Nagy buzgalommal figyelem az Index "Ma is tanultam valamit" rovatát, hátha nálam okosabb emberek elmagyarázzák, hogy miért alakult ki köztársasági elnökeinkben az újévi beszéd kényszere. Addig, amíg ennek utánanéznek, megpróbálom magam számára magyarázni ennek a civilizációs rituálénak a feleslegességét szolid javaslattal élve a műfaj megújítására. (Janó elnök persze majd jól rám pirít.)

Először is nézzük meg, ki beszél. Nekünk, magyaroknak az új érában a tartótisztje által egy kistestű rágcsálóról elnevezett bácsi jutott, aki mindig szépen elmondta, amit elé tettek. Őt követte egy másik aranyos tata, aki képes volt kiharapni a pókot a sarokból, motyogásaiból viszont kevés volt érthető. Aztán jött a magyar Horatius Cocles, aki félig mert átmenni egy hídon a magyarság védelme érdekében. Ki is röhögték Európában. Hiába, mi magyarok a magunk módján vagyunk bátrak. A következő viccálamfőre, Plagi bácsira sok szót ne vesztegessünk. És most itt van nekünk Janó elnök, akinek kétség kívül meglévő emberi tisztessége naponta szenved vereséget a NER-rel szemben. De azért szeretjük. Szerencsétlen Janónak kell löknie valami senkit sem érdeklő, ám távolról mégis összefüggőnek látszó mondathalmazt. Nem irigyeljük.

Mert hát kiknek is kell beszélnie? A többség nem nézi a tévét. A Himnusz elhangzása után koccintás, osztán rohanás a tűzijáték beüzemeléséhez. Mások enyhe szalonspiccel vagy merev részegen óbégatják Lakodalmas Lajos vagy a NER-kompatibilissé vált Fásy úr valamelyik slágerét, a fiatalok meg hát... khm. Kit érdekel, mit mond a komolykodó pátosszal beszélő mókus? Inkább nevetséges, ahogy kepeszt szegénykém. Akik véletlenül nézik, azok meg vagy unják, vagy kiröhögik minden szavát, és még jó ha nem szidják el a kedves mamát. Esetleg szurkolnak, hogy a csinos lány elkapja-e legyeket, hiszen annyira hajkurássza őket aranyom. Szóval tényleg nem értem, hogy minek ez az egész semmitmondó hajcihő. Ha a tévék szünetjelet sugároznának, pont ott lennénk, mintha ezt az újévi beszédnek nevezett bullshit-gyűjteményt. Bár az is lehet, hogy valójában szünetjelet sugároznak csak a monoszkóp helyett most ez a dizájn.

Mivel a beszédet már december közepén felveszik, Janó már tudja miről süketelt, az ország értő fele pedig meg tudja tippelni. Játsszunk hát Janó-karattyolóst ezekben a pihentető napokban, találjuk ki a beszédet!

Amiről Janó nem beszélhet: Az egetverő korrupcióról, mert az - Lánczi úrtól tudjuk - maga a Fidesz. Az állami pénzen hízott Viktor közeli oligarchákról, mert azok nincsenek. (Bár most már Lánczi úr szerint mégis vannak, de szigorúan csak külföldi fogyasztásra.) A propagandakormányzás eredménytelenségéről, mert a választások, ugye. A reménytelenségbe bukó országról, mert nyolc éve méltóztatnak kormányozni, elég kínos lenne erről beszélni. Az elvándorlás is kerülendő téma, mert Londonban nem nézik a magyar tévét. (Nyolcvan év után is hat József Attila kissé leporolva: Kitántorgott a világba egymillió emberünk.) Nos, ezekkel nem villog a Janó, pedig lehet, hogy generálna némi nézettséget.

Marad a semmitmondás. Tippeljük meg hány Deák-idézet lesz, jól aláhúzva - megy vele az idő -, hogy Deák a haza bölcse. Szerintem kettő. Annyi kell a nyomaték kedvéért. Aztán a világ vízkészleteiről valami hadova, csipet statisztikai alátámasztással: az nagyon fontos az ittas közönségnek. Egy sor környezetvédelmi aggódás, felmelegedés, sivatagosodás, üvegházhatás, klímavédelem, mind-mind olyan téma, amely annyira közel áll a magyar emberek hétköznapjaihoz, mint ama Makó vitéz Jeruzsálemhez. Lesz aztán egy kevés emberséges mondat, amit a kremlinológusok csócsálhatnak, hogy a Janó most finoman elhatárolódott-e a kormányzati migráncsozástól, meg Sorosozástól vagy sem. Jelentősége nulla. És persze lesz sikersulykolás is, hiszen választási évre fordulunk. Ezzel összefüggésben Janó összevonja szép szemöldökét és felszólítja a pártokat a méltó versengésre. (Kár, hogy Tóni pasa és Kokóssy Árpi nem fogják nézni a műsort, mert a makaói sztriptíz bárban nem fogható a magyar tévé.) Végezetül Janó reményt árul, bár ebben a Viktor mellett csak samesz lehet. De reményárulás kell, az kötelező elem. Már Rákosi elvtárs is intett az arany tojást tojó tyúk levágásától, Janó sem maradhat le. A remény valami ködös összefogásban nyilvánul meg Janónál, ő ezt a motívumot szokta elővenni. Végezetül pedig valami buzdító idézet Széchenyitől, Batthyánytól, István királytól, alapjában tökmindegy, akár a Hófehérkéből is.

