Mostanában ha egy politikust valami gazságon érnek, rögtön azzal védekezik, hogy a cselekedete magánügy, ahhoz a választópolgároknak semmi köze. Nyilvánvaló, hogy ez a fennhéjazó magatartás elítélendő, ha azonban a mögötte meghúzódó ideológiára is rápillantunk, a szörnyülködés mellett a NER prosztósága is feltárul.

Az egész a távoli múltban kezdődött, midőn a Teremtő egy későbbiekben Semjén Zsolt nevet kapó egyedet kevés - rendkívül kevés - talentummal felruházva szalajtott neki a világnak. Zsoltinak - szegénynek - ezért nem is sikerült rendes iskolát végeznie, csak valami teológiai vacakot. Na mármost a teológia több szempontból is a teljesen értelmetlen stúdiumok közé tartozik, hiszen Ésaiás próféta megírta: "Mert nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti útaitok az én útaim, így szól az Úr!". Erre erősített rá Pál apostol: "Mily kifürkészhetetlenek szándékai, mily megfoghatatlanok útjai!" Akkor meg minek bosszantani az Urat azzal, hogy megmondjuk, mit gondol? Társadalmi szempontból pedig fejezetten káros, ha a szellemi maszturbáció termékeit a társadalmi folyamatokra próbálják meg alkalmazni. Mint tette ezt Semjén úr, aki sajnos csak ezt tanulta, így – midőn megszorult - ebből tudott meríteni.

Zsoltink ugyanis kellemetlen helyzetbe került, amikor kiderült, hogy évente milliós összegekért vadászgat, amely nem nagyon jön ki törvényes jövedelméből. (És akkor még az a kérdés különösebben nem lett megválaszolva, hogy az önként, kéjjel, pénzért ölés a jó keresztény vagy a pszichopata jellemzője-e.) Zsolti - aki hangsúlyozandó, hogy szerény képességű - erre azt válaszolta okosan, hogy barátai fizették a mulatságot. Ezzel maga vonta be magát a korrupt politikusok körébe. De ezért ne nevezzük őt hülyének. Amikor pedig szembesítették azzal, hogy ez bizony tankönyv szerinti korrupció, Zsolti visszanyúlt a teológián hallottakhoz analógiáért, és azt mondta, hogy két Zsolti van: egy politikus Zsolti, aki nem vadászik miközben politikus, és egy magánember Zsolti, aki nem politikus, miközben vadászik. Tehát, ragyogott fel az imbecillisekre jellemző mosoly az ő orcáján, nem is lehet korrupt, hiszen a vadászatokat nem politikusi minőségében, hanem magánemberi minőségében perkálták ki helyette. (Valahol mind Semjén úr, mind az átlag választópolgár sajnálhatja, hogy Zsolti politikusként nem vadászik, mert annyi ritka nagy állatot, amilyeneket a Parlamentben vagy pártrendezvényeken lőhetne, sehol sem talál.)

Ez a magyarázat hajaz - Zsolti becsípődése a teológiai időkből - arra a kérdésre, hogy miképp áll Isten az ember által elkövetett bűnökhöz. Egyik teológiai okosodás szerint Isten nem szűnik meg szeretni az embert, csak a bűnt ítéli el. Olyan ez, mint amikor a Legyetek jók, ha tudtok című filmben Néri Szent Fülöp leken egy sallert azzal, hogy az ördögnek adta. Zárt lufihámozói körökben ez csodás világ magyarázat, társadalmi szempontból viszont tarthatatlan. Gondoljunk bele, a badacsonyi gyilkosságot elkövető rejtett tartalékok e tétel alapján védekezhetnek azzal, hogy csak a bűnt ítélje el a bíróság, és dutyiba is menjen a bűn, ők meg sietnek haza, mert kihűl a vacsora. Nagyjából az egész büntetőjogi rendszert ki kellene dobni, ha teret adnánk ennek a hülyeségnek. Zsoltinak azonban nincs ennyi belátási képessége, simán hivatkozási alapnak tekinti korrupt helyzetének védelmére.

Népi felháborodás esetén Zsolti megírhatta volna nagy sikerű "Találkozásom a szívlapáttal" című kesergőjét, ám a magyar társadalom a választás során elfogadta Zsolti bölcselkedését, amely így szerény elméjében megerősítést nyert. Mi több, terjed! Azóta a jogalkotás sáncai mögül erősítik a magánélet sérthetetlenségét, amiről nem akarnak beszélni, az magánügy. Senkinek semmi köze hozzá. És a magyar társadalom annyira béna, hogy eltűri. Senki sem teszi fel azt a kérdést, hogy ha ennyire fontos a magánélet, akkor miért mennek politikusnak, állami vezetőnek? Kényszeríti őket valaki erre a sanyarú pályára? Hiszen a csirkebontóban tárt karokkal várják a magánéletét féltve őrző munkaerőt.

Persze van okuk félteni a magánéletüket, mert az annyira nincs összhangban a hirdetett ideológiával, hogy megismerése esetén még a birkák is odahagynák a tábort. Szegény plebejus Viktor lányának is alig futja egy tizenkét milkós órára. De ez magánügy, nincs itt semmi látnivaló! Szegény államtitkár asszony kiposztolja, hogy milliós tandíjú oskolába járatja gyermekeit, miközben az állami iskolák nagyszerűségét ecseteli. Aztán a felháborodás láttán közli, hogy ez magánügy. Ugyanez az államtitkár asszony korábban ledobta a textilt egy férfi magazinnak. A képek ízlésesek, a hölgy szép vala. Nincs is probléma - "fiatal voltam, kellett a pénz" -, de felszólalásaiban ne hintse a keresztény erkölcs magvait, miközben az egész cserkészcsapat a képére hinti a magvait.

