A kínai vírus miatt kezd komoly Kínaellenesség kibontakozni a világban. És azt hiszem, ennek a jelenségnek van alapja. Bár Kínát a járvány félrekezeléséért talán kevésbé terheli felelősség, hiszen olyan új vírus jelent meg, amelyről ma sem rendelkezünk átfogó ismeretekkel. E tekintetben minden ország tapogatózik, és habitusa alapján próbálja keresni a kiutat. Az idő dönti el, melyik módszer válik sikeressé. (Talán a belülről fertőtlenítős lesz az igazi, ki tudja? Bornírt ökörségekért senki sem megy a szomszédba, e tekintetben mindenki lehet próféta saját hazájában.) Kína bűne kettős. Egyrészt nem ismerték fel időben, hogy nagy a baj, amikor pedig rájöttek, hazudtak rendületlenül. Másrészt a védekezést a kínai imperializmus céljára használják. Mindkét ok a deformált kínai mentalitásból eredeztethető.

Kínai a három hazugság cölöpén áll. Az első az egy Kína-elv. És nem Tajvanra gondolunk, hanem a szárazföldi Kínára. Az egységesnek látszó szárazföldi Kína sem egységes. Ha levesszük a megszállt területeket - Ujgurisztán, Tibet - még bőven maradnak egymástól jelentősen eltérő, az egységes kultúra határán mozgó országrészek. A mandzsuk utálnak mindenkit, és mindenki utálja a mandzsukat, a déli kerekfejű hanok nem tartják igazi kínainak az északi, keveredett kínaiakat, a nankingi irigyli a pekingit a fővárosi rangért, a sanghaji kupecek lenézik a közép-kínai sárban tapicskoló, rizstermesztő parasztokat, akik a világért sem mulasztanák el, hogy ne köpjenek minden nap többször Sanghaj felé, és így tovább. (És akkor még a fokozódó társadalmi különbségek miatt egyre jobban kibontakozó ún. osztályok közötti ellenségeskedésekről még szót sem ejtettünk.) Valójában Kína egy nehezen egyben tartható ország, amelynek elitje retteg a felbomlástól, ezért hangosan fütyörészik a népek erdejében.

Ebből következik a (látszat)magabiztosság mint a második hazugságcölöp. Kína azt a taktikát követi, mint Kohn bácsi. Amikor megy az üzlet, akkor az egész család látástól vakulásig dolgozik. Amikor viszont döcög a bolt, akkor Kohn kiáll az ajtóba egy drága szivarral a szájában, és mindenkinek arról mesél, hogy milyen jól megy az üzlet. Kína ezt játssza megspékelve egy jó adag imperializmussal. Mert amíg mindenki a világ új vezető hatalmáról beszél, addig sem veszik észre, hogy mennyire gyengék valójában.  Megy a vetítés a keleti part metropoliszairól, a technikai újításokról, az elért eredményekről, a XXII. századi Kínáról. Hát hogyne.

A harmadik hazugságcölöp a kínai kultúra univerzialitásába vetett hit. Ez a legnagyobb kamu, mert valójában ez Kína fejlődésének és az annyira vágyott vezető szerepnek a legnagyobb korlátja.

Lao-ce és Konfuciusz a két főbűnös abban, hogy Kína sosem lehet a világ vezető hatalma, illetve csak akkor, ha kiirt minden más népet. Mondom ezt úgy, hogy mindkettőjüket imádom. A Taoban foglaltakat gyakorolom és használom a hétköznapokban, kifejezetten szeretem. Konfuciusz kicsit mesterkéltebb, inkább idealista szabálygyűjtemény. Kellemes keleti fűszerek az élet ízéhez, de nem többek. Hiányzik belőlük a görög-zsidó-keresztény-germán szabadságeszmény és megváltásélmény. A mi kultúránkban alap, hogy az emberi szabadság elidegeníthetetlen jog. Már Odüsszeusz bolyongása is a szabadságvágy szimbóluma, amely oly sok művészt ihletett meg az elmúlt kétezernyolcszáz évben. Mózes harca népe szabadságának kivívásáért háromezer éve termékenyíti meg a nyugati kultúrát. A babiloni szolgaságból való kimenekülés nemcsak egy régi sztori, a "Mint a fecske, repülj messze földre, Színarany szárnyú gondolat repülj el!" dallamát naponta halljuk, dúdoljuk. A mi világunkban az ember nem csupasz biológiai lény, hanem lélek is, melynek egyszer el kell számolnia tetteivel. De hibáinkból, esetleges bűneinkből van megváltás. Keressük az újat, támogatjuk a tudomány fejlődését, újra értelmezzük, formáljuk - tévedések árán is - a körülöttük lévő világot.

