Az uborkaszezon kiemelt híreként foglalják a headlinokat az afgán helyzetről szóló tudósítások, elemzések, politikai megmondások. Van itt minden, mint a búcsúban. Menekülő emberek tragédiáiról szóló beszámolók, kerítésen áthajigált csecsemők, vérengző tálibok, nők jogaiért folyamatosan aggódó emberjogi aktivisták, geopolitikai jóslások, kínai/szovjet ölbe hulló Afganisztánról regélő víziók, szóval meg kell a szívnek szakadni. Az emberek szeretnek szörnyülködni, hát megkapják a médiától a minden napi szörnyülködésadagjukat. Kávéházi Konrádok osztják az észt, köztük - mint jelen írásban - segg ostoba bloggerecskék is.

Ha azonban pár lépést hátrébb lépünk, és megpróbáljuk kellően cinikus hatalmi szempontból - szépen mondva: történelmi léptékkel - szemlélni a folyamatot, sok mindent megérthetünk, talán a valóság egy szeletkéjét is. A napi hírektől hiszterizált tömeg az amcsikat teszi felelőssé, különösen a Bident, bár a kivonulást még Trump rendelte el, és eredetileg májusra volt időzítve. Ezt a felelőskeresést egészítik ki azzal, hogy majd a hatalmi vákumba betüremkednek a kínaiak, meg a ruszkik, akik viszik a ritkaföldfémeket. Ezek a ritkaföldfémek tudvalevőleg a világgazdaság alapjai, és ott lapulnak az afgán barlangok mélyén. Eddig kecsegtek szép csendben a ritkaföldfémek magukban, mert nem volt, aki kecsegtette volna őket, de majd most a kínaiak. Ha pedig a ritkaföldfémeket kicsalogatják a kínaiak az ő barlangjukból, akkor vége is az Pax Americanának, mert Kína lesz a világ ura. Biztos így lesz. A hülye amcsik húsz évig azt csináltak Afganisztánban, amit akartak, de a ritkaföldfémek előlük kifejezetten elbújtak. Megy tehát a csúcsra járatott ostobaság. És az is érdekes, hogy keveseknek tűnik fel, hogy a CIA igazgatója olyan természetes egyszerűséggel járkál az állítólag a tálibok által ellenőrzött Kabulban, mintha Langlyben az irodájából átsétálna a saját külön bejáratú klotyójára. És az sem szúr szemet senkinek, hogy az állítólagos tálib vezetők szépen a lábához sunnyognak egy kis simiért, jutalom falatért. Vajh miért?

Mi, akik utólag már talán kapiskálunk valamit a rendszerváltásnak nevezett folyamatból, látjuk az afgánok jövőjét. Az elmúlt húsz évben az amcsik pontosan felmérték a viszonyokat, és az afgánok is sokat változtak. Éppen ideje, hogy beilleszkedjenek a világrendbe. A szerepüket is sikerült megtalálni, amely nagyjából a következő lesz. Geopolitikailag velük zárul a Kínát körül vevő gyűrű, a pattogó perzsáknak is kisebb lesz az orcájuk a Közel-Keleten hátukban egy harcias társasággal, és a ruszki szatelit kánocskák sem alhatnak nyugodtan. Bármilyen furcsa elsőre, de az afgánok lesznek a térség csendőrei az amcsik zsoldjában. Gazdaságilag ott van egy gyorsan növekvő, jól fejleszthető - egyelőre harmincmilliós - piac, a már említett ritkaföldfémeivel és egyéb ásványkincseivel. Amennyiben az afgánok elfogadják ezt a szerepet, pár évtizeden belül szédületes fejlődést fognak produkálni. A kérdés, hogy elfogadják-e.

Az eredeti forgatókönyv valami olyasmi lehetett, hogy a velejéig korrupt nyíltan amcsi bábokat lassan leváltják a nem látványosan korrupt nem nyíltan amcsi bábok. De egy kis hiba csúszott a műveletbe, mert az amcsi katonák nélküli korruptakat elzavarta a nép, a tálibok meg azt vették észre, hogy van egy országuk. Most jöhet az újratervezés. Amely kottája alakul, de nagyjából a következőképpen fog kinézni. Két csoport tálib lesz hónapokon belül. Lesznek az "ember arcú" tálibok. Ezek azok, akik megjárták Guantanamot, aztán kezelték őket Katarban. (mert azt ki hiszi el, hogy fekete öves terroristák grasszálhatnak Doha főutcáján a nélkül, hogy egy helyre drón szétlőné a seggüket). Látták, hogy az iszlám és a viszonylag nyitott gazdagság milyen fejlődésre képes. Rájöttek - mert a fejükbe verték -, hogy lehet ezt így is. Most hazamennek - és csodák, csodája egy amcsi gép sem szedi le őket - ezzel a vízióval. Akarnak ezek után egy csóró országban dekkolni Mohamed hülyeségein rágódva, amikor lehetnek gazdagok is? A velük szemben álló csoportot a tálibok kecskebaszó SA frakciója képezi, a vidéki bunkók, akik a "hit igaz harcosaiként" aposztrofálják magukat. Na, ezeknek pár éven belül kampec. Az okosabbja felméri, mi a stájsz, és bekapcsolódik az üzletbe. Ők kapnak vidámparkot, ahol dodzsemezhetnek kedvükre és - egye fene - kalasnyikovjaikkal lődözhetnek a céllövöldében hurkapálcán csüngő plüss maciért. A kissé bugyutább társaság megmaradhat az igaz hiten, ők lesznek akikkel proxiban lehet szívatni a sárgákat az iszlám ujgur testvérek elnyomása miatt, meg a perzsákat, hogy érezzék a törődést. A nagyon hülyékről - akik nem fogják fel, hogy már nem a Nyugat az ellenség - a családjuk a Kandahari Krónikában kiad egy szűkszavú közleményt, amelyben mély fájdalommal és megtört szívvel tudatják, hogy szeretett törzsfőjük nemi szervét immár ezer huri szopkodja a Paradicsomban.