Ha a Tipp-mixben lehetne fogadni az újévi beszéd bullshitjeire, valószínűleg lenne értelme ennek az egésznek. A további fejlődés érdekében interaktívvá is válhatna az újévi beszéd. A polgárok beküldenének random témákat, melyre Janó elmondaná az éppen eszébe jutó semmit. Például: Elnök Úr lop a Fidesz? Ööö... Boldog új évet Magyarország! (A Ma is tanultam rovat szerkesztői megemlíthetnék, hogy az újévi beszéd tartalommal való megtöltése szerény blogunknak köszönhető.) Addig viszont csak baráti körben kacagjuk végig Janó erőlködését, miközben időnként valaki felnyerít: Ezt is megmondtam! Az elegem van érzést fordítsuk egy kellemes szórakoztató műsorrá, amelyben Janó elnök játssza - a mi pénzünkből - a felejthetetlen Sas-kabaré főszerepét.

A nagyszobába toppanék... és nem röpült felém senki. Sokan voltunk. Talán azért. A feleségem kollégáival beszélte éppen munkájuk részleteit, életvezetési tanácsot adott a húgának, és egy külföldön élő barátnőjét tájékoztatta a hazai viszonyokról. A lányom a vizsgaidőszak felkészülési rejtelmeit vitatta meg néhány évfolyamtársnőjével, a pasijával szervezte a sítúrát és barinőjével beszélte ki annak pasiját. A fiam a csapattársaival álmodozott a következő meccs taktikájáról, intézte randiját, miközben valami BL-rangadót nézett. A kisebbik fiú gémerkedett, közben osztotta az észt az osztálytársainak, lájkoltak is valamit. Belépőm nem hozta Bóni gróf sikerét, a negyventagú közönség rám sem hederített. Igaz ebből négyen voltak a helyszínen, a többi különböző elektronikus eszközökön keresztül tisztelte meg szerény hajlékomat.

Régen minden jobb volt. Például ismerték a vizitidőt a látogatásokra. Ma 0-24-ben pittyeg a laptop, berreg az okostelcsi, nem lehet előlük elmenekülni, az olyan intim helyek mint hálószoba, wc sem számítanak. Nem ismeretes az alkalmatlan idő fogalma. Akinek amikor eszébe jut, löki a mondandóját, fényképét. Aki meg éppen nem közöl valamit, az lesi a lájkokat az ő közléseire. Korábban a munkáltatók sem zaklatták munkavállalóikat munkaidőn túl. Ha apám elment szabadságra, két hétig azt sem tudták hol van, és nélküle is eldöcögött valahogy a szekér. Pihenhetett senki által sem zavarva. Ma nem gond éjszaka üzeneteket küldeni. (Vannak olyan stréberek, akik valószínűleg már délután bepötyögik irományukat, gépüket viszont úgy állítják be, hogy azt késő éjjel vagy hajnalban küldje el, ezzel bizonyítva, hogy ők mennyit dolgoznak. Az, hogy ez a bizonyítási kényszerből fakadó hülyesége másokat zavarhat, nem foglalkoztatja különösebben.) És természetesen a hétvégére sincs tekintettel senki, a szabadság pedig csak annyit jelent, hogy nyaralása alatt nem a munkahelyen gályázik a szerencsétlen dolgozó.

A fészbúk-generáció számára ez alap, a két világ határán állók viszont csak pislognak a körülöttük tomboló változások hatásainak feldolgozása során. És hiába próbálják elmagyarázni az utánuk jövőknek, hogy ez részben nem természetes, részben kifejezetten veszélyes. Korábban például, ha egy szerelem véget ért, akkor - az in flagranti esetét leszámítva - a felek vagy megbeszélték egymással a dolgot vagy sunnyogtak a másik előtt. Ma a párkapcsolatban élők jó, ha nézik az imádott személy fészbúk oldalát, hogy kapcsolatban van-e még.

Az adatvédelmi veszélyekre ezerszer hívja fel a figyelmet szülő, tanár, szakember: mindhiába. Nekik semmit sem mondanak József Attila nyolcvankét éve papírra vetett sorai: "Számon tarthatják, mit telefonoztam s mikor, miért, kinek. Aktákba irják, miről álmodoztam s azt is, ki érti meg. És nem sejthetem, mikor lesz elég ok előkotorni azt a kartotékot, mely jogom sérti meg." Így aztán sokak döbbenetére egy pedofilgyanús oldal felhívására fiatal lányok százai töltenek fel magukról meztelen képeket valami homályos fesztiváljegy-nyeremény ígéretéért. És nem csak a fészbuk-generáció. A közlési mámorba olyanok is beleesnek, akikről nem is gondolná az ember. Tavaly az orosz titkosszolgálat végzős kadétjai hozták nyilvánosságra jól sikerült afterpartyjuk részleteit. (Röpültek is a dekonspiráció után.) Egyszerűen érthetetlen ez a virtuális világban való létezés kényszere. Aki nincs fenn a fészbukon, az nem létezik. Olvasom, hogy egy általam tökéletesen érdektelen énekesnőnek - valami Selena Gomez - ötmillió követője van. Szegénykém! Jézusnak csak tizenkettő volt. És hol lesz Selena kétezer év múlva?

