Kezdjünk egy erősnek tűnő indítással. A központi hatalmak 1918 késő tavaszára katonailag megnyerték a Nagy Háborút. Csak mivel akkoriban az volt a mondás, hogy a háború túl komoly dolog ahhoz, hogy katonákra bízzák, politikai döntés született. Ezen okból pedig a központi hatalmak nem nyerhettek.

Nézzük először a katonai helyzetet '18 tavaszán. A caporettoi csatavesztéssel az olaszok gyakorlatilag katonai és társadalmi összeomlás szélére jutottak. Annak esélye, hogy a taljánok egy könnyed mozdulattal elfoglalják Bécset, majd bevonulnak Berlinbe ezzel elhozva az antant győzelmet, nulla volt. Örültek, hogy jelentős angol és francia segítséggel nem omlottak teljesen össze. Az oroszok a maguk polgárháborújukkal voltak elfoglalva, a breszt-litovszki békével kiszálltak a buliból óriási területeket engedve át a központi hatalmaknak. A Balkánon a fanarióta románok éppen az antantot árulták el, 1918 májusában megadták magukat és kiléptek a Nagy Háborúból. Csak nyugaton volt a helyzet változatlan, ott pár tízezer ember halála árán előre lehetett nyomulni pár kilométert, elfoglalva három buckát, hogy néhány hónap múlva a másik hadsereg ismételje meg ezt a Nagy Sándorhoz mérhető teljesítményt. De a lényeg, hogy a harcok nem Berlin, hanem Párizs előterében folytak, és az antantnak - a beszálló amcsikkal együtt - nem volt ereje arra, hogy végső győzelmet aratva Berlinig meneteljen. Akkor mégis miért ők lettek a győztesek?

Először számoljunk le a katonai győzelmet alátámasztó mesékkel. Van ugye a technikai fölényről szóló. Például a tankok. Azért megnéztem volna, ahogy a páncélozott traktorok eldöcögnek Berlinig. Ezek még nem azok a harckocsik voltak, amelyekkel Guderian húsz év múlva végigszambázza Európát, hanem drótakadályok leküzdésére alkalmas valamik. A repülők fölényéről meg annyit, hogy bár a franciák tényleg többet gyártottak, de egy kamikazenak több esélye volt a túlélésre, mint egy francia gép pilótájának az első bevetésen. Az USA hadba lépése katonailag szintén nem volt döntő. Az akkori szállítási viszonyoknak megfelelően nyolc hónapig tartott átdobni az Atlanti-óceánon kétmillió embert a szükséges hadianyaggal. És nagyjából ez volt a maximum, mert az iowai farmer nem akaródzott háborúzni. Az USA hadba lépése nem katonailag, hanem világpolitikailag volt fontos.

Az antant győztesként való kihirdetésének két oka volt. Egy közvetlen és egy messzebbre vezető. A közvetlen ok az volt, hogy az akkori világrend teljes és azonnali összeomlásával járt volna a központi hatalmak győzelme. A Nagy Háború ugyanis egy jelentéktelen terror államocska megbüntetésével indult, de a résztvevőket annyira kiszipolyozta, hogy egy-egy harctéri fiaskó az egész ország társadalmának felbomlásával járt. A már említett caporettoi vereség után az olasz államot csak statáriális eszközökkel lehetett úgy, ahogy egyben tartani. A Bruszilov offenzíva embervesztesége a cár, a Kerenszkij offenzíva kudarca a polgári átalakulás bukását okozta Oroszországban. Még az olyan harcokban közvetlenül részt nem vevő ország, mint Portugália is az anarchia szélére sodródott. És bár nekünk, veszteseknek nem szokták emlegetni, de az angol, francia társadalom sem volt jobb helyzetben. Nos, melyik tömb legyen a vesztes? Ha az antant, akkor gyarmatbirodalmuk összeomlása révén azonnal összeomlik a pénzügyi rendszer, a világkereskedelem, szóval az akkor ismert világrend. (A franciáknak még igen eleven emlékeik voltak egy alig ötven éve történt hasonló szituáció utáni kommünnek nevezett csőcselék-tombolásról.) Ha a központi hatalmak, akkor legfeljebb Közép-Európában lesz némi rumli, az meg kit érdekel globális szinten. Nem kérdés, ugye?