Kásler miniszter úr nagyon magyar. A magyarság iránti önzetlenségéből fakadóan bizonyára mindig karakánul visszautasította a hálapénzipar lealacsonyítását. Csak akkor közalkalmazottként miből tellett a fia magán iskolában való palléroztatására? És a közoktatásért felelős miniszterként hogy lehet, hogy unokái magánsuliba járnak? Magánügy ez is. Hát hogyne. És naná, hogy az is magánügy, hogy a közel negyven éve nyugdíjas Kósa mamának miből telik többszázmilliós sertéshizlaldára, hiszen tudjuk: "Édesanyám nem strómanja senkinek se". I tak dalse, ahogy művelt román mondja.

Sorolhatnánk a példákat napestig erről a magánügyes politikus gárdáról, akik 2010-ben azzal nyerték el a zemberek bizalmát, hogy véget vetnek a magánügyeknek a közjóért. Aztán most menekülnének a közvélemény, magyar polgártársaik elől szánalmas ideológiákat gyártva gyarlóságukhoz. Elegem van belőlük, miközben tudom, hogy önmaguk elől úgysem menekülhetnek.

Szomorúan vette tudomásul az ország népe a letaglózó hírt, hogy Dzsudzsák Balázs - a maga módján sikeres magyar világsztár focista - nem kell a kutyának sem. Csapat nélkül maradt szegény, és úgy néz ki, annyira megkopott, hogy már pénzmosásra sem használható.

Mit lehet ilyenkor tenni? Különösen egy olyan focista esetében, akit korszakos Viktor úgy ugrált körül egy véletlen találkozás alkalmával, mint nyolcéves kisfiú a tsz-traktorost. (Viktornál csak Zimány doktornő imádta jobban Balázst kecóvásárlás előtt.) Viktor kínosan esett ki miniszterelnöki szerepéből, ahogy próbálta hazacsábítgatni a találkozástól és a leplezetlen rajongástól meglepett Dzsudzsákot. Aztán Viktor a konvojával érkező egyiptomi elnököt is bevonta a bájolgásba valami olyan felhanggal, hogy ez itt a legnagyobb magyar focista, aki a köcsög araboknál rúgja a labdát. A felvételek szerint al-Sziszi azt hiszi, nem jól hall, és kis híja, hogy hadat nem üzen ott a Kempinski előtt Magyarországnak. Aztán látja az eufóriában fetrengő Viktort, és a magyar miniszterelnökön röhögve kíséretével bevonult a szállodába.

A magyar foci ütőerén tartjuk a kezünket!

Most pedig felreppen a hír, hogy a Videoton leigazolná a legendát, csak az az apró probléma, hogy havi ötvenmilliós fizetési igénye van a Dzsudzsáknak. A Videoton nem garancsiskodna, hiszen háromszáz stabilan fizető nézőjének jegybevételéből simán ki tudja köhögni ezt a csekély összeget, csak a többi aranylábú ennek a felét keresi, így veszélybe kerül a csapategység. Fel nem foghatom, hogy ez miért probléma?  Keressenek a többiek is évi hatszáz milliót, 'oszt jó napot. Hiszen éppen úgy megérdemlik, mint Dzsudzsák. Mi a gond ezzel? Sőt, minden "első osztályú" csapatnál focizgató játékos kapjon ekkora fizetést, jár nekik. A stadionokban egy tűt sem lehet leejteni, annyian vannak a meccseken, a legnagyobb tévétársaságok törik magukat a közvetítési jogokért, nagy multicégek alázkodnak kétrét görnyedve, hogy reklámozzák őket a BL-t házi ligának használó magyar klubcsapatok. Szerintem kevés is ez a pénz, kapjanak többet! Egy büszke magyar játékos ne hagyja, hogy megalázzák! Sztrájkoljatok fiúk! Mutassátok meg ennek az üzleti ügyekkel nem foglalkozó Viktornak, hogy van bennetek gerinc! A teljesítményt ne engedjétek elfojtani! Üzenjétek Viktornak: Több tiszteletet a magyar focistáknak!

Vegyetek példát a magyar ápolónőkről, orvosokról, akik alig dolgoznak valamit, csak lézengenek a rendelőkben, kórházakban, és betegre keresik magukat. Ha nekik sikerült, a lelküket kitevő magyar focistáknak is összejöhet. Vagy a közszférában melegedők negyven százalékáról, akik most tervezik elhagyni ezt a fertőt, hogy a jövőben inkább tőkejövedelmeikből éldegéljenek nagy lelki nyugalomban. És ott vannak a pedagógusok, akik olyan óriásit küzdöttek életpályamodelljükért, hogy mindenki tanárnak tülekszik, alig lehet elhajtani a sok jelentkezőt. A magyar vállalkozóknak sincs más dolga, csak a pénzszámlálás, olyan jól megy nekik. A cégeknél dolgozókra is érdemes vigyázó szemeteket vetni, mert ott a Kánaán! Alig kell bejárni, délelőtt téblábolnak két órát, meg délután kettőt, pénz meg dögivel. Tulajdonképpen az egész magyar társadalom a focistáknak köszönheti jólétét, ám senki sem méltányolja a haza érdekében hozott áldozatukat, amely még is csak igazságtalan velük szemben. Ennek véget kell vetni! Adjunk hálát Dzsudzsák Balázsnak, hogy ráirányította a nemzet figyelmét erre a régóta lappangó társadalmi problémára!