És van a kütyüknek egy olyan hatásuk is, melyre a napokban csodálkoztam rá, bár meglehet, hogy mások nem olyan bávatagok, mint én, és már rég ismerik a szörnyű jelenséget. A kütyük használatával az emberiség látszólag technikai haladás ért el, valójában viszont megágyaz az új barbárságnak. A kisebbik fiam felvetette, hogy ha visszarepülnénk az időben, akkor a mobiljával mekkora varázsló lenne. Mondtam neki, hogy semekkora, mert a mobilját nem tudná használni fényképezésen kívül semmire, azt is ideig-óráig, mert lemerülne. Az adatátvitel bonyolult átjátszókon, műholdakon keresztül történik, amelyet mondjuk a XVI. században nélkülöztek az emberek. A töltés sem lenne egyszerű, mert az áramtermelés sem volt még az igazi. Mire menne tehát rendkívül okos telefonjával? Nagyjából semmire. Ugyanakkor a kütyüknek hála a korábbi tudás elveszni látszik, hiszen azt kiváltja a kütyü. Fokozatosan elszakadunk a valóságtól, amely azzal jár, hogy egy kütyük nélküli világban nem tudnánk helytállni. A folyamat szemléltetésére egy példa. A nagyanyám még egy mozdulattal elvágta a csirke nyakát, ha enni akartak. Az anyám már halálra szekírozta az apámat, mert megmondta, hogy bontott csirkét hozzon, bontott csirkét, bontott csirkét. A feleségem kizárólag filézett csirkemellet, konyhakészre feldolgozott húsokat készít. A lányom vega, ha húst kell sütnie max. az előre panírozottal hajlandó foglalkozni. Ha holnap egy katasztrófa miatt nem lenne áram, gáz és civilizációnk leépülne, mihez kezdene a fészbuk-generáció? A mostani tudása semmivé lenne, a régire pedig nem támaszkodhat, hiszen az nincs meg neki. Plusz az olyan undi.

Netanjahu miniszterelnök pár éve azzal lepte meg a rá várakozó, kütyüikkel bíbelődő újságírókat, hogy közölte velük: "És ti mind rabszolgák vagytok. A kütyüitek rabszolgái vagytok." Erre persze öntudatosan kiröhögték. Régen a rabszolga tudta, hogy rabszolga. A mai rabszolga kineveti azt, aki szembesíti rabszolga helyzetével. Hatalmi szempontból ennél jobb nem kell, hiszen a szerencsétlen még saját helyzetével sincs tisztában.

A korábbi emberi fejlődés megszakadni látszik, a régebbi generációk időutazásuk esetén fel tudták volna venni a fonalat, tudtak volna hasznos trükköket mutatni az elődöknek. A fészbuk-generációval mintha ez a lehetőség csökkenne. Egy bitcoin-milliárdos mire menne az előbb említett században a bitcoinjaival? Világunk bonyolult lett, melynek egyre inkább csak apró atomjai vagyunk, akik remekül érzik magukat a kütyük biztosította készen kapott életben.

Most azonban el kell indulnom, hogy a karácsonyra megkívánt kütyüket, számítógépes játékokat meghozza a Jézuska. Nagy a családi, társadalmi nyomás, ezért nem okozhatok csalódást. Akkor sem, ha egyébként elegem van ezekből a vacakokból.

A címet olvasva sok nemzeti érzelmű rendes magyar ember elindul a közeli háztartási vegyiáru boltba egy kis biboldószerért, hogy ezt a szerencsétlen sorsú Soros-bérenc bloggert lemossa az internetről. És induljon is, a jó levegőn tett séta hasznos. Közben lehet gondolkodni azon, hogy mi, magyarok egy tömbben élő Stockholm-szindrómásként miért ragaszkodunk annyira a nemzeti eszméhez, amikor ez a marhaság országunk kétharmadának, népünk harmadának elveszítését eredményezte a múltban és a jövője sem túl biztató számunkra.

A nemzeti közösségek léte ma már evidencia - ezért nehéz más közösségi szervező erőt elképzelni -, de az nem volt mindig így, és valószínűleg a jövőben sem biztos, hogy fennmarad. A történelem hajnalán vérségi kötelék alapján szerveződtek a népek, amely egy idő után fikcióvá vált, inkább csak legenda lett az egy őstől való származás. És ez a fikciós jelleg végig is vonul a történelmen. Ahogy növekszik a közösség és egyre bonyolultabbá válik a működés szervezése, úgy válik egyre nehezebbé az összetartozás ideológiájának megteremtése, a máshonnan érkezettek kizárása a gazdasági-politikai jogokból. Látható ez a folyamat a görög poliszoknál éppen úgy, ahogy a folyamatosan bővülő Római Birodalomban. Végül mindenkinek meg kellet adni a polgárjogot, mert nem működött az államszervezet. Az érett középkorig a keresztény valláshoz való tartozás számított összetartó erőnek Európában, aki ezen kívül volt, azt minimum meg kellett keresztelni, ha nem ment - az elhajló eretnek mozgalmak tagjaival együtt (pl. katharok, bogumilok stb.) - ki kellett irtani (pl. poroszok). A reformáció sikeres megjelenésével átmenet alakult ki. Egyfelől még tartotta magát a vallási összetartozás köteléke, de már áttörte a "Cuius regio, eius religio"-elv, amely az uralkodó hatalma alá tartozást ismerte el az adott közösség szervezőerejeként. Ezzel megteremtődött a nemzetekre alapuló rend előszobája. Mivel a francia forradalomban eltiporták a gyalázatost, és kinyírták a királyukat, új szervező erő után kellett nézni. Ez volt a francia nemzet. Amely nem létezett. Sokszor kellett lecsapnia a guillotinenak oxitán, provanszál, aquitán, breton, burgund, elszászi stb. területeken, hogy ezek a népek rájöjjenek, hogy akkor ők franciák.  A mozgalom elindult Európában ahol sok szép kulturális eredmény, és rengeteg emberi szenvedés árán tartja magát a mai napig. Látszik azonban, hogy a benne rejlő történelmi felhajtó erő gyengül, egyre inkább kiüresedik.

