Az Európai Unió vezetőinek az a legújabb ötlete, hogy kötelezően bevezettetnék az eurót a tagállamokban ezzel erősítve az integrációt. Remek gondolat, csak a torka véres. Olyan igazi pótcselekvős. Az Európai Unió egyszerre politikai és gazdasági projekt. Politikaiként indult és komoly sikereket ért el. Aztán erősebb lett a gazdasági vonulat, amely csak díszletnek használja már az egyre üresebb politikai vonalat. Közben szép lassan a gazdasági érvekre való hivatkozással a németek átvették az irányítást. A többiek pedig a történelmi tapasztalatok alapján hagyták. Ha ezzel tudják szedálni a fritzeket, hát legyen - gondolták. (Politikai érvekkel nem dobálózhattak a germánok, mert akkor azonnal lenyomják őket.) Miközben tehát túlnyerte magát a gazdasági érdekszövetség, a politikai rész weimarizálódott. Üres lózungokon kívül semmire sem telik a legalitásában gyenge, korrupt intézményrendszertől. Ezért ha ez a politikai felépítmény találkozik egy új helyzettel, inkább fel sem fogja annak lényegét, ha pedig valamit kapisgál is belőle, garantáltan rossz választ ad. Mint most ezzel az eurós marhasággal. Amely azért ökörség, mert egy politikai problémára akar gazdasági választ kierőszakolni függetlenül attól, hogy az adott tagállam gazdasága felkészült-e az euró alkalmazására.
Lépjünk egy kicsit vissza az időben. A közép-európai országoknak sokáig a politikai orcáját mutatta az Unió, miközben már akkor is a gazdasági rész volt a lényeg. De amíg mindenki a nagyon demokratikus lózungokra figyelt, kevesebb idő jutott a gazdasági érdekek képviseletére. Így aztán az Unió megkapta a csatlakozó országok nyersanyagait, munkaerejét, piacát, míg azok másfél évtizedes kuncsorgás után demokratikusnak lettek nyilvánítva és ekként bekerülhettek az áhított Európa Házba. Mostanában viszont kiderül, hogy már az alapvetés is rossz. Attól nem lesz valamely állam demokratikus csoda ország, mert az EU tagja. Például míg a nem EU tag Svájcban népszavazást rendeznek arról is, hogy egy közparkban hol legyenek a padok, addig egyes demokratikus billoggal ellátott tagállam polgárainak nincs köze ahhoz, hogy épüljön-e hazájuk sorsát kétszáz évre meghatározó atomerőmű. A szintén nem EU-tag Izlandon lemond a miniszterelnök, mert az apja(!) aláírt egy támogató levelet arról, hogy egy pedofilnak mérsékeljék a büntetését. Egy meg nem nevezett demokratikussá felkent tagállamban azonban az sem probléma, ha a miniszterelnök személyesen kap hétmillió dollárt egy bűnöző elengedéséért. A miniszterelnöki atya pedig naponta ír alá olyan papírokat, amelyből százmilliókkal gazdagodik a közjavakból. A miniszterelnöki vej akárhány lábat növeszt, azon mind megáll a nép pénzéből. A miniszterelnöki stróman külön költségvetési kategória, csak olvasni kell a sorok között. Oszt érdekel valakit? Tehát attól még, hogy valamely állam tagja az Uniónak még nem lesz a demokrácia mintaállama. Csak ezek a demokratikus jogállam bőrébe bújt, ám egyre szaporodó autokratikus tagállamok kezdenek kínosak lenni az EU vezető politikusainak. Kellene valami politikai választ adni erre a kihívásra. De miért pont erre tudnának? Hiszen ha egy illegális migránst nem tudnak hazazsuppolni, miért pont egész országokat tudnának beállítani a sorba? Különösen, hogy az a sor is inkább ökörhugyozásra emlékezet.
