A magyar emberek jó okkal utálják a gazdag embereket. Az elutasítást felszínesen szokás az SI-faktorral magyarázni, azt hiszem azonban, hogy a valós érzés ennél mélyebb. A magyar ugyanis általában a politikai hatalomtól kapja gazdag emberét - ezért oligarcha -, míg az elavult demokráciákban kitermelődik. Persze nincsenek illúzióink, ez a kitermelődés sem mindig patyolattiszta úton történik, az esetek egy részében bűnözői múlt áll mögötte. Az első millió ugyebár. Mégis, Donald Trump lehet akkora tajt bunkó, mint a One World Trade Center, de azt senki sem vetheti a szemére, hogy azért lett milliárdos, mert törvényben megkapta az USA ingatlanpiacának nyolcvan százalékát.

Azért gyűlöli a magyar a gazdagot, mert Magyarországon a közösségi vagyonból való kihasítás a gazdagodás bevett útja, amelyhez nem egyéni tehetség, hanem a politikai hatalomhoz való tartozás szükségeltetik. Hunniában mindig így volt e világi élet, melynek torz - állami megrendelésekre bazírozó, nyugdíjas állásra, trafikra ácsingózó -, de mégis sajátosan szervesnek tekinthető fejlődését szakította meg drasztikusan a kollektivizálás, amely a '60-as évek elejére fejeződött be. Aztán várták a népek az emberi társadalmi fejlődés csúcsát jelentő kommunista jó világot. Várhatták. A rezsim gazdaságilag szinte azonnal becsókolt, és ha nem akart visszatérni a kőkemény diktatúrához, engedményeket kellett tennie. És innen kettévált a gazdagodás lehetősége. A pártvonalon futóknak tényleg kitört a kommunizmus. Kádár Jánosnak hiába volt százezer forint a fizetése, övé volt az ország, nem költött semmit. De még egy megyei pártbizottsági ember sem tudott úgy elmenni valamelyik üzemhez, tsz-hez, hogy mire visszaért a kocsijához ne lett volna telepakolva a csomagtartó. A kisembereknek a gazdasági krach elkerülése érdekében tett engedményeket a rezsim: lehetett háztájit művelni, melléküzemágban dolgozni, kisipart kiváltani, fusizni, butikot nyitni, géemkázni és - a kor szimbólumaként - lángossütőt üzemeltetni. Ám, hogy ki részesülhetett az önálló egzisztencia látszatában, azt a politika mondta meg. A tsz-elnök kényétől függött még az is, hogy a háztájit mikor szántotta fel a tsz traktora a tsz traktoristájával, a tsz gázolajából. Az ország jelentősnek mondható része hozzászokott, hogy a közösből lehet csak boldogulni, de ehhez a politika kegyére van szükség. "Megengedte Kádár János, bajnok lett a Ferencváros!" - foglalhatjuk össze annak az időnek a mottóját. A mostanié csak annyiban változott, hogy: "Szereti az Orbán Viktor, bajnok lesz a Videoton!" (Bocs Fr(Ad(d)y) Endre.)

A rendszerváltoztatásnak nevezett valami legnagyobb kérdése az volt, hogy ki viheti haza a közösségi vagyont. A ballibek szerint a külföldieknek kell adni, mert nekik van tőkéjük, munkakultúrájuk stb., így ők tudják leghatékonyabban működtetni. Doktrinérségükben szokás szerint észre sem vették, hogy a régi gyarmattartó tapasztalatokkal rendelkezők milyen könnyen vágták át őket, és szereztek olcsó munkaerőt jól bejáratott piacokkal. (Azért annyira nem voltak égben járók, hogy a baksist visszautasították volna.) Az önmagukat nemzetieknek nevezők a magyaroknak adták a közösségi vagyont, de ezzel sem lehetett menni semmire, mert nincs szemetebb tulajdonos a politika által kinevezett magyarnál, aki a "kaparj kurta" elvnek megfelelően üres ideológiával, kemény fenyegetéssel tartja fenn uradalmát. Ma már egyre több ember ismeri fel, hogy a nemzeti pántlikával átkötött oligarchikus modell tönkreteszi az országot. Aki valóban hisz saját magában, tehetségében, az megpucol, mert ezekkel a tulajdonságokkal nem lehet menni semmire a politika által felkent talpnyalók világában. És Viktor már arra sem ad, hogy legalább ne egy alig több mint nyolc elemis Mészáros Lőrincet toljon be milliárdos cégvezetőnek, akiről süt a sunyi paraszt évezredes butasága. Ez ma a magyar jövő. Siralmas.

Persze az oligarchának is szüksége van ideológiára, mert nem lehet minden reggel azzal kelni, hogy kesztyűbábként tengeti napjait. Az édes ostya hiábavaló életének csomagolására a család jövőjének megalapozása. Szegény ostoba barmok!