Nemzeti körökben szokás a háttérhatalmakat és a globalizmust képviselő multicégeket felelőssé tenni a folyamatért. Háttérhatalommal nem találkoztam, róluk nem tudok mit mondani. A multicégek hozzáállása racionális, hiszen az egységes piacon egyszerűbb előállítani termékeket, nyújtani szolgáltatásokat és kereskedni. Cégen belül pedig a munka hatékonyságának rovására megy, ha egy francia és egy német (kínai-japán, magyar-tót, amerikai-mexikói stb.) történelmi sérelmek miatt nem hajlandó együttműködni. Ők tehát a méreteiben nagyobb közösségi szervezőerőben hisznek, ez lenne a multikulti. A nemzetiek - tagadván ezt a gondolkodást - ellenállnak. Úgy vannak ezzel, mint az a római, aki látta letűnni az általa joggal csodásnak vélt Birodalmat a helyébe lépő barbár hordákkal. És igaza volt. De néhány évszázaddal később ezeknek a barbár hordáknak az utódai hozták létre - őrizvén a görög-római előzményekből is - azt az európai kultúrát, amelyet ma ismerünk.

Vannak azonban a nemzeti gondolatnak egyéb erodálói is, amelyekre viszont az elkötelezettek kevésbé figyelnek. Sok "nemzet" úgy lett összetákolva a nagy rohanásban. Ezek egy része mára szétesett. Sem csehszlovák, sem délszláv nemzet nincs már, pedig mekkora reményekkel indultak. Más "nemzetek" vegetálnak. Például a belga, amelyhez csak a királyi család és Kohn bácsi tartozik. A katalánok, baszkok - alkalmanként az andalúzok - úgy érzik, hogy ők nem spanyolok, mennének. A lombardok szintén nem érzik olasznak magukat, önállóságot szeretnének. A skótok épphogy britek maradtak. Tehát a korábban kialakult nemzetek sem mind olyan egységesek, mint az messziről látszik. Ugyanakkor a leválási folyamataik megítélésében tetten érhető az EU szokásos farizeus hozzáállása, amely a közös piacról való kizárással fenyegetőzik. Tehát az a nemzetek feletti szervezet védi az összetákolt nemzeteket, amelyik egyébként minden fórumon a nemzeti rendszerek lebontásának szükségességét hangsúlyozza az egységes Európa érdekében. Agyrém.

És van a nemzeti eszme züllesztőinek egy jól titkolt köre. Nem, nem a Soros. A nemzeti elit, amely a szemünk láttára alakul át globális elitté. A mi pénzünkből. Közben szépen hizlalt lózungokkal eteti az erre fogékonyakat, hogy aztán elvigye saját pénzét az adott országból egy offshore paradicsomba. Ezzel fejezve ki, hogy nem vállal sorközösséget polgáraival, akiknek marad a maszlag. Időnként felfeslik a titok fátyla, aztán megy minden tovább. Pedig a veszély nagyobb, mint elsőre látszik. Az pénzmosásos offshore technikát bűnözők találták ki, hogy drogkereskedelemből, prostitúcióból, védelmi pénzekből stb. származó jövedelmeiket eltitkolják, offshore vállalatok segítségével tisztára mossák. Aztán erre a technikára rácuppantak a nemzeti elitek is. Ők általában korrupciós pénzeiket, adócsalásaikat - óh pardon: adóoptimalizálásukat - fedezik ezzel a módszerrel. Tehát összenő, ami összetartozik. Melyik nemzeti politikus fogja bezárni az offshorozás kapuit a bűnözők elől, ha ő is igénybe veszi a szolgáltatást?

Jó tíz éve a német elit bukott le ezzel, amikor svájci és luxemburgi adatok kerültek az adóhivatal birtokába. A ciprusi pénzügyi válság idején sokan reszkettek Budapesten is. Nemrég a Panama-iratok nyilvánosságra hozatala borzolta a kedélyeket, most jött az újabb adag. Ezekből látszik, hogy a helyi - nemzetinek mondott - elit miképp veri át saját nemzetét. Hamilton Lajosnak jóformán hetente szól az angol himnusz. A jó brit polgár, dagadó kebellel nézi az ő Lajosukat, veszi az általa reklámozott portékát. Osztán Lajos a rajtuk megkeresett pénz után nem otthon adózik. Mert sokallja. Vesz egy huszonhét millió dollárba kerülő magángépet, de az ÁFÁ-t nem a birka brit közösség kapja. Az angol királyi család sem különb. Vígan éldegélnek a hülye angolok, angol hülyék pénzéből, de vállalkozásaik adója nem a közös költségvetést gyarapítja. Külön tréfás, hogy az amerikai kormány egyik tagja és Putyin úr egyik veje kedélyesen seftel egymással közös cégükön keresztül, miközben odahaza mindegyik nyomatja a nemzeti dumát és vetíti az ellenségképet. A magyar viszonyok dettó. A miniszterelnök nem tud elszámolni titkos svájci útjaival, és Szingapúrba sem azért ugrott ki, mert nem volt kiről elnevezni egy orchideát. "Nem stróman" Lőrinc külföldi jachtjáról, luxusnyaralóiról sem szól valamiért a nagyon nemzeti közszolgálati híradó. Vajna úr sem itthon adózik egy rakás közpénzből kistafírozott vállalkozása után, de szavakban nagyon nemzeti. Tóni pasa lakása  addig tágult, amíg összeért egy Zug kantonban található villával, még ha az valami stróman nevén fityeg is. Apropó Zug: a magyarnak nevezett elit sok tagjának van arrafelé néhány százmilliót érő villácskája, amelyet magyarokon megkeresett (?) pénzből vásároltak. Egy városi legenda szerint a borzasztóan nemzeti - meg polgári is! - párt két prominense futott össze pénzügyeinek intézése közben egy dubaji bankban véletlenül rácsodálkozva a másikra. Sorolhatnánk még, példa rengeteg van. Az egész pedig összeáll azon logika mentén, hogy a nemzetinek nevezett - valójában már globális elitként működő - elitek simán átverik saját nemzetük polgárait, miközben etetik őket az egyre avíttabbá váló nemzeti összetartozásról szóló mesével.

