Pokorni Zoltánnak napi rutinjává válik, hogy valamelyik őse bűne miatt időnként szipog egyet a nyilvánosság előtt. Lassan kimaxolja az apai ágat, kíváncsian várjuk az anyai ág folytatásait. A legutóbbi eset után szolid beszélgetés indult kevés eredménnyel. A reakciók három csoportba sorolhatók. Vannak akik, - persze nem nyilvánosan – az mondják, hogy "frankó gyerek volt az a Jóska, csak kevés". Ne dugjuk homokba a fejünket, sajnos bőven járnak közöttünk ilyen sehonnaiak. Vannak Pokorni úrral együttérzők, akik méltatják szembenézését, legfeljebb annak őszinteségében kételkednek. És a nagy többség a szörnyülködők. Ez a legegyszerűbb, szörnyülködni, hiszen a mindennapi szörnyülködésünket megadja nekünk a média. Ma Pokorni nagyapó tettén szörnyülködnek, másnap Hári herceg jövőjén, harmadnap Schobert Norbert szabadgondolkodó és az IQ-szintjét hisztivel emelő Totova művésznő cicaharcán. Járjuk a nehezebb utat.

Én megértem Pokorni József tettét. Miért próbálok megérteni egy nyilas tömeggyilkost? Mert ez a legnehezebb: megérteni. És levonni a tanulságot, melynek birtokában talán elkerülhető az újrázás. (Kritikusaim most mondhatják bátran, hogy akkor öreg jelentkezzél az Operettszínházba naivának. Fel leszel véve.) Könnyű 2020-ban a fűtött szobában, jóllakottan, az internet előtt ülve szörnyülködni, de a megértéshez menjünk csak vissza 1944/45 telére. Vagy inkább az 1918/1920-as összeomláshoz. Bár érdekes az 1867-es kiegyezés is, az meg ugye összefügg 1848-49 szabadságharccal. Kezdjük hát ott.

A magyar társadalom 1848/49-ben nem kevés áldozatok árán kinyilvánította, hogy szabad polgári Magyarországot akar. Ehhez várta Európa támogatását. Amely meg is jött a: "Talán igazuk van, de végezzenek velük minél hamarabb." üzenet formájában. A nemzet még küzdött közel húsz évig és feladta. A kiegyezés az akkori politikai realitásnak megfelelt, ám egyben be is betonozta azt. A századfordulóra már látszott, hogy nagy a baj, de a Főnök Generális kialakította a centrális erőtér "nem bolygatni politikáját", amellyel minden politikai alternatívát - különösen a függetlenségi célzatúakat - választójogi machinációkkal, korrupcióval, fenyegetéssel ellehetetlenített. A Magyar Királyság végletesen a Habsburg dinasztiához kötődött, amely engedelmesen követte a felemelkedő Németországot. Az 1918-as katasztrófa bekövetkeztekor nem volt érdemben szóba jöhető politikai alternatíva, pedig igény lett volna rá, hiszen hirtelen mindenki a féleszű egoista tök Károlyiban kezdett bízni. És nem volt egy Lenkey, aki az összeomlás előtt hazahozta volna a fiúkat és a fegyverzetet a haza védelmére. És nem voltak Görgeyk, Klapkák, Damjanichok, így hegyi móc rablóbandák, meg szétvert rácok szabadon téphettek az országból, amit éppen megkívántak. Mert a magyar tisztikarból is ki lett irtva a függetlenségi gondolat, a szoldateszka a dinasztia hűséget díjazta. És, hogy a szégyen még nagyobb legyen a csehek is a mi kárunkra szereztek területeket, pedig velük egy birodalomba voltunk. Csak ők miközben vígan kiszolgálták a Habsburgokat, idejében leléptek mellőlük. (Ezt csinálták a második világháborúban is.) Mert ők kiépítettek egy alternatív politikai vonulatot, amelynek villámgyorsan lett társadalmi támogatottsága, így tulajdonképpen győztesekként ültek a béketárgyalások asztalához. Ugyanez csinálták a horvátok is pepitában. (Pár év múlva jöttek rá, hogy ők azt nyerték meg jutalomként, amit mi büntetésből.) Sőt, még az osztrákok is. Csak a segg hülye aulikus magyar elit alól kapták szét az országot.

