Pár éve szembesültem a romantika kora óta minden szülő rémálmával, amidőn az szeretett gyermek a pályaválasztási lehetőségeinek mérlegelése közben határozottan kijelenti, hogy már pedig ő felül Thália szekerére. Esetemben nehezítette a mérlegelés okos megfúrását, hogy a csepűrágó vér öröklésében van némi szerepem. Ifjú koromban ráadásul amolyan kötelező családi programként a legendás kaposvári színház összes darabját láttam. Orcám ez ügyben ezért Thália maszkja vala. Tudtam, hogy a srác tehetséges, de azt is, hogy nehéz, veszélyes hivatás a színészet. Nem is beszéltem le róla direktben, csak egy alkalommal elbrekegtem, hogy milyen meló ez már? Azt kell elmondani, amit mások megírtak, olyan ruhában, amelyet mások ráadnak, olyan környezetben, amelyet mások felépítettek, és - non plusz ultra - úgy, ahogy más valaki megmondja. Mi ebben a cucc? Ennél ő több. Vette a lapot, normális polgári pályát választott, de ábrándjáról sem mondott le teljesen, és tök jól csinálja.

A színművészetis gyerekeket viszont sajnálom. Ők benne maradtak romantikus álmaikban, mert nem volt, aki felkeltse őket. A többségük pedig rémálomból fog ébredni. Még a tehetségeknek sem könnyű. Ezer buktató várja őket. És ha ez nem lenne elég, mehetnek folyamatosan rinyálni a pletykalapokba, meg a közösségi oldalakra, nehogy a "drága közönségük" elfelejtse őket. Naponta teregethetik ki személyes életüket az ezerfejű cézárnak. Ekkor lehetnek a "Tököm a barátság után" című szappanopera "stárjai". Ha nagyon jók, talán eljátszhatja némelyikük a szereposztó díványnak hála - melyről minden színész hallott, de őt szerencsére elkerülte - valamelyik áhított szerepet. Aztán - tegyük fel - csodásat alakított. Akkor mi van? Másnap a kutya sem emlékszik rá. Nézzék meg sok nagyszerű színészünk nekrológját. Szánalmas. Pénzt keresni pedig úgy lehet, ha elmennek falunapra operettet kornyikálni a félrészeg közönségnek. Talán befigyel egy-két film, ha szerencsés, nem valami nézhetetlen művész szar, hanem népszerűséget hozó közönségfilm. A kellően kutyába lemenők kereskedelmi tévéken ordíthatnak vásári kikiáltóként, vezethetnek gagyiműsort, reality sókban bohóckodhatnak. Remek életpálya, ugye? A féltehetségeknek ennyi sem jut, ők néhány kupica után a színházi büfék remek intrikus-parodistáiként végzik.

Ezért valószínűleg nincs szükség színészképzésre. Felesleges, mint hittanon az osztályzás. Ha hisz valaki ötös, ha nem, egyes. (Bár akkor minek ment oda.) Kettesre vagy négyesre nem lehet hinni. Így van ez a színészekkel is, ha van spiritusz a gyerekben, mindent tud, ha nincs akkor meg minek nyektetik azért, hogy felküzdje magát negyedik alabárdosnak. Sok jó színész diploma nélkül sikeres, sőt van olyan is, akit kifejezetten eltanácsoltak a pályától, aztán még is vitte valamire. De ha már van ez a képzésnek nevezett valami, akkor nézzük a mostani helyzetet.

Először a főiskola - bocsánat: egyetem - ordító visszásságait. Számomra gyomorforgató, amikor teljesen komolyan előadja valami ottani guru, hogy először szét kell szedni a növendékek személyiségét, hogy aztán újra összerakva váljon színésszé a hallgató. Ilyenkor gondolom azt, hogy "Az anyád picsáját!" koma, azt. Hogy jön valaki ahhoz, hogy más személyiségét macerálja, minősítse, lebontsa és kedvére építgesse? Ki ő? Milyen jogon? És ez az ott dogmává lett mentalitás vezet a rengeteg abúzushoz. Az érzékeny lelkű fiatalok szinte normálisnak fogadják el a tekintélyes oktatók alázásait. Valójában torz személyiségeket teremtenek, olyanokat, akiknek feltétel nélkül el kell fogadniuk a felsőbbség - oktató, később az igazgató, rendező - eszement baromságait is. (Ezért ironikus valahol, a mostani srácok szabadságeszme melletti lelkesedése, hiszen saját rabságukat sem veszik észre.)