A nemzeti eszme úgy tűnik, kétszázharminc év után szép lassan kimúlik, hogy átadja helyét valami másnak. Ez a más pedig valószínűleg a pénz lesz. Hogy is fogalmazzák meg az alapigazságot az Én a vízilovakkal vagyok című alkotásban? "Ide beengednek négereket? - Uram, hiszen a világ nem feketékre és fehérekre oszlik, hanem szegényekre és gazdagokra." A nemzeti elitek már tudják ezt a tanulságot, ezért őrült tempóban zsákolják a hazai közönségüktől beszedhető pénzt. A nemzeti eszmét csócsálók pedig meg fogják tanulni nemsokára. Addig viszont rágják nyugodtan a nemzeti boltban vásárolt nemzeti gittet. Ha nekik nincs elegük belőle...

A politikai reklámokkal most nem foglalkozunk, hiszen az nem is reklám, hanem propaganda. Személy szerint nem kedvelem a Sorost, de mumusként való ábrázolásával kissé túllőttek a célon. (Csodálom, hogy a remek üzletember hírében álló Soros nem vette észre a piaci rést, mivel - másik hazánk Ámerikába szakadt fiától(leányától), Gábor Zsazsától tudjuk - a negatív reklám is reklám. Soros a Kormány által bevezetett márkanevével bármit eladhatna Magyarországon és jól meggazdagodhatna.) Maradjunk azonban a gazdasági reklámoknál. Azt hihetnénk, hogy komoly cégek, profi alkotókkal nem csinálnak marhaságot, aztán de. Nem akarják, ám remek szórakozást nyújtanak a hosszúra nyúlt téli estéken idiotizmusukkal.

5.  Ariel reklám: Mosóport nehéz reklámozni, hiszen már mindent elmondtak erről a termékről, még az intelligenciáját is dicsérték egy időben. Az Ariel sem tud újat mondani, így a hülyeséget népszerűsít. Áll vagy harminc ember a mosógépe előtt, egy nő ugrál, a mosógépekből zöld füst száll fel. Van valami szöveg is, de erősen felejthető. Csak azt nem lehet tudni, hogy ezek alapján miért pont Arielt kell venni. A Persilből nem jön zöld füst? A Tomi használata esetén is kell ugrálni a mosógép előtt, vagy ez csak Ariel esetén kötelező valami újra gondolt esőtáncként? Rejtély, hogy ezzel mit akartak az alkotók. A reklámköltség eldurrantásán túl persze.

4. Béres reklám: Tipikusan hülye reklám, mert senki sem meri megmondani a főnöknek, hogy nem kellene személyesen rontani a cég renoméját. Így aztán a Béres Zrt. alkalmazottai gratulálva lapogatják vállát az önjelölt Oscar-díjasnak, a spotot készítők boldogan teszik el a megrendelőtől kapott zsét, a családtagok pedig biztatják aput. És senki sem veszi a bátorságot, hogy megmondja: Ez gyenge volt öreg, nem kellene égetned magad. Kezdődik azzal, hogy valaki szépen fényképezett események előtt óvodás intonálással Coelho-bölcsességeket szavalva osztja az észt. Aztán előjön a hang gazdája, maga Béres úr, és továbbra is ovis szinten, remegő fejjel mond még néhányat. Közben leül egy ízlésesen terített asztalhoz, ahol a fater családi csodálása zajlik a továbbiakban. Milyen szép ember, meg okos, meg tőle kapjuk az apanázst! Hallgassuk hát a hülyeségeit! És hallgatják. Ha neki ez kell. Nem is lenne baj, ha megmaradna családi körben a Dolgozó Fater-imádat, de minek ebbe bevonni a nagyérdeműt? Ettől a reklámtól senki sem fog több Béres terméket vásárolni, viszont sokat elárul a cégtulajról. Olyan tulajdonságokat - öntelt, hiú, okoskodó -, amelyeket valószínűleg nem szeretett volna közreadni.

3. Nivea reklám: Itt a közelgő karácsonyra tekintettel akartak valamit mondani a család fontosságáról, de elképesztő ökörségbe csapott át az igyekezet. Egy több generációs család elegánsan kiöltözve nagyon örül. Ez abból látható, hogy mindenki vigyorog, mint pék kutyája a kiflire. Aztán egymás iránti szeretetüket úgy fejezik ki, hogy random összekenik egymást Nivea krémmel. Ehhez a művelethez mindegyik tart magánál egy vödörnyi Niveát. Ezen kedélyes cselekedet után még jobban örülnek, noha orcájukon, mint félelem sápad el a Nivea. Talány, hogy ezt a komplett családi idiotizmust kinek szánták.

2. Linex reklám: Megkopogtatja a képernyőt egy fehér kezeslábasba öltözött csinos hölgy, és legnagyobb meglepetésemre bejelenti, hogy ő a bélflórám fontos összetevője. Na, vazze! Ha ilyen nők vannak a bélflórámban, azonnal törlöm magam a Tinderről meg a Puncsról! Elég átvizsgálni ürítés után a salakot és kiválasztani belőle a nekem tetsző Bél Flórát, aztán hajrá! Van még lejjebb? Sajnálom szegény színésznőt is. Mit ír a CV-jébe? Játszottam Bél Flórát a Linex reklámban?

