Viktor időnként - talán átiszogatott zsugás nap után - büszkén megemlíti, hogy ő mekkora májer ultiban. Mi több, párhuzamot von e játék és a politika között mondván, hogy aki jó kártyás, az csak kiváló politikus lehet, és szerinte az ulti igazi hungaricum, ezt csak mi magyarok tudjuk jól játszani. Hát, Viktor, inkább maradtál volna meg ultikirálynak a felcsúti kocsmában, mind jobban jártunk volna!
Nem szeretem az ultit. Pedig elég jó hátterem van e téren, osztán mégsem. Mindkét nagyapám kiválóan ultizott, a fél gyermekkoromat kibiceléssel töltöttem. Ment a duma, a beszólások, seftlehetőségekről való álmodozás. Szóval a vér nem gurult messze a fájától, bánták is a katonatársak meg a kollégiumi cimborák. Aztán valahogy elkezdett nem érdekelni, ma már valószínűleg a lapokat sem ismerném fel. Számomra unalmas, prosztó játékká vált, amely jellegében áll távol tőlem.
Szegény Viktor azt hiszi magáról, hogy tud játszani, és ezen érzületre aztán bölcsességeket fundál. Olyan kocsmait. Mert mit lát ez a jó Viktor? Azt látja, hogy nyer. És mit nem lát? Azt nem látja, hogy a kártyapartnerek - a neki kiszolgáltatott szpáhik - jó ütemben hagyják nyerni. Nem mindig, nehogy kilógjon a lóláb, de a nagyobb zsugákat viszi. A Viktor egója ezzel fel vagyon tornázva, már csak bólogatva rá kell erősíteni a veterán történetek meghallgatásával, és lehet is kérni ezt-azt. A kártyaasztalnál sikert sikerre halmozó Viktor pedig kinyilatkoztatja, hogy az ulti mennyire magyar játék, hiszen ketten akarják megakadályozni a győzelmet, de aki egyik percben még ellenség volt, az a másikban szövetséges lesz. Nem is érti ezt a játékot senki, csak mi magyarok, jaj de jó. Legyünk büszkék magunkra! Aki jól ultizik, az jó politikus is. Ámen.
Ennyi miniszterelnöki dicséret után mégis miért nem jó ultira alapozni a magyar identitást? Mert elárul minket, magyarokat. Ilyenek vagyunk. Az ultinak ugyanis az a lényege, hogy ketten megakadályozzák a harmadikat abban, hogy amit lapjai alapján vállalt, azt teljesítse. Nem valami pozitív dologért fogunk össze egymással, hanem azért, hogy lenyomjuk azt, aki megpróbálja kitűzött célját megvalósítani. Na, brávó! Ez igen! Miközben a világ - különösen Európa - az összefogásról, az együttműködésről szól, mi magyarok a retardált miniszterelnökünkkel az élen arra vagyunk büszkék, hogy milyen jó kicseszni a másikkal. Nem az a játék célja, hogy segítsünk a partnernek a tervei megvalósításában, hanem akkor leszünk sikeresek, ha frankón taccsra vágjuk. Ez mindent elmond rólunk. És nem szégyelljük. Sőt, ebben növünk fel, így szocializálódunk. Dagad a szíriuszi szittya kebel, ha sikerült jól kibabrálnunk embertársainkkal. Ez biztos valami keresztényi cselekedet, ezért kell megvédeni a migráncsoktól. Nehogy eltanulják.
Akkor most kijátsszuk az "Ez a másik ország belügye"-kártyát
Láthatjuk ezt a mentalitást a mindennapokban éppen úgy, mint a politikában. Átjárja nemzetünket a negatív gondolkodás. Aztán csodálkozunk, ha a külföld nem ért minket. Először értetlenkednek, aztán felhúzzák a szemöldöküket, végül legyintenek és lemondanak rólunk. Reménytelenek vagyunk. Azok vagyunk ötszáz éve, de nem tanulunk. Nekünk az ulti kell, mert ez fejezi ki legjobban a nemzeti karaktert. Hát tessék hölgyek urak! Folyvást csak folyvást! Tegyék meg tétjeiket! Mindenki tett?
Nagyszerű dolgokért nem tudunk összefogni, csak piti szarkeverésben vagyunk jók. Viktornak hála európai szintre sikerült emelni a suttyó mentalitást. Mondjon valamelyik kretén fideszes egy, csak egy olyan dolgot, amellyel valamit előre mozdítottunk Európában. Ellenpélda akad dögivel. Alig két hete a nagy játékos Viktor - miután összeférhetetlensége miatt kivágták a Néppártból - búgta el, hogy osztrák példára össze kell fogni a néppártiaknak a széljobbal. Hol van a nagy vátesz, most? Csak nem melléfogott? Szokás szerint. Ezért nálunk a Strache-ügy nem hír, hiszen osztrák belpolitikai ügyeket nem kommentálunk. Esetleg: Boldog karácsonyt!
A bohócsapkát ugyanis a nagy barát Strache tanítanivaló módon húzta Viktor buksijára. Ez a kedves protonáci, hazafi, Európa őr stb. egy ibizai villában nettó hazaárult. Kiderült pénteken. Szombaton repült, ő is meg a pártja is. Új választásokat írnak ki az osztrákok. Mert az ottani politikusoknak ez a természetes, a polgárok pedig kikényszerítik. (Talán nem 2030-ra kellene utolérnünk Ausztriát.) Van az ügynek magyar szála is, mert Strache arról pofázott, hogy a mi jó Viktorunk egy Pecina nevű orosz ügynöknek látszó, jól szabott öltönyöket viselőn keresztül miként vette meg a magyar sajtó jelentős részét. (Bizonyára azért, nehogy liberálisok arra vetemedjenek, hogy elhallgattassák a velük egyet nem értőket.) Az orbáni rezsimről álmodozik ez a derék osztrák hazaffy. De Európa kitaszítja az ilyent: Do szvidanyija tavaris! Van még e hazában aki érzi a különbséget Európa és Ultiország népe között?
És Strache csak a kezdet. Európa szép lassan, komótosan az összes orosz pénzen hízó populista felforgatót kiveti magából. A Löpen lány már részben megvolt, jön Salvini. És mi magyarok is. Az ultin edzett gógyijára büszke Viktor elgaloppírozta magát meg az országot is. Mi lesz veled Európa DNS-e? Marad Erdogan seggizmának tapogatása, meg Putyin úr körüli orál jobbágyi teendők szorgos végzése? Mert sem Viktor, sem az ország nagy része nem érti meg, hogy csak együttműködő partnerként van esélyünk megmaradni Európában. A "mindenkinek beteszünk" ultin csiszolt mentalitás a végzetünket jelenti.
Ezért van elegem az ultiból, meg ezt a játékot piedesztálra emelő ultikirályból.
Kövess minket Facebookon!
Utolsó kommentek