Kurucos daccal csak azért is vasárnap mentünk családilag bevásárolni a gonosz multi Auchanba. A bejáratnál elénk pattant egy kedves arcú leányzó, és a kezünkbe nyomott egy zöldes papírt, amelyből már láttam néhányat a parkoló pocsolyáiban. Ezen a szórólapon az szerepelt, hogy vegyek tartós élelmiszert, és uccu adjam is le, mert majd valamilyen szervezet odaadja a rászorulóknak. Bevásárlás közben ezt a hangosbemondó többször is próbálta beleégetni a tudatalattinkba. Szegény, megfélemlített Auchan kénytelen volt elrontani vásárlói hangulatát azzal, hogy folyamatos lelkiismeret-furdalásba hajszolta őket a vásárlás alatt. Mert a vásárlókat jól láthatóan zavarta a nyomulás. Persze nem vettem semmit a rászorulók támogatására, inkább furdaljon a lelkiismeret.

De a rászorulókufárok elől nem lehet menekülni az év ezen szakaszában. Ahogy hazaértünk, és bekapcsoltuk a tévét, onnan is ez a "segítsünk a rászorulókon" mantra ment; különböző szervezetek végeláthatatlanul nyomják tarháló projectjüket a szeretetre hivatkozva. A munkahelyeken a folyosók, liftek tele vannak aggatva az adománygyűjtő felhívásokkal. Utálom a karácsonynak ezt a "kényszeradományozásos" hordalékát. Ha kell, magamtól is próbálok segíteni a környezetemben annak, akinek szüksége van rá, de, hogy állandóan terrorizáljanak uli-buli segélyszervezetek, azt nagyon nem szeretem. Ráadásul időnként el is szólják magukat. Valamelyik ilyen osztogató kóceráj kommunikációs igazgatója - képzeljék, nekik ilyen pozícióra is telik - azt bírta a kamerába mondani, hogy az adományokat a szervezet éves munkájára fordítják. Ez a kijelentés elég kétértelmű egy kommunikációs igazgatótól, bőven benne van, hogy saját fizetésének megtermelése az adventi feladat. Az különösen vicces, amikor ezek a jótékonysági szervezetek egymást savazzák a nagyérdemű előtt annak érdekében, hogy bizonygassák melyik a megbízhatóbb, ergo kinél tegyék le a zsét a jótékonykodók. Mint a prostik a placcon. Természetesen a karácsonyi szeretet jegyében.

Sales + showbiz = jótékonykodás
(A helyszínt és az időpontot természetesen kitakartuk.)

Ezeket elnézve inkább Mefisztó jut eszébe az embernek - "Eladó az egész világ. Aranyborjú fennen trónol, minden Ő előtte hódol. Mindenki hitvány pénzt kíván." - mint a Megváltó születésének ünnepe. Hányinger látni mivé teszik ezek a karácsonyt. Valahol ugyanaz a kaptafa, mint az adó felajánlások elsíbolóinál.

Az adományozók is furcsán viszonyulnak a kényszerhez. Vannak, akik nagyvonalúságból adományoznak, ha már megszólították őket, más valamiféle letudásból. Az igazán cinikusak az adományozást amolyan családi lomtalanításként fogják fel, legalább nem kell konténert bérelni a sok szeméthez, és még a külvilág előtt is eljátszhatják az együttérzőt. A többség - ha adományoz - inkább a karácsonyi érzületet mesterien kihasználó üzleti fogásokkal operáló profi tarhálók kényszere miatt teszi. Mert az üzletszerűen, más nevében koldulók jól ismerik a zseniális Rejtő idevonatkozó intelmét: "A tömeg szíve megmozdult! Valaki sínylődik a távoli óceánon! A szomszéd lakásban megőszül egy zongorahangoló, és senki sem törődik vele. Viszont az eltűnt kutatót a csendes-óceáni szigeten mindenki szívből sajnálja, mindenkit dühbe hoz a felelős tényezők hanyagsága, és a polgárok zöme úgy érzi, hogy rokona lett az elveszett kitűnő tudósnak. A polgárok szeretik, ha kitűnő egyénekkel rokonságba kerülnek. Természetesen nevetséges volna azt mondani, hogy ne küldjön a távoli ismeretlen szigetre néhány dollárt ennek a tudósnak. És ez a fő. Értik? A szomszéd zongorahangolónak küldhetnek tíz dollárt, tehát megtalálja a módját, hogy diszkreditálja az ilyen tolakodó nyomort! Az asszony ruhái, a gyermekek dohányzása, a zongorahangoló könnyelműsége (öt év előtt egy négyágú ezüst karos gyertyatartót vett a nagyanyjának) okai a bajnak. Legyünk őszinték: a zongorahangolót nem meri sajnálni, mert néhány dollárral segíthet rajta. Az emberi részvét éppen fordítottja egy kirándulásnak. Mennél távolabb fekszik térben a szánalom célja, annál gyorsabban és kényelmesebben eljut hozzá megértő embertársainak szíve!" Ebből a lélektani pozícióból aztán kevesen mernek nemet mondani a nyíltszíni zsarolásnak, pedig jól tennék, mert talán ezzel vissza lehetne szorítani ezeket az elüzletiesedett rászorulókupeceket.

És a legkínosabb kérdés a rászorulók viszonya az adományokhoz, ha megkapják egyáltalán. Biztos vannak olyanok, akik örülnek minden segítségnek, őket nem áll szándékomban megbántani. Néha azonban a média elköveti azt a hibát, hogy a kolduló cégek munkájának bizonygatására tudósít egyes adományosztásokról. Kissé gyanúsak az egyencsomagok, amelyek általában lisztet, cukrot, olajat, tisztítószereket tartalmaznak. Nekem úgy tűnik, hogy kétszeres lehúzás lehet a háttérben. A magánemberektől beszedett suska megy a szervezet fenntartásra, míg az egyen cuccokat a vállalatok elfekvő készleteiből szerzik be, őket a "társadalmi felelősségvállalás" rizsájával zsarolgatják. Az állítólagos rászorulók - mondjuk úgy - vegyesen fogadják az adományokat, inkább egy rendkívüli segélyosztási nap képeit látjuk. A ruhaosztás kitelepült turkálóra emlékeztet, melyből csak a valóban hordhatók kelnek el, az élelmiszercsomagok tartalmára pedig a rászorulóknak mondottak csodálkoznak rá legjobban, mert otthon jobb minőségű élelmiszert rejt a kamra.

A karácsonyi adománygyűjtésnek egykor nagyon is megvolt az oka, sokszor tényleg az éhhaláltól menthetett meg embereket. Az ún. szociális államok kialakulásával itt, Európában valamilyen mértékű ellátást - az adózók pénzéből - mindenki kap. Ez természetesen nem jelent dőzsölést, de az életszükségletek minimumát biztosítja. Ennél többet a jótékonykodó szervezetek sem céloznak meg (ruha, tartós élelmiszer), ezért tökéletesen feleslegesek. A begyűjtött pénz nagy része ezért nem az ún. rászorulókhoz kerül, hanem ezen szervezetek működését - az ott dolgozók fizetését - biztosítja. Valójában tehát ők az igazi rászorulók, mert az adakozók nélkül nem tudnának viszonylag kényelmesen megélni.

Ezekből nekem elegem van, így kérem, engem ne keressenek, ebben a formában nem adakozom, ám a környezetemben bajban lévők - sajnos vannak egypáran - továbbra is számíthatnak rám.