1. Cofidis reklám: Hát ez über ciki. Egy Lúzer utazik haza a családjához karácsony napján, visz a gyereknek egy plüss kutyát. Már az is kínos, hogy Lúzer nem készül fel a karácsonyra és az uccsó pillanatban tudja le a gyereket egy tucatvacakkal. Pedig az alámondás szerint ő mindent megad a családjának. (Talán nem kellene ezt a genetikai állományt felelőtlenül örökítgetni.) Közben szépséges felesége várja otthon. Lúzer viszont elalszik, és mivel az utolsó minutumban ugrik le a vonatról, az ajándék kutya fenn marad. Baktat haza a mi Lúzerünk, ajándék nélkül. Már látjuk magunk előtt Lúzer gyerek sírásra görbült száját az üres karácsonyfa alatt. Meg ahogy Lúzerné elé b...ssza a karácsonyi vacsorát: Ne', zabálj vazze! Szinte velük sírunk mi is. Ám ekkor - deus ex machina! (mégiscsak karácsony van) - Lúzer észrevesz egy valódi kutyát az egyik autó alatt. Boldogan hóna alá csapja és megvan az ajándék! (Az, hogy esetleg más családnak éppen hiányzik az ellógott házi kedvenc karácsonykor, az alkotókat nem foglalkoztatja.) Lúzer hazaér a lopott jószággal, és felesége enyhe fejcsóválása mellett a gyerek mosolyogva öleli Jézuskától kapott ajándékát. (Egy másik gyerek meg sír, mert neki Jézuska elvitte kis barátját. De Lúzeréket ez nem hatja meg. Nem lehet mindenhol win-win szitu. Persze később esetleg néznek nagyot, ha beállít a valódi gazdi a kutya fülébe ültetett chip alapján. Ám hol van az még, karácsonykor örülnek Lúzerék.) A Cofidisről sokat elmond saját rekláma. Ügyfeleit tapló lúzernek tekinti, akik ha már hülyék, legalább lopnak. Megoldják okosba. Karácsonykor is.

Ezt a sok bornírtságot azért engedik ránk a cégek, mert valaki bemagyarázta nekik, hogy a portéka eladása nem elég, valamit mondaniuk is kell a világról. Csak akinek nincs mondanivalója, annak üressége sületlenségbe csap át. Mi viszont ne elégedetlenkedjünk a fenti - és egyéb itt fel nem sorolt - reklámok ostobaságain, hanem nevetve nézzük, ahogy nagy igyekezetükben hülyét csinálnak magukból és ügyfélkörükből.

Nézem a Búking hirdetését, amelyben a fogyasztókat erősen megtévesztő állításként elhangzik, hogy akár/legtöbbször ingyen is lemondhatók a Búkingon foglalt szállások. A megtévesztés az "akár/legtöbbször" szóban keresendő. A látszat az, hogy ingyenesen lemondható, de valójában a fene tudja. Akkor meg miért hazudik a Búking? Persze pénzért. Csak a magyar fogyasztóvédelmi hatóságok miért hagyják, hogy a Búking megtévessze a magyar fogyasztókat?

Nem reprezentatív felmérésem alapján sajnos ez történik. Ismerősi, baráti körben sokan panaszkodnak a Búkingra. Egyik ismerősünk itáliai nyaralását tette még kalandosabbá a Búkingon lefoglalt szállás. Megérkeztek, meglátták, némi hajcihő után továbbmentek.  Egy másik család Londonban járt rosszul. A lefoglalt szállás nyirkosság és olajfesték szagától bűzlő hányadék volt. Nekik sem pénzük, sem kedvük nem volt változtatni, megaludtak arra a néhány napra a szállásnak eladott putriban. Ezt a történetet hallva egy másik család is érdeklődve kérdezte, hogy nem ugyanarról a szállodáról van-e szó, mert ők pontosan így jártak. De aztán tisztázták, hogy nem, az ő londoni kalandjuk egy másik garniszállóhoz kötődik. Azt hiszem tanulságos, hát elmesélem.

Hőseink megérkeztek a csodás Londonba és taxival a megadott címre vitették magukat. (Valami Palace Court Hotel, kerüljék nagy ívben.)  Kissé gyanús volt nekik a környék, mert a taxi egy hajléktalanszálló előtt tette ki őket. A jólelkű szociális munkás kedvesen közölte, hogy a "szálloda" nyolcvan méterrel arrébb található. Nosza, elügettek hát oda. Lett is meglepi! A recepció egy pult vala, a húsz négyzetméteres előtérben pajkos pakik idézték fel a mindig nyüzsgő Iszlámábád hangulatát, mint kiderült azért, mert ott volt wifi a környéken. A pult mögött  - akcentusa és kinézete alapján - orosz srác ücsörgött, udvarias egykedvűséggel hazudozva a vendégeknek. Akik döbbenten nézték lefoglalt szállásuk helyszínét. Orrukat nekik is megcsapta a nyirkosságot leplezni próbáló olajfesték bukéja. Az igazi ámulat a szobában várta őket, amely annyira büdös volt, hogy nyitott ablak mellett is alig lehetett kibírni. Dohszag árad mind a tizenkét négyzetméterből, ágyból, falból egyaránt. Tévé valami Junosztyra emlékeztető harminc centis ócskaság a falon, wifi nuku. Turistáink undorító szarnak írták le az egész szállodának nevezett trágyadombot.