Persze ez nem fog egyik napról a másikra menni. Lesznek vesztesek. Lesznek megtorlások, gyilkosságok. (Bár ezek motivációit nem fogjuk tudni, sokat fognak politikai jellegűnek beállítani, de bőven lesznek személyes indítékúak, hatalmaskodókkal való leszámolások, üzleti viták és egyéb, messziről nem látszó okból elkövetettek.) Egy-két évig lehet szörnyülködni. Aztán megjelenik a nyugati tőke, lesz Coca-cola-palackozó, elkezdődik a bányászat, idegenforgalmi beruházások, jönnek a bankok és személyi hitelek. És nők is fognak dolgozni, mert kell a pénz az új mobilhoz és a szép korszerű lakáshoz. Az igaz hit harcosai pedig nyugodtan kortyolgathatják Kabul teraszain a hideg sört. Mohamed okosságai politikai termékek lesznek csupán tartalom nélkül. Tíz-tizenöt év múlva amcsi turistacsoportoknak fogják mutogatni, hol bujkált ama gaz bin-Laden, nosztalgiáznak az oroszok elleni szabadságharcról, és előkerülnek az amcsi-afgán barátság bizonyosságaként a néger gyerekek. Aki nem hiszi ezt a verziót, az pislantson Vietnámra.

Ha Allah megsegíti az afgánokat, akkor a talibán talány így fog megoldódni. De ha nem lesz eszük, akkor nyugodtan töcskölhetik a kecskéiket, és irthatják egymást kedvükre, senkit sem fognak érdekelni, mert a hülyékből mindenkinek elege van.

Az elmúlt évtizedekben a Balaton és én együtt éltük meg a fejlődésnek nevezett folyamatot. Apró gyermekként még simán betotyoghattam a Balcsiba, mert nem volt kibetonozva. A fater utálta a betonkávát, pesszimistán mondogatta, hogy már csak az alját kell lebetonozni, valahova tenni egy dugót, ahol le lehet ereszteni a vizet, és kész a legnagyobb fürdőkád.

A '60-as évek elejétől aztán beindultak az építkezések. A városi legenda szerint az M7-es végig ért volna a déli parton csak, hát kellett a sóder a nyaralókhoz. Háromféle építkezés zárta körül egy évtized alatt a Balatont. A legnagyobb mértékben a kádári alku szegmenseként hétvégi vityillók épültek jellemzően kalákában, melyet egyesek nem átallnak villának nevezni. Nadrágszíj telkeken buheráltak először átmeneti, aztán a '70-es évektől komolyabb nyaralókat. A kis telek kétségtelen előnye fűnyíráskor jelentkezik, mert egy körömvágó ollóval el lehet végezni a műveletet. Viszont ha a tulajnak fáj a világ és köpne egyet rája, akkor nagyon meg kell gondolnia, mekkora erővel engedi el a csulát, mert egy közepes erősséggel megküldött csomag is a nyolcadik szomszédban landol. A házilagos készítésű nyaralók további jellemzője, hogy családi összefogással valósultak meg, így jó sok feszkót bele lehetett vinni a "Ki mikor foglalja le a nyaralót?", és a "Ki mennyi vizet fogyasztott?" kérdéskörök tisztázásába, amely különösen az egyéb családi összejövetelek napirendi pontjaként tudta elcseszni a hangulatot. Az építkezések második csoportját a tanácsi/vállalati üdülők adták. Ezek vagy régi villák államosítása révén kerültek szocialista megőrzésre, vagy a kiváló vállalat maga építtetett szorgos dolgozóinak üdülőt. Ebben az esetben a vállalaton belül ment a civakodás, hogy kétévente kit tart méltónak a szakszervezet arra, hogy családilag kipihenhesse a szocializmus építésének fáradalmait. A harmadik csoportot a szállodák képviselték, de ezekre olyan nagy igény - a fentiek miatt - nem volt. A dolgozók nem tudták megfizetni, idényen kívül amúgy is használhatatlanok voltak, ezért annak a néhány külföldinek - és elvtársi kúrókérónak - pont elég volt Siófokon, Füreden, Tihanyban és Almádiban felhúzni néhány hotelt. A kempingek egy sajátos, ám népes szubkultúrát céloztak meg, de nem miattuk fogyott az M7-esre szánt sóderből.

A '70-es évekre szépen kialakult a magyar Riviéra, mindenki tudta a helyét. Földrajzilag is. A keleti részt a pestiek és fejér megyeiek töltötték meg. A déli parton Siófok a pesti népeké, akik közül sokan Földvárig is elmerészkedtek, a kalandvágyóbbak pedig egész Szemesig képesek voltak eljutni. Ezen a területen tolnaiak is előfordulnak, nekik ez van legközelebb. Lellétől Máriáig a baranyaiak, és a somogyiak uralták a terepet, Fenyvestől némi zalai beütéssel. Keszthely önálló entitás. Az északi partra fordulva Révfülöpig a zalaiak, vazs megyeiek, soproniak, győriek adják a többséget ide nem értve Szigligetet, ahol pesti enklávé is kimutatható. (A Káli-medencét sem érdemes annak választani, aki menekülne a pesti ismerősök elől.) Ábrahámhegytől már erősödik a veszprémi jelenlét, Tihanytól pedig megjelenik a pestiek északi partért rajongó frakciója. Természetesen pöttyözve itt-ott alföldi polgárok is előfordulnak, és a derék hunok nem győznek álmélkodni azon, hogy a pannonoknak még dombjuk is van.

A német újraegyesítés népi megoldása a '70-es évek elejétől megdobta a Balaton forgalmát. Okosan azt hiszem, úgy kell mondani, hogy a balatoni infrastruktúra nem követte a megnövekedett idegenforgalmi változásokat. Alap esetben sem, de a fritzekkel végleg felborult a rendszer. A tulajok gyorsan "lenyaraltak" június végéig, és a Zimmer Frei feliratot kibiggyesztve várták a német iskolák évzáró ünnepségeit. Ha sikerrel jártak, augusztus 20-ig kiköltöztek a kutyaólba, és szolgálatkészen bokáztak a germánoknak a svarcba kapott márkáért, dobozos sörért, rágóért. (A rezsim elnézte az akkor valuta kiajánlásnak minősülő vétséget, mert kellett a konvertibilis pénzecske.) Igaz, hogy a hat-hétszáz lelkes falvakra, pár ezres városocskákra méretezett boltok előtt már a kosáért is órákat kellett sorba állni a szolid harminc fokban, a választék pedig igencsak korlátos volt, de a balatoni nyaralás életérzése mindent vitt.

