Sok éve a Boden tavon ringatóztunk, mikor a társaság egyik tagjának megcsippent a laptopja. Elé ült, és elkezdett pötyögni. Kérdeztük tőle, hogy szabadsága alatt miért keccsöl? Nem értette. Valami multi... igen, nemzetközi cégnél nyomta, ahol az volt a módi, hogy nem bíbelődtek szabadsággal. Ha meló volt elvégezte, ha nem volt, azt csinált, amit akart. Nem macerálta senki. Profi csávó, aki felnőttnek vagyon nézve az ő munkáltatója által. Persze kis hazánkban ez máshogy van. Munkahelyfétisben szenvedünk. Azt hisszük, hogy akkor dolgozik jól a munkavállaló, ha folyamatos személyes kontroll alatt tartjuk őket.

Reggel blokkolni kell, a cigi és ebédszüneteket lesik, hazaindulás elvárt ideje a hivatalos munkaidő után legalább félórával. Nálam ez általában máshogy van, teszek a hivatalos marhaságokra, mert a jó Cyril Northcote óta tudom, hogy: "Egy munka mindig annyira terjed ki, hogy kitöltse az elvégzésére felhasznált időt." Az én kollégáimnak először mindig furcsa ez a szabadság, néznek nagyokat, aztán megszokják és csekély kivételtől eltekintve nem is élnek vele vissza. (Igaz, nem is engedem.) Tőlem a hivatalos munkaidőben intézhetik a heti bevásárlást is, ügyeiket, amit csak akarnak. De a kiosztott feladatnak meg kell lennie határidő előtt a legjobb minőségben. Alibizés nuku.

Mivel azonban része vagyok az egésznek, nem mindig tudok - pedig ebben igazán nagymenőségre fejlesztettem magam - elugrani a megtiszteltetés elől, hogy a munkafétises marhák biodíszleteként pazaroljam e Földön töltött drága időmet. (Meg is beszéltem a Jóistennel, hogy a feleslegesen elpazarolt időt nem számítja bele földi pályafutásomba. Úgy vélem ez az örök élet titka. Akhilleusz és a teknősbéka analógiájára.) Normális és hozzáértő emberek a folyosón vagy a parkolóban összefutva képesek pár perc alatt megbeszélni ügyeket, amelyeket osztán meg is tudnak oldani. Önmagukban nem bízó, felkészületlen, döntésképtelen hülyegyerekeknek viszont többórás mítingek, sztormingolások a brén sem elegendőek, ők újra és újra műhelymunkáznak a végtelenségig. Majakovszkij elvtárs Önagyonülésezői ők, még csak nem is modern formában. Képesek órákig rágni a gittet ha: "a szövetkezeti központnak egy üveg tinta kell". Szinte élvezik, ha: "egyszerre vannak két ülésen".  Mottójuk: "Naponta vagy húszféle hivatalba rendezünk értekezletesdit. Szét kell szakadnunk, akarva, nem akarva. Derékig ott, a többi meg itt." Ők ebben jók, a lufihámozásban.

A hóm ofisz bevezetésének nagy károsultjai ezek az emberek! Az otthoni munkavégzés a családi ügyekkel, digitális oktatással nem kedvezett a szellemi maszturbátoroknak. Célzottan kellett dolgozni, nem volt idő felesleges pazarlására. Aki mégis erre vetemedett, az megtapasztalhatta, hogy kollégái különböző kibúvókkal magára hagyják a gépe előtt. Mindenki annyit dolgozott, amennyi szükséges volt a feladatok megoldásához. Egy perccel sem többet. Ezzel egyébként kiderült, hogy mennyi valós idő kell egy-egy munka ellátásához. (Ha munkaszervezésből akarnék nagydoktorit, rendeznék egy kutatást e témában, lenne meglepi.) A fennmaradó időben pedig lehetett tanulni a gyerekkel, edzeni, futni, olvasni és még egy csomó dologgal szórakozni. Halkan jegyzem meg, hogy a munkahelyi munkavégzést is sokkal jobb volt úgy végezni, hogy alig lézengtek bent a kollégák. Nem kellett hallgatni a baromságokat, pletykákat, a folyosó.hu jól értesültjeinek kombóit. Nyugi volt ott is.

És most visszatérünk munka címén a jól bevált egymás csesztetéshez. Előre látom a rengeteg hülyét, akik nyakra-főre szervezgetik az ilyen-olyan tök felesleges időt rabló egyeztetéseket. Látom a munkahelyre visszaözönlő idiótákat, akik csordába verődve - leginkább a dohányzókban, büfében, folyosókon - osztják az észt. Már most borzongok ezektől.

