Mi, magyarok azt hisszük, hogy csak nekünk vannak évszázadok óta húzódó nemzeti problémáink. Pedig dehogy, minden nép küzd a sajátosan rá jellemző össznépi traumával. A németek is, és most nem a holokauszt miatti vezeklésekre gondolok, az csak következmény. Ha megnézzük a németek történelmét, az utóbbi százötven évben jól megfigyelhető ciklusos rituálé szerint gördültek a németek dolgai. Először kialakul bennük a félelem, amely nagyobb teljesítményre ösztönözi őket meghozván a sikereket. Majd elkezdenek még jobban félni attól, hogy elveszítik, amit elértek és emiatt egyre nagyobb hatalmat adnak vezetőiknek, akik viszont a félelemtől és a nagyobb hatalomtól egyre rögeszmésebbé válnak. A ciklus harmadik periódusában a nagyhatalmú vezető rögeszméivel bedönti az egész cugehört, kezdhetnek elölről mindent a romok eltakarításával. Úgy látszik, ettől a szép nemzeti hagyományuktól a huszonegyedik században sem tudnak elszakadni.

Az újkori német történelem egy alapvető problémával kezdődött. A harmincéves háborút lezáró vesztfáliai békeszerződések részben idegen megszállás (francia, svéd) alá kényszerítettek német területeket, részben 300 életképtelen államocskát (királyságok, hercegségek, grófságok, városállamok stb.) hoztak létre. Ha Hansinak kedve támadt egy röpke gyömöszre a szöszke Juttával a szomszéd faluból, már más államba kellett átlopóznia. Ezzel a helyzettel a németek elvoltak százötven évig, aztán azt vették észre, hogy mindenkinek lehet nemzetállama Európában, csak nekik nem. Az 1848-as forradalmak németföldön arról szóltak, hogy miképpen lehet egyesíteni Németországot köztársasági államforma útján. Kiderült, hogy sehogy, mert egy-két dinasztia érthető módon ragaszkodott az Isten kegyelméből betöltött pozíciójához. Ezért gyorsan kiverték a forradalmárok fejéből népboldogító gondolatokat. Az egyesítés elképzelése viszont megmaradt, mert a kibontakozó gazdasági helyzetben mégis csak nonszensz volt, hogy egy húsz kilométeres vasútvonal három országon keresztül - három jogrend, határ, macera stb. - menjen át. A kérdés csak az volt, hogy melyik dinasztia vezetésével valósuljon meg a német egység. Ezen elméláztak húsz évet, végül a Hohenzollernek a Königgrätz melletti csatában lepofozták a Habsburgokat, ezzel a mélázás időszaka lezárult. Európa nevében még III. Napóleon jelentett be különvéleményt, de őt és csapatait Sedan mellett megalázó módon verték meg a németek, akik valami eszement okból az egységes Német Császárság létrejöttét a versailles-i kastély tükörtermében deklarálták. És innen indult a modernkori német néplélek félelme attól, hogy mindez elveszíthető, Németország szétrobbantható, visszavethető Európa jogfosztott, törpe népei közé.

Ezért mindent beleadtak, a Német Császárság impozánsan fejlődött, vasutak, ipar, kereskedelem, szociális állam. Még itt-ott gyarmatosítani is tudtak. A németek szorgalma, innovációja, kereskedelmi ügyessége, "humora" etalon lett a nagyvilágban. A sikerekkel azonban nem tudtak élni, mert elkezdtek félni attól, hogy mindez elveszíthető. II. Vilmos jól rá is játszott erre a félelemre és rögeszméjévé vált, hogy az addigi eredmények úgy biztosíthatók, ha katonailag lenyomja a sikerekre irigykedő vetélytársakat. Ez önmagában még nem volt rossz gondolat, mert a vetélytársak meg éppen Németország lenyomásán fondorkodtak, a rögeszme rész onnan jött, hogy egyszerre akart keleten, nyugaton és délen is háborút folytatni. A Nagy Háborút furcsa körülmények között, de elveszítették a németek. Az addig sikeres ország megalázva, terület veszteséggel, iszonyatos jóvátétellel került ki a "békeszerződésekből". II. Vilmos utolsó rögeszméje még az volt, hogy egy nemzetközi felforgatót átcsempészett Oroszországba, hadd fájjon az unokatesó Miklós cár feje. Aztán a felforgató migráns eszméi három év múlva anarchiába taszították Németországot is.

Tizenöt év megalázottság és sok demokratikus töketlenkedés után a német elit és a német nép - komoly alternatíva híján - ügy döntött, hogy egy osztrák bevándorló kezébe adja sorsát. A bevándorló mesterien érezte meg a németek félelmét, amit ugyanilyen mesteri módon fogott be az ország fejlesztésébe. Németország pár év alatt hihetetlen fejlődésen ment keresztül: autópályák, tévéadás, filmek, korszerű ipar, nemzetközi elismertség. A Berlini Olimpia megrendezésének nagyszerűsége lenyűgözte a világot. A bevándorló ígérete szerint békés eszközökkel elkezdte Németország területét is növelni, puskalövés nélkül elzavarták a franciákat a Ruhr-vidékről, csatlakozott Ausztria, a Szudéta-vidék. Csak a babakocsigyárban dolgozó Hansi csodálkozott erősen, hogy a hazacsórt alkatrészeket akárhogy rakta össze otthon, abból mindig tank jött ki. Ha 1939 nyarán elüti a villamos ezt az osztrák bevándorlót, a németség legnagyobb vezetőjeként kerül a történelemkönyvekbe. De az állami vezetők nem járnak villamossal, így esélyt sem adnak ennek a szimpatikus járműnek arra, hogy a história aranylapjaira repítsék a nagyembereket. A németekbe paradox módon egyre inkább beköltözött a félelem attól, hogy minden elveszíthető, bevándorlójukba pedig az a rögeszme kezdett elburjánzani, hogy legyőzi a világot. A kétféle érzelemből kialakult elegy egy elpusztított, megalázott országot eredményezett.

