Zord íjász néven ír okos gondolatokat egy bloggertárs, aki modern Catoként azzal zárja sorait, hogy eljönnek a zord idők. Azt hiszem, kedves Íjász, tévedni méltóztatik. A zord idők eljöttek, csak a tömegember még - bár zsigereiben valamit azért már érez - nem vette észre. Igaz, a politikai osztály, a pénzvilág és a tudatipar sokat tesz azért, hogy a felismerés kitolódjon. Sokan dolgoznak a szar visszalapátolásán a lóba, kérdés, hogy globálisan menni fog-e?

Egyelőre lokálisan már sok helyen eszkalálódik a helyzet, de még nem éri el a globális szintet. Chilében pár forintnyi metrójegy-áremelés rengeti meg a politikai rendszert erőszakba torkollva. Kolumbiában komplett lázadás tört ki, Bolíviában utcai harcok árán elkergették a putyinozó Moralest. Venezuelában káosz, a buszsofőr kretént csak az oroszok tartják ki. Minden Trumpok Trumpja hazaárulás vádjával néz szembe az impeachmenttel lebénítva az USA-adminisztrációt. Egy kontinenssel arrébb, a koncentrációs táborokat fenntartó, megfigyelési mániájában is rettegő komcsi Kínával izmozik egy maréknyi hongkongi demokrata. Picit arrébb Iránban áll a bál benzináremelés miatt, a szomszédos Irakban egy felkelés elsöpörte a korrupt kormányt. Libanonban sosem látott muszlim és keresztény egység alakult ki a szintén korrupt kormány ellen, együtt tüntet alavita, síta, ortodox, szunita, drúz, és még kitudja milyen felekezet. Izraelben jogállami szabályokat betartva helyezik vád alá kedvenc Bibimet különböző korrupciós jellegű ügyek miatt. (Miközben az üveg-visszaváltási üzletben jeleskedő feleség már meg is kapta büntetését.) És Európa sem csendes. Spanyolországban a katalánok nyomulnak százezres tüntetéseken, miközben az ország politikailag instabil. A franciák sárga mellényesei időnként visszavesznek, aztán újrakezdik, de hát a francúzok már csak ilyenek, náluk a tünci szabadidős tevékenység. Az angol szappanopera három és fél éve tart, mivel a közönség részéről van igény a következő évadokra, hát berendelik a folytatást. A fritzek időutaznak egyet, és keleti tartományaikban tanulmányozzák, hogy milyen is volt száz éve, amikor a komcsik és a nácik viaskodtak egymással a hatalomért. Közben a mérsékelt polgári pártok félúton vannak Weimar felé. Az Európai Unió döcög, jövője veszélyben van, alig sikerült felállítani a Bizottságot. Civilizációnk fennállása óta az volt a sorminta, hogy a veszélyben lévők élére egy rátermett hadvezér, rafkós politikus állt, akinek vagy sikerült népe megóvása vagy nem. Ám kedves nagyiból még senki sem kreált Cincinnatust, akinek legnagyobb teljesítménye, hogy megnyert egy tartományi lekvárfőző versenyt. Dehát egyszer mindent ki kell próbálni, nem igaz?

Eljöttek hát a zord idők, de mi az ok? A 2008-as pénzügyi válság nem az volt, aminek nevezik. És még csak nem is gazdasági, hanem társadalmi, amely a rendszerbe van kódolva. A világégés után elment tizenöt év a helyreállítással, aztán jobb a békesség alapon jött a gazdasági növekedésre alapozott jóléti társadalmak kora. A koreográfia ebben a formációban úgy néz ki, hogy a polgár dolgozik, termelésének eredményéért pénzt kap, amelyen fogyaszt, ezzel generálva keresletet a mások által termelt javak iránt. Eközben pedig az állam biztosítja az elérhető lakhatás feltételeit - lakótelepek nemcsak nálunk vannak ám -, elfogadható színvonalú oktatást, egészségügyi ellátást, és az alapvető megélhetést biztosító szociális hálót. Amíg a gazdaság bővül, addig ez a modell pompás. De mi van, ha nincs bővülés? Hát kérem, akkor generálni kell.

