Ismeretségi köröm egyes - mások által fiatalnak mondott - szociológiai tenyészete mostanában azzal tesztel, hogy ők leköltöznek vidékre. Mikor elkezdik a Budapest élhetetlen, bezzeg a vidéki friss levegő mantrát, már tudom mivel folytatják. Amidőn pedig udvariasan végighallgatom érvelésüket a nagyszerű plánumról, várnak. Két dologra várnak ezek a kalandvágyó emberek: az ellenvéleményre vagy az együtt bólogatásra. Pechjükre én egyiket sem teszem. A devizahiteles álmodozóknál megtanultam, hogy az ilyen nagyszerű tervek kovácsolói úgysem kíváncsiak mások véleményére. Önigazolást keresnek csupán. Mondhattam én a devizahitelbe ugrónak akármit, ha a kockázatokról próbáltam beszélni, csak a kukacoskodó, irigy köcsög címét nyerhettem el. Tehát ha rám hallgatnak, akkor a mostani vidékre költözők is azt csinálnak, amit akarnak.
Feltűnő viszont, hogy a férfiak lelkesek, az asszonyok finom antennáikkal jobban érzik a veszélyt. Eme megfigyelésemben megerősített Borbás Mária egyik-másik műsora is. Pár hónapja egy ilyen vidéki birtokot építgetőnél főztek a fél faluval, és közben megismerhettük a családot. Elképesztő volt a duma és a valóság közötti szakadék. Ifjú gazda lökte a sódert, vakerált a lehetőségekről, terveiről, mintha csak Plakát Magyarország elevenedett volna meg. Azonban a kamera mutatta a valóságot. A birtokon tökig állt a gaz. (Az én nagyapám megmaradt földecskéje soha nem nézhetett így ki, mert az öregben meglévő igényesség nem engedte. Ha pedig valami csoda folytán mégis idejutott volna, a falu kiközösíti.) Ennél a dumafrancinál ez a birtok, mert bio. Volt pár tucat gyümölcsfa, ott termett a biolekvárnak való, meg két tehén és néhány kecske a biosajt alapanyagát adandó, és voltak még lábas jószágok. A legüvöltőbb ellentmondás a feleség arca, gesztikulációja, testbeszéde volt: a háta közepére kívánta hadováló férjét a hülyeségeivel együtt. (Remélem, azóta nem váltak el, mert ránézésre közel jártak hozzá.) Valahogy úgy nézhetett ki a valóság, hogy rábeszélőgép reggel elvitte a suliba a gyerekeket, aztán lefalcolt otthonról, mert neki mennie kell az üzlet után, meg kapcsolatot építeni, az asszonyka pedig dekkolhatott otthon az állatokkal, a házzal, a biosajt- és lekvárkészítés feladataival. Láthatóan odavolt a boldogságtól...
Magam ahhoz a kihaló generációhoz tartozom, akik még gyermekfejjel láthatták letűnni a hagyományos paraszti világot. Nem sok idill volt benne. Nehéz, kiszámíthatatlan, pénztelen, sivár világ volt. Dolgozhatott a parasztember egész évben, ha jött egy aszály, eső, vihar könnyen odalett az egész évi munka haszna. Talpon maradni is alig lehetett, nemhogy meggazdagodni. Nem véletlen, hogy aki tehette, a '60-as évektől már a városba küldte tanulni gyerekét. Szokás azt mondani, hogy a tsz-esítés miatt, de nem azért. A város a felemelkedés lehetőségét adta a következő generációnak, akik el tudtak menekülni a biztosabba, a kiszámíthatóbb munka világába. Az ősök emlékét tisztelve nézem kaján mosollyal ezeket az idillről képzelgő virtigli pestieket.
Persze, fiúk-lányok, majd keltek hajnalban állatot etetni? Meg az állatállomány, takarmány, állatorvos, a gépek, a gázolaj ingyé' van, ugye? A szőlőtőke is magától kel ki, nemde? Nem kell ám metszeni, permetezni, kapálni, locsolni, nem bizony. A bor a hordóban terem, csak mesélni kell a vaníliára emlékeztető illatáról, ugye úgy van? A termék piaca is jön magától, nem? Ahol ráadásul jól fizetnek. És mi lesz a családdal? Odáig oké, amíg a gyerekek a helyi iskolába járnak, bár ott sem árt a jó suli. Középiskolával mi lesz? Továbbtanulás? Hol? Mennyiért? Nagyon nagy elszántság, sok munka, szerencse, családi összekapaszkodás kell a talpon maradáshoz. Ezt kevésbé látom a kalandról ábrándozók szemében. Ők odáig jutnak el, hogy a pesti lakás és a falusi ház közötti értékkülönbözet árából és egy rakás utánuk dobott kölcsönből egy darabig elmegy a szekér. Addig lehet álmodozni, meg a kocsmapultot támasztani a helyiekkel beilleszkedés címén. Aztán, ha nem jön össze a biogazdaság/borászat, bent ragadnak egy visszafordíthatatlan helyzetbe, de akkorra a kutyát sem fogja érdekelni a nyomoruk.
Az emberiség történetében többször előfordult már olyan korszakváltás, amelyben érzésem szerint most vagyunk. Az ilyen időszakokra az a jellemző, hogy az emberek a városokba vándorolnak, mert ott még inkább van megélhetés mint falun, ahol rohamosan szokott romlani a közbiztonság is. Ezzel a folyamattal mennek szembe a vidéki idillről képzelgők. Lehet, hogy nem jó a megfigyelésem, de mintha a Kormány támogatná ezeket a családi öngyilkosságra készülő ábrándozókat. Ideológiailag a Borbás-féle kurzus műsorokkal, amelyek úgy mutatják be a vidéki életet, mint a végeláthatatlan dínom-dánom világát. A tévénézőnek az jön át, hogy lám milyen jó is falun, ahol mindig vidám a közösség, egymást érik a disznótorok, pincejárások, közös főzések. Menjünk hát falura, az angyalát! A különböző mezőgazdasági, kisvállalkozói hitelek könnyű pénzzel kecsegtetik a pesti létbe beleuntakat. A CSOK pedig maga felhívás keringőre, hiszen a keretében elnyerhető állami pénzek igazán vidéki családi házak megvételére ösztönöznek. Meglehet, néhányaknak bejön, a többség azonban előre láthatóan rajtaveszít. A politika azonban jól jár, mert a falvakba atomizált, napi megélhetéssel küszködők puliszkája nem robban.
A nagyvárosi lét lehet nehéz, de a lehetőségek számosabbak mint falun, ahol szintén nem csupa móka és kacagás az élet. Mire erre az álmodozók rájönnek, hiába lesz elegük, csapdájukból nem szabadulhatnak.
Utolsó kommentek