Drága covid, nem tudnál maradni? Ne haljon meg senki, és ne szenvedjenek a betegek sem, de mégis itt lennél. Azt mondanánk, hogy azért tartjuk fenn a hóm ofisztot, mert félünk. Rettegünk. Hivatalosan a covidtól, valójában a munkahelyekre koncentrált dilettánsok ostobaságaitól, amely haszontalanná teszi értékes életünk perceit, óráit. Mert a hóm ofisz megszüntetésével igazán ebből van elegem.

Ha Petőfi laptopon írja a Nemzeti Dalt, sosem tudjuk meg, hogy az eredeti szövegben a "hí a haza" helyett más szövegrész szerepelt. (És a Mit szót is felülírta a "Mit rákentek a századok..." sornál.) Régen nehezebb volt írni. A papír és a tinta nem volt olcsó - lásd éppen Megyeri -, így aki levélírásra adta a fejét, jól meggondolta mit ír le. Ezen kívül nagyon vigyázott a szépírásra, mert a macskakaparás, a pacával teli iromány bizonyos körökben nem volt elfogadott. Akinek pechje volt, és az oldal utolsó soránál mást gondolt vagy hibát vétett, inkább újraírta az oldalt, de összeszedetlen, csúnya írást normál körülmények között nem adott ki a kezéből. Természetesen ez az elvárás nem vonatkozott a kapkodva körmölő segédírnokokra, újságírókra, egyéb foglalkozások képviselőire, és rokonok egymást közt is megengedhettek maguknak egy kis slendriánságot.  Ma már más a kása, Mása. A virtuális világ könnyeddé teszi az írást, így a tévedéseket fesztelen lazasággal korrigáljuk. De belegondolunk-e a korrekciók áldozatainak sorsába?

Legaljasabbak a betűkkel vagyunk. Ott van szegény betűcske, akit előrángattunk valahonnan cybertér bugyrából. Mi teremtettük meg. Nem volt és most megjelenik a virtuális fehér papíron fekete jelként. Örül is szegény, hiszen azt hiszi, hogy - bár magában van - a nagy egész részeként kifejezhet valamit. Mi viszont rájövünk, hogy nem kell ő oda. Mi több, sok esetben félreütésként jelenítettük meg, ezért kifejezetten rossz nekünk az ő léte. Zavaró, emlékeztet koordinálatlan finommotorikánkra, tökéletlenségünkre. Azért nem haragszunk rá, hiszen nem tehet arról, hogy ott van, de hidegen, érzelemmentesen likvidáljuk a delete gombbal.

Azután az írásjelek. Leírunk egy mondatot, és kitesszük a pontot a végére. Elégedetten hátra dőlünk. Majd elbizonytalanodunk: ne kérdezzünk inkább? Vagy mégsem: kiáltsunk fel! Vigyázz világ! Esetleg óhajtsuk azt a vigyázást? Netán egyenesen szólítsuk fel a világot a vigyázás szükségességére? Akárhogy is, belső bizonytalanságunknak ők isszák meg a levét, a feleslegesek törlendők. És sajnos így jár sok vessző is, ha átírásra kerül a mondat. De mit vétettek ők?

Parole, parole, parole, parole, parole. Csak szavak és könnyek. Könnyek a szavakért, melyeket leírtunk, aztán nem kellettek. Mert találtunk náluk jobb szavakat. Vagy nem akartunk szóismétlésbe bocsátkozni. Esetleg durvának gondoltuk, és ellágyítottuk a mondanivalónkat. Kemények akartunk lenni, de inkább ironizáltunk, mert az ironikusan tálalt szó nem önmagában kemény, hanem belülre üt. A szónak mindegy mi okból vált feleslegessé, szomorúan érzékeli, hogy nincs rá szükség. És már semmivé is foszlik. Milyen lehet egy szónak - amely már önmagában is alkalmas egy gondolat kifejezésére -, ha eltűnik? Léte megvillant a képernyőn, és most nincs. Nem siratja senki.

A mondatok. Önálló gondolat szépen szórendbe rakva. A betűk, az írásjelek, a szavak követik egymást gyönyörűen. Virítanak büszkén. Elmondanak valamit. Egy suttogást, egy összeszedett bátorságot, egy lágy kérést, egy szemérmes vallomást, egy nevetésre szánt poént, egy égre szálló káromkodást, bármit, mi emberi. Aztán nem úgy gondoljuk. Nekik végük. Mi persze gondolunk tovább. Mást. Más betűkkel, írásjelekkel, szavakkal.

