Tudták Önök, hogy nem borban, hanem a fagylaltban van az igazság? És hogy vonatokon lehet rábukkanni olyan nőtörténelmi pillanatokra, amelyek alapjaiban változtatják meg a női gondolkodásról kialakított képet? Mert ugye az a közhiedelem, hogy a hölgyek inkább fiatalítani szokták magukat pláne egymás előtt. Két koraharmincasnak látszó hölgy beszélgetésébe való önkéntelen belehallgatás meggyőzött arról, hogy ez csak amolyan hímsoviniszta előítélet. Mellettem ültek, csacsogtak mindenről. Aztán valahogy a fagylaltárakról kezdtek beszélni, melyet drágállottak. Egyikük megjegyezte, hogy ő még evett fagyit hatvan forint per gombóc áron, most meg az egekben. Erre a másik aláment az árnak, mire partnere még olcsóbb fagyi beszerzésre kezdett el emlékezni. Egymást licitálták alul, végül nyertest harminc forintnál lehetett hirdetni. Ő elégedetten húzta ki magát, bele sem gondolt, hogy ezzel valójában öregségi versenyt nyert. Mondom, hogy fagyiban az igazság! (Ciki vagy sem, de én még ötven fillérért tudtam venni valamikor egy messzi messzi galaxisban.)

A tovasuhanó vonat mellett futó fákat bámulva rájöttem, hogy a fadzsi kérdés mennyire izgat minket, magyarokat. Van az ár, a mennyiség meg az íz. Ja, és a tölcsér. Árban a legolcsóbb - kétszáz forint - a horvát vagy adriai fagyinak hívott ízesített, fagyasztott tejhab. Egyszer láttam egyik készítőjét a Tescoban, a legolcsóbb 1,5%-os tót tejből venni vagy száz litert. Készül a fagyi, mi? - vigyorogtam rá, mire ő cinkosan visszasomolygott. Azonban még sincs okom panaszkodni, mert alkalmazottja úgy végezte munkáját, mint a Kincskereső kisködmön Gergője a könyvesboltban. Akkora adagot adott, hogy három gombócnak is megfelelt. Mikor kérdeztem a nagy kegy okát, azt mondta, hogy ebben a nagy melegben - nem pont ezt a jelzőt használta - ínhüvelygyulladást kap az állandó hideg gépbe nyúlkálástól, így meg hamarabb fogy. Szóval ne szóljuk le a horvát/adriai fagyit, róla tudjuk, hogy alapból vacak. Előnye, hogy nem akar többnek látszani, kevés pénzért kevés íz, de kevésért. Vannak aztán a gépi avagy lágy fagyik. Ezek sem rosszak, nagy adagot azért nem érdemes kérni belőle, a kis adag úgy háromszázért idényenként - nosztalgikus érzület figyelembe vételével - két-három alkalommal elmegy. A gyári fagyikra - Carte d'Or például - sok figyelmet nem érdemes áldozni. Drágák, íztelenek, előnyük viszont, hogy keveset adnak belőle, így élvezhetetlenségüket nem sok ideig kell kibírnia annak a szerencsétlennek, aki rájuk fanyalodott. És innen jönnek a valódi fagylaltok!

Amelyek sokszor okoznak csalódást. Előrebocsátom, hogy fagyiügyben ugyanolyan burokban élünk, mint fészbuk csoportunkban, hiszen nagyjából hat-nyolc fagyizót ismerünk. A járt utat nehezen hagyjuk el járatlanért, a megszokott ízekért visszajárunk. Újításra a körülmények visznek rá, új cukinyitás, utazás, nyaralás során való ismeretgyűjtés, valaki ajánlása stb. mozdít ki a megszokásból. Ezért az alábbi tapasztalatok erősen korlátosak, ne higgyenek nekem, maximálisan tiszteletben tartom mindenki ízlését. A legendás szegedi Virág Cukrászda fagyija korrekt, de csak miatta nem megyek Szegedre. A balatonfüredi Bergmann fagyiért viszont már előfordult ez a huszárcsíny. A soltvadkerti fagylaltról legendák szólnak, amelyet megértek, hiszen a borpancsoló, olajszőkítő aranyháromszögben élők nem érik be ócskasággal, ezért egyszer azt ki kell próbálni. Hazai pályán az Auguszt, a Szamos és a Daubner fagyijaiért szoktunk sorban állni. Van bennük alapanyag, ízük kiváló, választék remek, persze nem olcsók. Ebben a kategóriában a folyamatos csalódást a Damniczkiék fagyija szolgáltatja. Először volt nagy öröm, hogy megnyitottak. Kétféle áron adták az akkor még tényleg jó fagyijukat. (Egyik sem volt olcsó.) Az első árkategóriában az átlagos ízvilágba sorolható választék szerepelt, a második - drágábba - az olyan különlegességek, mint a strucclábköröm fagyi tökfőzelék habarással. A következő évben összevonták - és ezzel emelték - az áraikat, mert az átlagos fagyik ára nőtt, a különlegeseké csökkent. Pitiáner dolognak tartottam ezt a húzást, ekkor kezdtem meg tőlük a rugalmas elszakadást. Idén egy drága barátom tévedése folytán azonban arra vetett a rossz sorsom. Rohadt drágán kaptam két adagnak eladott semmilyen ízű fagyit. A rohadt drágaság élményt tetézte, hogy náluk is a kenés nevű vudu varázslattal mérik a fagyit. Ez általánosabb probléma. Normál helyeken büszkén kiírják, hogy egy adag négy deka. A kenősek ezt elmismásolják, hiszen látható, hogy a spatulával mért fagyi esetén fizikailag nehéz a négy deka kiporciózása. Ha pedig nem jön össze, hát Istenem! Legalább kézműves! Mert ez a hivatalos rizsa a kenegetőséknél. Ezzel a technikával viszont jelentős bújtatott áremelésben vannak, csodálkozom, hogy még nem vette észre senki. Damniczkiék is ilyenek, ezért jó, ha háromnegyednyi adagot kap a vendég csekély háromszázötven forintocskáért. Erre már Kohn bácsi sem mondaná, hogy: "Ügyes!".

Van még egy dolog, amely tönkre tudja tenni a fagyizás élményét, és ez a tölcsér. Normál esetben a tölcsér tölcsér alakú. Valami régi szokásból kifolyólag azonban vannak olyan cukrászdák - mint például a tényleg kiváló Auguszt vagy mostanában feltörekvő, minőségi fagyit korrekt áron adó Kedves Krém -, amelyek valami rejtélyes okból kosárkára emlékeztető tölcsérben mérik a fagyit. Amelynek az alja barázdált. Ez a halálom! Egy vicc jut róla eszembe. Az idős Józsi bácsit megkérdik, hogy mitől van még mindig akkora sikere a nőknél? Nem tudom - válaszolja - és megnyalja a homlokát. Akinek viszont a Teremtő nem adott ilyen nyelvi tehetséget, az bajban van. Egyfelől nem lehet NER-lovag, másfelől ott van még a fagyi kosárkája alján, de nem képes hozzájutni. Így az ember gyereke betolja az egész rakás hidegséget fogorvosa örömére.

Szóval kinek mi a vacak fagyi, egyedi gusztus kérdése, amellyel nem lehet vitatkozni. Annak az ötven filléres fagyinak az ízét pedig hiába keresem. nem találom, és ebből nagyon elegem van.