Ezt a sorba állásos műsort viszont idővel sikerült kijátszanom. Amíg a nagyi utasítását követtem kénytelen voltam vele, de kamasz koromban rájöttem a megoldásra. Pár percre kommunista lettem! Éppen egy szúró buliról ténferegtünk haza hajnalban a barátaimmal. (Mi szúrtuk a csajokat, a szúnyogok meg minket. Sajnos az utóbbiból több jött össze.) És a bolt előtt ott várt a terülj asztalkám. Mert a cocializmusban az úgy vala, hogy a kenyérgyár teherautója végig ment a boltok során és leszállította a pékárut. Mondjuk reggel ötre ért az adott bolthoz, amely viszont csak fél hétkor nyitott. Ilyenkor lazán ledobták a rendelt mennyiséget, és mentek a következő helyre. A tejesek dettó. (Az pont nem érdekelt senkit, hogy a felkelő nap pár óráig rátűzött a kakaós zacskókra, legalább nem hízott a magyar.) Párttitkár osztályfőnökömmel - utálta az ilyen pógáriakat nagyon - sokat vitatkoztam arról, hogy sosem jön el a kommunizmus. Szerinte - '80-as évek eleje - közel az idő, midőn mindenki képességei szerint dolgozik, és szükségletei szerint vételez a közösből. Én kiröhögtem ezt a naivitást, ő pedig sokat munkálkodott azon, hogy ne tanulhassak tovább. Ám ott, a pillanat hatására élen járó kommunistákká váltunk, és szükségleteink szerint vételeztünk a közösből. A járt utat pedig kár lett volna elhagyni holmi sorban állásért, ezért sorsolással mindig ki lett jelölve az a szerencsétlen, akinek hajnali öt tájban gondoskodnia kellett az étkezési szükségletek kielégítéséről. (Ja, és azt hiszem spóroltunk is valamit.)

Aztán a '90-es évek elején megszűnt a teuton invázió, a derék fritzek már saját honukban is keblükre ölelhették egymást. (Ámbár a wessik lelkesedése mintha csökkent volna az ossik iránt, azok meg már kevésbé csodálják, inkább rühellik őket.) A Balaton kezdett visszatérni valami normális üzemmódba. Szépen fejlődött, a nyaralók modernizálódnak, áruházláncok, programok mindenhol.

A 2000-es évektől azonban új trend van kibontakozóban, amelyet nem nagyon értek. Pontosabban a profitmaximalizálás részét értem, a nyaralni vágyók motivációja előtt állok tanácstalanul. Egyre több "lakópark"-nak, apartman-háznak nevezett lakótelep épül. Sokszor egészen extrém helyeken. Lellén például közvetlenül a vasútállomás mellett. Ha a MÁV tudna pontos lenni - és harminc kilométeres távon nem hozna össze negyedórás késést - még megérteném, mert csak egyszer kell megjegyezni a menetrendet, és el is lehetne dobni az órát. De így? Földváron a Magaspart alatt. Egyik oldalon a sínek és parti villák, strand sehol, a másikon a bazi nagy földfal. Bár az is lehet, hogy "kettő az egyben"-ként adták el: aki ott vesz lakást, annak már temetésre nem kell költenie. Tök fölösleges kiásni az áldozatokat, ha megindul föld, elég kitenni a kereszteket. Majd párszáz év múlva a régészek elbíbelődnek a magyar Pompei-jel. (Nem tudom ki adhatott oda engedélyt, de ne legyen igazam.)  Pár éve Siófokon akartak befűzni egy ilyen remek vétellel. Ment a duma a Balatonra panorámás csoda kecóról.  Hát, az egyik ház talán tíz lakása valóban panorámás, a másik hetven meg egymást nézi, mint a nyócker gangján. Mindezt csekély sok tízmillióért. Nem értem a vásárlók motivációját. Mi a jó ezekben a lakótelepekben? Egymás szájában, ha a negyediken lehúzzák a klotyót, az elsőn zubog a víz. Szerintem a nyaralás valahol a kikapcsolódásról szól. De lehet-e kikapcsolódni, ha az ember közvetlen környezetében hemzsegnek idegen emberek a maguk szokásaival, amelyet éppen a "nyaralás" alatt nem fognak vissza? Ugyanakkor gratulálok a fejlesztőknek. Zseniálisan adják el a nosztalgikus Balaton-életérzést. Életérzés nélkül.

Ezekben a balatoni lakótelepekben nem tudom a fejlődés pozitív irányát látni, csak a tó és környéke ismételt kizsigerelését. Pedig a korábbi tendenciák biztatóak voltak, melyekhez képest ez a lakótelep-építési láz visszalépés. Nem véletlen, hogy egyes települések közössége már tiltja a további beépítéseket.

Ám mi van, ha nagyon nincs igazam? Hatvan évvel ezelőtt az akkori, még rendes méretű villák megmaradt tulajdonosai ugyanilyen részvéttel teli idegenkedéssel nézték az apró telkeken szaporodó tákolmányokat. Most pedig ezek etalonnak számítanak a lakótelepekhez képest. Hatvan év múlva az akkori blogger majd a balatoni lakótelepek romantikájáról mesél kárhoztatva a felhőkarcolók miatt eltűnő balatoni hangulatot. A fene se tudja ezt, emberek. Szerencsére én már nem leszek itt, hogy elegem legyen az eljövendő szép új balatoni világból, így csak a mostani balatoni lakótelepekből lehet elegem. Van is.

Szeretem a krimiket. Sokszor a történetmesélés, másszor a társadalomrajz gondolkodtat el. Az utóbbi tíz-tizenkét évben viszont azt vettem észre, hogy a kedvenc kortárs krimiíróim vergődnek. Nincs már helye a Poirot-féle logikázásnak, az akciókra épülő "utolsó pillanatokra" kihegyezett megoldásoknak, a sorozatgyilkosos üldözéseknek, mert a mai világban egyszerűen életszerűtlenek. Ezért szerencsétlen írók a történeteiket kénytelenek visszahelyezni a '90-es, de olykor a '80-as évekbe. Vagy olyan területre, amellyel kapcsolatban hosszasan magyarázzák, miért nem ért oda a modernizáció. A technikai fejlődéssel a kriminalisztika módszerei úgy tudtak egyszerűsödni, hogy az eredményesség kiugróan nőtt. A krimiírók pedig tipródnak szegények, hogy akkor most miképpen lehet izgalmasan tárgyalni háromszáz oldalon keresztül, amint egy technikus beméri a cellainformációkat.