Ez a szétszakított ország mégis talpra állt. A nyugati rész a kapitalizmus mintaállama lett, a keleti kommunista spicliállam. A nyugati rész iszonyatos belső energiák felhasználásával a '60-as évekre rendbe jött gazdaságilag. Társadalmilag megpróbálta elfelejteni múltját, de nem a holokauszt miatt, hanem azért, mert féltek. Immár maguktól féltek. Féltek attól, hogy ha kiderül sikerük, akkor megint katasztrófa lesz a vége. Belekapaszkodtak hát az európai egység gondolatába. Felvették a mimikrit, haladóak lettek, multikulturálisak, befogadók, polkorrektek, emlékezetpolitikusok, meg minden franc, csak hagyják őket békén. Bődületes szerencséjükre lett egy Kohl nevű kancellárjuk, aki megragadva a történelmi pillanatot egyesíteni tudta Németországot. Az egyesítés engedélyezésének ki nem mondott hátsó gondolata az volt, hogy a lerohadt keleti részek fejlesztése ötven évre leköti a németeket, aztán meg majd lesz valami. Csakhogy a németek tíz év alatt megcsinálták a produkciót. Az egyesítés karizmatikus kancellárját - mielőtt nagy német rögeszméje kialakult volna - jó érzékkel egy mondva csinált okkal kiiktatták a közéletből. És most új helyzet van.

A németek a 2008-as gazdasági válságból is jól jöttek ki. Ezzel megerősítették európai pozícióikat, a félelmük viszont érzékelhetően felerősödött. Merkel kancellár Európa erős embere lett, aki választott vezetőket rúg ki, ha politikájuk nem tetszik neki. A tökélyre vitt mimikri okán azonban nem németként, hanem európai politikusként. Így európai politikusi álcában ekézhette a görögöket, léphetett fel az orosz-ukrán konfliktusban. Merkelnek a látszólagos európaiság vált a rögeszméjévé, miközben az amerikaiaknak elég látványosan hódol be. (Lehallgatási botrány, orosz embargó stb.) De ez is a mimikri része.

A gond akkor van, ha németsége és álcaként használt európaisága érdekkonfliktusba kerül egymással, mert ekkor - éppen az európaiság érdekében kifejtett alakoskodás leplezésére - a német érdekeknek kellene hátrányba kerülniük. Ezért amikor a német érdekek és az európai érdekek szembe kerülnek egymással, Merkel lebénul, döntésképtelen lesz, csak annyi telik tőle, hogy szőnyeg alá söpörje a problémákat. A görög helyzet a német érdekek szerint úgy oldható meg, ha a görögöket kidobják az euróövezetből, európai szempontból viszont bent kell őket tartani. Merkel megoldása: húzni az időt megoldás nélkül. Az orosz-ukrán helyzetben a német érdek az oroszok támogatása, mert az a felvevő piac és nyersanyagszállító. Európai érdek Ukrajna támogatása, mert ezzel is gyengíthető Oroszország. Merkel megoldása: időhúzás döntés nélkül.

Az embercsempész tömegáru kezelésében azonban átmenetileg nem működött a képmutató halogatás taktikája, mert özönvízszerűen jöttek. Merkelnek csak arra futotta, hogy Magyarországot - szokás szerint - puffer országként használja ezzel is időt nyerve. Viktor jól érzett rá a németek képmutatására, melyet Merkel még az "európai értékek" nevű vudú szöveggel tetézett kijelentve: Németország minden szírt befogad. Csakhogy nem fog. A játék az lesz, hogy októberre a rossz idő beálltával csökken a nyomás, és talán ennek érdekében a német titkosszolgálat is tesz apróbb lépéseket. Szépen elmagyarázzák az embercsempészet irányítóinak, hogy nem olyan jó üzlet ez már. A hozzájuk érkezetteket meg jól pofára ejtik. Hosszú, bürokratikus eljárással kiválogatják azokat, akikre szükségük van, a többit szétosztják Európában vagy hazapaterolják. Mindezt persze médiafigyelem nélkül, hiszen a tizenöt perc hírnevet megkapták az embercsempész tömegáruk, a dicsőséget pedig learatták a németek.

A németek félelme egyre erősebb lesz, ahogy a képmutatásra használt európaiság egyre jobban fenyegeti saját magukat. Még a végén rajtuk is számon kérik azt a sok süket dumát, amit ők szoktak másokon érdekeik érvényesítése céljából. Ezért elkezdték a rugalmas elszakadást Merkeltől, aki azonban egyre rögeszmésebben nyomja az "európai értékek" rizsáját. Az érdekes kérdés perspektivikusan az lesz, hogy a rögeszmés kancellár ismét taccsra vágja-e Németországot mint elődei. Nem tudjuk, ma még fut a szekér. De ki merte volna megkérdőjelezni a német vezetés nagyszerűségét 1916-ban, vagy 1941 tavaszán. Mégis, ha a németek nem tudnak korrigálni, könnyen eljöhet 1918 novembere vagy 1945 áprilisa.

Sokszor nagyon, másszor kevésbé kedvelem a németeket (és van úgy is, hogy utálom őket), a félelmeikből, képmutatásukból és rögeszmés kancellárjukból viszont elegem van.