Ez a bejegyzés hosszú lesz, azt meg minek olvasni ilyen melegben, lapozzanak. Ámbár a magyar történelem - máig ható - tragédiájának új szempontú megközelítése talán megér félórácskát.

Mérsékelt elitistaként őszinte csodálatomat és elismerésemet szeretném kifejezni dr. Orbán Viktor Mihály korszakos miniszterelnök úrnak, amiért zseniálisan kezelte a trianoni centenáriumot. Olyan igazi viktorosan. Mindenki azt a kapta, amit akart, és senki sem kapott semmit. Az utódállamok kezdetben kicsit paráztak az évfordulótól - az oláhok keménykedtek -, aztán megnyugodtak látván, hogy a szittyák olyan papírkutyák, akik már ugatni sem tudnak. A székelyek próbálkoztak valami semmire sem jó petícióval, de a szalmaláng nagy röhögések és diszkrét kuncogások közepette elparázslott. A hazaiak többsége teljesen közömbössé vált Trianonra, keveseket érdekel az egykor volt Magyar Királyság. A határátkelésen gondolkodók meg minek terheljék bőröndjeiket felesleges kövekkel, hiszen a kő marad, új hazájukban ezekre nem lesz szükségük. A Trianonnal egyáltalán foglalkozók két csoportra oszlottak. Az egyiknek fáj Trianon. Nos, ők megkapták Viktortól, amire úgy vágytak, fájhat nekik tovább. Fájdalmukban gyújthattak őrtüzeket, mondhattak versikéket, énekelhettek dalocskákat, rendezhettek konferenciákat, hátha rájönnek száz év után az okokra stb. A másik tábornak nem fáj Trianon, ők azon szórakoztak, hogy olyanokat szóljanak be a fájósoknak, amire derék hazaáruló moszkovita őseik is büszkék lennének. Erre fájósoknak még jobban fájt, amely miatt feljogosítva érezték magukat arra, hogy nem fájósoknak ők is odakenjenek, ahol meg nekik fáj. Most aztán mindenkinek fáj minden és lám, Viktornak úgy szólván ingyen volt az egész. Tehát még egyszer: nagy voltál, Viktor!

Miután jól kikacagtuk a száz év után sem értőket, essünk bele saját csapdánkba, és próbáljunk magyarázatot adni a Magyar Királyság random szétesésére. Nem várva ettől az eszmefuttatástól semmit, csak egy "hátha talánt", a könnyebb megértés kedvéért Egon Friedell stílusában.

Ha kellően messziről nézzük az akkori folyamatokat, akkor egy külső és két belső problémára vezethető vissza régi dicsőségünk éji homályba veszése. Akik a külső okot jelölik meg, legtöbbször valami háttérhatalmi összeesküvést orrontanak. Na, ők igen ostobák valának, mert nem veszik észre, hogy nem kellett háttérhatalom. Volt egy teljesen nyilvános is. Úgy hívják: Amerikai Egyesült Államok. Ők nyerték meg a Nagy Háborút. A módszer, viszont amivel megnyerték, annyira újszerű volt, hogy a csacskák még ma sem értik. Nem katonailag nyerték meg ugyanis, hanem titkosszolgálatilag.

A XX. század elejére kiderült, hogy a globalizálódó világot nem lehet gyarmatosítani, azt vezetni kell. (Az orránál fogva persze, de ezt nem kellett mindenkinek tudnia.) Nem lehetett már a régi jó kalóz módon eljárva kiszipolyozni a szipolyokat, hogy akinek ez nem tetszik, azt a vörös kabátosok ágyú elé kössék. És elindult a "Minden fekete kéz számít!" - mozgalom is, így a kiváló belgák sem csapdoshatták le kedvük szerint a négerek kacsóit. Más megoldások kellettek, amely természetesen nem egyszerre pattant ki valaki fejéből, mint Pallasz Athéné Zeuszéból, hanem szép lassan - sokszor ellentmondásosan - alakult ki.