A DNS-azonosítás felfedezése óta egy hajszál, egy izzadságcsepp elég a tettes elkapásához, miként ezt a lassan minden város helyszínelőit bemutató sorozatokból megtudhatjuk. A térfigyelő kamerákkal minden lépésünk követhető, az utcán, tömegközlekedésen, autópályán. Idő és elszántság kérdése bárkinek a nyomon követése. (Ennek még profik is áldozatul esnek, lásd a kedves szovjet toronyóra-rajongókat.) Az önként autókba szerelt kamerákkal a közlekedési balesetek éppen úgy dokumentálhatók, mint a hülyegyerekek büntetőfékezései. Nagyobb jelentőségű esetekre pedig ott vannak a műholdak, amelyek szintén képesek nyomon követni azt, aki otthon hagyja a mobilját vagy álcázza magát a kamerák elől. A telefonjaink nemcsak lehallgatnak, követik minden lépésünket, de bemérik szokásainkat, napi rutinunkat. (Hasogdzsi úr haláltusáját és feldarabolását élőben élvezhette a török titkosszolgálat, ezért elég röhejes volt a szaudi hazudozás.) A "legfőbb érték az ember"-elv aprópénzre váltásaként a magunkra aggatott kütyük mérik a vérnyomást, a szívdobbanást, vércukorszintet, és a bánat tudja még mi mindent osztanak meg a népek magukról teljesen önként azt sem tudva kivel. Ha valaki tudni akarja kiért dobbant meg a szívünk, elég, ha összevezetik a legközelebbi telefon cellaadataival. Ha pedig azt akarják bemérni, hogy meddig és milyen intenzitással tartott a szívdobbanás, az okos óra azt is méri. A közösségi oldalakon emberek milliárdjai teszik ki mit ettek, ennek következményeként milyen állagúra sikeredett az érkezési oldal, kik a barátaik, mit gondolnak a tőlük ezer kilométerre élő másik ember aznapi programjáról, öltözködéséről, gyermeke nevéről és hasonló, a ma már szinte abnormálisnak tekinthető emberek szempontjából teljesen érdektelen f*szságokról. Generációk nőnek fel úgy, hogy saját testükről, lelkükről, gondolataikról, érzelmeikről szóló információikat mások dolgozzák fel és használják ellenőrizetlenül. Ez ma a korszellem.

Éppen ezért hihetetlenül amatőr a magyarok kormánya, ha kémszoftverrel figyelteti azokat, akiket ellenfeleinek (ellenségeinek) gondol. Gyakorlatilag nincs rá szükség. A nyilvános adatok elemzésével profilozható bárki, a részletek pedig már kirakhatók, mint egy puzzle. A lehallgatás ezen módja kicsit avitt, nem véletlen, hogy az izraeli cég csak olyan országokba tudta elsózni a portékát, amelyek nem járnak élen a sokkal profibb megfigyelésben. Magyarország ebben a szegmensben is le van maradva, ezért akkora félelemmel vegyes tisztelettel néztek a szekondhandos cuccra, mint ősember a tűzre. Meg is vették, bizonyára jó drágán - alkotmányos költségekkel picinyt megfejelve -, aztán pislogtak, hogy "Akkor most kit hallgassunk le, elvtársak?". Mert a magyar ellenzéket minek? Jó részük szépen seftel a fidesszel, a háttérben sok százmilliót kapnak egyes, a nyilvánosság előtt harciasnak mutatkozó prominensek. Ezekről mindent tudnak, felesleges őket lehallgatni. A nagyon ostoba ellenzékiekre szintén nem érdemes energiát pazarolni, mert félő, hogy a lehallgatók veszélyességi pótlékot kérnek a röhögéstől károsodó májuk miatt. Az ellenzék ügynök tagozatának képviselői - a Gönczöt skinheadként kifügyülő, vagy az orosz emlékmű rongálásért elő sem vett tót - természetesen szintén nem számít célszemélynek. Kínjukban - ha már megvették - néhány újságíróra, saját emberre szálltak rá.

Tipródtak tehát keményen, és talán el is felejtették volna - az alkotmányos költség jacht, luxusóra stb. formájában már hasznosult -, ha nincs ez a nemzetközi balhé. De van, és most magyarázkodhatnak. Szokás szerint ostobán. Dekázós Jucus például elköpte, hogy nem is ő engedélyezi a lehallgatásokat. Ezzel nagyjából a lemondását is be kellett volna adnia, mert a törvények alkotmányos garanciális szabályként kifejezetten a gazságügyi miniszter engedélyéhez kötik a lehallgatások engedélyezését, amely nem kiszervezhető. A Kormányon belül az alkotmányos szabályok betartásáért felelős jogilag alulképzett tyúk erre bevallja, hogy naponta sért törvényt. Úgyhogy Jucus, séta! A propaganda teljes zavarban, hol elhallgat, hol hazudozik. Jó látni a sok seggfejet, már megérte.

A történet két szempontból érdekes számomra. Egyfelől fixa ideám, hogy a Viktort már letették, a folyamat egyik állomása csupán a jelenlegi balhé, amely - pedofilnak becézett törvény után - az utolsó tőrdöfések egyike nemzetközi szinten. Valószínűleg arra kíváncsiak, hogy a hatalom megtartása érdekében meddig hajlandó a Viktor lealjasulni. Úgy néz ki, elég mélyre. A nagy nemzeti vezető simán lemond például a magyarokat megillető eurószázmilliókról, ha azt nem ő teheti zsebre. Ugyanakkor Viktor egyre romló küllemén is nyomot hagy a bányászbéka ülepéből előtörő szag kipárolgása, már most megfizeti az árát ellenállásának, és hol van még ennek az útnak a vége. A lehallgatási ügy mérföldkő Viktor politikai Mariana-árka felé, mert az atlanti közösségben ezek után már azok sem védhetik őt, akiknek nem voltak elegek az eddigi produkciói. Ellenzéket lehallgatni nem pc, nagyon nem.

