Nem tudom feltűnt-e, de az utóbbi időben megszaporodott a magánegészségügy nagyszerűségéről szóló tudósítás. Az iparágban érintett ügynökök próbálják a bepalizni a befektetőket festve a szép - és kiugró profittal kecsegtető - új világot. Egyes híresztelések szerint Magyarország örök második számú legokosabb embere - az elsőt hol Lajosnak, hol Lőrincnek hívják - Csányi úr is tűkön ül, hogy minden vagyonát a magyar magánegészségügybe fektethesse, mert nagyobb üzlet, mint az aranyláz. Persze, sőt hát hogyne. A kormányzat nemcsak örül ezeknek a marhaságoknak, még rá is tesz pár lapáttal. Egyelőre sordinoban győzködi a polgárokat, hogy ez a jövő, a magánbiztosítók hozzák el "A Klinika" színvonalát Brinkmann professzorral meg Udo szépfiúval. A csendes támogatásra szükség is van, hiszen a Fidesz ordította tele az országot azzal, hogy az egészség nem üzlet, ezért a plakátok egyelőre elmaradnak. Persze nem sokáig, hiszen ki emlékszik már erre a szlogenre. Akinek rémlik valami, azt meggyőzik, hogy a Soros mondta, 'oszt jó napot. Valamit ki kell találni, mert a közegészségügy - úgy néz ki - a beborulás sorsára jutott. A magánegészségügy valami részmegoldást jelenthet, de nem többet.

Egyes területeken - fogorvos, nőgyógyászat - szinte teljesen elfogadottá vált a magánorvosi rendszer még a szegényebb országrészekben is. Komolyabb betegségek esetén viszont nincs fizetőképes kereslet a gyógyításra. Még a budapesti elit, felső középosztály - akikre a magánrendszert próbálják felépíteni - sem engedhet meg magának hosszas és költséges kezelést. Ráadásul pont ez a réteg az, amely - kapcsolatai révén - remekül kihasználja az állami rendszert. Láthattuk, a jó Viktort sem érdekelte különösebben, hogy beteg és beteg között elvben nincs társadalmi különbség, ott csak a szenvedő ember van, hanem igazi régi vágású keresztény módjára simán beelőzött mindenkit.

Az egyre süllyedő középosztály az egészségügy leépülésének a legnagyobb vesztese. Egy derék baloldali ezt bizonyára vitatja, mert a leszakadó, hátrányos helyzetűeket előbbre veszi a vesztesek sorában. Csakhogy a középosztálybeli kétszeresen szívja meg a rendszert, a hátrányos helyzetű polgártárs viszont egyszer. Középosztálybelit lehúzza az állam a társadalombiztosítási járulékkal, amelyért nem kap semmit. Ha beüt a baj, fizethet stikában, viheti a kórházba a gyógyszert, kaját, lepedőt, fogadhat orvost, ápolót, lesheti a várólistát stb. Akkor miért fizet az államnak? Hol a lé? - kérdezhetjük a klasszikussal.

A magánegészségügy társadalmi elfogadásának mély kulturális akadálya is van. Ugyanis más - dolgozók előtt kevéssé ismert - logika alapján működik mint a hetven éve megszokott. Profit - és nem gyógyítás - orientált. Ez a nagy titok. Ezért sem való mindenkinek. A mese a beetetés korában persze nem erről szól, de két példán keresztül megérteni vélem hátrányát, alkalmazhatóságának korlátját.

Egyik derék cimborám cége a hangzatos managerbiztosítás keretében elzavarja felsővezetőit mindenféle szűrésre. Ez a magánegészségügy látványpéksége. Vérvétel, mammográfia, ultrahang, minden frinc-franc. Ha tényleg kiderül valami probléma, hasznos, kétségtelen. Viszont mutassanak olyan negyven feletti embert, akinél nem lehet kimutatni bármilyen egészségügyi rendellenességet. Ezt ki is mutatják, ám a bizonyosságért további vizsgálatok szükségesek, amelyet már nem finanszíroz a biztosító. A jól betojatott delikvens szalad biztosítást kötni a további vizsgálatokért.

Keziccsókolom, nyolcezer forint lesz.