De meg lehet ezt mondani a magyar társadalomnak? Nem lehet. A korábban bukott magyar elit másodvonala lépett elő abból a meggondolásból, hogy jobb egy kis ország élén kormányozgatni, mint sehol. Konzerválták a régi - alternatíva nélküli - viszonyokat a politikai rendszerben, ideológiailag pedig nyomatták a "világ összeesküvés-áldozatai vagyunk" mantrát. Ebből különösen erős volt a "szabadkőműves plutokrata zsidók okozták az ország vesztét" narratíva, amely teljesen megváltoztatta az antiszemitizmus ideológiáját, mert behozta a hétköznapokba a zsidógyűlöletet. Volt persze antiszemitizmus a Monarchiában is, de az még a hunyorgós, szemmel csippentős változat volt, amely inkább kenyérharcról és a beilleszkedés nehézségeiről szólt. A Trianon utáni antiszemitizmus viszont már a kifejezett gyűlöletről, amely mélyen leszivárgott a magyar gondolkodásba, és sokaknál ott van ma is. Pedig ha valaki használja az eszét, könnyen beláthatja, hogy még saját logikájában is mekkora ökörség. Tegyük fel, hogy valóban "szabadkőműves plutokrata zsidók" csonkították meg az országot. De mi köze ehhez Kohn néninek vagy Grün úrnak? Ők kérték? Kohn néni megfenyegette a "szabadkőműves plutokrata zsidókat", hogy nem süt nekik flódnit, ha nem a szerbeké lesz Szabadka? Esetleg Grün úr hadonászott a sétapálcájával, hogy leshetik börzetippjeit, ha nem csatolják el üstöllést Kolozsvárt? Igen? Ezeknek az embereknek nem nehezült el az élete, csak a szittyáknak?

Kapóra jött a gyűlölet felkorbácsolásához a Tanácsköztársaság vezetőségében és erőszakszerveiben lévő zsidók gazembersége. Azt persze már nem firtatta senki, hogy ezek a deklasszált zsidó elemek mennyi világias, polgárosult zsidó embert ölettek, kínoztattak meg. (Sokat, de erről valahogy elfelejtették tájékoztatni a közvéleményt.) És az évezredes hagyományokat tovább vivő vallásos zsidóság sem remélhetett sok jót a vallásüldözésre alapuló bolsevik ideológiától. A végletekig fáradt magyar társadalom tagjai - benne a pokornijózsefek - nem vették észre, hogy a bűnbakképzés csak elterelés volt az elit kolosszális országvesztő hibájáról.

Aztán a Kormányzó úrnak hála jöttek a sikerek, minket irigyelt a világ. Még területeket is kaptunk vissza, csapataink mélyen benyomultak Muszkaföldre. Hát mi kell még? Ott vagyunk a főzésben, ott leszünk a lakomán is! Caricinról és az azzal összefüggő doni katasztrófáról annyit tudott a Filmhíradó közönsége, mint a maiak a fideszes szpáhik korrupciós ügyeiről az M1 Híradójából. Az 1943-as év elment a rugalmas elszakadásról, meg a frontvonalak kiegyenesítéséről szóló győzelmi jelentésekkel, ám '44 elején már látszott, hogy a valóság nemsokára megérkezik a magyar határra. A baráti német csapatok megszállták az országot, de csak elővigyázatosságból. A kudarcok eltussolására a propaganda felerősítette a zsidó ellenségképet, amely éppen klappolt a fritzek elvárásaival. A vidéki zsidóság ebből az alkalomból kiirtódott. Az ideológia szerint csak dolgozni vitték őket, és hát ki ne támogatta volna, hogy a zsidók is dolgozzanak egy kicsit. (Az igazság kedvéért jegyezzük meg, hogy az ipari méretű tömeggyilkosságokról sem a lakosság, sem az ország irányítói, sem a zsidóság elöljárói nem tudtak, mert ilyen elképzelhetetlen aljasságra senki sem számított egy kultúrnéptől.) Aztán amikor a nyár derekára kezdett oszlani a homály, Horthy - félve a felelősségrevonástól - a honvédséggel kergettette szét a saját rendszere által kitermelt őrjöngésre kész egyenruhás söpredéket. A család mentése céljából megvalósított - és a hülye Miklóska miatt - röhejes kudarcba fulladt kiugrási kísérelt után viszont már nem volt minimális fék sem a dilivonaton. Előmásztak a csatornából a fekete egyenruhába bújtatott nemzeti hősök, akik az ezeréves haza védelmében majd jól megállítják a zsidók által felbujtott ázsiai pusztákról induló barbár hordákat. A gyepű sajnos ehhez kevés, '44 karácsonyára kezdetét veszi Budapest-erőd közel két hónapos ostroma. Amely szintén rendkívül kiváló ötlet, mert Berlinen és Varsón kívül egyik főváros sem lett romhalmaz. Párizs, Bécs, Prága puskalövés nélkül cserélt gazdát, és Rómáról is csak az egyik tapló amcsi tábornok hitte, hogy ők bombázták le a Colosseumot. De a szittya vér nem alkuszik, lőjék csak szét a fővárosunkat. A semmiért. Mi az nekünk!