A másik probléma ezekkel a kémprogramokkal nem az, hogy mit hallgatnak le, hanem az, hogy mit tesznek rá, az adott eszközre. Na, az ellen nem lehet védekezni. Ha holnap mondjuk kiderül, hogy valamelyik ellenzéki a Fidesznek oly kedves Kaleta Gábor utánzására adta a fejét, amelynek bizonyítékait megtaláltak a számítógépén, annak vége. Pedig nem is tudott róla, de valahogy ott van. Bárki "láthassa". A Prosti srácok be is mutassa. A húsz iq-sok kajálják. Ez a veszélyes nem a Prüsszel. A valóság ezekkel az eszközökkel alakítható, a célszemély pedig védekezni sem tud. És ez a technika terjed, nem sokára megérkezik a hétköznapokba. Mi átlagemberek is perceken belül ki leszünk szolgáltatva a rólunk kreált valóságnak, amely ellen semmit sem tehetünk. Ma még adatainkat adjuk át, holnap a konstruált adatok határoznak meg minket. És ehhez a magyarok kormánya - élén a drága jó Viktorral - asszisztál. Ahelyett, hogy megvédene minket.

A lehallgatási botrány számomra egy hatalmához minden áron - a magyarok jövője árán is - ragaszkodó ember tusáját, és egy az ajtónkon kopogtató, személyiségünket aláásó problémát jelenti. Nekem ezért van elegem belőle.

Nem nagy dolog jegybankot vezetni, higgyék el. A füst gigantikus, a láng pici. (Ezért van idő blogot írni, alapítványokkal szórakozni, festményeket venni, borozót üzemeltetni, közpénzen beosztottat szopatni stb.) Mert mi egy jegybank vezető feladata? Nagyjából belőni, hogy az adott gazdaság milyen árfolyamú valutát igényel, és vigyázni arra, hogy a helyi pénz csak annyira értéktelenedjen el, amennyire az a gazdaság működéséhez szükséges. A többi csak technika. Melynek vannak látható és a közönség számára a kirakatba ki nem tett elemei. A látható a jegybanki kommunikáció. Ez azért fontos, mert a piaci szereplőket el kell bizonytalanítani a valódi célok tekintetében, különben rohadt sokat tudnának keresni a jegybanki döntéseken, illetve azok kikényszerítésén. Ennek elkerülésére a kevéssé látható tartományban néhány nagyobb szereplővel le kell zsírozni, hogy mennyiért nem támadják a jegybankot. Ha megvan a deal, onnantól már csak mese a Monetáris Tanács kamatláb-megállapításról, kötvényvásárlásról, egyéb eszközökről szóló "szakmai" döntése. A "gonosz" spekik beárazzák, hogy szolid ügymenet mellett mennyit lehet keresni a jegybankon és hátradőlnek. Mindaddig, amíg rá nem jönnek, hogy kereshetnének többet is. Az a jó jegybankár, aki szépen csendben kussol, altatja a rajta keresni akarókat ameddig lehet. Nos, a Matolcsy nem ilyen. Ő, ha kell, ha nem pofázik, és amikor felébreszti az alvó oroszlánokat, beszarik. Mint most a kamatemeléssel.

Csodálkozom a liberálisnak mondott sajtón is, amely ünnepli a Gyurkát a meglépett kamatemelés miatt. (Ámbár lehet, hogy így csalják lépre ezt az önhitt tököt.) Gazdasági szempontból ugyanis semmi szükség nem volt rá, a megvalósítás módja pedig kifejezetten veszélyes. Ha felesleges volt a kamatemelés, akkor még is miért lépte meg a legszebb szemű Huba (gy. k. Matolcsy György Huba)?

Először nézzünk körül a világban. Komoly jegybankok nem emelnek kamatot, mert még abban a fázisban vannak, amikor a helikopter pénzeket szép csendben el kell inflálni. Dumálnak róla, hogy fognak, egyszer, majd, a kellően távoli jövőben. De nem lépnek. Az EKB még azt is megengedheti magának, hogy nyíltan kimondja, hogy ő pediglen ha színes gyermekek esnek az égből, akkor sem emel, 'oszt jó napot. Tehát nemzetközi feszkó nincs kamatemelés ügyben. Nem is kell egyelőre, mert a pénzügyi piac szereplői ezzel a laza monetáris politikával keresik betegre magukat, nem akarják nyomás alá helyezni a jegybankokat egy olyan pénzügyi rezsimért, amelyből kevesebb della várható. Tehát a Huba vígan ellavírozhatott volna a surranópályán még legalább fél évig a korábbi kamatszinttel. Nehezen ismerem el, de el kell, hogy sajnos ebben a szituációban nem kizárólag Hubán múlt a kamatemelés. Érzésem szerint három dolgon.

A gazdasági sajtó figyelmét elkerülte, egy nagyon érdekes jelenség. A tavalyi beszámolókból látszott, hogy a hazai vállalkozások tulajdonosai gyakorlatilag kipucolták cégeiket, és osztalék formájában kivettek minden stexet. Bizonyos szempontból érthető, a járványtól való félelemmel magyarázható is. Aztán idén megismételték ezt a viccet. Az újságírók a NER-csöcsön lógókra fókuszálva írtak ugyan erről, de a probléma mélyebb. A kis- és középvállalkozások is lejátszották ezt a játékot, amelyből két dolog következik. Egy, hogy ezeket a pénzeket a tulajdonosok nem tették vissza, amikor a gazdaság elkezdett megindulni, hanem helyette az állami pályázatok útján kiszórt ezermilliárdokkal tőkésítették fel újra cégeiket. Idén aztán azt is kivették, és ácsingóznak újabb ezermilliárdokra. A központi költségvetés óriási hiánya nagyjából a nagyon magyar vállalkozások folyamatos feltőkésítéséből jön össze. Magyarán egy nem túl bonyolult, de derék magyarok által nem átlátható folyamat eredményeként a közösből irdatlan mennyiségű pénz vándorolt magánzsebekbe évtizedekre elintézve az államadósságot is. A másik probléma ezeknek a pénzeknek a sorsa. Egy részük - jellemzően a kis- és középvállalkozói szférából kivettek - a hazai piacon jelent meg és ingatlanba, részvényekbe, állampapírba fektetődött. (Ingatlanlufi, hahó!) A nagyobb falat: a multik itt elszámolt nyeresége, NER-csöcs szívogatók százmilliárdjai: külföldre menekült. (Csak az Audi tavaly 700 milliárdot, idén 2000 milliárdot vitt ki az országból osztalék címén.) Igen ám, de a tulajoknak az nem frankó, ha ezeket a tízezer milliárdokat 370-es eurón kell váltani, mert oda nyereség. Ezért Huba előtt állt a szép feladat: értékelje fel a forintot arra az átmeneti időre, amíg lemegy a konvertálás és ne is lógjon ki a lóláb. Ennek érdekében az MNB Virág elvtársa májusban elkezdte "felpofázni" a forintot a közelgő kamatemelés ígéretével. Szépen el is indult a mi kedves forintocskánk az erősödés felé, de a szart már nem lehetett visszalapátolni a lóba, a beígért emelésnek meg kellett lennie. És meg is lett. Huba - mint akinek a fogát húzzák - emelt 0,3%-ot, miközben rájött arra, hogy a spekiket is sikerült felébresztenie. Megnyugtatásukra bedobta, hogy havonta vizsgálják az emelés további szükségességét. Innen kétesélyes a játék. Huba reménye, hogy a nyári melegben a spekik lenyugszanak, és őszre elfelejtik, hogy lehet itt még keresni egy kis zsét. A rosszabbik lehetőség, hogy felbátorodva a Huba ígéretén havonta elkezdik nyomás alá helyezni a jegybankot a további emelés szükségességét hangsúlyozva a még több haszon reményében. Ebben az esetben Huba havi ciklussal egybekötött permanens harcra rendezkedhet be. Látható tehát, hogy szűken vett gazdasági szempontból nem kellett volna emelni, elég lett volna az emelés mérlegeléséről süketelni. A multik kiszolgálása és a NER-csöcsöcsön csüngők elvárásainak való megfelelés miatt azonban rendkívül bonyolult helyzetet sikerült kialakítani. Melyet tovább komplikál, hogy az emelés folytatása családi kasszák tízezreit boríthatja fel a hiteltörlesztő részlet elszállásával. Ugyanakkor Viktor is tovább akarja lökni az ingyen pénzt a vállalkozásoknak az áhított 5.5%-os növekedés eléréséhez, amely elvi feltétele a választások előtti osztogatásnak. A hiány az egekben lesz, amely viszont bátorítja a forint elleni spekulációkat. Olyan sakk-mattos érzület, nem?