A másik történetet egy nagyon régi barátom mesélte. Teniszezés közben érezte, hogy valami nem stimmel a gerincével. Másnap reggel már mozdulni sem tudott. Telefonált - sokszor - a közelben lévő kórházba, hogy bemenne. Nem vették fel a telefont. A távolabbi kórházzal annyiban szerencséje volt, hogy felvették. Közölte vele kórházi dolgozó, hogy három hét múlva tudják fogadni, háziorvosi beutaló megléte esetén. A srác csak azért nem röhögött fel kínjában, mert abban az állapotban nem érte volna el a wc-t. Menni a házban sem tudott, nemhogy ücsörögni a háziorvosi rendelőben. Reménytelenségében talált a neten egy jó színvonalú budai klinikát. Ott felvették a telefont, és másnapra rögzítettek is az időpontot. Tele fájdalomcsillapítóval a család bevitte a kétségtelenül szép és kulturált klinikára. A recepciós korrekt volt, a megbeszélt időben ott támolygott az orvos előtt. Aki köszöntötte is eképpen: Jó napot kívánok! A konzultáció díja húszezer forint. Vállalja? A félszeg igen után tértek rá a panaszra. Volt egy kis vizsgálatféle pár percben, majd az orvos közölte, hogy röntgen kell, melynek díja nyolcezer forint. A laikus paciens szerint semmi szükség röntgenre, mert a fájdalom idegi jellegű, azt meg nem mutatja ki a röntgen. A doki más véleményen volt, röntgen nélkül be is fejezi a diagnózis felállítását. Mit lehetett tenni? Vállalta. Ekkor találkozott megint a magas színvonallal. Nem kellett másfél órát sorban állni a röntgen előtt, hogy a negyven éves gép kattogását hallva elkészüljön a felvétel. Azonnal fogadták, egy fal előtt megállt, és majdhogy nem menetből elkészült a kép. Mire visszavánszorgott az orvoshoz, annak már ott volt a gépén a röntgen eredménye. Amely viszont nem mutatott semmi relevánsat, ezért a doktor hümmögött valamit meszesedésről, megállapítva, hogy az nem oka a panasznak. A beteg elnyomott egy: Na, ugye, megmondtam! - nyolcezer forintos sóhajt. Jöjjön hát az MRI! Az harmincötezerbe kerül. Vállalja? - kérdezte az orvos. A nélkül tud diagnózist mondani? - kérdezte a beteg. Nem, jött a válasz. Hát akkor vállalom. - rebegte a paciens. A doki átmenetileg felírt valami gyógyszereket, a többi az adminisztráció dolga volt. A recepciós hölgy kedvesen kiállította a számlát az addig elvégzett szolgáltatásról, és keresett időpontot az MRI-re. Pár nap múlva lett volna hely, de hopp!, valaki lemondta és így egy lehetetlen időpontban már másnapra is be lehetett kúszni. A barátom örült, vállalta. Még sosem látott MRI-t, így kíváncsian feküdt be a csodaszép gépbe. A személyzet udvariasan profi volt. Csak akkor kezdett el félni, amikor kezébe nyomták a pánikgombot. Aztán a gép kattogása alatt elaludt, úgy ébresztették fel, amikor kihúzták a tepsiből. Kapott egy dvd-t. Kérdezte, hogy mit csináljon vele? Ezzel vissza kell menni az orvoshoz, aki húszezer forint konzultációs pénzért elemzi neki. De ha akarja, elemezgetheti ő is, hátha sikerül. Másnap ismét a doktor előtt volt, aki udvariasan elmagyarázta neki mi a baja. Betegünknek az volt az érzése, hogy ezt a jól felkészült orvos specialista már akkor tudta, amikor besántikált az ajtaján. Szerencsére műteni nem kell, nyugtatta meg az elgyötörtet. Felírt egy egy hetes infúziós kezelést - ár harmincvalahányezer forint - ajánlott valami derékfűző-viselést és tornát. Valamennyire helyrejött, a teniszmeccseinken a néző pozíciót nyerte el. (Amely egyébként rendkívül fontos tisztség, mert emlékeztet Fülig Jimmy tengerésztiszti sapkájának feliratára: Mindenkit érhet baleset! Érdemes tehát visszafogottabban ütögetni.)

A magánegészségügyi rendszer alapvető hibáját élte végig a barátom. Korszerű gépek, udvarias kiszolgálás, felkészült orvosok, elvben minden a helyén. A profitszerzési kényszer viszont felesleges kiadással járó körökre kényszerít.

A fenti kezelés költsége összesen meghaladta a százhúszezer forintot, ám kétségtelen, hogy viszonylag gyorsan sikerült megoldani a fájdalommal járó helyzetet. Ilyen járna az állami egészségügyben is annak, aki évek óta fizeti a társadalombiztosítási hozzájárulást. A kiszolgáltatott emberek üzemszerű lehúzására alapozott egészségügyből viszont elege van azoknak, akik megtapasztalták gyakorlatát, ezért nem is fog működni.