A század elejére három hatalom jelentkezett be az angol-francia dominanciájú gyarmatok átvételével a világ vezetésére. A Meidzsi korszakkal nagyot lépő Japán világhatalmi törekvése ugyan kulturális okból nem volt komolyan vehető, de a Csendes-óceán térségében és a Távol-Keleten szerettek volna tényezők lenni, melyre az oroszok elkalapálásával jelentkeztek be. A Nagy Háborút okosan elkerülték, így kaptak húszegynéhány évet álmaik kergetésére. A másik globális kihívó a Német Császárság volt, amely viszont nagyon is komolyan veendő vetélytársként jelentkezett. Ám ők nem gondolkodtak új módszerekben, hanem az akkorit tették volna - igazi porosz módra - hatékonyabbá. Valószínűleg sorba állították volna a zebrákat, vadászati szabályzatot készítettek volna az oroszlánoknak, aztán über alles. A fritzek annyira nem gondolkodtak új modellben, hogy a Nagy Háborút is gyorsan le akarták zavarni: természetesen az ő győzelmükkel. Átvették volna az angol gyarmatokat, parádéztak volna egyet a Champs-Élysées széles sugárútján, és karácsonyra már együtt koccintottak volna a nagymama emlékére az unokatesókkal és egyéb rokonokkal. A harmadik játékos az USA volt, a hatalmasra nőtt és vezető szerepét szép lassan kialakító USA. A helyzetet bonyolította, hogy a német és amcsi gazdasági érdekek az új technológiák terén - acélgyártás, autóipar, elektronika, bankhálózatok, vegyipar - sokszor egybefonódtak. Keresztbe-kasul tulajdonoltak egymásban az akkori cégek és családok azt sem tudva hol kezdődik az amcsi tulajdon és hol végződik a német. Bonyolult volt a kérdés, és nem is volt egyszerű a megoldás. Az amcsiknak úgy 1915 körül eshetett le, hogyha a krautok - megnyervén a meccset - kipiszkálják az angolokat és a fansziákat a gyarmatokról, akkor nem őket kérik fel a világ vezetőhatalmának címszerepére. Első lépésben ezért elkezdtek proxi háborút folytatni az antant beszállítójaként. Mivel azonban a germánok ellen ez kevés volt, odahaza meg kellett győzni a közvéleményt a közvetlen beavatkozás szükségszerűségéről, amely nem ment könnyen. A farmerek, gyári munkások, kis egzisztenciák nem szaladtak meghalni az óhaza hadszíntereire. Kapóra jött az érzelmi megalapozáshoz a Lusitania elsüllyesztése, amelyre ráerősített a korlátlan tengeralattjáró-háború meghirdetése, végül pedig az angolok trükkje a Zimmermann-távirattal, amely mexikói támadást vizionált az USA ellen. Így már be lehetett lépni közvetlenül is a háborúba, hiszen az USA - mint azt himnusza is kifejezi - csak igazságos háborút vívhat. Igen ám csak, hogy Lindbergh jó tíz év múlva repüli át az Atlanti-óceánt sportteljesítményből, a szükséges ember- és hadianyag-átszállítás majd másfél évet vett igénybe. Közben pedig a központi hatalmak katonailag tulajdonképpen 1918 kora nyarára győztek. Az oroszok kiszálltak, és kedélyesen irtották egymást, az oláhok térden állva kértek békét, a rácok Korfun nyaraltak, a digók a totális társadalmi összeomlás szélén egyensúlyoztak, egyedül a nyugati front tartotta magát Párizs előterében. Bár a központi hatalmak helyzete sem volt rózsás, a katonai sikerek el tudták fedni a nehézségeket. Az antant esetében viszont nem volt mivel dicsekedni, a társadalmi robbanás 1918 őszére borítékolható volt.

És innen jött a nagy trükk. Saját társadalmát fordítani az ellenséges ország vezetése ellen. Ezt a titkosszolgálati módszert ráadásul a központi hatalmak - ha egyáltalán eszükbe jutott, mint például az ír felkelés támogatása - nem alkalmazhatták totálisan, mert visszaütött volna. (Lenint is azután alkalmazták, hogy Miklós lemondott.) Az osztrák császár nem támadhatta az olasz királyt azon az alapon, hogy kiáltsák ki a köztársaságot, mert egyfelől ilyet egy rokonnal nem tesz az ember, másfelől nem akart écát adni a hazai köztársasági eszme rajongóinak. A köztársasági USA számára viszont ez a skrupulus nem létezett, bátran bujtogathatott a központi hatalmak monarchái ellen. (Egyébként ez valamelyest visszaütött szövetségeseire is, mert a köztársasági gondolat annyira népszerű lett Európában, hogy az angol, olasz, belga királyi család győztesként alig bírta megőrizni trónját.)  

A nehezen formálódó döntés megszületése után már csak technikai probléma lehetett a megvalósítás. Nem volt bonyolult. A központi hatalmak vezető erejét a németek adták, így elég volt beijeszteni - a német társadalom belső gyengeségeit kihasználva - az egyeduralkodó Vilmost. A felforgatás terepei a kávéházak, piacok, gyárak, később a hadsereg egyes alakulatai, a bezártság miatt zendülésre kapható matrózok voltak. Igénybe vettek ehhez minden elérhető hálózatot, köztársasági irányzatokat, baloldali és pacifista mozgalmakat, lengyel és cseh függetlenségi szervezeteket, a Monarchiában kőkemény nacionalista felforgatókat, ortodox egyházat stb. Nem voltak finnyásak. Ígértek mindent, sőt mindent is, amit éppen hallani akart az adott népcsoport. (Lásd a wilsoni pontok, amelyek egyszerre jelölik ki az új világrend alapjait és hitegetik a háborúban megfáradt lakosságot.)