És a budapestieken furcsa - mai ésszel nehezen felfogható - tömegpsziché lesz úrrá. A többség túlélni akarva lehúzódik a pincékbe, bujkál csillagos házakban vagy ahol tud: remeg az életéért. Jelentős réteg hallgatja a "Csak egy nap a világ" című számot, hiszen „"Ki tudja, mi vár ránk, Ki tudja, holnap mire ébredünk?". Iszik, mint a gödény, és talán meglepő, de a patikákban legjobban a vazelin fogy. A harmadik csoport öncélú gyilkolásba kezd. Miért? Mert tudja, hogy neki vége, ő meg fog dögleni, akkor nehogy már ez a piszkos zsidó/lógós/stb. túlélje őt. Bosszút áll a saját kudarcos, romokban lévő, meghasonlott életéért azokon, akikről iskolás kora óta azt hallja, hogy gyűlöletesek, akiket gyűlölnie kellett. Most utoljára. Ezek voltak a pokornijózsefek. Ezt kell megértenünk.

Mi a tanulság? Az általánosan levonható annyi, hogy sokan azt hiszik - a hétköznapi életben is -, hogy következmények nélkül leoldhatják láncukról a Gyűlölet Kutyáit, mert a pórázt szilárdan kézben tartva arra tudják terelgetni, amerre akarják. De ez nincs így, mert erősek ezek a kutyák, rángatják a pórázt, ha pedig gyengül a kéz, elszabadulnak.

Politikailag mi, magyarok azt a tanulságot vonhatjuk le, hogy országunk vezetése időről időre olyan ember kezébe kerül, aki saját hatalmának biztosítása érdekében szisztematikusan kicsinál minden politikai alternatívát, mert mindenki hülye, csak ő helikopter. Ez a sikerek idején elmegy, a kudarcok menetrendszerű beérkezésekor viszont már csak a propaganda fokozásával és az ellenségként megjelöltekre való mutogatással tud operálni. (Az a lehetőség, hogy elhúzzon a vérbe, fel sem merül, hiszen számára egyre nyilvánvalóbb, hogy ő tényleg helikopter.) A valóság nyomása alatt - melyet természetesen tagad - szinte biztos az összeomlás, amely idején elszabadulnak a csalódott, gyűlöletre kondicionált hívek. Akik szélsőséges esetben ölnek is.

Ha nem vonjuk le - közösen - ezt a tanulságot, a Pokorni-sága folytatódhat, mert évtizedek múlva majd valamelyik Pokorni gyerek szipoghat a nyilvánosságnak arról, hogy apu - bár volt a párt elnöke, fontos politikusa - kiállásával nem akadályozta meg, hogy országunkat ismét romba döntse egy saját maga vélt tehetségétől eltelt, valóságot tagadó, gyűlölködésre építő, velejéig korrupt társaság. Várom hát Pokorni úr cselekvését ennek elkerülése érdekében, a maszatolásból viszont elegem van.