Csak a komcsi történelemoktatáson felnőttek képzelik azt, hogy azok utódait zavarták el a moszkoviták ’45-ben, akiknek boldog ősei Árpád apánkkal pacigoltak be Vereckénél. A valóság az, hogy a kor magyar oligarchája - éppen a személyfüggőség okán - békeidőben alig két-három generációra tudta megtartani pozícióját, kiélezett időszakokban még ennyi ideig sem. A liberálisok félreértelmezett idolja, István, brutális kegyetlenséggel irtotta a dinasztia új uralkodási rendjét elfogadni nem tudókat, és váltotta le őket germánokra. Később is jellemző volt, hogy az öreg király híveit az új kidobta a palotából és ezzel együtt a hatalomból. II. Béla kifejezetten zabos volt amiatt, mert őt és papáját Kálmán megvakíttatta, így volt szíves lemészároltatni nagybácsija embereit. Fiai zavaros időket hoztak, pár év alatt lett egy rakás király, meg ellenkirály, akiknek vazallusai forgószínpadszerűen váltották egymást. Nyugalmat csak III. Béla uralkodása hozott, de az ő fiai újra kezdték az egymással való kekeckedést. A későbbi II. András nem tudta elfogadni, hogy ő a másodszülött, ezért felkelt Imre nevű bátyja ellen, aki nemes egyszerűséggel átlovagolt András haditáborába, és felképelte öccsét. De IV. Béla sem volt túl toleráns anyja gyilkosaival, hamár András nevű atyja pipogyáskodott. Ám IV. Béla elkövette azt a hibát, hogy sokáig uralkodott, fia, a türelmetlen V. István olyan gyakorisággal lázadt fel ellene, ahogy más beveszi a kanalas orvosságot. Aztán mire király lett, épp csak annyi ideje maradt, hogy apja embereit kirakja a jóból, oszt már meg is halt. Az ő fiának, IV. Lászlónak, az utolsó igazi Árpád-házinak csak arra futotta, hogy igyon és keféljen, vele szállt sírba a nagy múltú dinasztia. Az Anjouknak beletelt húsz évbe, míg kialakították saját oligarchiáikat, de közülük nem sok érte meg Zsigmond uralkodását. Akinek trónra lépése döcögve indult, és akik döcögtették, pár év múlva megnézhették magukat. A Zsigmond alatt felemelkedettek - Garaiak, Cilleiek - két generációt tudtak felmutatni. A királyságig emelkedő Hunyadiak is csak eddig bírták, Corvin János már nímand. A legendás Mátyás kedvenc oligarchájának számító Kinizsi egy lobbanás. A Mátyás alatt felemelkedettek - Országh, Szapolyai családok - sem maradtak fenn három generációnál több ideig, ha János Zsigmond egyáltalán Szapolyai volt. A mohácsi síkon elesett és az azt követő mulatságon kivégzett foglyokkal a magyar nemesség színe virága halt ki, akik inkább adták életüket, mint sem három forintot az ország veszedelemből való kimentésére. Az utolsó nagy leosztás a Habsburgok oligarcháinak kialakításával az 1700-as évek elején-közepén volt, ekkor erősödtek meg vagy emelkedtek fel egyes családok. Kedvencem a Grassalkovich família. Az első generációs Antal Mária Terézia ölebe, aki annyit lopott, amennyi Garancsinak is lehet életcél. Nagy húzása a királynő szánkáztatása Pest és Gödöllő között nyáron sóval fehérré varázsolt úton. Alig került egy vagyonba. A második generáció már eladósodott, a harmadik cifra nyomorúságban tengődve kihalt. Az adott kor oligarchái hiába harácsoltak össze akármekkora vagyont, a hálás utódok nem tudtak élni vele. Kár tehát a család jövőjének megalapozásával nyugtatni magukat a ma közpénz tolvajainak.

Ezen szabály alól csak azok a családok tudtak kivételt képezni - és ezzel nyerni pár száz évet -, akik tenyésztették magukat. Ebben a Habsburgok jártak az élen, így most rengeteg Habsburg van, de nincs ország, amelyben uralkodhatnak. (Rá is fanyalodnak a vatikáni követségre.) Ha sikerül a családi tenyészet létrehozása, akkor a különböző ágak időnként közel tudnak kerülni a hatalomhoz, így az a látszat, hogy a család mindig spiccen van, valójában nem. Azt hiszem Luther utolsó szavait lenne érdemes megfontolni: "Koldusok vagyunk. Ez az igazság."

A tanulság tehát az, hogy rossz az országnak és rossz az oligarcháknak ez a politikai hűség szerint kijelölt emberekre alapozott rendszer, melyben az oligarchák sem élhetnek nyugodtan, mert vagyonukat az Úr adta és az Úr fogja ezerféle - sokszor nagyon fájdalmas - módon elvenni, ha elege lesz.