Elsőként a '70-es években a munkáskéz hiányzott a gazdasági Molochnak, így özönlöttek a bevándorlók első hullámai a gyarmatokról, a délszláv térségből és Törökországból. A '80-as években a piacokat kellett bővíteni a növekedéshez, ezért ügyesen visszaterelték a piacgazdaság keretei közé az elkódorgott szovjetizált társadalmakat. A 2000-res évek elejére ismét leült a kereslet, ezért simlisen felértékelték az addigi vagyonokat, a többletre pedig lehetett hitelt felvenni, amely természetesen elkölthetővé vált. Aztán, amikor ez a módszer 2008-ban bebukott, a jegybankok kezdtek örült pénznyomtatásba, mert követték a közgazdasági guru, Schobert Norbert elméletét, mely szerint a pénz csak energia, annyit lehet belőle nyomtatni, amennyit csak akarunk. Schobert úr sajnálhatja, hogy nem vitték végig korszakos gondolatát a beszari jegybankárok, mert azért az infláció lehetőségével számoltak. Ennek megakadályozása érdekében a kiöntött iszonyatos mennyiségű stexet egyfelől nem engedik egy az egyben a népek kezébe, hanem igyekeznek bent tartani a pénzügyi rendszerben, másfelől elhazudják az infláció mértékét. Klasszikus váltónyargalás valósul meg globális szinten, amelynek során egyesek fantasztikusan meggazdagodnak, mások - különösen a középosztálybeliek ­­- elszegényednek. A rengeteg pénz pedig melegágya a korrupciónak, mert a sok pénz nagyon tud korrumpálni. A folyamat még nem ért a végére, a nagy durr hátra van, de a fent felsorolt országok eseményei jelzik, hogy a lavina elindult. (Ennek a jelenségnek a leírására született hat éve az IMF akkori javaslatáról szóló bejegyzés.)

Kíváncsi vagyok, hogy mit lépnek a hatalmi centrumokban a probléma megoldása érdekében. Társadalmi oldalról látható, hogy a jóléti államok ellátási rendszereit jelentősen visszanyesik. Ezt szép lassan lehet adagolni, ha jól csinálják, megszokják a népek az új módit.  Gazdasági, pénzügyi terület az Akhilleusz-sarok. Végéhez közeledik a váltónyargalás. Próbálkoznak negatív kamatokkal, amely kétélű fegyver, mert ugyan fogyasztásra ösztönöz, viszont elértékteleníti a pénzt. Inflációt gerjeszt. Azt az inflációt, amelyet ma elhazudnak a negatív kamatok pártján állók. Pedig már Lagarde asszony is az infláció mérések felülvizsgálatát javasolja, mert a hazug adatok alapján nem tudják megindokolni a kamatemelés szükségességét.

A kamatemelés viszont két okból veszélyes. Egyrészt azért, mert a pénzügyi szféra hozzászokott a könnyű pénzhez, melynek mámoráról nem szeretne lemondani. Figyeljük meg, amint csak éppen felmerül a kamatemelés lehetősége, azonnal kezdődik a vonyítás a világgazdaság negatív folyamatairól. Spiccen vannak a tőzsdék, és ez a befolyásos réteg nem érdekelt a visszaesésben. Másrészt sok százmillió ember vett fel hitelt alacsony kamatok mellett fogyasztási szokásainak - életminőségének - fenntartása érdekében. Ha emelkednek a kamatok, ott lesz a világgazdaság, mint 1929-ben. A nagy gazdasági világválságtól való félelem beleégett a döntéshozók agyába, ezért kétséges, hogy mernek-e kamatot emelni. A halogatással - és az ezzel járó valuta leértékelésekkel - viszont hiperinflációt gerjesztenek világszerte, amely társadalmi robbanáshoz vezet. Szóval melyik ujjukat harapják? Ez a tét.

És akkor még szó sem esett a klímahiszti társadalomformáló hatásáról vagy a robotizáció fejlődéséről, amely sok munkahelyet tesz feleslegessé azzal a mellékhatással, hogy akkor miből fognak fogyasztani az emberek.

Itt vannak hát a zord idők, jó Íjász, és elegem is van belőle, de kivédésének tekintetében tanácstalan vagyok.