Belegondoltak abba, hogy vannak emberek, akik jókor halnak meg? Tudom, durván hangzik, de mégis.

Petőfire gondoljunk elsőként. Ha nem szúrja le a kozák mi lett volna? Túléli valahogy a csatát, a megtorlásokat, hogy azután a szabadságharcot követő kisszerű béka-egér harcokban menjen tönkre? Jobb, hogy emléke sír a lanton még. Vagy például Mikszáth. Megszületett 1847-ben és meghalt 1910-ben. Mindössze 63 évet élt. Nem egy matuzsálemi kor, ám ha él még tíz évet, akkor átéli a Nagy Háborút, az összeomlást, Trianont. Látja széttörni azt a világot, amelyben felnőtt, és amelyet olyan jól ismert. Mit szólt volna az általa annyira szeretett tótocskái árulásához? Jobb volt neki, hogy nem látta. Vagy József Attila. Mi lett volna, ha nem hal meg mindössze harminckét évesen és túléli magát (valamint a háborús borzalmakat) tíz esztendővel. Látja amint a feldübörgő testvéri tankok elhozzák a fasiszta kommunizmus új meséjét. Mi lett volna Attilából? Verset ír a nagy Sztálint vagy legjobb magyar tanítványát dicsőítve? Valószínű inkább, hogy Majakovszkij sorsára jutva öngyilkossága előtt feljegyzett utolsó szavai az: Elvtársak ne lőjetek! - lett volna. Jobb volt neki, hogy jött a tehervonat. Radnóti Miklós. Ha a csontra berezelt, gyáva keretlegény esetleg elengedi és életet virágzott volna türelem? Malenkij robottal építette volna a nagy Szovjetuniót? Hithű katolikusként és osztályidegen burzsoá polgári elemként régi szelíd estékre emlékezhetett volna az Andrássy út 60-ban vagy Recsken? Jobb volt neki, hogy teste e földben süppedt el.

Így vagyok én most Lovas Istvánnal. Döbbenet, hogy meghalt alig 72 évesen. Tudom, sokaknak a fenti felsorolás Lovas István kontextusában felér egy blaszfémiával. Igen, Lovas nehéz ember volt, de a fentebb említettek közül sem fogadnánk mindenkit szívesen szomszédnak. Az emberi érték és a művészi kvalitás nem mindig találkozik. Ugyanakkor Lovas a totális ballib média fölény idején a jobboldali nyilvánosság tulajdonképpen egyetlen világlátott személye volt. Tőle, általa lehetett értesülni arról, hogy a mintának tekintett nyugati világ sem tökéletes. A Pesti Hírlap, az Új Magyarország, a Demokrata hasábjain ő mutatta be azt a világot, amelyet a magát szocdemnek, meg liberálisnak átmentett kommunista elit nagyon nem akart bemutatni. Sorra leplezte le a szépen csomagolt eszmék gyakorlati valóságát.

Párszor találkoztam vele a régi szép időkben, jó fickó volt, bár egyoldalú szemlélete már akkor is riasztott. Jókor halt-e meg? Ez a kérdés. A 2010-es fordulat után munkássága kettévált. Továbbra is ott ekézte a levitézlett baloldalt, ahol tudta, és ezzel megmaradt népszerűsége jobboldali és gyűlöltsége ballib körökben. Viszont a kiépülő kleptokrácia ellen nem emelte fel a szavát, pedig a kezdetekkor még lett volna ehhez erkölcsi alapja. Aztán már neki sem. (Meg Bayernak sem.) Belesimult Lovas a NER mindent körülnyálazó erkölcstelen világába. Nyilvános dühkitörései arról tanúskodtak, hogy nehezen ment neki. Későn halt meg? Ha korábban hal, nem látjuk a leépülő dühöngőt. Korán halt meg? Legalább nem látja a sajátjai által korrupciós káoszba zuhanó, pusztuló országot. Lehet, hogy jobb neki. (Reménykedem, hogy ez az egész olyan médiahack, mint az ellenzékinek mondott orosz újságíró halála. Lovastól nem áll távol egy ilyen csíny. Bár így lenne!)

Ha mégsem, akkor nekrológot nem kell írnia róla senkinek, mert - mint sok tipikus magyar sorsúról - már megtette ezt Jókai.

 „Eppur si muove!

Mikor Galilei ezt az emlékezetes mondást tevé, megdobbantá lábával a földet; éppen csak ezt a kis darabját a földnek felejté el megrúgni, ami itt a Kárpátoktól a Dunáig kikerekítve fekszik; az egész föld mozdult, hanem ez az egy darab állva maradt.

Körülötte minden oldalon a nálánál boldogabb országok előre, a boldogtalanabbak hátrafelé, de valamerre mindnyájan csak haladtak; egyedül Magyarország állt egy helyben, és az volt a virtus, az volt az állambölcsesség, az volt a tudomány, hogy helyéből ki ne mozduljon.

Életföltétele volt a vis inertiae; a tétlenség ereje: "Aki jól alszik, annak jó lelkiismerete van; akinek jó lelkiismerete van, az jó ember: tehát aki jól alszik, az jó ember."

Azután akadtak nyughatatlan emberek, akik azt gondolták, hogy ez a mély álom mégis nagyon közel rokon a halálhoz, s megkísérték a fölébredést.

Egy ilyen nyughatatlan embernek a történetét írom le, aki meg akarta próbálni, hogyan lehetne az álló földet mozdulásra bírni. E küzdelemben ő maga összetört, semmivé lett, de mégsem tett le a hitről, hogy „eppur si muove!”

Tisztesség adassék emlékezetének!"

(Ezt a bejegyzést - szokásunktól eltérően, kegyeleti okból - nem lehet kommentelni.)