Jó néhány éve, egy fekete téli estén villamosoztam hazafelé a villamos meleg fényéből bámulva a hideg várost. Az egyik megállóban egy szikár, jól öltözött, egyenes tartású hatvanas úr szállt fel. Engedelmesen feltartott kézzel kapaszkodott, szemén látszott, hogy robot üzemmódba kapcsolta magát, s mint Gárdonyinak, csak a teste volt ott, lélekben nagyon-nagyon messze járt.

A következő megállóban a békés unalom tavába két hölgy felszállása jelentette a bedobott követ. A negyvenéves csitri és a barátnője hangosan kapaszkodtak a lépcsőn. A villamos elindulása után a körbenézés folyamatában a negyvenéves csitri egyszer csak felvisított, mint egy disco félhomályban letapizott süldőlány: "Tanár úr"! A Tanár úr olyan távol volt, hogy először nem is vette magára a visítást, de a negyvenéves csitri bazsajgó arckifejezéssel hozzá tülekedett és megismételte: "Tanár úr, hát nem ismer meg?" A Tanár úron látszott, hogy még mindig nem tért vissza teljesen gondolatai univerzumából, és udvarias mosollyal próbálta lerázni a negyvenéves csitrit. Ez az inkvizítor szökevény azonban nem hagyta magát, tovább bazsajgott és szólt emígyen: "A Tanár úr tanított ám engem! Biztos emlékszik rám!" Tanár úron minden külső szemlélő jól láthatta, hogy homlokán átfutott az a gondolat, hogy 'emlékszik rád a rosseb', de továbbra is udvarias maradt.

Ráadásul kevesen tudják, de a tanárok abban is különböznek a hűtőgép-összeszerelőktől, hogy míg a hűtőgépek nem szoktak 25 év múlva hirtelen az összeszerelőik nyakába ugrani, addig a tanároknál ez foglalkozási ártalom. Ennek az ártalomnak a csökkentése érdekében a rutinos tanár komplett bullshitgyűjteménnyel rendelkezik, így akkor is tud érdekes beszélgetést folytatni a volt tanítvánnyal, ha fogalma sincs arról kivel beszél éppen. A mi Tanár urunk is megpróbálkozott ezzel a módszerrel, és érdeklődést tettetve megkérdezte: "Maga a Bakonyiné osztályába járt, ugye?" A negyvenéves csitri erre cserfesen rávágta, hogy "Nem!" és bazsajgott tovább várva felismerése általi megdicsőülését. Tanár úr egy másik módszerhez folyamodott - belőtte, hogy a negyvenéves csitrit mikor taníthatta - és egy akkortájt történt jelentős iskolai eseményt próbált meg felidézni, hátha azon el tud indulni valami kényszerbeszélgetés. "Maguk nyerték meg azt a tanulmányi versenyt, már emlékszem." - hasalt a jó öreg. A negyvenéves csitri durcásan rávágta, hogy azok nem mi voltunk, hanem a Petriék. A Tanár úr régi rutinié volt, a negyvenéves csitri legalább adott egy nevet, amely semminél éppen több volt, és megkérdezte: "A Petrinek volt valami öccse, az kettővel lejjebb járt, maga ismerte?" A negyvenéves csitrinek könny szökött a szemébe, és boldog beismeréssel közölte, hogy a Petri öccse az osztálytársa volt. Innét már a szokott tanár bullshit rendje szerint folyt tovább a beszélgetés, a Tanár úrnak még mindig nem volt fogalma arról, hogy ki ez a negyvenéves csitri, de a Petri családról jól elbeszélgettek.

S milyen az élet! Ezt a történetet meséltem éppen egy kedves barátomnak a Moszkva téren ebédből jövet, s már az erkölcsi tanulság levonásánál tartottam volna, midőn egy ismeretlen hang rám üvölt: "Szervusz, hogy vagy, de rég láttalak!" - és elém állt. A barátom rögtön látta rajtam, hogy dunsztom sincs, ki az üdvözlő, és nem is érdekel, de valamit tennem kell rövid időn belül, ha nem akarok szégyenben maradni, ráadásul a negyvenéves csitri története is ott lebegett még. Ekkor már csak annyit érzékeltem, hogy a barátom valamit suttog ("Hát ez kész!") és elfordul röhögni, egyedül hagyva a régi ismerőssel, akiről akkor sem tudtam volna, hogy kicsoda, ha az életem múlik rajta.

Pedig a fickó nagyon tekert a felismerésért. Na, öreg előbb kelj fel, ha rajtam akarsz kifogni gondoltam gonoszul, kedves orcám viszont olyan bizalomgerjesztően sugárzott, mint amikor lányos anyákat szoktam meggyőzni arról, hogy leánygyermekük illő környezetben és emelkedett szellemiségben fog szórakozni velem a balatoni nyaralás alatt. Az látszhatott rajtam, hogy a felismerés hiánya csak átmeneti volt a hirtelenség okán, és már be is ugrott a régi cimbora, a nyelvemen is van a neve. A leleplezés elkerülése érdekében támadnom kellett (kösz Napóleon!) ezért valami értelmesnek tűnőt kérdeztem. Szervusz! Tényleg rég láttalak. Azóta megvettétek? - üdvözöltem a sose látott régi ismerőst. Ez a megvevős duma látható zavart okozott rajongómnál: szemérmesen visszakérdezett, hogy mit vettünk meg? Ha azt hitte eltántorít attól a remek szórakozástól, hogy egy vadidegennel bensőséges beszélgetést folytassak a Moszkva tér közepén, hát tévedett. Persze figyelni kell arra, hogy nagyot ne mondjunk, például házat, mert az lehet lebukás, kicsit meg - tévé - nem érdemes, mert az felkelti a gyanakvást. Férfiembernél a kocsi tuti bejön azt szoktak venni, ezért én is erre kérdeztem rá, együtt érzően érdeklődve, hogy jó vétel volt-e? Nos, a kezdeti bizalmatlanság elillant, az autó vétel címén a régi ismerős már az én katonám volt, kitárta szívét, locsogott megállíthatatlanul. Néhány biztató bólogatás, meg ühüm elég volt ahhoz, hogy helyreállítsam régi, már-már meghitt baráti kapcsolatunkat. Szerencsére jött egy villamos, így erre hivatkozva elbúcsúztam tőle, megerősítve benne, hogy milyen jól elbeszélgettünk és persze gyakrabban kellene dumálnunk.

A barátom - még vörösen a röhögéstől - a villamoson megkérdezte, hogy ki volt az illető, de még mindig nem tudtam, és csak lassan derengett, kivel is beszéltem. Aztán megállapodtunk abban, hogy viszonylag könnyen megúsztam, mert egy régi ismerőssel vonaton, repülőn összezárva kész Isten csapása lenne.

A régi ismerősökkel kapcsolatban kettős érzésem van, mert egyfelől elegem van belőlük, amiért betolakodnak más életébe, viszont ha helyzetgyakorlatként fogjuk fel a találkozást, jól is szórakozhatunk.

Más dolgokból is elegünk van! És neked, Kedves Olvasónk? Szíves figyelmedbe ajánljuk a következő bejegyzéseinket:

Elegem van a villamoson telefonálókból
Elegem van a szülői értekezletekből
Elegem van a zenei tehetésgkutatókból
Elegem van a kamu tisztségekből, hivatalokból