Vilmos a nyár közepére vette észre, hogy kezdi nem uralni népét. Ekkor jött a szörnyű hír az unokatesó Miki és családja brutális kivégzéséről. És jött még valami. Egy ajánlat. Nagy valószínűséggel Max Warburg, Vilmos tanácsadója volt az ajánlat hozója, akinek testvérbátyja éppen a dollár világpénz megalapozását lehetővé tevő FED gründolásával múlatta idejét. (Mondom, bonyolult viszonyok voltak.) Vilmos hezitált, de őszre rájött, hogy jobb senkitől sem zavartatva családjával Hollandiában éldegélni, mint egy pincében agyonlőve heverni. Vilmos mellett a központi hatalmak uralkodói is éltek a békés elvonulás lehetőségével. (Alkupozíciótól függően volt, aki lemondása árán legalább fiának megőrizhette a trónt.) Így ért véget a Nagy Háború.

Komplex viszonyok jellemezték a kort, elég sok ad hoc döntés született, bármennyire is szeretnék az egykönyvűek valami lineáris tervnek láttatni a folyamatokat, nagyon is összetetten működtek a dolgok. Lenin hazacsempészése Svájcból - szintén egy jól előkészített felforgatónak szánt titkosszolgálati akció - például jó ötletnek tűnt a németek részéről, amely rövidtávon haszonnal járt, perspektivikusan viszont ráfizettek. A háború ilyen módon való lezárásával az USA stratégiai célja megvalósult, legveszélyesebb versenytársa nem tudott nyerni, ők viszont kaptak húsz évet a németekkel/japánokkal történő végső leszámolásra - és ezzel a vezetőhatalmi pozícióra - való felkészüléshez.

A legfontosabb belső probléma abban jelentkezett, hogy a nemzetközi helyzet fokozódását a magyar politikai elit nem érzékelte és nem is érzékelhette, mert politikai rendszere erre alkalmatlan volt. Ennek is mély gyökerei vannak, kíséreljük meg feltárásukat. A magyar politikai rendszer Metternich köpönyegéből bújt elő, pontosabban csak abból bújhatott elő. De amíg előbújhatott, kellett egy kis - kb. másfél évszázadnyi - idő.

Történelemkönyveink a Rákóczi szabadságharc lezárásaként említik a Pálffy János és Károlyi Sándor megállapodásaként létre jött szatmári békét, amely valójában egy gyönyörű barátság kezdete volt a Habsburgok és a magyar politikai elit között. Ez a barátság nyert megerősítést a Pragmatica Sanctio elfogadásával majd annak megvédésével az örökösödési háború idején. A Habsburgok kaptak egy hozzájuk hű nemességet, amelyet megerősítettek részben külföldről (Schönborn, Pallavicini) részben felemeltek kétes kisnemesi horvát-dalmát családokat (Festetics, Grassalkovich). E szilárd barátságon a francia forradalom ütötte az első repedést, a Martinovics-összeesküvésnek nevezett bohózattal. (Vicces, hogy a tanulságot a népi írók mennyire nem vonták le ebből az ügyből, és máig naivan ragaszkodnak a "szabadság kisköreiben négy-öt magyar összehajol" legendájához. Pedig az úgy szokott lenni, hogy abból kettő-három valamelyik titkosszolgálat ügynöke, egy-kettő a balek. A titkosszolgálatok az érintett korszakhoz igazodnak.) I. Ferenc - dacára a magyar nemesség elkötelezettségének a napóleoni háborúkban - már nem tekintette a magyarokat barátainak és elkezdte kiépíteni elnyomó szervezeteit. A Metternich által összehozott Szent Szövetség gyanakodva figyelt minden forradalminak minősített mozgalmat, így a reformkor óvatos útkeresését is. A metternichi alku úgy nézett ki, hogy lehetett gazdaságilag gyarapodni, (fejlődött az ország), de ha valaki ezzel kapcsolatban politikai reformokon törte a buksiját, annak betörték a fejét. (Ismerős?) A jó Klemens egy nagyon rafinált, elnyomó rendszert fejlesztett ki, a hatalom szolgálatába állítástól, a kifinomult cenzúrán át a megfigyelésen keresztül a bebörtönzésig. Aki nagyon ugrált - Wesselényi, Kossuth - könnyen dutyiba találta magát, de a politikai és gazdasági ellehetetlenítés is általánosan használt eszköz volt a politikai ellenfelekkel szemben, akiknek egyébként eszükbe sem jutott a függetlenség kérdésének felvetése, csak a társadalmi fejlődésre próbáltak valamilyen választ adni.