Ha nincs ez a nagyszerű ikon, évtizedekre elsikkadt volna a magyar labdarúgók megalázottsága. Vegyünk egy példát és állítsuk vele párhuzamba Balázst, így láthatjuk a maga pőreségében a mi fiunk nagyszerűségét. Ott van a C. Ronaldo, aki nagyjából egykorú Balázzsal. És mit csinált ez a fickó egész pályafutása alatt? Hajtott, mint a güzü, begyűjtött egy sor kupát, megdöntött egy rakás megdönthetetlennek tartott rekordot, párszor megszerezte azt a vacak Aranylabdát. Amikor váltott, azt azért tette, hogy labdarúgókként még jobb legyen, karrierje emelkedhessen. Egész munkássága a földi hívságok hajszolásáról szólt. Pfúj, mondhatjuk, piha! A Balázs, az igen! Ő már a holland bajnokságban kiteljesedett annyira, hogy onnét egyszerűen nem volt hova továbblépnie, mivel sajnos az Univerzumban még nem írtak ki labdarúgó-bajnokságot. Balázsnak kénytelen-kelletlen szembesülnie kellett a ténnyel, hogy huszonötévesen neki már nincs hova szakmailag fejlődni, ezért az alázat útjára lépve a foci nagykövete lett. És milyen jól tette! Nevesebbnél nevesebb csapatok szerették volna megszerezni, de Balázsban volt tartás, őt nem a pénz érdekelte, hanem az elhivatottság. Ezért missziót teljesítve elment az oroszok közé, hogy modern Cirillként megtanítsa nekik a labdarúgás alapjait. Aztán a törökökön próbált segíteni, majd a migránsveszély elhárításában vett részt azzal, hogy zseniális játékával próbálta meg szülőföldjükön tartani az arabokat.

C. Ronaldo belátta, hogy nemsokára C. Romlandó lesz a harminchárom évével, ám mégsem akart beállni valamelyik focicirkuszba bohócnak. Ő továbbra is az egyéni teljesítményen alapuló kapitalista világban hisz. Hadd próbálkozzon a nyomorult! Nem így Balázs, aki harminckét évesen lelki magasságokba emelkedve a világban szerzett tapasztalatait osztaná meg velünk, magyarokkal. Erre mi sajnáljuk azt az évi rongyos hatszáz milliócskát. Mert tovább él a turáni átok. Csúfoljuk, hogy már vén, edzetlen, meg sokba van. És nem vesszük észre értékeit, a magyarság iránti elkötelezettségét. Hálátlan kutyák vagyunk mi mind! Meg sem érdemeljük Őt! Így most sajnos lehet, hogy lemaradunk a nagyszerű lehetőségről, mert egy dubaji klub lecsap erre a fenoménra. Ne hagyjuk! Viktor gyere haza a türköktől - add el nekik a turáni átkot -, és csinálj rendet! Ha a Kempinski előtt tudtál lelkesedni a Balázsért, most állj ki mellette teljes pocakszélességgel! Könyörgünk, Viktor, ne hagyj cserben minket, magyarokat, mert mi is szeretjük ám a jó focit! Itt az idő Viktor, különben a magyarok tömegtüntetésekkel fognak rákényszeríteni a helyes döntésre! Irány a körút és az éjjel soha nem érhet véget!

Elegem van Dzsudzsák Balázs megalázásából, igazoljuk le üstöllést, kerül amibe kerül!

Történészeink jelentős része némileg rosszallóan szokta megjegyezni, hogy nemzeti tragédiánk úgy háromszáz évig keveseket érdekelt. Valami számukra érthetetlen módon a korabeli forrásokból nem köszön vissza az a keserűség, amelyet úgy elvárna az ember. Nem értik, hát segítsünk nekik.

Az első ok, hogy akkoriban nem volt nemzet, így nem lehet nemzeti tragédiáról beszélni. Uralkodó családok voltak, amelyek emelkedtek vagy buktak, területet szereztek vagy veszítettek, nem az ország lakosok érdekelték őket, hanem a dinasztia sorsa. Ha tehát II. (Hülye) Lajos alkalmatlan az uralkodásra, és ennek úgy adja tanújelét, hogy meghal, akkor az a Jagelló-dinasztia baja, nem az országé, ezen különösképpen nem kell keseregni. Egy alkalmas uralkodó tudja, hogy valójában három feladata van: megszerezni a hatalmat (aki bíborban születik, annak könnyebb), megtartani a hatalmat (tűrhető kormányzással), és átörökíteni a hatalmat a dinasztia őt követő tagjára. Egy utód nélküli alkalmas uralkodó ezt belátva visszavonult volna Pozsonyba koronázási ékszereivel és testőrségével megerősítve néhány fontos várat annyira, hogy kibírjanak egy-másfél hónapos ostromot, aztán jól kiröhögte volna Szulejmánt, hogy mennyi erőforrást égetett el semmiért. Ha nagyon harcolni támad kedve, akkor esetleg felkészül, magyar, erdélyi, horvát, cseh, német csapatait összevonja a megerősített Buda előterében, fellármázza az ország népét és szétszedik az országba becsalogatott ellenséget. Mint azt tette előtte oly sok alkalmas magyar király. De (Hülye) Lajos nem készült fel, csapatai kóvályogtak "Ország-szerin, tova", ő pedig lovasrohamot vezetett és értékelhető testőrség nélkül menekült, így bár a török elől meg tudott lépni, saját alkalmatlansága utolérte.