A bekezdések. Van-e szemetebb dolog, mint egy bekezdést kihúzni? Ott van már minden. A gondolat szépen kifejtve, az argumentumok sorakoztatva. És mégsem kell. Általában helyhiány miatt. Lehet egy betű felesleges, de egy egész bekezdés? Igen, lehet. Általában nem a szerzőnek. Kevés alkotó vetemedik ilyen galádságra. Ez a hideg profizmus a lektorok sajátja. A szerző sír, alkudozik, a szerkesztő meg balról jobbra. Szegény, szegény bekezdések!

Teremtünk és gyilkolunk. Bocsánatot nem kérünk. Miért kérnénk, mi teremtettünk, mi is gyilkoljuk meg teremtményünket. Kinek mi köze hozzá? Meg aztán kitől kérjünk azt a bocsánatot? Az általunk megsemmisítettektől? Hát próbáljuk meg mégis.

Kihúzott betűk, írásjelek, szavak és mondatok, bocsássátok meg, hogy ostoba vagyok!

Halmozottan hátrányos helyzetű a mi családunk, van benne mindenféle ideológia mellett elkötelezett. A feleségem például hithű orbánista. Így aztán, mikor elhangzott a szó, és zengett az induló a propaganda szarokban, ő elsőként regisztrálta a famíliát oltásra. Ennek eredményeként kaptam egy rakás emailt arról, hogy milyen nagyszerű a mi Viktorunk oltási terve, meg hogy Európában mi, magyarok vagyunk az elsők, és így tovább. Teljesen odavoltam a gyönyörűségtől, még sírtam is meghatottságomban. A nagy boldogságban szinte észre sem vettem, hogy oltást, na, azt speciel nem kaptam. Teltek a hetek, hónapok, diadaljelentés követte a diadaljelentést, már beoltották az összes nyugdíjast, mink meg semmi. Mondom az asszonynak, hogy ha Viktor tudná, nem engedné, hogy leghívebb híve elpatkoljon, mert akkor mi lesz a szavazatával ugyebár. Biztos a Rogán tehet róla, még faragni kell az új asszonyon, hogy úgy nézzen ki, mint az új Ceci. Vagy a Mészáros vitte dubajozni a vakcinákat, de a Viktor nem tehet róla. Ő nem, hiszen az egyéves totális felhatalmazás birtokában nem lehet ekkora tufa. Ment a családi zrika rendesen. De ha Viktor vakcinája nem jön a hegyhez, a hegy megy a vakcinához.

Hívom a háziorvost. Nem egyszerű, mert húsz éve nem volt szerencsém hozzá, azt sem tudom ki ő. Fájdalom, ő sem tudja, ki vagyok én. (Pedig én kivagyok a sok stressztől.) De először be kellene jutni hozzá, amely sokszor sok telefonálási kísérlet után sikerül. Pontosabban az asszisztenshez. Keresgél a nyilvántartásban pár percet, végre meglel. Idáig jó vagyok. Megtalál az oltási rendszerben is, pompás. Innen kezdődik egy érdekes játék, úgy hívják, hogy "vakcinaalkudozás". Mint a bagdadi bazárban.

Azt mondja, hogy van kínai vakcinája, holnap jöhetek. Mondom, hogy az nem köll. De, az jó, válaszolja ő. "Hát, akinek jó, attól én el nem veszem." – adom a szerényet. Próbál rábeszélni, mint valami amway-ügynök. Mondom neki, hogy kínait csak a Nemzet Sárkányfűárusa adatott be magának, nekem nem kell. Különben is abból adhatna másfél litert, meg kell inni, a hatása ugyanaz. (Ekkor még nem tudtam, hogy az azóta átnevelt kínai főfütyi szerint nem ér szart sem a vakcinájuk.) Heveny alkudozás után sóhajtva közli, hogy akkor van szovjet vakcinya. Holnapután mehetek. "Ó, az remek!" - lelkendezem álnaívan - "adja a komcsiknak!" Mink rendes pógári népek voltunk mindig, utáltuk az oroszokat, mint a szart, kapják csak a muszkavezetők, azok megérdemlik. Megint jön az amway-ügynök duma. De én csak úgy teszek, mint a legény, akit megró az apja, amiért a faluvégi özvegyasszonyt kezelgeti, nem a falu szűzleányait. A legény erre öntudatosan kivágja a rezet: "Édesapám, én nem tágítok!" Én sem tágítok. Ruszki vakcinyáról szó sem lehet, hogy nézek feltámadáskor a nagypapa szemébe, he? Az ügynök ideges, én pedig úgy érzem magam, mint a lengyel dolgozó a '80-as évek húsboltjában. Kér egy kiló marhalábszárat. Nincs, mondja a hentes. Akkor egy kiló sertéscombot. Nincs, mondja a hentes. Hát akkor legyen egy kiló csirkemell. Az sincs, mondja a hentes. Mire a raktárból az üzletvezető kartárs: Mit válogat a kedves vevő? Szóval abban maradunk, hogy később hív. Valahol sajnálom szegényt, mert észre sem veszi, hogy ügynöksége kényszer. El kell sóznia a kormány által erősen túlárazottan vett - értsd: korrupciós - kétes hatékonyságú keleti vakcinákat.

