Történészeink nagy adóssága, hogy nemzeti tragédiáinkat - Muhi, Mohács, Trianon - nem dolgozták fel összefüggésükben, így nem tudjuk, hogy melyek azok az okok, amelyekre oda kellene figyelni elkerülendő a következőt. Egyenként és felületesen van magyarázat általában a taktikai hibákról - rosszul felállított szekértábor, katonai összpontosítás hiánya, hadsereg leszerelése - de átfogó tanulságokkal nem találkozhatunk. Próbáljuk hát kocatörténészként pótolni ezt a hiányt. Miért? - tehetjük fel a kérdést, hiszen a Magyar Királyság minden esetben jó helyzetben volt külpolitikailag és belpolitikailag is.

Lássuk a külső hatásokat. IV. Béla korában a Magyar Királyság Közép-Európa senki által meg nem kérdőjelezhető hatalma. A nyugati fenyegetés pár évtizeddel korábban megszűnt és a palermói utcakölyökből császárrá avanzsált II. Frigyes inkább kora reneszánsz udvarában találta meg boldogságát Szicíliában kedvenc normannjai és szaracénjai között, mintsem a Drang nach Osten politikával szórakozott volna. Délen az Árpád-ivadék Manuel császár halála után széteső Bizánc sem jelentett fenyegetést. (Ama híres négyszáz sátor felemelkedésére Bursa környékén még pár évtizedet várni kell.) Julianus ugyan hozott hírt egy Keletről jövő fenyegetésről, de őt kiröhögték. Kijev eleste után nem röhögtek, akkor elkezdtek kapkodni a kunok behívásával, majd kiűzésével. Mohács előtt - bármennyire is meglepő - szintén jó volt a nemzetközi környezet. A török határ melletti villongását megszokták a népek, de komoly összecsapásra évtizedekig nem került sor. A Habsburg-Jagelló keresztbe-kasul házassági rendszerrel a Magyar Királyság olyan birodalommal került szoros szövetségbe, amelyben nem ment le a nap. A kor embere bízhatott abban, hogyha a kontyos nagyon ugrál - amelynek nem sok jele volt Nándorfehérvár elestéig - akkor az egyesült birodalmi, cseh, lengyel, magyar hadak ellátják a baját. Trianon előtt sem kellett izgulni. Az oláh, rác királyságok sehol sem voltak a Magyar Királysághoz képest, az őket bujtogató Orosz Birodalom ellensúlyozására pedig ott volt a Monarchia ereje, amelyet kiegészített még Németország, Olaszország, Törökország. Az oláhok és a rácok tényleg nem voltak tényezők, a háborúban le is lettek verve. Az oláhok például - kevesen tudják - 1918 májusában megadták magukat, békeszerződést kötöttek a központi hatalmakkal, és kiléptek a háborúból.

Látszólag a belső viszonyok sem mutatnak katasztrófára. A kor magyar embere ugyanis az adott kor színvonalán, tűrhetően élt. Béla király idejéből kevés forrás maradt fenn, és persze vannak hőbörgések hatalmaskodásokról, pénzrontásról, ezek azonban más országokban sem voltak ismeretlenek. Ulászló és Lajos király idején kifejezetten ment a szekér. Ekkor szokták meg Észak-Itália, valamint a dél német területek lakói a magyar élelmiszerellátást marhából, gabonából, borból stb. és a bányászat is szépen hozott a konyhára. A dualizmus gazdasági fejlődését nem is kell bemutatni, hiszen annyira nyilvánvaló. És mégis, ezek az eredmények egy perc alatt lettek semmivé.

Miért? Hiszen Batu serege expedíciós sereg volt, messze a Mongol Birodalomtól. Egy közepes vereség az egész sereg megsemmisülésével járt volna. Szulejmán birodalma peremén arcoskodott kockáztatva, hogy egy komolyabb vereség országa összeomlásával jár. Trianon meg, ugyan. A franciák csekély harcértékű szenegáli bagázst tudtak felmutatni, az oláh hadsereg inkább rablóbanda volt, a rácok vicc. A csehek - akikkel egy országot alkottunk - három dologgal vetették észre magukat: feltartott kézzel mentek csatába, elárulták Kolcsakot és ellopták az orosz állami aranykészletet. Néhány tucat hős hazafi Balassagyarmat előterében szét is verte őket. Valami mélyen rejlő magyarázatnak kell lenni a katasztrófákra, csak nem hoztuk felszínre.

Az első talán az, hogy az országot vezető elit és az ország népe - magát hamis illúzióban ringatva - nem érzékelte a világrendben bekövetkező változásokat, amely könnyelművé tette őket. A másik ennél is súlyosabb, hogy a köznép annyira rühellte országa vezetőit, hogy egyáltalán nem bánta, ha valaki pofán veri őket. A kettő együtt vezetett ahhoz, hogy döntő pillanatban nem álltak ki a Magyar Királyságért, aztán jól megszívták. Igaz, az elit tett azért, hogy meggyűlöljék.