Mivel londoni útjukat nem akarták ilyen pudvás helyen tölteni, néztek egy másik szállodát és közölték az orosz csávóval, hogy akkor ők innen el. Ruszki gyerek megértően bólogat, valamit matat a foglaláson, közli, hogy akkor mondják le, semmi gond. A történet ezen részén megkérdeztem kárvallott ismerősömet, hogy ugye az megvan neki, hogy mi magyarok arra használjuk a nyelvet, hogy kifejezzük a gondolatainkat, az orosz meg arra, hogy elrejtse. Magyarán a szocializmusban született és felnőtt ember tudja, hogy az orosz hazudik. Az orosz mindig hazudik. Ők megfizették ennek a tudásnak az ötszáz fontos tanuló pénzét, mert alig mentek párszáz métert az új szállás felé, midőn megpittyent a telefon. Az egész szállásköltséget levonta a Búking! Na persze rongyoltak vissza, hogy akkor ezt most így hogy? Ruszki csávó vonogatta a vállát, hogy hát a Búking, ő nem tud mit tenni, forduljanak a Búkinghoz. Átmentek hát a Búking oldaláról lenézett másik -. egyébként kiváló - szállodába, rámutattak a recepción, hogy ez a szoba kellene nekik, kifizették, becuccoltak, és a londoni látványosságok nézegetése mellett elkezdtek európai fogyasztóként panaszt tenni Búkingéknál. És ekkor megtapasztalták, hogy a mongol-bizánci orosz és a nagyon európai holland egy kutya, ha fogyasztót kell kopasztani.

Búking először udvariasan terelt, hátha sikerül lerázni őket. Az átutalást intéző bank alkalmazottja csak legyintett a Búking hallatán annyi a panasz a csalárd lehúzásokra ellenük. Aztán mikor a panaszos nem tágított, a Búking hazudozott arról, hogy ő nem felel a szállodákért, akik saját rendjük szerint kezelik a lemondott foglalásokat. Ezért mondhatjuk nagy biztonsággal, hogy a Búking hazudik, amikor ingyenes lemondást reklámoz, hiszen nem tájékoztatja fogyasztóit erről a tényről. (A történet valóságáról a bemutatott papírok alapján magam is meggyőződtem. És ekkor rábukkantam még egy Búking hazugságra: a Palace Court még mindig azzal hirdeti magát a Búking oldalán, hogy nála ingyenes a lemondás, akkor mit rizsázik ez a holland lenyúló bagázs.)

Becsapott magyarjaink nem fogják feladni. Stratégiájuk nem csak a nekik okozott kár megtérítésére irányul, hanem arra is, hogy a rendelkezésre álló fogyasztóvédelmi fórumokon felhívják a figyelmet a Búking fogyasztókat megkárosító gyakorlatára. Talán mások nem járnak úgy, mint ők. Kiderítették például, hogy a Búking megszegett egy sor fogyasztóvédelmi szabályt, így mennek tovább. Sok sikert kívánunk nekik!

Amilyet kinézel:

Amit valójában kapsz:

Hanem lenne más megoldás is. Egyfelől a magyar fogyasztóvédelmi hatóságok körmére nézhetnének ennek becsapásra alapozó holland kókler kócerájnak. Ha volt erő egy furcsa hátterű magyarkodó sörös cég miatt beavatkozni a piaci viszonyokba - finoman szólva kétséges eredménnyel -, akkor a Búking esetében nyitva van az aranykapu. A fogyasztóvédelem az EU-n belül kiemelten kezelt terület, ahol az "európai értékek" maximális tiszteletben tartásával lehet széjjel szívatni a nem kívánt cégeket. A Búking pedig - mindaddig, amíg nem vált fogyasztóbarát gondolkodásra - veszélyt jelent a magyar fogyasztókra, tehát: Hajrá Lázár János!

A másik megoldás piaci alapú, amelyre önkéntelenül rájöttek a büdös szállóról menekülő magyarjaink. Használjuk a Búkingot, de ne legyen belőlünk haszna a cégnek. Nézzük ki a kívánt szállást, és vegyük fel velük közvetlenül a kapcsolatot. Így pontosan tisztázni lehet a feltételeket. És az sem igaz, hogy a Búkingon olcsóbb, hiszen a pórul jártak pont azért az összegért vettek ki szobát a másik szállodában, amennyiért a Búking honlapján szerepelt. Sőt, a Búking kiiktatásával olcsóbban is lehet foglalni, mert nem kell kiperkálni a szálloda által a Búkingnak fizetett jutalékot, amit végső soron úgyis a fogyasztó fizet, mert a Búking beépíti az általa kínált árba. Ha ez a gyakorlat európai szinten általánossá válik, Búkingos barátaink lehúzhatják a rolót megtanulva, hogy nem verjük át azokat, akikből élünk.

Előre hát a fogyasztóvédelmi úton, mert a fogyasztóit becsapó, probléma esetén cserbenhagyó, lehúzó, reklámjaiban nyilvánvalóan hazudozó Búkingból elég sokaknak van elege.