Telik az idő, és tényleg hívnak. A család Orbán frakciója veszi fel a telefont, akit rá is dumálnak az éppen tonnaszám raktáron lévő Astra zenekarra. Én persze nem kérem, mert nem szeretném, ha cég kudarcot vallana velem. Nálam ugyanis semmi esélye az agyi vérrög kialakulásának. Akkor engem majd még hívnak - rosszalja az asszisztens a megátalkodott makacsságot. Legyen úgy. Asszony megkapja a Csillagot, fekszik három napot, szédeleg, lázas, második oltás június végén, védettsége a nyár közepére alakul ki. Közben kapom a hívást, hogy van fizer, akarom-e. Naná. Nem sznobizmusból (dehogynem), hanem két okból. Ha valahol messze délen, örökös napsütésben az unokatesóék azt kapják, akkor én sem adhatom alább. Meg aztán ha ez a magyar asszonyság magyaros észjárásának eredménye, akkor minden magyarnak hazafias kötelessége ezzel oltatnia magát, minden más hazaárulás. Idáig végre megvagyok.

Ezt követi a szervezésből adódó káosz, mert ilyen a magyar sors, véreim! Van a közelünkben egy rakás oltópont, naponta látom a várakozókat. Úgy számítom, hogy kényelmesen elsétálok valamelyikhez, és jó nekem. Haha! A város másik végén lehet fizerrel oltakozni kissé lehetetlen időpontban. De engem sem magasság, sem mélység nem rettent, sem távolság, sem időpont nem tántorít, megyek! Picit korábban érkeztem, az utcán kellett várni. És hát az én népem nem hazudtolta meg magát. A bejárati ajtó még csukva volt, ez azonban nem akadályozott meg vagy tizenöt nyugdíjast és kísérőjüket, hogy közvetlenül előtte tolongjanak egymás nyakában. Szegény katona srácokat majdnem elsöpörte a betódulásra kész nyugdíjasinvázió. Kis híja volt a könnygáz bevetésnek. Nagy nehezen sikerült a katonáknak megértetniük a demens kommandóval, hogy név szerint fogják őket szólítani időpont szerint. Távolságot tartva vigyorogtam a sok marhán, azt hittem, hogy a napi szórakozás ezzel kimaxolva. Á, dehogy! A beeresztett ostromlók a szokásos lázmérés, adategyeztetés után koppantak egy nagyot. Mert hiába tolja orcájukba Viktor tévéje hónapok óta, hogy vigyék magukkal az oltási nyilatkozatot, persze olyan nekik nincs. Így a rohamosztag elkezd molyolni a kezükbe nyomott papír felett. Szemüvegkeresés, toll után matatás, adatok kikutatása a táskákból, kísérők ideges sziszegése - megmondtam apuka, hogy hozza el azt a szart - teszi derűssé a várakozást. Ez után az oltás már gyorsan lement. Az oltópont személyzete udvarias, kedves, segítőkész. Május elején kapom a második dózist is. Összességében azt hiszem szerencsém volt, a sajtóban jelennek meg hírek az ennél is alkalmatlanabb oltópontok tumultusairól. Alig egy éve volt a Legnagyszerűbbnek teljhatalma birtokában a szervezésre, hát ennyire telt.

