Néhány hete bontakozott ki egy színvonalas és kulturált vita a Mandineren egyfelől a mindig szellemesen író, irigylésreméltóan jó tollú Aristo, másfelől az okosan érvelő Bakó Bea között a jogalkotás/igazságszolgáltatás állapotáról. Némi kiegészítésként pár gondolatocska a témához.

Először is a "Summum ius, summa iniuria" kérdéskör. Nem kell beleesni a jogászi sovinizmus csapdájába, a kifejezés arra mutat rá csupán, hogy a "Legnagyobb jog a legnagyobb jogtalanság." Ezt a gondolatot fogalmazza meg az orvostudomány számára Hippokratész: "Ami sok, megárt." A közgazdaságtudományban ismert határhaszon-elmélet is hasonló elvet rögzít: az első pohár víz a szomjazónak megváltás, a tizediket csak az inkvizíció tudja lenyomatni. A delphoi szentély homlokzatának felirata is - "Semmit sem túlságosan." - mértékletességre int. A lényeg, hogy az élet egyetlen területén - így a jogban sem - szabad túlzásokba esni, és pont.

A jogalkotás vonatkozásában mégis beleesik a jogalkotó a jog "túltolásának" csapdájába, melynek alapvetően kulturális oka van. A magyar emberek ugyanis nem érzik magukénak saját államukat, mert történelmileg úgy alakult ki, hogy a folyamatos megszállások miatt az állam - mint olyan - idegen érdekeket képviselt, melyet kijátszani hazafias kötelesség volt. Így aztán aki bármit szabályozni akar, az már előre azon töri a fejét, hogy fogják vérei megkerülni a szabályt, ezért ki akarja zárni a kikerülés lehetőségét. Igen ám, de az is kikerülhető, ezért arra is reagálni kell. Létrejönnek hát a tök értelmetlen jogszabályok, mert a kacifántos mondatok egészen csekély része szól a valódi jogalkotói szándékról, a nagyobb rész a kiskapuk bezárását célozza.

A második oka a felesleges törvénykezésnek az Országgyűlés lustasága. A parlamentnek mindenhol a világon két funkciója van. Az egyik a törvényhozási, a másik a kormányzati ellenőrzési funkció. A magyar parlament ez utóbbit egyszerűen nem látja el, helyette kompenzálásként felesleges törvényeket alkot, mert valamit a látszat kedvéért csinálnia kell.

A harmadik sajátosan magyar problémája a feleslegesen burjánzó törvényeknek a "megélhetési jogalkotásból" fakad. Abból ugyanis, hogy a törvények egy részére semmi szükség társadalmi szempontból, még nem következik, hogy nincs rájuk szükség egyéni okból. Ez a "megélhetési jogalkotás".

A "megélhetési jogalkotásnak" több terepe van. Nem tudom feltűnt-e valakinek, hogy jelentősebb törvényeink között alig van tíz évnél régebbi. Könnyű persze a rendszerváltozáshoz igazított jogalkotással indokolni a jelenséget - a politikusok be is kajálják -, valójában másról van szó. Az elhúzódó jogalkotás remek pénzügyi forrás az abban résztvevőknek, amely Magyarhonban nem történeti előzmények nélkül való. Az Országbírói Értekezlet például 1861-ben látta szükségét, hogy Magyarország is rendelkezzen olyan korszerű polgári törvénykönyvvel, mint Ausztria. Beindult a munka, és hipp-hopp már 1928-ra el is készült a Magánjogi Törvényjavaslat. Aztán a szocialista érában megunták a vacakolást, és Eörsi Gyulát néhány kollégájával bezárták egy üdülőbe, akik a Magánjogi Törvényjavaslatot pár hét alatt hozzábutították a létező szocializmus viszonyaihoz. Így lett Magyarországnak 1959-ben - röpke 98 év alatt - Polgári Törvénykönyve. Nos, ez a módi ma is. Törvényeink alapvetően korszerűek, a társadalmi viszonyok változásaihoz kellene csak igazítgatni őket. Igen ám, de abból nincs pénz. Ezért a nagy ötlet: legyenek új törvények! Megalakulnak a kodifikációs bizottságok, amelyek évtizedes szinekúrát jelentenek a résztvevőknek, plusz pénzzel, konferenciázgatással, publikálási lehetőségekkel stb. A valódi munkát meg a háttérben elvégzi a közigazgatási apparátus. Ha pedig végre elkészül a nagy mű, utána még évekig lehet pénzelni a kommentárokból, előadásokból. Most éppen a polgári perrendtartásról szóló törvény esetében csodálhatjuk meg ezt a jelenséget.

A "megélhetési jogalkotás" másik nagy területe az egzisztenciális okból gründolt hivataloké. A rendszerváltás környékén ment ez a folyamat cefetül, aki amerre kóválygott a nagyvilágban, hozott egy jogintézményt, amelynek ő lett a letéteményese. Így jött létre a tök felesleges külön Alkotmánybíróság, ombudsmanok garmadája ahelyett, hogy a már meglévő intézményrendszerünket korszerűsítettük volna.

A harmadik terep a szándékosan kialakított joghézagok rendszere. Igaz Bismarck mondása: "A törvények olyanok, mint a kolbász. Jobb, ha nincs ott az ember, amikor készülnek." A legjobb szándékkal is előfordul, hogy valamilyen élethelyzetre nem gondolnak a szabályozók. Esetenként azonban a joghézag jól fizet. Az egyik kodifikációs bizottságot vezető nagyon ismert professzornak a stábja felhívta a figyelmét arra, hogy kihagytak egy fontos területet a szabályozásból, bele kellene írni a tervezetbe. "Hülyék vagytok?" - jött a válasz - "Legalább két fejezet a kommentárba!"

A "megélhetési jogalkotás" negyedik - kissé áttételes - része az EU-s joganyag átvétele, amely folyamat részben írható a magyar jogalkotók számlájára. Akit a rossz sorsa arra vitt, hogy irányelveket olvasson, az azt tapasztalja, hogy átrágta magát negyven oldalon, de még sehol egy jogi normává transzformálható mondat. A rostán fennmaradó néhány gondolat a már meglévő törvényekbe könnyen beilleszthető lenne, de ebben a brüsszeli bürokrácia ellenérdekelt. Nemes egyszerűséggel azért, mert buták, mint a tök és lusták, mint a lajhár. Ezért aztán a lefordított szövegből kell új törvényt fabrikálni, mert a jó bürokrata a kies Brüsszelben így tudja egymás mellé téve kipipálni a jogharmonizáció eredményét. Egy már meglévő törvény egyszerű kiegészítését - ne adj Isten! - több törvény kiegészítését nem látnák át a gyagyások. Így lesz tehát rengeteg felesleges törvény Hunniában.

A politikai kormányzásnak nevezett jogalkotási bohóckodásról inkább nem szólnék, röhejes eredményeit mindenki látja. A személyre szóló jogalkotás elharapózása pedig egyenesen tragikus a jogbiztonságra, és ezen keresztül a jogállamra nézve. De ha a plebsnek ez kell, ám legyen.

Azt hiszem, itt lenne az ideje egy normálisabb jogalkotási rend kialakításának, mert ebből a maiból még annak is elege van, aki az egész folyamatot nem látja át, de eredményeit szenvedi.