Egy kínainak ez kínaiul van. Neki Lao-ce és Konfuciusz jutott. Lao-ce amolyan megtűrt a hivatalosságban, a jó öreg hippi nem cselekvése elviselhető a hatalomnak. Az igazi sztár Konfuciusz, aki egyfajta jó állam idealizált képével fedi a keménynél is keményebb kínai rögvalóságot. Ebben a világképben van aszongya egy bölcs uralkodó, aki kézben tartja a kormányzást, erényes, és az összes többi lózung. Vannak derék hadvezérek, okos, megvesztegethetetlen hivatalnokok, blablabla, és te kínai közember ne gondolkodjál, mert ezek mindent elrendeznek helyetted. Te apuskám csak dolgozzál, csináld, amit mondanak, élt szépecskén az életed abban a körben, amely kiszabatott. Lázadni meg ne merjél, mert akkor irgum-burgum, vége az életednek, rosszabb esetben a családodénak is (meg a faludénak, városodénak, ahogy a bölcs uralkodónak éppen kedve szottyan a statuálásra). Hát ez a konfuciuszi világkép adja a kínai ember életének keretét, ezen Mao vörös festéke sem segített sokat, a kommunista kapitalizmus mára inkább zavaró tényező. Ez a szemlélet mennyire kompatibilis a Földön elterjed nyugati kultúrával? Semennyire. Ezért nincs esélyese sem Kínának a vezető szerepre.

Csak hát ott van a belső félelem a széteséstől. Kínában mindenki fél mindenkitől. Ez is történelmi hagyomány náluk. A császár félt a rokonaitól, a hadvezéreitől, a tartományuraktól, a hivatalnokaitól, ezek féltek a császártól, egymástól, az isten adta nép meg félt mindentől. A lefojtott indulatok, korlátozott lehetőségek eredményeként menetrendszerűen robbant az egész. Lázadások, felkelések, forradalmak követték a békésnek látszó időszakokat a külső hódításokról még nem is beszélve. A társadalmi felfordulástól való félelem az elnyomás fokozásához vezet, amely viszont megágyaz a lázadásnak. Jin és Jang. A diktatúra növelése árulkodó Kína állapotáról. A nyugati ember elszörnyülködik, hogy a mobiltelefont jutalmazó-büntető eszköznek használják Kínában, de a technikát leszámítva így volt ez mindig. Besúgókat helyettesítik appokkal, ennyi az újdonság. (Aztán a mesterséges intelligencia egy nap magától rájön, hogy a zsíros nyakú párttitkár helyett ő is meg tudja határozni, hogy a kicsi kínaitól mi az elvárás, és nem lesz szükség párttitkárra.)

Amíg évezredes hülyeségeivel magát szórakoztatta ez a félkegyelmű óriás, nem érdekelt senkit, ám amikor félelmében birodalomépítésbe kezdett, magára húzta a népek haragját. És most Kína nagy bajban van. Ellene fordul a világ. A XXII. századról regélő Kína népe olyan szegény, hogy minden szart kénytelen megzabálni, a denevértől a tobzoskáig. Kiderül, hogy kerti permetkeverővel egyező szintű laborokban matatnak halálos vírusokat. Aki jelzi a veszélyt, azt eltűntetik, kinyírják. (Esetleg később rehabilitálják.) Tele volt az elmúlt évtized sajtója az Afrikában befektető Kínáról, mint az új világrend eljövetelének jelképéről. Aztán a mohó - kulturálisan alkalmatlan - kínaiaknak csak egy évtized kellett ahhoz, hogy jobban megutálják őket, mint a gyarmatosító fehéreket, pedig nekik több évszázad jutott. Kínának nincsenek barátai és szövetségesei sem. Megvett kleptokraták időnként - ha éppen nem Putyin úr nemi szerve körüli teendőikkel vannak elfoglalva - benyalva elrebegik nekik baksisért, amit hallani akarnak, 'oszt jó napot. És úgy néz ki, feleslegesen, mert a mostani Kínának belátható időn belül kampó.

A világ berágott egy csöppet erre a szép, nagy, buta imperialista országra. És a rágás folytatódni fog. Az egészségüket féltő, halottaikat gyászoló, munkájukat, egzisztenciájukat, életmódjukat elveszítő emberek egyre nagyobb számban fognak ellenséget látni a világra primitívségből halálos vírust szabadító Kínában. Senki sem fog kínai cuccot venni, hazaindulnak a kínaiak százmillióinak munkát adó nyugati cégek. Kína a nemzetközi közösség páriájává válik, akivel nem szabad érintkezni, mert fertőz.

A kérdés, hogy miként lesz végük. Széles a spektrum. Ha Kína maga látja be alkalmatlanságát, Hszi kirúgásával visszatérhet a Teng Hsziao-ping által kijelölt útra. Így is lenne veszteség, de egy békés, birodalmi allűröktől mentes Kína elfogadhatóbb lenne a nemzetközösség számára. A szükségképpen bekövetkező gazdasági összeomlás is indíthat el olyan belső folyamatokat, amelyek először az elnyomás fokozásához, majd az állampárt bukásához vezetnek. Ebben az esetben lesz pár tízmillió halott. Végső soron pedig nem kell Kínának egy ilyen nagy bumszlinak lennie, szét lehet kapni - százmillió halott árán - húsz kisebb országra.

Mondható persze, hogy egy ilyen kis hangyányi, jelentéktelen országból ne pofázzanak bele egy évezredes birodalom dolgába. És lehet, hogy akik ezt mondják, azoknak igazuk van. Ám a nyugati kultúra értékeit élvezve mégsem szeretem, ha az embereket biorobotoknak tekintő kultúra nevében megpróbálnak leigázni veszélyeztetve nem csak a jelenbeli életünket, de gyermekeink jövőjét is. Ezért van elegem Kínából.