És ha a gazdasági gondok nem lennének elegek, ott vannak a tisztán politikaiak is. Huba nagy félelme, hogy egy ország kormányát kívülről a fizetőeszköz bedöntésével lehet legkönnyebben megbuktatni. (Ötszáz forintos euróra már a nemzethy birkanyáj is képes lenne felfigyelni.) Viktor szénája nem áll jól a nemzetközi porondon, így a forint bedöntése egyik lehetséges útja a hatalomváltásnak. Huba ebben a rettegésben világbajnok, és szerencséje van abban, hogy ezt tiszta pillanataiban Viktor fogja. Kétségbeesetten - már a nyilvánosság előtt - próbálja Viktort rádumálni, hogy ne osztogasson, mert abból kurva nagy baj lesz. De Viktornál a tiszta pillanat ritkulóban.

A harmadik nehezítő tényező személyi. Huba elkövette azt a hibát, hogy nem tartotta magához közel Nagy Mártont, hanem kirúgta. Ez a rendkívül jellemes ember - a tollamat szarba mártom, azzal írom le: Nagy Márton - kikötött a Karmelitában, mint Viki vezír főtanácsadója. Ahol, mint minden korábbi mentorát - Király Júliát például - fúrja Hubát, ahol éri. Így aztán beszélhet Huba, amit akar - néha vasár- és ünnepnapokon értelmeset is - Marci gyerek sugdossa Viki fülébe a frankót.

Komoly gazdasági okok tehát nem indokolták a jegybanki kamatemelést, kényelmesen el lehet volna még lavírozni a korábbi kamatszinttel. Matolcsy - nem feltétlen önszántából - hibát vétett, és most már nagyon nehéz lesz kijavítani. Ha egyáltalán lesz rá akarat. Beléptünk egy kamatemelési spirálba, annak minden káros következményeivel együtt. Ma még csak keveseknek van elege Matolcsy kamatemelő döntéséből, de pár hónap, és sokaknak az lesz.

Hát Szvatopluk úr, itt az ideje, hogy visszaadjuk ezt az országot, mert próbálkoztunk, próbálkoztunk ezer-párszáz évet, de be kell látnunk, nem megy ez nekünk. Rossz vásárt csináltunk. Kérjük, adja vissza a felszerszámozott fehér lovat, mi adjuk a földet, füvet (erről még Habony és Deutsch urak picit alkudoznának) és a vizet. Jobb lesz mindenkinek. Minek még arra néhány évtizedre, amíg magyarok léteznek, ez az örök szégyen. Lebótoljuk, Szvatopluk úr, aztán mindenki megy a maga dolgára.

Tudom, hogy kommentelőim engem különösen szerető része most azt mondja, hogy: Köcsög blogger, menjé. És azt is megmondják hova. (Erre látatlanban Ferenc Jóskát idézve tudok válaszolni. Egy parlamenti vita hevében Rózsa Ferenc nevű képviselő azt mondta Kossuth Ferencnek: Tudja hova menjen az úr? Menjen az anyja p...csájába! Franci ezt olvasva az újságban nem értette a nyomdafestéket nem tűrő, ezért kipontozott részt. Kifejezett kívánságára egy udvaronca pirulva megsúgta neki. A Kaiser immár felfogva a küldés célállomását, fejét csóválva annyit mondott: Ezek a magyarok már megint lehetetlent kívánnak.)

Pedig nincs mit tenni, ha ennyire nem értjük a körülöttünk lévő világot, akkor hagyjuk a francba az egészet. És az még hagyján, hogy a pórnép nem érti - neki nem is dolga feltétlen -, de az ország vezetői sem. Hozzáteszem, az ellenzék vezetői sem. Ez a magyarság tragédiája. Viktor és felszopóinak évtizedes felesleges kuruckodása folyamatosan távolítja el az országot a globális fősodortól. És még azt sem lehet mondani, hogy sokszor nincs igazuk, de kompromisszumok nélkül, ökör módon nem lehet képviselni a magyarokat a világ ellen. Mert egyszerű a képlet: fel fogják velünk mosni a padlót. Láthatjuk, hogy elkezdték.

A globalizálódó világban úgy kell megőrizni magyarságunkat, hogy közben igazodunk a változásokhoz. Ha túl akarunk élni, sok mindenen kell változtatnunk, hogy ne változzon semmi. Mi azonban csak azért se. Nekünk ne mondja meg senki. Már a hülye sörreklámokból is az folyik, hogy mi magyarok vagyunk a legnagyszerűbbek. Ringassuk magunkat ebben. Nem fáztunk rá eddig elégszer erre a gondolkodásra történelmünk során? De. És nem akarunk tanulni. Menetelünk nagyszerűségünk tudatában az újabb katasztrófa felé. Ezért egyszerűbb lenne, ha visszacsinálnánk a dealt ama Szvatoplukkal. Rengeteg csalódástól kímélnénk meg magunkat.