Törték hát a fejüket. Juncker reggelire megivott három vödör pezsgőt, de csak nem jött az ihlet. Mutti párás szemmel gondolt a régi szép időkre, amikor a renitenskedő állam vezetőjének fiát elég volt becsomagolni egy szőnyegbe a kezessé váláshoz. A múlt árnyait azonban legyőzték. Macron szintén a daliás idők elmúltán kesereg, amikor a francia elnök megüzente a kisantantnak, hogy egyes területi követelések akár ésszerűek is lehetnek. Ettől valahogy a francia érdek tudott érvényesülni a térségben. Most meg? Végigturnézza a régi csatlósokat, azok meg tesznek rá. Lassacskán az Unió vezetői észreveszik, hogy az EU politikai intézményrendszere alkalmatlan az egységes cselekvésre. Innen jönnek a kétségbeesett pótmegoldások. Elsőként a mag-Európa eszme, amelynek lényege, hogy régi tagállamok továbbra is kizsákmányolják a perifériát azzal, hogy nekik kevesebb jogkört biztosítanak. Mindezt a mélyebb integráció dumával körítve. Aztán rájönnek, hogy ez igen ostoba eszme vala, mert látványosan lógna ki az a bizonyos lóláb. Ekkor lép elő a politikával kevert gazdasági verzió, amely a pénzügyi támogatásokon keresztül akar hatást elérni. Ám erre még a kevés talentummal megáldott futsalrajongó is röhögve válaszolhatja, hogy akkor kevesebb zsozsó fog visszaáramolni a német cégekhez, 'oszt jó napot. Végső kétségbeesésükben kitalálják, hogy hát akkor legyen kötelező az euro.
Micsoda marhaság ez is! Azt gondolják, arany szíveim, hogy a monetáris rendszeren keresztül mozgathatják egy adott tagállam belső viszonyait azt üzenve, hogy ha nem lesztek jók, nem kaptok pénzt. Zseniális! Csak van néhány probléma. Például a svédek sem tagjai az euro övezetnek és nem is biztos, hogy tagok akarnak lenni. Pedig ők nagyon demokratikusak, osztán mégis lemaradnak a Demokrácia Szent Vonatáról. Ciki. Akik meg esetleg félelmükben csatlakoznának, azok gazdaságilag nem mind alkalmasak rá. A bevezetés körüli nehézségek éppen az autokrata irányzatot erősítenék. Szép öntökön lövés, nemdebár? Aztán mi lenne, ha például Magyarországon bevezetnék? A politikai osztály éppen úgy lopna, mint eddig, csak előbb megosztozna az uniós döntéshozókkal. A zemberek meg szívnának. De boldogok lennének, hogy van eurójuk. Mint amiképpen ma is boldog demokraták az EU-tagság miatt.
Ha a stratégiai cél ostobaságát nem nézzük, még ott van a taktikai. Magyarországon máris alakul az euro barátainak tábora. Csupa levitézlett alakkal. Kedvencem a Bokros Laja. Ahol ez a panamai diplomagyár-szökevény megjelenik, arról a tervről pontosan tudható, hogy ennek az országnak sok jót nem jelent. Szegény Lajosról a következő szavak jutnak eszembe (nem feltétlenül ebben a sorrendben): anyád, Lajos, az p.csája. Lali regnálása alatt várták sógoromék az első gyereküket. Közalkalmazottak voltak, alig harmincezer forintos fizetéssel. Ez a Lali szerint olyan gazdaggá tette őket, hogyha nincs az Alkotmánybíróság, nem járt volna nekik a családi pótlék. A havi három forint látható jövedelemből rózsadombi villában tengődő olajszőkítőnek meg járt volna, mert ő Laja szerint szegénynek minősült. Nos, ilyen alakok támogatják az euro bevezetését. Zseniális választás az elrettentéshez.
Itt lenne az ideje, hogy az Uniónak olyan vezetői legyenek, akik alkalmasak az eredeti európai eszmén alapuló kölcsönös előnyökön nyugvó politikai integráció kialakítására. Ebből a politikai kérdéseket gazdasági machinációkkal megoldani akaró szánalmas társaságból viszont elegem van.
Kövess minket Facebookon!
Utolsó kommentek