Az elfedni szándékolt valóság az, hogy színészképzésünk célja egy alapjában ordenáré irányzat kiszolgálásához szállítani az alanyokat. Úgy hívják "rendezői színház". Tudják, ez az a műfaj, amelyben egy darabot sem úgy mutatnak be, amiképpen azt a szerző megalkotta, hanem "átértelmezve". Általában valami agyament rendező szokta aberráltságát valamely elismert szerző neve alatt ráerőltetni a publikumra. (Például ma sem fogom fel, hogy miért kellett egy Shakespeare-darab nyitójelenetében három meztelen öregembernek lógatnia a lompost.) Nos, ez igen nehéz, ha egyenes gerincű, érett személyiségű színészekkel kell dolgozni, ám a szétszedett, majd újra összetákolt személyiségű próbababák könnyű játékszerek. Legszemléletesebb példája ennek az Eszenyi-ügy egyik sértettjének nyilatkozata. A fickóra ráparancsolt a hülye liba - éppen rendezői minőségében -, hogy nyaljon ki lekvárt a hóna alól nyílt színen. Csávókám ezen annyira bedurcizott, hogy sírva kirohant a Vígből a körútra, a próbáló kartársak meg utána, nyugtatgatni a bőgő nyomorultat. Én ma sem értem a szituációt, pontosabban a szétszedett és összerakott személyiség a magyarázat. Minden normális férfi, ha valami ostoba luvnya komolyan fel meri vetni ezt a lehetőséget, pillanatnyi hangulatától függően vagy kiröhögve küldi a picsába, vagy az első keze ügyébe kerülő székkel addig plasztikázza, hogy este már játszhatja is az újragondolt Quasimodot. A szétszedett személyiségű ripacs viszont képtelen férfiként viselkedni, hisztériázva sírdogál. Na, akkor mi szükség van az ilyen képzést nyújtó egyetemre?

Ugyanakkor Vityánszki kinevezését beteheti Viktor az "ostoba döntéseim" vitrinbe. (Ha még van hely.) Vityánszki állítólag határon túli magyar vagy magyarul is beszélő ukrán, mit tudom én. Csak halkan kérdem: Nincs határon belüli magyar a tisztségre? Itten nem születnek tehetségek? Vagy a hazai pályán gyökértelenek jobban kézben tarthatók? 'Oszt eddig mit csinált ez a Vityánszki? Kaposváron lassan egy évtizede működtet egy "ellen" színészképző oskolát. Hol az eredmény? Hol vannak a tehetséges, genetikailag virtigli magyar színészek, akiknek állandó jelleggel fáj Trianon, és akik kézen állva is tudják énekelni a Nélküled című műdalt? Sehol? Akkor ez a Vityánszki eredménytelen? És ha eredménytelen egyik helyen, akkor bízzunk rá egy másikat? Amilyen tehetséges, azt is tönkre tudja tenni.

Na, így már rendben is vagyunk. Szokás szerint Viktor és én eeeegyet gooondolunk. Felesleges a jelenlegi hazai színészképzés, hát szántsuk be. A tehetség úgyis utat tör magának, a személyiségrombolókra meg nincs szükség. Oké. De nem lehetett volna esetleg esélyt adni egy normális színészképzésnek? Ahol sem a gyerekek személyiségét nem akarják lebontani, sem a nemzethy baromkodásokat nem akarják a fejükbe verni. Csak művelik őket: emberré. Aztán, ha közben színészek is lesznek - pláne jó színészek -, annál jobb.

Az éppen lázadó szerepben foglalkoztatott fiatalok nem látják át, hogy nekik egyik társaság sem jó, mert mindegyik a saját berögzült táncát járja a saját táborának a saját hasznára. Nem a Vas utcai személyiségátváltoztató klub mellett kellene kiállniuk, hanem olyan színészképzésért, amelyben saját személyiségüket tudják megmutatni a világnak. Az ilyen színészképzésből nem lenne elegem.