Talán lehetne egyszerűbben. Nem kell vacakolni az önkéntességgel. A magyar közösség - és vele az emberiség - védelmében közegészségügyi okból kötelező, aztán kuss legyen. A gyerekkorban kapott oltásokról sem kérdeznek meg senkit. Persze ehhez kell egy hiteles országvezetés is, amely az elérhető legjobb oltóanyagot szerzi be polgárainak, nem alkotmányos költséggel túlárazott gagyikat. Az oltásokat pedig szellős oltópontokban lehetne megkapni, nem szűk rendelőkben. Esetleg célszerű lenne tesztelni az oltás előtt, mert aki - akár tünetmentesen - küzd a kórral, arra nem biztos, hogy jó ötlet ráengedni még egy dózist. (Nesze sánta, itt egy púp!) És eljöhet az az idő is, amikor úgy adják ezt az oltást, mint a Néphadseregben a lószérumot. A civilben kazánkovács, a seregben szanitéc srác egy oltópisztollyal benyomta az egész századnak félóra alatt.

A kaotikus oltási rend sokat elárult magunkról. Tud ez a nép nagyszerű lenni, de alapjaiban mind a népességet, mind annak vezetőit áthatja valami ősi, mélyről jövő taplóság. Engem szórakoztat, időnként megnevettet, ugyanakkor mélységesen el is szomorít. Tudnánk jobbak lenni, sokkal jobbak. Ám amíg magunkról sem hisszük el, marad ez a prosztó világ, amely olyan szépen megmutatkozott ebben az oltási mizériában. Ezért van belőle elegem.

Egy kis boltba mentem,

szagos kölnit vettem.

Beleöntöm a lányok hajába,

Orbán Viktor, menjél, te a p…csába.

(népgyűjtés)

Bekerült a hírekbe az erdőkertesi doktor, mert megtagadta az oltás beadását. A doki olyasmire hivatkozott, hogy erkölcsileg nem vállalja a szurival való böködést, mert a keleti vakcinákról senki sem tudja pontosan, hogy milyen veszélyeket rejtenek, mivel semmilyen papír nincs róluk. Egyébként pedig a pár négyzetméteres váróval ellátott rendelője nem alkalmas egyszerre több tucat paciens szabályszerű fogadására. Elsőre nem tudtam magamban értékítéletet alkotni arról, hogy kinek van igazsága az ügyben. Aztán eldőlt. Amikor a lakájmédia elemi erővel kezdte el karaktergyilkolni szegény manust, a helyi közigazgatási gauleiter bazi nagy bírságot szabott ki rá, végül pedig midőn az elmúlt száz év legszebb miniszterelnöke feddőn összevonta szemöldökét, akkor lettem biztos a doktor úr igazában. Mert eszembe jutott egy kétezerötszáz éves dráma tanulsága.

Bizonyos Szophoklész Antigoné című művében elég jól kidomborította az írott jog és az isteni jog közötti erkölcsi dilemmát. A fülkeforradalom helyi ura, bizonyos Kreón kinyilatkoztatta, hogy az ellene lázadó - és jól fűbe harapó - Polüneikész nem temethető el, zabálják csak fel tetemét a hollók. Csakhogy a néhai tesója, bizonyos Antigoné meg úgy vélte, hogy Kreón kretén, mert az isteni parancs szerint a holtat el kell temetni, máskülönben nem juthat el a túlvilágra. Kreón szívózik, merthogy ő hozza Thébában a törvényt, nem az istenek, és némi purlparlé után Antigonét kinyíratja. Azonban a családi viszonyok bonyolultak, Kreón fiának, Haimónnak Antigoné a jegyese. Haimón picit zokon veszi hülye apja keménykedését, és jól megöngyilkolja magát ezzel cseszve ki a faterral. Fia elvesztését Kreón felesége, Eurüdiké nem tudja feldolgozni, ezért kiszáll tenger fájdalma ellen, és fegyvert ragadva véget vet neki. Hülye Kreón pedig megtapasztalja, hogy az írott jog szart sem ér az isteni törvényekkel szemben.