Pár hete egy dolgos hétköznapon egy tárgyalás alaposan elhúzódott, volt már fél három mire véget ért. (Sajnos a résztvevők között előfordult néhány államtitkár, akik tele gatyával játszották az eszüket és az bizony sok idő.) A környék egyik boltjába tértem be életmentő célú pogácsabeszerzésre, mivel hamarosan kezdődött a következő megbeszélés. A pénztárhoz fordulás során egy idős hölgyet engedtem magam elé. Nem lett volna kötelező, mert egy ütemmel előbbre voltam nála, az ő kosara tele pakolva, míg az enyémben harminc deka pogi szerénykedett. Minden mellettem szólt tehát, az vethette volna rám az első követ, aki talál egyet ott nagy hirtelen. Csak egy valami volt ellenem: az elemi udvariasság az idősekkel szemben. A szemem kopogását elnyomva kedvesen intettem a néninek, hogy álljon elém. Megtette. Eszébe sem jutott, hogy látva kevés motyómat lemondjon a lehetőségről. Az előttünk lévő két polgártárssal a pénztáros viszonylag gyorsan végzett, jött az idős hölgy. Kosarából kipakolta az árut, majd a beütött portékát kezdte elrakodni. Fizetéskor pedig előhúzta bankkártyáját és a pénztáros felé nyújtotta. Aki fejét csóválva rámutatott a másfél méteres táblára, amely elég látványosan hívta fel a figyelmet arra, hogy ennél a pénztárnál kizárólag készpénzzel lehet fizetni. Az idős hölgy viszont megbántott mosollyal közölte, hogy neki csak bankkártyája van, kp-t nem tart magánál. Nem tudom orvosilag lehetséges-e, de a vércukrom a pincében, a vérnyomásom az egekben járt. És az idős hölgy is átváltozott nálam vén hülye nyuggerré. Mivel már cuccait beütötték, a szomszéd pénztárossal való bonyolult egyeztetés eredményeként vagy nyolc-tíz perc kellett a sorra kerülésemhez. A várakozás közben vertem a fejem a képzeletbeli falba, mert ha nem engedem el a dementált nyanyát, megspórolhattam volna a hülyesége miatt egy csomó időt, hiszen így is futtában kell falatoznom az életmentő pogimat. De nem! Nekem kellett az ostoba udvariasságommal helyzetbe hoznom egy vén idiótát, aki képes volt két pénztár dolgozóját, plusz a főpénztárost és egy rakás várakozó vevőt lekötni. Mikor a pénztárosok végeztek a probléma megoldásával, az öreglány duzzogva távozott. Én pedig elkezdtem figyelni, hogy egyedi esetről van-e szó vagy valami generációs problémáról. Azt veszem észre, hogy az utóbbi.

Buszra várok, szegény idős nénit előre engedem megint. Aztán elszenvedem az újabb figyelmesség árát. A vén spiné ugyanis amilyen serényen tolakszik elém, olyan csigalassúsággal cuccol fel. Aztán leül az első ülésre. A banyatankját viszont körültekintő ügyességgel teszi maga mellé, így attól senki sem fér el. A kerülgetők szólnak neki, hogy tán húzná be. Erre felháborodik.

Posta. Mindenki várja, hogy a sorszáma szerint szólítsák. Idős úr odabóklászik a pénztároshoz és tuszkolja a csekkjét. A pénztáros hölgy próbálja neki magyarázni, hogy számot kellene húznia, de a vénember nem akarja megérteni, csontos kezeivel a pénztáros hölgy orra előtt hadonászik. Aki a: "Hagyd rá előbb szabadulsz!" - elvet alkalmazva elveszi tőle a csekkeket. A vén hülye pedig diadalma teljében bonvivánná változva hosszú percekig tartja fel a szabálykövetőket. Szép lassan kikeresi a pénzét, érdeklődve kérdezget, anekdotázik, valamit magyaráz. Valaki félhangosan javaslatot tesz a postai szabályzat megváltoztatására, hogy akkor nem érkezési, hanem elhalálozási sorrendben kellene szólítani az ügyfeleket. Erre az öregember megsértődik.

A következő eset egy villamospótló busz. A sofőr éppen elhaladna a megálló mellett, mert nem áll benn senki, amikor észreveszi, hogy egy idős néni erősen próbálkozik a megállóba érni. Ő is udvarias, megáll. Na, eddig tartott a vénasszony iparkodása. Mintha a lassított felvételt nézne a busz közönsége, a tizenkét métert perceknek tűnő piszmogással abszolválja. Magamban közvetítem Vitray Tamás hangján "Gyere Egérke, gyere kicsi lány!" - várva a célba csapás örömét. Ám ez még kevés, mert amint eléri a buszt, még lentről elkezd problémázni. A buszsofőr láthatóan szintén bánja már előzékenységét, látszik rajta, hogy legközelebb, ha meglát egy idős embert, inkább belelép a gázba, mintsem megálljon.

És ez a néhány példa az elmúlt alig két hét termése.  Miért van az, hogy az idős emberek - minél idősebbek annál inkább - visszaélnek a fiatalabb generációk figyelmességével? Persze most majd jönnek a sértődött hozzászólások az idősek iránti kötelező tiszteletről, meg arról, hogy ők már megdolgoztak mindenért stb.. Azt hiszem éppen ezért nem indokolható az az önzőség, a mások iránti érzéketlenség, amit az idősektől tapasztalhatunk.

Ugyanakkor a kormányzati kommunikáció nagyon jól rájátszik erre a beszűkülő tudatú, rövidtávú önérdek érvényesítésen kívül semmit figyelembe nem vevő gondolkodásra. Nem véletlen, hogy szeretett Viktorunk olyan népszerű ebben a társadalmi közegben. Csak éppen az ország fog rosszul járni a gerontokrata társadalommal. Pláne, ha a kleptokraták uralmát dúcolják alá a semmire és senkire tekintettel nem lévő öregek.  

Várom továbbá a személyes megszólítást is, hogy: Majd ha te leszel nyugdíjas, majd akkor pofázzál, koma. Lehet, hogy van igazság a felvetésben. (Bár a mi generációnk már nem kap nyugdíjat.) Védekezésképpen csak annyit mondhatok: bizonyára elegem lesz magamból, ha még egyáltalán érdekel.