A másik ok az, hogy aki sopánkodhatott volna a csatavesztésen, annak nem volt rá módja. A halottak ab ovo nem szoktak, az isztambuli rabszolgapiac átmeneti túlkínálatának panaszai pedig nem kerültek az annalesekbe.

A legfontosabb oka a busongás elmaradásának - és ezzel a legnehezebb szembe nézni -, hogy sokan sokat nyertek a vereséggel és az azt követő újra berendezkedéssel. A Habsburgok például két királyságot (cseh. magyar), majd bolondok lettek volna siránkozni. (Lajos felesége, Habsburg Mária ugyan siratta urát, de a dinasztia pár év múlva "más, fontos beosztásba" helyezte Németalföldön.) Ez a nyereség később válik számukra még értékesebbé, amikor kiszorulnak Nyugat-Európából, és hatalmuk súlya erre a térségre helyeződik át. A lúzer Szulejmán segítségével a Habsburgok a mohácsi csata első számú győztesei.

A csatatéren maradt nemesek birtokai újraosztásának nyertesei - például a Gárdonyi által méltatlanul kedvező színben feltüntetett, Nándorfehérvárt feladó, a csatából gyáván meglépő Török Bálint nevű gazember - sem bánkódtak különösebben, beindult a birtokszerzési időszak, nem volt idő sebeket nyalogatni. A Habsburgok aulikus nemesei is belátták, hogy Mohácsnak köszönhetik felemelkedésüket, hát ők sem búslakodtak. Miért is bánkódott volna a nyugat-magyarországi kisnemes, akiből dinasztiahű mágnás lehetett? Nem is beszélve a török kiűzése utáni birtokadományozásról, amelynek során talján (Pallavicini, Savoyai), német (Schönborn), dalmát-horvát emberek (Festetics, Grassalkovich) kaptak elképesztően nagy magyar birtokokat. Ezek kezdjenek sírni Mohács miatt?

A legkényesebb kérdés a mai magyarság viszonya a vereséghez, mert csak a Kásler-féle ősmagyarok hiszik, hogy a ma élő magyarok mindegyike párducos Árpáddal érkezett a honba. A valóság az, hogy Mohács előtti időre visszavezethető magyar származású ember igen kevés van, az itt élők jórészt szláv, német, oláh, zsidó és cigány keverékek. Ha genetikailag nézzük. Nincs is ennek a nézőpontnak sok értelme, ám vannak, akik valamiért ehhez a megközelítéshez ragaszkodnak. A legviccesebb a hungaro-dák elmélet, amely a dákoromán marhaság mintáját követi. Az oláhok kitalálták, hogy ők kulturált romanizált dákok lennének (nem ám valami trák-fanarióta bagázs), akik az ázsiai agresszorok elől felmentek a hegyekbe, csak hát mire lejöttek, szőrös talpú hegyi mócok lettek. Magyar dákok szerint meg a derék magyarok mocsarakba bújtak a török elől így fenntartva a magyarságot. Ja, százhetven évig mocsarakban laktak. Sok eszük nincs e hit vallóinak, ez még álmodozásnak is kevés. A valóság az, hogy kellett a kiürült országba a munkáskéz ezért telepítettek katolikus németeket, és félre néztek, ha evangélikus németek jöttek. És betelepítés által nyert szép hazát Csernovics Arzén népe. Aztán egy bő évszázad múlva egy felvidéki szláv meg egy délvidéki szláv házasságából született fiatalember megírja, hogy: Talpra magyar! és életét adja az ország szabadságáért. Szerintem ez nagyobb teljesítmény, mint a mocsárban bujkálás. Aki viszont ezt nem látja be, az vitatkozzon Berzsenyivel: „Más néppel ontott bajnoki vért hazánk Szerzője, Árpád a Duna partjain. Oh! más magyarral verte vissza Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát!”

Kulturális szempontból sem erősek a középkori gyökerek, a ma ismert magyar kultúra alig kétszáz éves. Az istváni államalapítás előtti kultúráról keveset tudunk, elég módszeresen semmisítették meg. Ami fennmaradt, az az Árpád-házhoz köthető eredet mondák köre, XIX. századi átköltésben, (Vadat űzni feljövének Hős fiai szép Enéhnek:Hunor s Magor, két dalia) vagy sokszor csak kitalálva. A középkori kultúrából sem meríthetünk sokat, aki vitatja, az kérdezze meg random az első szembe jövő magyart, hogy mit jelent a”fehervaru rea meneh hodu utu rea” vagy ki az a Zotmund. Talán Hunyadi János és Mátyás király van a köztudatban mélyebben beivódva, a többi évszázad nagyjairól, tetteiről keveset tud egy ma élő hétköznapi magyar.

Kazinczy, Berzsenyi, Kölcsey és Széphalom teremtette ezt a mai, lenyűgözően gyönyörű magyar kultúrát. És amikor az olvasztótégelyben kezdett kialakulni az új minőségű magyar nemzet, akkor kezdett el fájni az elveszített csata. Kisfaludy borongásával indult: „Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek, Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!” Azóta keressük az okokat, próbáljuk magyarázni a vereséget, sokszor egészen meredek dolgokkal. (Legújabb a fociból jött történészi hülyeség, amely azt mondja, hogy esélyünk sem volt, mert az Oszmán Birodalomnak volt húszmillió lakója, sok millió adó bevétele, tehát csak Szulejmán nyerhetett. Olyan ez, mint amikor két focicsapat játékosainak értékét összeadják, aztán megmondják melyik csapat fog nyerni. Ha komolyan vesszük, nem is kellene lejátszani a meccset. Aztán Andorra mégis elintézett minket. Butaság tehát ez az új irányzat, képviselői alkalmazzák mondjuk az azincourt-i csatára is, kíváncsi vagyok nyertek-e az ötszörös túlerőben lévő franciák?) Inkább fogadnánk meg Örkény tanácsát és nézzünk bizakodva a jövőbe, hátha eljön az „a nagy és régen esedékes perc, amikor véget ér az ezeréves pechszéria.”