A messzebbre nyúló probléma az addig ismert világrend lassú eróziójához köthető. A XX. század elejére világossá vált, hogy a korábbi gyarmatosító módszerekkel nem lehet uralni a Földet. Az új módira három ország jelentkezett be: a Meidzsi-reformokkal hihetetlenül megerősödő Japán, az egyesüléssel hatalmas lendületet vett Németország és a polgárháború után óriássá nőtt USA. Ezek közül Japán kulturális okból nem lehetett a világrend vezetője, de a Csendes-óceán urának pozíciójára erősen aspirált. Az USA szundikált még, a fritzek viszont nem titkolták, hogy "Deutschland, Deutschland über alles, Über alles in der Welt!". A helyzetet bonyolította, hogy a XIX. század végén alakuló új iparágak (nehézipar, energetika, vegyipar, autógyártás, az ezeket finanszírozó bankok) cégeit keresztbe kasul tulajdonolták egymásban a németek és az amerikaiak. Aztán az amcsik úgy 1916 táján felébredtek. Rájöttek, hogy a németek az antant legyőzése esetén átveszik a világrend vezetőjének szerepét. Igen ám, de Amerika még nem állt készen sem katonailag, sem gazdaságilag, sem politikailag az újvilág vezetésére, viszont azt sem engedhette meg, hogy a németek elhappolják előlük a lehetőséget. Mit tehettek? A stratégia arra irányulhatott csupán, hogy a németek ne vehessék át az angoloktól a vezető szerepet addig, amíg az USA fel nem készül. Mivel ehhez katonai ereje még nem volt, más módszerhez kellett folyamodnia.

És ez a módszer zseniális volt: a saját társadalmával legyőzni a német szoldateszkát. A központi hatalmak sajtójában 1918 tavaszától - a cenzúra ellenére - felerősödtek a kétkedés hangjai, a kávéházi Conradok kétségbe vonták a katonai döntéseket, az agitátorok mindenhol megjelentek és bomlasztottak, gyárakban sztrájkokat szerveztek, a piacokon az asszonyokat hergelték a drágasággal, meg a fiúk/férjek hazahozatalának követelésével, a Monarchia nemzetiségi területein pedig elképesztő területi ígéretekkel folyt a nemzetiségi izgatás. Itt-ott még néhány tengerészlázadást, parancsmegtagadást is sikerült elérni. Pár hónap alatt megingatták a teljesen kifáradt, a katonai győzelemre váró központi hatalmak lakosságát. A másik gyenge pont az uralkodó volt. Vilmos először bizonyára kiröhögte a megadásra való felszólítást, aztán amikor megmondták neki, hogy hát akkor okos szemeit vesse az Ipatyev-házban történtekre, megrémült. Rájött, hogy inkább szeretne családjával a békés Hollandiában éldegélni megérve, hogy egyik altisztje megalázza a franciákat mint családilag kiirtva lenni, ahogy az unokatesó. I. Ferdinánd bolgár uralkodó is lemondhatott fia javára, és békében éldegélt Csehszlovákiában annak fejében, hogy '18 szeptemberében finoman átállt. A trónra többszörös véletlenek láncolatával került, uralkodásra alkalmatlan Károly kicsit nehezebben értette meg a problémát, és mivel kétszer is megszegte a megállapodást, ő volt az egyetlen, akinek szervezete valahogy nem bírta Madeira amúgy kellemes flóráját és faunáját. Tisza valószínűleg vagy kapott ajánlatot, amelyet visszautasított vagy ezzel sem fárasztották magukat, egy forradalmárnak álcázott bérgyilkos kommandó megölte. A felfordulás utáni Párizs környéki békék aztán szentesítették a húsz évre szóló fegyverszünetet, amiképp azt Foch marsall találóan megjegyezte.

És ez alatt a húsz év alatt az USA halálos profizmussal készült fel a második menetre, immár valódi ellenfeleivel, Japánnal és Németországgal szemben. Óriási flottája, technikai fölénye, a felhasznált szovjet katona tömeg lehetővé tette, hogy egyszerre győzze le mindkettőt. Ez hatalmas teljesítmény volt, amely megmutatta a világnak, hogy ki a valódi vezetője. A győzelem után az USA - déloszi szövetség mintáját alapul véve, azt modernizálva – kialakította a saját vezetésű világrendjét, a Pax Americanát. Ennek látható része az ENSZ, a pénzügyi rendszer, az emberjogi szervezetek, sajtószabadság, a szövetségesnek nevezett országok katonai megszállása közösnek nevezett támaszpontokkal, katonai szövetségi rendszerek valami ködös ellenség ellen stb.. A kevésbé látható része az országok elitjének kézben tartása, lehallgatása.