Viktor kezdte 2010 után, mert az a cúna, cúna Brüsszel nem engedte egekbe a magyar költségvetési hiányt. Viktor nem fogta fel akkor sem, hogy a tilalom nem neki szólt, hanem a görög csőd miatt az euro összeomlásától rettegő EU nem nyithatott újabb frontot. Viktor akkor sem volt képes empatikusan gondolkodni, bedurcizott, és lepaktált a ruszkikkal. (akiknek amúgy sem volt nehéz dolguk a gázmutyik miatt). Aztán nem fogta fel a migrációs politika lényegét sem, nem volt szolidáris a nagy nyomás alatt küszködő németekkel, dánokkal, franciákkal stb. (akik a nyomás csökkenésével - lefölözve a számukra hasznosakat - zsupolják haza gyönyörűen a gyengébben teljesítő agysebészeket.) Amikor lecsengett ez a hacacáré, és már csak Muci Attila egyedül állt ellen egy szál mikrofonjával a migrációs nyomásnak, jött a populista baromkodás. Viktor elkezdett valami európai populista frakciót gründolni az Európai Néppárt égisze alatt. Azok először nem hittek a szemüknek, aztán a populista népboldogítók visszaszorításával kiakolbólították Viktort maguk közül. És itt nem állnak meg, sorra veszik le ennek a veszélyes irányzatnak a képviselőt mindenhol. A Viktort is. Aki előre menekülve behívja az oroszok mellé a kínaiakat. És a szimbolikus térben sem nyugszik, rángatja az oroszlán bajuszát, most ezzel a meleg törvénnyel.

Nagyon elmehettek otthon Viktornál, ha már ilyen ki nem kényszerített hibákat vét. Mert most őszintén, ki a francot érdekeltek a melegek problémái? A magyar társadalom eltolerálgatja ezt az életformát, a hazai melegek retorzió nélkül - a kétség kívül fennálló biológiai korlátok között - élhetik életüket. Természetesen a társadalom fejlődésével a melegek jogai is változnak, ezzel sincs probléma. Van egy hangos kisebbség a meleg társadalmon belül, amely hol ereszen, hol a médiában kompenzál, de alapjaiban békés egymás mellett élés jellemzi e körben a magyarokat. Erre Viktor bele a nulláslisztbe. Minek?

Mivel a Viktorral már úgyis tele a hócipellője mindenkinek a nagyvilágban, most kaptak egy jól kommunikálható terepet a bírálatához. (A lopásokat nem lehet nyíltan felvetni, mert abban a saját cégeik is benne vannak, a populizmus felhánytorgatása nehezen megfogható, a jogtiprás viszont könnyen befogadható.) Ám ha Viktor hülye, hát hülye, az ő baja. Térdelgessen csak a Jóisten, a haza és a szerelme - valamint a lengyelek szerint - Putyin úr előtt, ha jól esik neki. Engem jobban érdekel a szélesebb tanulság. Ott van a nagy ember környezete. Senki sincs, aki jobb belátásra tudja bírni? Senki? Senki. A fószer kész.

Az ellenzék sem megnyugtató. Tartok tőle, hogy a szokásos vörös, "européer nyugatos" koreográfiát követik. Kontrollálatlanul vesznek át szekond handos nyugati ideológiákat anélkül, hogy a magyar érdekekhez igazítanák őket. Túlzásokba esve nyomják a "Nyugat jó, ti meg mucsaiak vagytok"-doktrínát elidegenítve ezzel a magyarokat a hosszú távú érdekeiket jól szolgáló, hasznos megoldásoktól is.

Nem jó továbbá a magyarok félelme sem, amely egyfelől érthető, másfelől viszont gátja a fejlődésnek. A csicska média rá is játszik erre, hiszen azért csicska média. Alap probléma, hogy a derék szittyák azt hiszik, hogy a globalizáció csak őket sújtja. Pedig minden kultúra küzd ezzel a jelenséggel, nem vagyunk egyedül. Csak egy példácska. Pár éve Párizsból Londonba száguldottam át vonattal. (Alig több mint két óra az út, a Balatonra mennyi?) Egy muszlim család szállt fel, anyuka három gyerekkel, az egyik tíz éves forma fiú, a másik kettő leány. Vallási előírásaik szerint fejük búbjáig begöngyölve, ahogy apu, meg az imám elvárja. Párizs külvárosában már lekerült róluk a hacuka, európai szemmel is szép 16-17 éves lányok mutatták meg magukat és az anyuka is kifejezetten csinos volt. A csajok bohóckodtak, sminkeltek, szelfiztek, instáztak, talán még szexiztek is. Jókat nevettek, öccsüket ugratták. Tök normális családként utaztak. Aztán London külvárosában szépen felvették a semmit sem láttató göncöt, és engedelmes muszlim nők módjára szálltak le a vonatról. Mi azt hisszük, hogy a globális tendenciák csak a mi életkörülményeinket, kultúránkat változtatják meg, de nem így van. Pogba tuszkolhatja arrébb a sörös dobozt, de kedvenc török kebabosom vedeli a sört. Mikor kérdem tőle: Ali, Allah mit szól ehhez? Pokolra jutsz. Röhögve mondja, hogy a pult alatt issza, azt meg nem látja Allah.

Allahtól ugorjunk egyet. II. János Pál megválasztásakor az erkélyre kilépve az újdonságtól zavarodott tömegnek Jézust idézve így szólt: Ne féljetek! Magyarok, ti se féljetek! Csak válasszatok magatoknak jó vezetőt, aki érti a világot, hogy a világ is értse a magyarokat!

A technikára egy tanmese. Nem szeretem a rendszervicceket, mert a komcsi pártközpontban írták őket annak érdekében, hogy legyen egy kis vidámság a barakkban. Most mégis ide kívánkozik egy. Brezsnyev magához kéreti szocialista bábjait és, hogy meggyőződjék hűségükről, a székükre egy rajszöget tesz. Bejön Husak elvtárs. Látja, hogy ott a szög, leül és felszisszen. Bejön Honecker elvtárs. Látja, hogy ott a szög leül, és nem szól egy szót sem. Bejön Csaucseszku elvtárs. Látja, hogy ott a szög, látványosan lesöpri, és leül. Bejön Kádár elvtárs. Látja, hogy ott a szög. Miközben leül finoman lesöpri, aztán felszisszen.