Ez a kedélyes metternichi rendszer vadult meg a szabadságharc után. A kezdeti nyíltan agresszív, gyilkoló állam átalakult kegyetlenül profi elnyomóvá. A magyar közigazgatást rendszerhű Bach-huszárok váltották, a gazdasági fejlődésből az ország húsz évre kimaradt, a szabadságharcot támogató polgárságot, nemességet szisztematikusan - gazdasági, jogi eszközökkel - lehetetlenítették el, mindenhol besúgók, a nemzetiségeket rideg szakszerűséggel fordították a magyarok ellen. A magyarság erre a totális elnyomásra csupán passzív ellenállással tudott válaszolni, amely viszont növelte a lemaradást. A magyar politikai elitből szép lassan kikoptak a nagyformátumú gondolkodásra képesek - Széchenyi, Teleki erőszakos módon -, az emigrációt szeparálták, másokat amnesztiával vettek meg (Andrássy). Vezérürünek maradtak a megalkuvók, mint például a provinciális gondolkodású, vidéki nótárius Deák, akit valamiért bölcsnek kiáltottak ki. Már a '48-ban is inkább megbújt, aztán a Felirati Párt hangadójaként biztosította Edward királyt hogy, "...az istenadta nép Oly boldog rajta, Sire!", végül a Húsvéti cikkében jelezte alázatosan, hogy a magyarság megfőzetett, nincs ellenállás, kész totálisan behódolni az Udvarnak, csak helyi ügyekben legyen egy kis önállóság. Franci elfogadta a bilincsbe verésre felajánlott kezet, ez lett a kiegyezés.

Amelynek szokásos módon voltak előnyei: elsősorban gazdasági téren. A magyar városok magjának városképei azért hasonlítanak ma is, mert abban az ötven évben egységes elképzelés szerint alakultak ki. A politikai rendszer viszont tabu volt, amint Tisza mottójaként megfogalmazta: "Nem bolygatni!" (Metternich köpönyege.) Aki ezt megpróbálta, annak kampó vala. A választójogi rendszer kiszorította a függetlenség pártiakat, a függetlenségi gondolat nem jelenhetett meg a hivatalos politikában, képviselőit különböző módszerekkel üldözték. Aki viszont belesimult a rendszerbe, az panamázhatott kedvére, élhetett akármilyen züllött életmódot, a rezsim megvédte, akár mekkora volt a közfelháborodás. A '48-49-es eszmékhez ambivalens viszony alakult ki a fejekben. Délelőtt lehetett alázatos kérvényt írni az apostoli felségnek valamelyik honvéd szegényházba való bekerülés érdekében, délután pedig nagy hangon handabandázni a kávéházban a harctéri vitézségről. Működött a legvidámabb barakk. El lehetett temetni Kossuthot nagy társadalmi részvét mellett, haza lehetett hozni Rákóczi szívét népünnepély keretében, lehetett parádésan ünnepelni a honfoglalást, az ezeréves hazát. Mindent lehetett, de függetlenségi politikai alternatívát nem lehetett kínálni, arra azonnal lecsaptak.

Közben őfelsége hivatalnokai sem tétlenkedtek. Ott áztatták a magyarokat Nyugaton ahol érték, de ezt a provinciális magyar elit nem észlelte, mert a külpolitika nem tartozott a saját ügyek közé. Ha tehát a régi - Nyugaton, USA-ban népszerű - generáció kikopásával alakult is volna valamilyen önálló magyar külpolitikai kapcsolatrendszer, annak nehéz dolga lett volna. De nem is alakult. Nem volt rá igény. A magyar politikai elit abszolút Habsburg-alávetettségben egzisztált. Csupán elszenvedni voltak képesek az Udvar elemi külpolitikai hibáit, mint például a két oláh ország puskalövés nélküli egyesítése, amely veszélyességének felismeréséhez még csak távlatos gondolkodás sem szükségeltetett. Vagy az olasz és német egység megakadályozásának sok veszteséggel járó kudarca. Végül pedig a Nagy Háború teljesen felesleges, magyar szempontból eszement, megindítása.

