ha nem Lajos, akkor ki? És meghozta a rá olyannyira jellemző hülye döntését: Legyen a Lőrinc, meg a Tiborcz vej és még néhány alulképzett idióta. Mivel ezek az emberek az ő közvetlen környezetéhez tartoznak, döntésével egyből sikerült a közvéleményben konszenzust kialakítania arról, hogy Orbán lop. Megspékelve még olyan kevéssé látványos, de rendkívül kínos húzással, mint a nemzetközi ügynök Pharaon bevonása a saját - lopott - vagyonkezelésébe.

"Komolyan nem értem a kérdést... Nem...az nem ellopott pénz, hanem közösségi kezelésbe vett pénz a ország érdekében!"

A következő probléma a megbízhatósági kérdés lett a hozzáértés helyett. Lehet, hogy Lőrinc megbízható, csak sült ökör szegénykém. Életében nem irányított médiacégeket, bankokat, szerteágazó vállalkozásokat. A tőzsdéről azt sem tudja eszik-e vagy megisszák. És itt jön a csavar, amely az ideológiailag képzett hülye fideszesek számára nem jött át. A megbízható, ám kretén Lőrinc, Tiborcz vej és a többi mögött egyre több lesz a régi elit "szakembereiből", akik átveszik a valódi irányítást. Mert nekik van nemzetközi kapcsolatrendszerük, tudásuk a pénz eltüntetésére. Néhány évig helybe' topi volt nekik, ám most a költségvetésből, EU-s támogatásokból kisíbolt és egyre növekvő pénzek eltüntetéséhez úgy kellenek, mint Gulyás testvér szakértelme a Tanú című filmben. Az ideológiailag képzett hülye fideszesek azt sem akarják észrevenni, hogy a közösségi ellenőrzés alól kivont pénzek nem itthon hasznosulnak, nem teremtenek magyar munkahelyet. (Lőrinc luxusjachtja erre a legszemléletesebb példa.) És mutassák már meg, hogy lassan nyolc éves kormányzás után hol van az erős nemzeti/polgári középosztály? Az ideológia mögötti eredmény tehát az, hogy pofátlanul eltüntetik az országból a magyar közösséget megillető forrásokat, amely egyértelműen annak jele, hogy ez a pénz valójában lopott pénz. És még valaminek: az országot vezető új elit nem bízik sem a saját, sem az ország jövőjében, hiszen nem itthon fektet be.

Nincs tehát kibúvó, kecmec, a magyarok többsége szerint Orbán lop. Aztán, hogy ez a társadalmi konszenzus kifejeződik-e a választásokon abban, hogy az embereknek elegük lesz a saját népét meglopó Viktorból, az már a jövő zenéje.

A városi strandokról rég leszoktam. Nem tudom, a közös emlékezetben megvan-e, de strandfejlesztéseket a 2000-es évek elején a Fidesz kezdte el nyomatni. Valószínűleg akkoriban még ebből lehetett szolidan lopni. Minden városban épültek a víziparkoknak nevezett csodák csúszdákkal és egyéb medencékkel. A polgármesterek ünnepélyesen átadták, fejlődött az ország, bárki láthatta. Csak látogatók nem voltak. Mert drága volt a belépőjegy, a helyi népek meg csórók valának az ilyen huncutságokhoz. Kicsiben lejátszódott az, ami most a stadionokkal. Sokba került a felépítés, még többe a működtetés, és a kutyát sem érdekelte. Mit lehetett tenni? Közeledtek a választások. A helyi hatalmasságok nagy bölcsességükben levitték a belépők árát, a városi kártyákkal már fillérekért lehetett lubickolni. Ezzel nőtt a látogatók száma viszont bődületeset esett a közönség színvonala. A hangszórókból üvöltött a mulatós, a szomszéd pléden meg a purdéit hangos trágárkodással nevelni igyekvő nagycsaládos. A színvonalcsökkenés kissé eltántorított ettől a kikapcsolódási formától, bár a tőlem kissé távol álló egyedek közeli megfigyelése szórakoztató volt. Be kellet azonban látnom hiányosságomat. Én még nem nőttem fel a tolerancia olyan magasságaiba, ahol a kedélyes családi üvöltözés követendő, ezért inkább elkerülöm a városi strandokat.

A balatoni strandokat sem szoktam gyakran látogatni, nemrég mégis úgy hozta a sors, hogy az egyiken leterítettem matracomat. Jó volt az idő, remek a víz. És kedvenc sportomnak is hódolhattam, a mélázó nézelődésnek. Azt hiszem, az ország jó kezekben van, Soros nem fog nevetni a végén. Ennyi jól táplált embert csak magyar strandon látni! Elképesztően sok a kövér ember! A férfiak érdekesek abból a szempontból, hogy a lábuk kinéz valahogy, de irgalmatlan hasat tolnak maguk előtt, jól fejlett úszógumival, bányászcsöccsel, hájas háttal. Már a 30-asok is. Az idősebbeknél romlik a helyzet. A nők - a legendásan szép magyar nők! - tragédia. Integetőizmok, lelógó hasak, hurkás combok, terebélyes fenekek. Tini fiúk-lányok elhízva! Mi van itt? Mi ez a közszemlére tett, magukkal szembeni igénytelenség? A női magazinok, portálok tele vannak az egészséges életmódra nevelő cikkekkel, az eredmény mégis siralmas.

Aztán a tetoválások! Össze-vissza mindenféle rondaság. Csodás látvány a kövér testen szétfolyó valami. De viselője büszke. Hogy mire? Nem tudom. És nemzetközivé lett a világ! A balatoni strand látványa olyan, mintha a Csendes-óceán pápua strandja lenne. Mázsaharmincas emberek egy rakás tetkóval. És ez szerintük szép. Megmagyarázzák maguknak. Mert a testükkel - egészségükkel - törődni macerás, hát mondjuk azt, hogy a rút szép. Ezzel teremtsük meg a rútság kultúráját, hiszen ahhoz nem kell erőfeszítést tenni.

Valahol ez is az ország lenyomata. Az igénytelenség. Rossz ezt nézni. Elegem van a strandokon tomboló, magamutogató slamposságból, inkább a megszokott stégemnél loccsanok egyet.