De persze a jogtudomány - ha van egyáltalán olyan - nem azért jogtudomány, hogy ezt az évezredes tanulságot elfogadja. Nem, a szófosó jogászok azóta is elvitatkozgatnak ezen a problémán. A vitatkozók között annyi változás állt be, hogy a XVII. században egy Grotius nevű pasas szekularizálta az isteni jogot természetjoggá. Ezzel lendületet kapott a lufihámozás a pozitív jog és az isteni/természetjog elsődlegességéről. Legtovább a kérdés feszegetésében - bizonyos történelmi tapasztalatok után - a németek jutottak. Történt ugyanis, hogy Herr Müller feljelentette Herr Grünt. Melynek következtében Herr Grün megfosztatott jogaitól, vagyonától, szabadságától, és ha pechje volt, az életétől. Herr Müller viszont jutalmul megkapta Herr Grün vagyonának egy részét. Amikor a háború után elővették Herr Müllert mint antiszemita tetűt, ő mind a kettőt kikérte magának mondván: ő nem tetű, azért pedig, hogy antiszemita lenne, külön tiltakozott, hiszen nem tett mást, mint betartotta a törvényeket. Ő kérem jogkövető állampolgárként járt el, haladjanak csak tovább ezek a bibol, izé … kedves izraelita népek. Így némi lángolás után a polémia a '70-es évekre kihunyt. Mert közbe jött az államrezon. Hát szép dolog persze a természetjog, na de mi lenne, ha mindenki áthajtana piroson arra hivatkozva, hogy neki erre elidegeníthetetlen joga van. Oszt ki fog adót fizetni? És így tovább. A demokratikusan berendezkedő államok a kérdést filozofikusan nem döntötték ugyan el, viszont utilitárius módon - jelentős garanciákkal - az írott jognak adtak elsőbbséget. A garanciák a jogállami normák megerősítésében jelentkeztek. A jogszabályokat komoly társadalmi viták előzik meg, amelyek nem a gépház zajai. Az érdekeltek javaslatait figyelembe veszik, a szövegeket egyeztetik napestig, az elfogadott jogszabályokat normakontroll alá helyezik (államfő, alkotmánybíróság, ombudsman, bíróság). Az írott jog mögött megjelenik a társadalmi erő, ezért a polgárok bízhatnak benne. Ez a jogállamiság, amely nem mond semmit a "Hogyan vegyünk állami pénzen nyaralót okosba?" motivációs tréner Juditkának.

Na de így van-e kipcsak földön? Lószart, mama! Nálunk úgy megy, hogy a Leggyönyörűbb elporoszkál reggel székelni, ahol pompás gondolatai támadnak. Ezeket délelőtt íródeákjai írásba foglalják, délután a 133 igen bátor félelmében megszavazza. Házmester Laci átküldi Janónak, aki vagy pecázik vagy rádióműsor-vezetéssel szórakozik. De sebaj, a portásnál van aláíró pecsét, így a paksaméta már mehet is a közlönybe. Ahol este kinyomtatják, 'oszt kész is a napi gránitszilárdságú. Pont olyan, mint a reggeli termék.

Aki ezen felháborodik, és nem tartja be, arra ráküldik a karaktergyilkosokat és az állami elnyomó szerveket. Szegény Luther itt nem pofázhatna arról, hogy: "Itt állok, másként nem tehetek, Isten engem úgy segéljen. Ámen." Nem, mert a keresztény-plebejus karaktergyilkosoknak nincs benne a munkaköri leírásába, hogy megértsék a másik fél gondolatait, esetleg igazát. Minél betegebb tehát egy demokrácia, annál inkább csökken az írott jog jelentősége és növekszik az isteni/természetjogé. Ezért van több igazsága az erdőkertesi doktornak a hatalommal szemben.

Ha pedig a felületesen gondolkodók azt hiszik, hogy Kreón és Antigoné története csak érdekes irodalmi megközelítésben releváns, a politikában mások a szabályok, az óriásit téved. Pont a magyar történelem mutatja meg a döbbenetes párhuzamot. Ott van a Ferenc Jóska. Megölet egy sor derék magyar hazafit, elnyom és egyebek. Mert neki van hatalma és ahhoz írott joga is (alkotmány, pátens etc.) Osztán tökre, mint Kreón. Fia öngyilkos lesz, felesége Bözsi, először érzelmileg hagyja el - utálta, mint a szart -, aztán fizikálisan is egy digó elmebeteg merénylő ráspolya okán. Jön vitéz nagybányai, aki több százezer magyar értelmetlen haláláért felelős, írott joga volt, mint a tenger. Csak az isteni jog megsértőjeként fiát és lányát temethette, végül száműzöttként koldult. Aztán a Csermanek. Ő is magyar embereket akasztatott, börtönzött be, deklasszált, nyomorított meg a saját írott joga alapján. Neki még gyereke se lehetett, hatalma elvesztésébe viszont beleőrült. Csupa Kreón, amerre nézünk.

Lehet utálni legtisztább kezű vezetőnket, de kétségtelen, hogy nem tart ott ahol a dicső elődök. Viktor nem erőszakos egyelőre. Ha van esze, nem kezdi el saját írott jogára hivatkozva üldözni a vele egyet nem értőket. Amint látható, neki lesz elege, ha az erdőkertesi Antigoné elleni pogrom elrendelése közben Kreónná változik.