Elegem van a csatavesztés nemzeti traumaként való felfogásából, hiszen mi mai magyarok - minden tévedésünk és hibánk ellenére - győztesei lettünk Mohácsnak.

Június volt, s ujjongtunk: nyaralás! Összecsomagoltunk, és irány a reptér, hiszen repülni hív a magas ég! Viszonylag jól értünk ki, csekkolni nem kellett, mentünk a biztonsági ellenőrzéshez. Ilyenkor mindig eszembe jut Robert Harris Szellemíró című könyvének sokkolóan mély gondolata: "Az utazást manapság úgy adják el, mint a szabadság ígéretét, ám nagyjából annyira voltunk szabadok, mint a kísérleti patkányok. Így intézik majd a következő holokausztot, gondoltam, miközben zokniban csoszogtam a sorban előre: mindenkinek adnak egy repülőjegyet, és máris tesszük, amire csak felszólítanak."

Pechemre pontosan bejött a leírás. A motyómat félreállították, a biztonsági ember kiemelte belőle az arcszeszemet, és felszólított, hogy dobjam ki. Érzékeny orcám van, évekbe tellett, míg szeretett barátom ajánlására megtaláltam a megfelelő arcszeszt, nem szívesen dobtam volna ki. Úgy pedig különösen nem, hogy alig volt benne. Nyaralás alatt nem kell mindennap borotválkozni, külön e célra tartogattam egy elfogyóban lévő flakon max. négy alkalomra elég maradványtartalmát. Próbáltam bizalomgerjesztő pofival megenyhíteni a gránitszilárdságú szívet, ő azonban arra hivatkozott, hogy ötvenmilliliter csomagolású anyagot engedhetnek fel a gépre, ez meg százmilliliteres. Hiába mutogattam, hogy a flakonra ugyan tényleg száz milliliter van írva, a tartalma viszont csak talán tíz-tizenöt lehet. Cerberus elutasította rimánkodásom arra hivatkozva, hogy a szabály szerint az űrméretet kell figyelembe venni, nem a valós tartalmat. Kétségbeestem, mert magam előtt láttam magamat nagy szakállal, ahogy a visszaúton majd emiatt leszek gyanús. De a szabály az szabály, a terrorizmus elleni harc nem ismer kivételt, az arcszesz tehát feláldoztatott a Szabad Világ védelmének szemetesében. (A közmondás bölcsessége beigazolódott, ha bezárul egy ajtó, kinyílik egy másik. A szállodánkban kapott testápoló használatával probléma megoldva.)

El is felejtettem volna ezt az esetet, ha nem szembesülünk a reptéri biztonsági lyukak méretével. Egy hete rendkívüli hírként borzolta a migráncsoktól rettegő népek kedélyét a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér lezárása. Először csak a rideg tény jött rohangáló katonákról, katasztrófavédelemről (a TEK a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemet zárta körül), aztán megtudtuk, hogy radioaktív anyagot szállító konténer hevült túl. Mire kitört volna a pánik a reptéren összetorlódott emberek és rokonságuk között, gyorsan meg is szüntették a zárlatot, a hatóságok közölték, hogy urai a helyzetnek. Az érintettek sugárzó arccal fogadták az örömhírt, mindenki ment a dolgára. Pár nap múlva már az izotópot megrendelő cég vezetője méltatlankodott a médiában, hogy máskor is így megy ez, minek kellett a cécó.

Na, most akkor álljunk meg egy picinyt és ámuljunk! Ez a radioaktív szutyok darab egy utasszállító gép csomagterében érkezett napi rutinként. Mintha csak feladnánk egy babakocsit. Törökországon keresztül, ahol azért van némi feszkó a környéken. Ne is játsszunk el a gondolattal, hogy ha valaki elemeli ezt a pakkot - a lopás megszokott foglalatosság Ferihegyen -, milyen könnyű piszkos bombát készíteni. Esetleg egy megzuhant pilóta belevezeti a gépet valamelyik nagyváros emblematikus épületébe. Pár ezer évig lesz ott megújuló energia, és a genetikai változatosságnak is használ, ismét megjelenik a nyolclábú csodaszarvas. Rögzítsük tehát az utókornak, irídiumizotópot minden gond nélkül fel lehet adni egy utasszállító csomagjai között, azt lehetővé teszik a biztonsági szabályok, pár csepp arcszesz viszont rettenetesen fenyegeti a repülés biztonságát. Ha én ezt tudtam volna, csak irídiumizotópot kenek a képemre, azt átengedik a biztonsági ellenőrzésen, és az illetékes elvtárs szerint nem is káros az egészségre.

Ám nemcsak nálunk van probléma a repülőterek átjáróház jellegével. Németországban egy gyerekgyilkos népes családjával simán haza repült Törökországba, senki sem állította meg. Naivan kérdezhetjük, hogy ez miképp történhetett a terror elleni harc ellenőrzései között? Legközelebb Alit viszem arcszesznek, az nem tűnik fel senkinek.

