A magyar családok jelentős részének van hétvégi háza, nyaralója, pincéje ahol kipihenheti a heti munka fáradalmait. Úgy hozta a sors, hogy mi is szert tettünk egy nyaralóra amely remek terep az ősi paraszti vér felbugyogására. A házhoz tartozik egy kert is, mely éppen alkalmatos méretű a magamfajta kocakertésznek, viszonylag kevés, ám jóleső munkával sok örömet ad. Leginkább azt az érzést erősíti méltatlanul, hogy tudunk mi önellátók is lenni. A fűszerszigetünkön termő bazsalikom, kakukkfű, rozmaring frissen szedhető a hússütések alkalmával. A citromfűből készült tea nagyszerű frissítő, az elburjánzó mentából pedig nemcsak a mi limonádénkba kerül, hanem nagy reményekkel vagyok az iránt, hogy egy kedves barátom udvari beszállítójává válhatunk. Ő készíti szerintem a legjobb mohítót, még a cukorszirupot is maga gyártja hozzá, csak a mi nagyszerű mentánk hiányzik belőle a világhírnévhez.
A gyümölcsfák adományait nemcsak frissen jó fogyasztani, a cseresznye- és meggybefőttek a téli hidegbe csempésznek be valamit a nyár illatából. Az öreg barackfára külön büszke vagyok, mert az előző tulajdonosnak évekig nem termett, minket viszont évente megtisztel úgy 1,5-2 mázsa barackkal. Készül is belőle lekvár egész évre a nagycsaládnak, barátoknak. Mivel három hétig folyamatosan érik - mi pedig nem vagyunk mindig ott - a szomszédaink nyugodtan vihetnek belőle. Persze ez is olyan magyarosch történet: jól összevesznek rajta. Aztán jönnek nekünk jelenteni ki, mennyi vödörrel vitt. Mi pedig nem győzünk kifelé komoly pofát vágva szörnyülködni, befelé kacagni: nem mindegy vazze, hát azért van.
A konyhakert átlagosnak mondható, leszámítva a szent koktélparadicsomokat, melynek palántáit egy barátomtól szoktam kapni. A cimbora még azt a tréfát is megteszi, hogy piros és narancssárga palántát ad, így politikai nézet szerint tudjuk kínálni vendégeinknek. (Naná, hogy a vörösök narancsosat, a fideszesek pirosat kapnak.) A koktélparadicsom előnye, hogy sokat és hosszan terem, magát is ülteti, viszonylag igénytelen, így a kocagazdász büszkén húzhatja ki magát az eredmények láttán.
Ezt a viszonylagos kerti idillt tette tönkre a tavalyi év. Az időjárás július első harmadától esősre váltott, alig volt hét, hogy ne esett volna. A föld annyira felázott, hogy az október végi ásást inkább lápon végeztük mint földben. A rossz idő miatt a paradicsom alig érett, vacak termés mutatkozott.
Július közepén mentünk le nyaralni, és a becuccolás közben az egyik szomszéd már elő is adta kesergőjét. Panaszkodott a csigákra, és dicsekedett, hogy mennyit nyírt ki az ásóval kettévágós módszerrel. Ez a barbárság megdöbbentett, nálunk is szokott lenni csiga, szépen összeszedem azt a tizenöt-húszat, és átdobom az út másik oldalán húzódó árokba, onnan úgysem térnek vissza. A bepakolás után első utam a kertbe vezetett, mert gazda szeme hizlalja a jószágot. Már fűben is rengeteg világos és sötétbarna - néha vörös - meztelencsiga héderezett, a konyhakertben pedig további húsz falatozott békésen a paprikából és - Uram, irgalmazz! - a szent koktélparadicsomokból. Az amúgy is gyenge termést elkezdték felzabálni ezek a Spanyolország érintésével ki tudja honnan bevándorolt meztelencsigák - spanyol csupaszcsiga (Arion lusitanicus) -, a maguk egyszerű, vegetatív módján falva fel mindent, ami az útjukba került.
Ekkor tudtam meg magamról, hogy liberális vagyok: aki nem szavaz rám, annak lelövöm a kutyáját. Barbárság ide, barbárság oda, elbattyogtam az ásóért, és az aznap este a bevándorló csigák történelemkönyvébe a nagy mészárlás címén került be. A másnap reggeli kerti vizitre már az ásóval mentem, és forgattam is keményen. Minden napra maradt feladat, mert ezek a dögök kifogyhatatlanul jöttek megenni azt, ami a másé, amiért nem dolgoztak meg. Egy hét után már csak napi néhányat kellett visszaadnom a spanyol csupaszcsigák teremtőjének, aztán elfogytak. A szabadság lejártával volt némi lelkiismeret-furdalásom szeretett növényeim felé, hogy védtelenül kell őket hagynom. A következő hétvégén persze megint ott voltak a bevándorló csigák, és megint lesújtott az ásóél. A harc folyamatosan, váltakozó eredménnyel zajlott, csak a hideg idő vetett neki véget.
Idén ismét palántáztam, a növények szépen fejlődnek. Májusi eső aranyat ér, de már megint kezdenek előbújni ezek a pusztítók. Eddig agyoncsaptam vagy harmincat. Ha durvul a helyzet, a házi irtási módszert iparival fogom felváltani, azt viszont nem engedem, hogy tönkretegyék a munkámat.
Hát így vagyok én ezekkel a más munkáját és életét nem tisztelő bevándorló csigákkal, amelyekből nekem nagyon elegem van.
Utolsó kommentek