Ellenpéldaként ott vannak a csehek, akik legalább négykulacsos - és ebből következően nagyon eredményes - politikát folyattak. Az első kulacsból ömlött a duzzogás a magyarokkal való kiegyezés miatt, Franci győzte őket vigasztalni. A második kulacs a Birodalomért való aggódást tartalmazta, állandóan egységesíteni akartak, Ferenc Frédi örömére. A harmadik kulacsban a szláv egység nedűje bújt meg, amely viszont Mikit zsongította el, küldte is a rubeleket. A negyedik kulacsban a Habsburgoktól való teljes elszakadás itala volt, amelyből Nyugaton kínálgattak nagy kedvvel. Így miközben vígan kiszolgálták az aktuális uralkodót, bármikor készek voltak megadni magukat, aranyat lopni, és elárulni bárkit (pl. Karcsit, Kolcsakot), ha érdekeik úgy kívánták. Mindig volt egy szabad vegyértékük a sunyizmusra és az árulásra. (Ilyenek ezek a csehek: sunyi szlávok, akikre a germánok ragasztottak egy kevés - könnyen lekopó - kultúrát. De - állapíthatjuk meg irigykedve - eredményesek.)

A magyar elitnek ilyesmi eszébe sem jutott. Szíveim annyira hülyék voltak, hogy amikor már mindenki számára - az osztrák örökös tartományoknak is - leesett, hogy amilyen gyorsan csak lehet, el kell evezni a süllyedő Habsburg hajó mellől, ezek még mindig azon méláztak, hogy melyik magyarbarátnak mondott Habsburg kretént kellene magyar királlyá koronázni. Nem volt egy értelmes politikus sem, aki felismerte volna az új idők szavát, és függetlenségi programmal - a hadsereg szeptemberi hazarendelésével - védte volna a Magyar Királyság - nem a Habsburg Birodalom - határait. És nem volt egy rohadt magyar tábornok sem, aki kiadta volna a legendás: "Nyergelj, fordulj!" parancsot. Aztán amikor már tényleg mindenki leírta a Habsburgokat, befolyásos körök még mindig Karcsi visszatérését szervezgették. Szóval mit lehet kezdeni ilyen hülye elittel? Trianont nekik!

A harmadik ok a magyar társadalom lelkiállapota. A kor magyarjai rohadtul utálták elitjüket, akik kacifántos szavak mögé bújva, magyarkodva, a nemzetiségektől való félelemre játszva rabolták ki a magyar embereket. Következmények nélkül, mert ha az országszerte ismert panamista lenyilatkozta, hogy "Csak Ferenc József!", akkor nem eshetett baja. Politikai alternatíva pedig nem volt, mert azt ugye kegyeskedett az aulikus elit kicsinálni azt gondolva, hogy tud ő egy szájból hideget és meleget is fújni. Valahogy nem fért a fejükbe, hogy "Új műsorhoz új férfi kell". Így aztán a lakosság a sorsdöntő órákban ott állt összezavarodva világos célok, tekintélyes vezető nélkül. Kétségbeesésében belekapaszkodott a segghülye, ostobaságból hazaáruló Károlyiba, aki hamar lejátszott. A magyarokon úrrá lett a zavart félelem, a rájuk esett válságban nagypofájú vezetői szétfutottak, bennük nem bízhatott, hát akkor jöjjön, aminek jönnie kell! Teljes lelki összeomlásban fogadta először a vörös terrort, aztán az oláh, rác, cseh megszállókat.

Einstein szerint: "Az őrület definíciója, ha ugyanazt a dolgot újra és újra megtesszük, de mindig eltérő eredményt várunk." Mi, magyarok száz év alatt negyedszer vagyunk ugyanabban a helyzetben, és eltérő eredményt várunk. Őrültek lennénk? Örkény ad rá választ: "Magyarország, rögeszme (orv.: "fixa idea"). Tízmillió lakosa van. Újabb hírek szerint gyógyítható, bár úgy sokat veszít a bájából."

Nem, nem hiszem, hogy kollektíve őrültek lennénk, csak pillanatnyi kényelmi okból nem akarunk gyógyulni, mert az fájdalommal jár, és a végén még elveszítenénk az örök vesztes báját. Ezért újra és újra ugyanazt a sikertelen politikai rendszert építjük fel magunknak ahelyett, hogy hagynánk már a fenébe Metternich köpönyegét. Harminc éve volt egy generáció, amely megpróbálhatta volna: nem sikerült. Talán egy újabbnak - ha a valós folyamatokkal szembe merve nézni szakít a rendszerbe kódolt vesztességgel - összejön. Addig marad az üres Trianonozás, fájósokkal és nem fájósokkal. Néha elegem van belőle, néha szórakoztat.