Egyszerű kisemberként nehezen fogom fel, hogy velünk miért szórakoznak, a komoly kockázatot jelentő anyagok, emberek pedig miért jutnak át a biztonságinak mondott ellenőrzésen, mint kés a vajon. Nekünk nem lehet otthon készített vagy korábban vásárolt italt felvinni a gépre, csak a helyszínen, háromszoros áron megvettet, de ha valakinek úgy tartja kedve, radioaktív izotópot kilószám adhat fel. Margit, noooormális?

A közelmúlt eseményeinek tükrében itt lenne az ideje átgondolni a reptéri biztonsági szabályokat, és a kisember lehúzását, értelmetlen zaklatását eredményező szabályok helyett a valódi kockázatokat kiszűrni. Ebben az üzletben az a zseniális, hogy terror elleni harcnak álcázva lehet sarcolgatni az utazó közönséget és kurtítani az emberi jogokat. Harris elmélete kezd beigazolódni, csak a repülőjegyet nem kapjuk, hanem mi vesszük magunknak. Aztán a szabadságérzet illúziója miatt akkor is megyünk, ha egyébként elegünk van az egészből.

Pár napja egy közel negyven éves barátság engem elszenvedő alanya méltatlankodott szalonnasütés közben az idegenforgalmi adó miatt. Történt, hogy egyik szemefénye felvételt nyert az álmodott egyetemére, és vonalhúzás után ünnepelni támadt kedve szűk baráti körben. A tíz-tizenkét főből álló társaság a srác szüleinek balatoni nyaralóját találta méltónak a hónapok óta tartó érettségis, felvételis feszkó levezetésére. A boldog atya naná, hogy nem ellenkezett, a fiúk, lányok megfogadták a sláger tanácsát és elkezdtek élni. (Az ilyen vén hülye bloggerek meg irigylik őket.)

Néhány napról volt szó, nem a világ. Az utolsó napokban úgy hajnali tizenegykor beállított két hivatalos hölgy. Keresték a tulajt. Az after hangulatban bután pislogók nem értették mit akarnak az öreglányok, azt sem tudták mi az a tulajdonos, azt meg pláne nem, hogy hol van, így aztán mutogattak mindenfelé. A nagyon hivatalosaknak a nyaralót és környékét bejáró kisebb expedíció után sikerült kiugrasztaniuk a házigazdát barátnője mellől nagyjából egy szál pöcsben. Kérdezgették, hogy mióta vannak itt, hányan vannak, meddig maradnak. A fiú üresnek érezte a világot, és ez meglátszott tekintetén is. Próbált értelmesen válaszolni, de ez még saját bevallása szerint sem sikerült, olyan null komma drei-re értékelte magát később. Messziről akár beszédnek is értelmezhető valami hagyta el ajkait, összefüggés azonban kevés volt benne. A hölgyek felvettek egy jegyzőkönyvet, aláíratták a sráccal, kiállítottak egy csekket, magyaráztak határidőről és távoztak. A barátnő melletti helyet nem akarta kihűlni a fiatalember, a jegyzőkönyvet meg a csekket a hűtő tetejére dobta és folytatta az élést, ha már egyszer elkezdte.

A buli utáni takarítás a mamára maradt, aki a villa további nyaralásra való alkalmassá tétele érdekében megelőzte az atyát. Az atyák ugyan szeretik nagyvonalúan, somolygó mosollyal, kacsingatva odaadni a tulajdonukat képező ingatlant utódaiknak, de nem szeretik látni a jókedv relikviáit. A mamák dolga azokat eltüntetni. A lelkiismeretes mama aztán megtalálta a csekket, amit továbbított a büszke atyának. Mert a ceh kifizetése meg az atyák dolga mióta világ a világ. A barát dolga pedig meghallgatni a dohogást.

A panasz nem az összeget érintette, bár az sem kevés, hanem az elvet. A derék üdülőtulajdonos egy évben három-három és fél hónapot tölt a nyaralójában, ehhez képest egész évre fizeti a helyi ingatlanadót, a helyi szemetest stb. Ezen kívül a helyi boltokban, vendéglőkben költ, helyi mestereket alkalmaz. A település jól jár vele. Amikor pedig vendégül lát barátokat, még egyszer lehúzzák egy plusz adóval.

A duzzogónak, azt hiszem, van igazsága, nem is kicsi. Mert odáig rendben van, hogy az önkormányzat adót szed a vendégfogadással üzletszerűen foglalkozóktól azért, hogy járuljanak hozzá a település fejlesztéséhez, hiszen ezekből a vállalkozások maguk is profitálnak. De az üdülőtulajdonosok alkalmi vendégeit miért kell terhelni adóval?

Persze van kedvezményezetti kör, amely a tulajdonosra és hozzátartozóira kiterjed, csak nagyon szűk. Ha egy üdülőtulajdonos szívességi alapon, barátságból meghív pár napra néhány barátot a nyaralójába, már fizethet is. Látszólag a magyar emberek kreatív jogértelmezése miatt ilyen kevés a kivételi lehetőség, mert ha bővülne a mentességben részesülők köre, akkor a szobáztatással foglalkozó honfitársaim Hansit bármikor bármilyen körülmények között hajlandóak lennének barátjuknak tekinteni, az önkormányzatok pedig elesnének a bevételtől. Ezért inkább szívjanak az alkalmi vendéget fogadók. Elméletileg tehát megértem az önkormányzati hozzáállást. A gyakorlatot picinyt ismerve viszont nem.