Felszínesen gondolkodók kétpólusú világrendről beszéltek, de a csudát volt kétpólusú, a szovjet rezsim csak egy érdekes társadalmi kísérlet volt, amely hamar meg is bukott. Amint az aktuális pártfőtitkár elhitte, hogy valódi hatalommal rendelkezik és veszélyt jelentett az USÁ-ra, már vége is volt. Sztálinnak hirtelen olyan mingrélje lett Berija személyében, hogy a párna alatt nem kapott levegőt, Hruscsov pedig addig fenyegetőzött atomrakétáival, amíg egy korrupt banda nyugdíjba nem küldte. Az elmúlt nyolcvan évben nem volt és belátható időn belül nem is lesz, aki az USA által dominált világrendet fenyegesse. Mostanában népszerű dolog új világrend kezdetéről álmodozni, de az erre bazírozók nagyon pofára fognak esni.

Mert a rendszerben van egy tökélyre fejlesztett csapda, amely - mint láthattuk - embrionális formájában már 1918-ban is működött, és amelyet még senkinek sem sikerült kikerülnie, pedig voltak jelöltek dögivel. A csapda lényege, hogy aki az USA világrendjét le akarja győzni, annak először saját országát kell diktatúrává formálni, amelyet viszont a társadalom nem tűr el, az egyre bezárkózóbb, paranoiásabb rezsim vagy magától, vagy csekély rásegítéssel szétrobban. A folyamat lehet lassú, gyors, nem érdekel senkit, a lényeg, hogy Amerikával nem lehet kukoricázni.

Aki ugyanis megpróbálja, az először felszámolja a pártokat, mert azokat külföldről finanszírozzák/árulók/a nemzetközi tőke karjai, lehengerli a civil társadalmat, mondván, hogy azok imperialista kémek (vagy valami hasonló), aztán monopolizálja a sajtót, mert azok felforgatók (vagy trockisták/zsidók/güllenisták/sorosisták), kiheréli a szakszervezeteket, mert azoknál van jobb munkavállalói érdekvédő (kormány/párt), elfoglalja az egyetemeket mert megmételyezik a jövő generációját, megteremti a hazai vállalkozókra alapított versenyképtelen haveri kapitalizmust, mert a multik elviszik a hasznot, kiseprűzi a külföldi bankokat, mert ezzel csökken az ország kiszolgáltatottsága a finánctőkének/zsidóknak/nemzetközi pénzvilágnak. Ugye ismerős? És mi a vége? Ha még észnél van a világrend ellen küzdő és alkuképes, szabad elvonulásban reménykedhet. (Ez persze rossz hír a sameszoknak, csahosoknak, mert rájuk nem szokott kiterjedni a deal.) Ha azonban nagy küzdőről van szó, akkor jön a belső ember, aki általában durván megpuccsolja. (Belső ember mindig van: például Stauffenberg, akinek robbantásánál malaca volt a disznónak.) E közben az USA - ha érdekli egyáltalán - röhögve nézi az ellene lázadó vergődését. A megfelelőnek ítélt időpontban pedig eljön, aminek el kell jönnie. Aki nem hiszi, az értő értelmezéssel olvassa el a zseniális Szabó Lőrinc Szun Vu Kung lázadása című versét.

Osztán, hogy állunk mi magyarok ezzel a világrenddel? Sehogy. Sajnos 1918-ban nem jöttünk rá a lényegre, a kivérzett ország bódultan kapott a semmit sem jelentő maszlagnak szánt nemzetközi lózungok után. A világrendet azóta sem értettük meg, csupán a felszínt karcolgatjuk. Most a mi hős Viktorunk belső politikai gondjai miatt elkezdett egy új világrendről beszélni, időnként annak alakítójaként is szeretné magát láttatni. Sok tekintetben van igazsága, egyes esetekben még nyerhet is, de miképp a száz éves példa mutatja, a világrend ellen nem lehet eredményesen harcolni. Őszintén reméljük, hogy legalább maga nem hiszi el a világrend változásáról szóló mesét, miközben a látszólag új erős államokhoz próbál simulni. Mert az a nagy titok, hogy ezek ugyanannak a kéznek az ujjai, csak más ujjbábot húznak fel rájuk. A kézzel kell jóban lenni.

Politikai elitünk sem 1918-ban, sem ma nem fogja fel a világrendet, miközben hol az üres lózungoknak ül fel, hol megsértődik, hogy hát itt van a Föld szívcsakrája, akkor meg miért nem ismeri el a világ a magyarok nagyszerűségét? Ha nem értjük meg végre száz év után sem azt a világrendet, amelyben élünk, marad az őszirózsás népőrjöngés, amelyből már előre elegem van.