Nem tudom említettem-e már, hogy imádom a Viktort. Olyan egyszerű fickó. Most is remekül kimódolta a tutit. És majdnem be is jött neki. Stratégiája, mint a faék. A tavalyi lezárás megmutatta, hogy Európa piros pöttyös seggű gyorsnaszádja pár hónapos zárlat után a nyeletlen fejsze gyorsaságával képes süllyedni. Márpedig így nem lehet választást nyerni. Tehát mi marad? Nem szabad elrendelni valós zárlatot, a lakossággal el kell hitetni, hogy minden rendben - "többségében idős, krónikus beteg" -, és imádkozni, hogy az oltások hatására visszavegyen a járvány. Egy év múlva ki emlékszik már a húszezer halottra, a járvány elleni harc címén ellopott irdatlan összegekre, a bénázó államra? Senki. Az EU is küld pár ezermilliárd forintot, amelyből lehet rövid időre gazdasági fellendülést szimulálni. A birkáknak - bocsánat: a kedves választópolgároknak - jut krumpli, és nekik ennyi elég is. Ezért ha sikerül a trükk, a szokásos nagy arccal be lehet jelenteni, hogy Viktor - ki más? - győzött, a gazdaság száguld. Halleluja! Irány a 3/2-edes választási győzelem. De nem sikerült. Sok oka van ennek véreim, sok oka. Ám van egy, mind felett. A káoszba taszító szétesés.

Ott van maga a Vezér. Néztem, ahogy Viktor megkapta az oltását. Valami olyasmit akart bemutatni a propaganda, hogy Viktor bátor, bízzunk benne, és az általa ajánlott oltásban. Oszt mit láttunk, hallottunk? Egy zavart, szétesett, kövér embert, aki hülyeségeket beszél. Először is kínai oltást kapott - so kínai vacina occó, adok neked másfé lite, bele a kezedbe neked -, amely hazaárulással ér fel. Pár hónapja Viktor azt mondta, hogy a Pfizer vakcina az igazi, mert az magyar asszonyság magyaros eszének eredménye, az amcsik csak a pénzt adták hozzá. És - látjátok, fidesz ökrök - a magyaros oltás helyett a komcsi kínait adatja be a nemzet vezetője. "Ezt így most, hogy?" - kérdezhetjük álmélkodva. Úgy, hogy a nyugati oltások lassabban jönnek, a ki tudja milyen hatékonyságú keletiekből van dögivel. Viktornak tehát akármilyen áron, akármilyen minőségű oltóanyaggal (lásd lejjebb), de gyorsan be kell oltatni a lakosságot, ha megakarja előzni a totális gazdasági - és az azt követő társadalmi - összeomlást. Versenyfutás az idővel.

Mit láthattunk még? Nemcsak a vakcina kínai, hanem a fehér póló is, amely kidomborította Viktor hájas hasát - pocakos miniszterelnök a halálom -, bányászcsöcsét. A feltűrt póló alól kivillanó kar pedig öregasszonyokra jellemző integető izmot mutatott. Szóval nem jött át az utcai harcos fíling. Egy szánalmas, testileg szétesett középkorú alak ücsörgött a kamerák előtt. Márpedig aki a saját testét nem tudja rendben tartani, az mit akar egy országgal? És amit lányos zavarában kinyögött: Istenem! Aztat mondta az oltásra utalva, hogy: Sárkány ellen sárkányfű. Nos, aki Süsün nőtt fel, az tudja, hogy ez a mondat a szélhámosság jelmondata. A sárkányfűárus ezzel a szlogennel árulja a semmire sem jó portékáját. Elszólás? Véletlen? Tehát a kínai oltás annyit ér a covid ellen, mint sárkányfű a sárkány ellen. Semmit. Ennek nyilvános hangoztatása egy vezető részéről oltási kampányban nem a szellemi szétesés jele?

Viktor nem csupán emberként mutatja a szétesés jeleit, hanem politikájában is, ha van neki egyáltalán olyan. Külpolitikailag rájár a rúd, de ez Trump utolsó csatlósaként várható volt. Joe megüzente Angienak, hogy Viktor pátyolgatása nem komilfó, erre a Néppárt fénysebességgel rúgta is ki Viktort a francba. Ez az európai politikai színtéren a páriastátusba kerülést jelenti hazudjon akármit a Goebbels-kommandó. Osztán lesz még ott, ahonnan ez jött. Putyin úr nemi szervének orális kényeztetése - a baráti lengyelek örökbecsű véleménye - és a kínai elvtársak imperialista politikájának kritikátlan - ott mást nem ismernek - szolgálata kevés lesz a hatalom megtartásához. Sőt, erősen kontraproduktív. Az atlanti szövetségben nem rajonganak az árulókért.

