Egy kedves baráti házaspár hosszú hétvégére kölcsönadta nekünk balatoni nyaralóját, melyet ezúton is köszönünk. A csomagolás izgalmában botor módon elfelejtettük elpakolni a fogkeféket, így a helyi büszke magyar Coop áruházlánc kisboltjában próbáltuk meg pótolni amolyan "egyszer használatos" fogkefékkel. Picit csodálkoztunk, hogy 700 forintot kértek érte, mert Pesten csak a felébe kerül, ezért a tíz méterre lévő vegyiáru boltba mentünk át, ahol a próba szerencsét hozott, ugyanaz a csomag fogkefe 440 forintot kóstált. Boldogan kaptunk a nagy üzleten, és közöltük is a boltossal, hogy milyen jó áron adja, mert a szomszédos Coopnál 700 forint az ára. A nagy magyar kisvállalkozó válasza ledöbbentett: "Jó, hogy mondja, akkor én is 700-ért fogom adni." Nos, ekkor jutottam el arra a pontra hazai kisvállalkozóink megítélésében, melyre Királyhegyi Pál kabarészerző, mikor a fronton egy kisebb fegyelmi vétség következményeként őrmestere felpofozta, mire ő kijelentette: "Most ment el a kedvem az egésztől."

Jól emlékszem például a Nagy Magyar Dinnyetermelő esetére. A CBA kinyomtatott katalógusai már 79 forintért kínálták a dinnye kilóját, mire a Nagy Magyar Dinnyetermelő elkezdett akciózni, dinnyéket hajigáltak a multik parkolóiban, melynek következtében kartellszerűen 99 forintra emelték a dinnye árát, mert az magyar. Az agrárkormányzat támogatta a folyamatot, ennek eredményeként a nyilvánvaló kartell kivizsgálásában a Gazdasági Versenyhivatalt megalázták, később pedig törvény módosítással meg is akadályozták. Aztán a szezon lecsengésével megjelentek olyan hírek, mely szerint a Nagy Magyar Dinnyetermelő stikában több tonna olcsó macedón és még ki tudja honnan származó dinnyét hozott be az országba betegre keresve magát abból az árrésből, amelyet a felültetett magyar fogyasztóknak kellett megfizetniük a 99 forintos dinnyeárban. De az ideológia jól hangzott: vegyük a jó minőségű magyar dinnyét és ne a vacak importot.

Néhány hete a tejtermelő Pride verte ki nálam a biztosítékot. Előrebocsátom, hogy a környékbeli CBA-ban – ahol rendes emberek dolgoznak, akik a Békemenet nevű marhaságon csak kacagnak – mindig magyar tejet és tejterméket vettem akkor is, ha a német vagy lengyel olcsóbb volt. Eddig. Most pedig azt láttam a híradásokban, hogy a Pride résztvevőit két, körülbelül 15 millió forintba kerülő, magyar zászlókba burkolózó városi terepjáróban ülő, nem túl jó arcú főnök és fia vezeti, mögöttük pedig tragacsokban a riadt szemű beosztottak. Riadtságuk oka, hogy nekik kellett földhöz vagdosniuk az állítólagosan rossz minőségű külföldi tejet, és rájuk várt a kamerák kikapcsolása utáni takarítás is. "Na, ezek elmennek a fenébe!" - gondoltam, nem fogok azért magyar tejet venni, hogy hízlaljam a Pride-szervezők számláját, míg a beosztottaikhoz ebből semmi sem csorog le; tizenöt éves autóik legalábbis erről árulkodtak. Tisztelt magyar tejtermelők, az én bizalmammal visszaéltek a SUV-magyarok, ezért engem elveszítettek, ezután piaci alapon fogok tejterméket vásárolni.

A lépfene ügy pedig a magyarkodó gazdaságpolitika látványos csődje. Nem a gonosz multi, hanem a nagyszerű magyar vállalkozók fertőztek meg egy csomó embert pontosan tudva, hogy mit csinálnak. Okosba levágták a fertőzött marhákat, okosba átvették a fertőzött húst, melyet okosba megfőzött/sütött - nomen est omen - a Nemzeti Étterem a magyar embereknek. Hadd zabálják a fertőzött húst a jó magyarok, legalább dolgozik a májuk, azért teremtette azt a Jóisten, nem igaz? Mindenki jól járt, a betegek meg kit érdekelnek? A tápláléklánc végén valami ügyvéd szokás szerint folyamatosan hazudozik védencei ártatlanságát bizonygatva. Tipikus magyar történet. A kormányzati szervek pedig ahelyett, hogy talpig vasba verték volna ezeket a bűnözőket - a személyiségi jogaikkal együtt (lásd: magyarbűnözés) - mentegetik őket, pont úgy hazudozva, mint harminc évvel előtti elődeik a csernobili következményekről.

Nem ilyen szintű probléma, de a lényegét tekintve egy tőről fakad a termelői piacokon egyre szaporodó visszaélések köre, melyet csak az avatott szeműek vesznek észre. A sokak által kedvelt káptalantóti piacra nagyjából megalakulása óta járunk évente 6-7 alkalommal. A kezdeményezés zseniális, a hangulat nagyszerű. Néhány éve viszont sok "őstermelő" árul olyan szappant, amelyet a Lushban kapni, elszaporodtak a lomisok, és a népi rittyentőben árult gagyi. Helybeli cimborák felvilágosítanak, hogy a "házi füstölésű" sajt valóban házi füstölésen ment keresztül, csak maga a sajt olcsó Lidl termék. Azóta, ha kimegyek is, óvatosságból alig veszek valamit. Megéri tönkretenni ezt a jó kezdeményezést?

A tanyafejlesztési program nagy nyertese a tanyasi élet központja, Budapest ötödik kerülete, a Belváros. A rossz vicc ideológiája a termelői piac fejlesztése volt főként a Hold utcai piacra fókuszálva. Többször inspiciáltam ott önszorgalomból a valóság megismerése érdekében. Katasztrófa. A Hold utcai piac üres, pótcselekvésként péntek délelőtt van kitelepülés a Szabadság térre, ahol a vásárlók csak lézengenek, a megszállási emlékmű elleni tüntetők pedig nem igazán jelentik a magyar kézműves termékek felvevő piacát. Hét közben a piacon olyan ősi kézműves termékeket árulnak mint az aszalt kanadai áfonya. Az "őstermelő" árust elnézve a kanadai áfonyát kitoloncolása előtt hozhatta magával, de hogy személyesen ő aszalta volna, erősen véleményes.

A 2010 előtti világ hol lappangó, hol kifejezett gyűlöletét a magyar termékek iránt utáltam nagyon. Örömmel vettem, hogy változás állt be e téren, és sok jó kezdeményezés támogatást kap. Aztán mi lett belőle? Magyarságra való hivatkozással visszaélések sora, ügyeskedők, a támogatások lenyúlóinak piaca.

Most kérem nincs kire hivatkozni, nincsenek gonosz multik, azok már elmentek vagy csomagolnak, esetleg ők is felülve a magyar áruk támogatásának szelére, változtattak. Most csak egymást csaphatjuk be, és jó magyar szokás szerint meg is tesszük, de ebből nekem borzasztóan elegem van.