Először is helyi viszonyok között nagyon jól elkülöníthető az üzletszerűen szoba-, házkiadással foglalkozók köre az alkalmi vendéget elszállásolótól. Az előző kategóriába tartozó például hirdet. Közösségi oldalon, internetes felületen, a faluban táblán, tehát jól beazonosítható. Nem kellene mást tenni a helyi rendeletalkotóknak, mint ezt az apró felismerést átvezetni jogszabályaikon a mentességi kör bővítése mellett. Esetleg az ingatlanadót fizető üdülőtulajdonost az ingatlanadó mértékéig mentesíteni lehetne az idegenforgalmi adó alól, hiszen már fizetett a településnek. Ám valamiért még sem teszik. Vajon miért?

Hát azért, kedves üdülőtulajok, mert a helyi tükék nem látnak mást önökben mint jól lehúzható alanyokat. A helyzet ugyanis az, hogy a helyi szobáztatók, házkiadók nem sok idegenforgalmi adót fizetnek. Ki tudja miért, de a helyi adócsoport a helyi lakosoknál nem tüsténkedik. Na persze, majd a doktor úr fizet a vendégeiért, aki kezel minket? Hova lenne így a világ? Meg a patikus, a tanítónő, az önkormányzat alkalmazottja, meg a falu rossza nem beszélve a falu szájáról stb. Helyben tehát van egy ki nem mondott, csak mindenki által elfogadott közmegegyezés arról, hogy a helyiek nem vagy csak a látszat kedvéért minimálisan fizetnek idegenforgalmi adót akkor is, ha nyaranta - vagy ahol lehet, egész évben - rendszeresen kiadják ingatlanjukat, az átmeneti lakosokat viszont előszeretettel szívatják az adóztatással.

Éreztem, hogy barátom felhorgadó lelke nem erre az okoskodásra vágyik, hanem megnyugtatásra. Belenéztem a tűzbe és azt mondtam neki: Azért fizetsz, mert a srácok kicsit túltolták a bulit, egy helyi köcsög meg felnyomta őket. Te sem voltál az angolkisasszonyok álma az ő korában, nem gurult messze az alma az ő fájától. Szemén átfutott "Az én fiam!" - büszkesége.

Ő belenyugodva fizet, nekem viszont elegem van az üdülőtulajdonosokat szemét módon lehúzó helyi erőkből.

Miközben keleti lustán szunnyad a magyar nyár, érdekes folyamatok készülődnek őszre. A NER láncát veszítve vágtat a magyar ugaron halmozva a hülyeségeket. Egy Isten háta mögötti városka óvodavezetőjének, és egy gimnázium igazgatójának kinevezése körüli szemétkedés, egy egyetemi szak parancsuralmi megszüntetése, a NER-holdudvar kulturálisnak álcázott egymásnak feszülése, a kórházi vezetők elleni népi hergelés jelzi, hogy nagyon megbuggyantak a nyári melegtől a nertársak. És lesz ez még így sem.

Szűkül a konchoz férés, már egymást alázzák a rendszer eddig hűséges elkötelezettjei. A vesztesek pedig néznek ki okos fejecskéjükből: ezt most így hogy? Hiszen az elmúlt nyolc év kitermelte a NER megbízható kádereit, akik azt hitték szegénykéim, hogy szakmai munka plusz NER kompatibilitás egyenlő Magyar Boldogság. Aztán nem. A szakmai munka például kifejezetten káros, elég a seggnyalás. Minél mélyebbre, jókedvvel, mosolyogva. Ez a recept, aki nem fogja fel, az picsoghat a megmaradt liberális médiában a tizenöt perc hírnévért. És még örülhet, ha az ungarische Völkischer Beobachter / vengerszkaja Pravda (ki melyiket szereti) nem támadja meg a nép ellenségének nyilvánítva, hogy a pöcegödörből előmászó kommentelőik elvégezzék - az egyelőre még - virtuális proscriptio-t. Aki viszont jól érzi az idők szelét, annak nem eshet bántódása. (Például kirohadhat a fű korszakos Viktor ki tudja hány milliárd TAO-pénzt elnyelő házi stadionjában, oszt akkor mi van? Semmi.) A kérdés az, hogy meddig mehet így, meddig alázhat embereket a NER?

A válasz nem egyszerű. Az általam okos gondolataiért tisztelt Török Gábor példának okáért azt mondja, hogy sokáig, ezért azt javasolja, hogy merüljünk alá és bekkeljük ki jó Viktort, úgyis elviszi az ördög. Lehet, igaza van, hiszen a venezuelai csőcselék is hatalmon tart egy tök alkalmatlan hülyét, aki csődbe vitte a Föld egyik olajban nagyon gazdag országát. A remény a változásra azonban nálunk egy kicsit nagyobb. A Viktor-rendszer ugyanis nagyon ingatag, amelyben senki - sem Viktor, sem a NER mai haszonélvezője - nincs biztonságban, amely adott esetben gyors változást hozhat.

Török úr rácsodálkozik a centrális erőtér hatékonyságára, és tulajdonképpen ezzel indokolja pesszimista előrejelzését. Nem szeretnénk ellentmondani egy nagy tekintélyű politológusnak, de mi négy éve megírtuk a centrális erőtérről, hogy - bár vannak kétségtelen átmeneti eredményei -, eddig három alkalommal döntötte romba az országot, és temette maga alá annak vezetőjét családostul ez a hatalomgyakorlási technika. Szóval nem éri meg. Senkinek. Sem az országnak, sem annak vezetőjének. Csak egy hülye próbálkozik a történelmi tapasztalatok ismeretében a centrális erőtérrel.

