Sok minden történt a múlt héten a közéletben, volt is róla véleményünk, de nagyhéten illik csendben lenni. Ilyenkor talán érdemes az élet más részeire koncentrálni, különösen, ha az egybeesik a költészet napjával. Van néhány kedvenc versem, most ezt találtam nagyhétre valónak.

Szabó Lőrinc: Lóci verset ír

Ünnep előtt volt. Kint a kertben

húsvéti bárány bégetett,

most borult virágba az alma,

a barackfa már vetkezett,

én meg épp versbe igyekeztem

fogni életet és halált,

mikor egyszerre nyílt az ajtó,

jött Lóci és elémbe állt

s megszólalt: – Apu, verset írtam!

– De hisz még nem tudsz írni, te!

– Nem is írtam, csak kigondoltam.

– No, halljuk. – Hát figyelj ide, –  

szólt Lóci, azzal nekikezdett

s két sorban elmondta a verset:

„Az életet adja, adja,

egyszerre csak abbahagyja.”

Én nagyot néztem: – Ki? Kiről szól

a versed? Ennyi az egész?

– Hát az istenről, az a címe! –

magyarázta a gyerek; és: 

– Nem kéne még valami hozzá?

kérdeztem én kiváncsian.

– Nem hát, – felelt ő, – ez az élet,

ebben már minden benne van.

– Benne van, jól van, igazad van,

szép a vers, menj és játssz tovább! –

Szinte ijedten csókoltam meg

Lóci hatéves homlokát…

Ő elrohant… Kint ragyogott a

tavasz, a bárány bégetett

s én eltünődve ezt a verset

írtam a magamé helyett.

Ez a pöpec vers is meggyőzött arról, hogy nem érdemes ricsajozni. Figyeljünk a múltra, amelyben meglátjuk a jövőt. Ahogy ideje van a születésnek és ideje van a meghalásnak, úgy van ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak. Nagyhéten a hallgatásnak van ideje és a versolvasásnak. Amikor pedig ideje lesz, Viktor akkorát fog bukni, mint az ólajtó. Csak sokaknak kell, hogy elege legyen őméltóságából. Jó úton van.