A hazai viszonyok is a totális káosz jeleit mutatják. A magyarok lélekben feladták. A telet normál körülmények között is nehéz túlélni, mindenki alig várja a tavaszt. Erre a depis kedélyállapotra erősített rá a Viktor. Az egy éves bizonytalanság kontra sikerpropaganda, a kiszolgáltatottság növekedése kontra az Orbán-családhoz és a haveri körhöz köthető vállalkozások ezermilliárdokkal való kitömése egyre gyorsuló ütemben vezet el a: "Csak egy nap a világ" - hangulathoz. Az emberek nem hallgatnak az egyre bizonytalanabb üzeneteket megfogalmazó kormányra. Pár hete a Moszkva téren autóztam át vidéki azilumomba térve. A dugóban araszolva láthattam hajléktalanokat maszk nélkül, részegen okádva, cigányokat ordibálva, fiatalokat, akik piás üvegekkel megrakodva készültek az esti bulira. Zárlat? Hol? És megy a csodálkozás a fertőzés terjedésén. A kormányzati töketlenkedésnek hála az egymillió főre jutó covid miatti halálozási rangsor első tíz országában szereplünk (időnként átmenetileg kiesve a sikerlistáról). Ez a beteg, populista demokráciánk világra szóló magyar bravúrja.

Mert a kormányzás teljesítménye nulla. A nemzethy oldal nagy kedvence Dobó helytállása. Igazuk is van, lehet belőle tanulni, bár az irodalmi Dobó alakot nem szabad összetéveszteni a történelmi Dobó alakjával. Annyi azonban bizonyos, hogy egyik Dobó sem adta el a zabot és a lőszert Ali budai pasának és a várba menekülőkre sem risztelt Kara Ahmed szerdárral. Dobó nem árulta el sajátjait, volt határozott elképzelése, példát mutatott, életét kockáztatva az első vonalban harcolt, kitartott, és - lássuk be - volt egy kis szerencséje. A Viktorról ez nem mondható el. A Goebbels-kommandó löki az: "Emberek nyitást akarnak!" - dumát, plakátokkal, nemzetinek nevezett "konzultációval", kiengedve a szellemet a palackból. Aztán satufék. Járvány idején jó nagyot belerúgnak az egészségügyben dolgozókba nagy pofával kijelentve, hogy csak pár ezren hagyták el a szakmát, nincs gond. Aztán néhány nap múlva orvostanhallgatókat és magánegészségügyben dolgozókat soroznak be az összeomlást elkerülendő az állami egészségügybe. A pedagógusok rettegésben tartása oltás nélkül. Egy év után sem készült fel a kormányzat a digitális oktatásra, ezért az oktatási zárlat ismét egy generációt fog visszavetni. A diadalmasan bejelentett oltási terv pár óra alatt megbukott, miközben a nemzetközi kvóta alapján Magyarországnak járó oltóanyagot - tudatosan vagy hanyagságból - nem hívták le. (A fritzek azonnal lecsaptak rá.) A gazdasági élet szereplőinek hitegetése, pénzügyi támogatásuk hiánya miatt állami segédlettel való csődbe vitele a kormányzat e téren elért eredménye. Nagy garral bejelentett zárás, amely megvalósításában semmit sem ér, mert egyrészt sok a kivétel, másrészt nem tartja be senki. (És az sem lesz, aki betartatja.) Ilyet egy szétesett adminisztráció csinál.

Viktor csodafegyvere, az oltás is két esélyes. A mutációk miatt nem tudható, hogy mennyire hatásosak. Reménykedünk, de jobb lenne szárazon tartani a puskaport. Csak egy erkölcsileg lezüllött kormánnyal nem megy.

Az egyszerű magyar mit lát? Minden esik szét, de a nemzet védelmével, megtartásával, erősítésével kampányoló elit rekordgyorsasággal tömi zsebeit. A magyar embereket pedig szarban hagyja. Láthatóan gyűlik a népharag - nézze meg akárki bármely kormányzati szereplő közösségi oldalát -, kezd veszélyes lenni a helyzet. Nem tudom mi lesz - zord íjász barátom szerint eljönnek a zord idők -, de nagyon elegem lenne, ha az erkölcstelen, alkalmatlan kormány és Viktor miatt az ország tovább száguldana a káoszba.