A NER féktelen ostobaságával ezt a bukást készíti elő. Nézzük először a centrális erőtér ideológiai problémáját. Viktor centrális erőtere nem kompatibilis az euroatlanti kultúrkörben kialakított demokratikus hatalomgyakorlási móddal. Ez a technika csak ebben a közegben ismeretes, görög-római-svájci-amerikai hagyományokra épül. (Messze nem tökéletes, árnyoldala van dögivel.) Másutt sehol nincs ilyen. Még Európában sem. Az oroszok például a mongol-bizánci hatalomgyakorlási technikát alkalmazzák, a törökök a bizáncit egy kis iszlám löttyel leöntve. A Balkán e két ország mixét, attól függően, éppen melyiknek van nagyobb befolyása. Kompország meg kitalálta százötven éve a saját megbízhatóan kudarcos rendszerének a centrális erőteret. Amikor egy fiatalember egy koporsó mellett elmondta híres beszédét, azt hittük, kiszakadhatunk évszázados kudarcainkból és végre elindulhatunk a nyugati demokratikus úton. Ez az út nem könnyű, ezért az öregecskedő népvezér és Kompország népe feladta a menetelést visszatérve a régi hatalomgyakorlási technikához, amely azonban nem illeszthető az európaiba, ezért két eset lehetséges. Vagy leszünk olyan fontosak, hogy visszarántsanak maguk közé és akkor Viktornak meszeltek. Vagy nem, és akkor az országnak meszelnek. És ezen a ponton jön az adott személyiség. Egy demokratikus keretek között fungáló politikus megérti, ha mennie kell, beül valami jól fizető állásba és elvan. Egy centrális erőteres nem érti meg, mert személyisége annyira eltorzul - még egy alapjaiban jót akaró embernek is - a napi seggnyalóktól, hogy kialakul benne a tévedhetetlenség gőgje, amely miatt képtelen felfogni a valóságot.

Sőt egy idő után elhiszi magáról, hogy tényező a világpolitikában. Itt van például Erdogan. Megy a szekér egy darabig, elkezdi a megalomán hülyeségeit, aki szól neki, az röpül. Végül már csak a családja és válogatottan hülye udvaroncai maradnak körülötte. Mivel otthon ő a Jani, azt hiszi, beszólhat mindenkinek. Európát fenyegeti a menekültekkel. Netanjahut lenácizza szabadidejében. Mi az neki! Trumpot meg akarja zsarolni valami lelkész elfogatásával, akit kicserélne régi barátjáért, aki az USÁ-ba menekült szeretete elől. Amikor pedig jön a krach, felhívja Putyint, és Allah kezébe ajánlja országát. Ezt akarjuk, Katinka?

A belpolitikai helyzet sem fényes. A választási évnek vége, a kalácszabálást be lehet fejezni. Az államháztartási hiány magas, a forint elszállóban, az infláció elemészti az emberek tartalékait. Ősszel az állami alkalmazottak húsz-harminc százalékos leépítésével kezdetét veszi a "nem megszorítás". Ehhez augusztus végén jön a pártsajtó nyitánya. Hívószavak: elavult, korrupt, bürokratikus, lógós versus hatékony, olcsóbb, gyorsabb, modern. (Könyökömön jön ki.) A népszerűségvesztés ellensúlyozására fokozzák majd a migránsozást, meg lesz élő egyenesben közvetített, korruptnak mondott - nem adta le az alkotmányos költséget - állami tisztviselő előzetesbe helyezése. A gyűlölet fokozása bárki és bármely társadalmi csoport ellen honnan is ismerős?

Most sincs biztonságban senki. Viktor is fél. Félt Legokosabb Lajostól, Spédertől, Lázártól, Sesztáktól. Le is nyomta őket. Olyan drasztikusan és kegyetlen profizmussal, hogy a mészárlás végrehajtói - ha nem teljesen hülyék - maguk is elgondolkodnak azon az időn, amikor tőlük fog megszabadulni Viktor. A NER egykori porig alázott nagyemberei bármikor összefoghatnak, van pénzük, kapcsolati hálójuk, nagy adag sértettségük. És ismerik Viktor gyengéjét. A Rogán-kör is túlságosan megerősödött, őket sem ártana megfékezni, de lesz-e erre ereje az öreg Viktornak? Matolcsy kesztyűt dobott a franc se tudja hány pontjával azt üzenve, ha ezeket nem léped meg Viktor, akkor zuhan az ország, ha megcsinálod, eljön Ausztria. Tűrheti ezt egy korszakos miniszterelnök?

Egy sor NER-lovag érzi a gyeplő lazulását, elkezdtek önjáróvá válni, és megelőzve a kevés pénz korát, egyre pofátlanabbul egyre nagyobbat kanalaznak ki a közös kondérból. A Viktor-rendszer egyik alapjának, a reményárulásnak vége, itt már senki sem akarja a reményt, mindenki a kézzel fogható hasznot akarja bezsebelni, amíg lehet. Minden NER-arc törtet, könyököl, helyezkedik, letapossa a másikat. Ez a fékevesztett NER ámokfutás oka. A NER önmagát zabálja fel, és kérdés, hogy Viktor képes-e kézben tartani őket.

Török Gábornak igaza lehet az alámerüléssel és kibekkeléssel kapcsolatban, nekem csak abból van elegem, hogy nem tudom az eszeveszetten száguldó NER miatt nagy levegőt kell-e venni vagy elég pici is.