Szóval, emberek, ha nem idomulunk a globális változásokhoz, olyanok leszünk, mint a pogány magyarok, akiket leradíroztak volna a térképről. Őseink - akkori vezetőink - felfogták ennek súlyát, és komoly áldozatok árán megcselekedték, amit megkövetelt a haza. Nagyjából ilyen léptekben kellene most is gondolkodnunk. Európának és a nagyvilágnak elege van a pogány magyarokból meg az őket hergelő Vata ispánokból.

A magyar-ír meccs felvezető produkciójaként megérkezett Hunniába az Ámerikában és más országokban már pár éve jól bejáratott kedélyborzolásos mulatságként a térdelgetés. A rasszizmusnak nevezett valami ellen tiltakozik eképpen, akit zavar a rasszizmus. Egy néger/fekete/színes/afroizé (-amerikai, -jamaicai, -afro, -osztrák, -szovjet, csoda se tudja, miként határozza meg magát) csávó kezdte, az amcsi himnuszt nem szokás szerint szívre tett kézzel hallgatva meg, hanem kukoricán térdepelve. Azóta ez divat lett. És mit csinálnak a divattal? Igen, diktálják. Most a magyaroknak.

A magyarok pedig nem szeretik, ha diktálják nekik a divatot, és ezért füttyöngetnek ahelyett, hogy gondolkodnának. Szerencsére van nekik egy miniszterelnökük, aki van olyan buta, hogy szítva a tüzet melléjük áll. Viktor úgy gondolta, hogy eleget cukiskodott már, most patetikus lesz. Ki is találta a frankót és azt mondta, hogy: "A magyar ember csak a Jóisten, a hazája és a szerelme előtt térdel le." Ez a Viktor, ez a Viktor! Hát Őkelme nem olvasta nemzeti drámánkat? Magyar ember a szerelme előtt sem térdel le. Mert mit is mond Melinda az őt térden állva fűző Ottónak? "Midőn kezem' megkérte, nem rogyott Ő térdre -! szép se' volt igen; de egy Alphonsus, egy Caesar állott előttem. "Szabad tekéntet, szabad szív, szabad Szó, kézbe kéz és szembe szem, - minálunk Igy szokta a szerelmes: aki itt Letérdel, az vagy imádkozik, vagy ámít." Ő mondta ezt, ámító! És bizony Bánk nem hazud: s ezért megvet Melinda." Ez a szerelmes térdepelés is nyugati találmány lehet Viktor, te meg népszerűsíted itten. Igaz magyar szerelmes megáll szerelme előtt és kézbe kéz és szembe szem, miközben szabad a szív, a tekintet és a szó.

És a hazám előtt sem tudok letérdelni. Mert a földjén járok, és egyszer - remélhetőleg időben kissé távolabb - ezt a földet fogják rám lapátolni. Ezért legfeljebb rátérdelni tudnék. De nem merek. Nehogy a torkára sikeredjen, és ne kapjon levegőt. Patetikus Viktor röhögteti itt ki magát.

A Jóisten előtt az más, az megfelel Katona József elvárásának is. Ezt eltalálta Viktor. Háromból kettőt meg nem. Negatív kétharmad. Talán nem ártana, ha magát nemzethy politikusként meghatározó Viktor kultúrájában legalább az alap nemzeti dráma ismerete meglenne.

Egyébként Melinda jól mondja: Bánk nem hazud. Az, aki nem imádkozás céljából térdel, az ámításból teszi. Ez a rasszizmus elleni térdepelgetés is ámítás. Ámítják a négereket, az eszkimókat, az indiánokat azzal, hogy a térdepelgetéssel nekik jobb lesz. Üres frázis ez, amely végső soron jól meg is alázza ezeket a népcsoportokat. Nem kerül semmibe. A sportolók térdelgetnek egy kicsit, a néger gyerek pedig már indulhat is a következő adag drogért, hogy sivár életét el tudja viselni. (A sivár életű fehér gyerekkel természetesen nem foglalkozik senki.) A helyzet nagyjából az, hogy a technológiai fejlődéssel nem tud emelkedni a középosztályba kerülők száma, sőt folyamatos a harc az ebben a státuszban való bent maradásért. Az alacsonyabb társadalmi helyzetben vegetálók - jellemzően néger, eszkimó, indián népcsoportok, de ide tartoznak a redneckek is - felemelkedésére egyre kisebb az esély. Ehhez nagyon komoly kulturális, gazdasági beruházás kellene, ám arra az isten pénze sem lenne elég. Maradnak a szimbolikus gesztusok, az nem kerül semmibe. Ez az ámítás lényege. Ebben a világszínvonalú ámításban egyfelől tényleg felesleges részt venni, másfelől viszont kár élezni a magyarok kívülállásának helyzetét. Mondom, ingyen van. Látványosan elmorzsolunk egy könnycseppet szegény rabszolgákért, és megyünk tovább. Kit érdekelnek? Ezt csinálták az írek. És most ők a világ szemében pozitív hősök. Mi meg a gonosz rabszolgapárti rasszisták. Pedig csak nem látunk a pályán. Ami borzasztóbb, hogy a csapatkapitányunk sem, akinek ez dolga lenne. Ehelyett patetikus hülyeségekkel hergeli a derék szittyákat.

Ha már hülyeség. Viktor végig is mehetett volna a kreténség sugárútján, és mondhatta volna azt, hogy a magyar jobboldali politikai közösség nevében már Borkai úr lerótta tiszteletét a rasszizmus elleni harc mártírjai előtt, amidőn Fekete Pákó művész úr dalára letérdelt egy fehér nő mögé. Zengett az: Adzs ide a didid, a didid adzs ide, miközben Borkai polgármester úr - a rabszolgaság elleni tiltakozásul - egy szál lyukas fekete zokniban térdelt. Mi ez, ha nem a tisztelet legnagyobb fokú kifejezése? Ráadásul milliók látták, hála az internetnek. Legyen elég ennyi a magyarok rasszizmus elleni harcából, és menjünk tovább.

De Viktor nem érezte meg a lehetőséget, ő komolyan állt bele ebbe a térdelgetős bohóckodásba, miként a magyar sport- és közélet többsége. Hát, most ne legyen ebből elegem?