Béla király korában feltűnő, hogy mennyire nincs városiasodás, és ami ezzel együtt jár, katonailag a várak, eszmeileg a gótika hiánya. II. András keresztes hadjáratnak álcázott turistáskodása során egy sor onkológiai központ vár építését finanszírozta a Szentföldön, csak idehaza nem. A mongolok köszönték szépen. Európa egyes területein ekkor már komoly vásárokat tartottak, a nem túl távoli Itáliában olyan bankvilág alakult ki, amiről nekünk, magyaroknak ma sincs fogalmunk. És a kor magyarjának sem volt, mert társadalmilag megrekedt. Odáig jutott csupán, hogy utálja az idegeneket. Ebből az alkalomból lebökték leendő királyuk anyját, az egyik magyar szent nagyanyját. (Aztán - logikai bukfenccel - nemzeti tragédiát/operát rittyentettek erről az aljasságról az iskolarendszeren keresztül betáplálva a későbbi magyarokba, hogy az idegentől félni kell.) Béla hatalomra kerülve megtorolta gyermekkori traumáját, amely viszont azzal járt, hogy az ország népe megutálta őt. Hiába hordoztatta körbe a véres kardot, a nemesség nem akart hadba menni, mondván - Rogerius szebben írta - szívja csak meg a Béci, majd jobban megbecsüli őket. Aztán a mongolok az egész országot ráállították a szopórollerre.

A Jagellók idejében hasonló helyzet alakult ki. Az európai gazdasági konjunktúra jelentős átrendeződéssel járt volna társadalmilag, csak éppen a nemesség meggátolta. A jobbágy balga módon azt gondolta, hogy odamegy dolgozni, ahol jobban megfizetik, élve a szabad költözés jogával. Sőt esetleg beköltözött volna városba iparosnak. Erre a nemesség reakciója nem az volt, hogy a gazdasági prosperitásból származó nagyobb bevételből jobban fizet, hanem röghöz kötötte jobbágyait és terheik növelésével ingyen melóztatott. Amikor meg lázadoztak, megkapták a magukét. Az oligarchák pedig jól ellopták a török elleni védekezésre kapott európai uniós fejlesztési pénzeket  pápai adományokat, a végvári katonaságnak olyan összeggel tartoztak, hogy Tomori a csata előtti hónapokban le is mondott tisztségéről. Hogy is írta Burgio? "Amennyiben három forint árán meg lehetne menteni ezt az országot, nem akadna három ember, aki ezt az áldozatot meghozná." A magyar társadalom tehát annyira utálta királyát és elitjét, hogy kifejezetten várta pofán csapásukat. Aztán a törökök a fél országot felgyújtották, népét elhurcolták rabszolgának.

Trianont megelőzően dettó. A politikai rendszer úgy lett kialakítva, hogy a függetlenségpártiakat kirekessze a hatalomgyakorlás lehetőségéből. Aztán a paranoia szépen kifejlődve a normális politikai fejlődést gátolta. A leválthatatlan, korrupt rezsim keveset tett a társadalmi felemelkedésért, mely ellen a lakosság úgy védekezett, ahogy tudott, kivándorlással, befelé forduló apátiával, múltba révedéssel. A világháború csúcsra járatta a problémákat, amely oda vezetett, hogy a kifejezetten gyenge ellenfelek tort ülhettek a Magyar Királyság sírján, mivel senki sem akarta megvédeni. (Az Atatürk mögé felsorakozó törökök érdekes módon seggbe tudták rúgni az antant támogatásával rájuk törő görögöket.) A magyarok viszont inkább látták bukni a velük semmilyen sorsközösséget nem vállaló, kontraszelektált, panamázásból fényesen élő aulikus elitjüket, mintsem fegyvert fogtak volna hazájuk védelmére. És a végeredményt aztán mindenki elszenvedte. (Pedig akkor az elit egy részében azért volt tartás. A talpig úriember Tisza István párbajra hívta volna iskolatársát, ha ország-világ előtt g*ci-nek nevezi. A mostani meg sunyin fenyeget.)

Az előjelek tehát nem jók. Túl sok az átfedés. Ma a világ legerősebb katonai szövetségének vagyunk részei, amely miatt azt hihetjük, hogy biztonságban vagyunk. Közben négy generáció nem használt élesben fegyvert, az utolsó nem is látott, csak számítógépes játékban. Tagjai vagyunk továbbá az egyik legerősebb gazdasági-politikai övezetnek, amely a gazdasági biztonság illúzióját táplálja bennünk. Az ország elitje és népe jogosan gondolhatja, hogy ebben a közegben nem érheti baj. A világban lezajló folyamatokat alig érzékeljük, és ezért természetesen nem is készülünk rájuk. A migránskérdés csak egyike ezeknek, és ne álmodozzanak a délibábot kergetők, a ráépített kormányzati hiszti politikai termék csupán. Ugyanakkor a digitalizáció, a robotika társadalomformáló kérdéseivel nem foglalkozik senki. Kormányunk ez elmúlt nyolc évben valami avítt munka alapú marhasággal képzelte el az előre lépést, ezzel generációkat fosztott meg a jövőbeli társadalmi felemelkedés lehetőségétől. (Sokan e miatt le is falcoltak - még többen fognak - az álmok álmodóinak országából.)  Az elitnek nevezettek mérhetetlen közpénzlopása, a magyar emberek hülyének nézése miatt a polgárok borzasztóan gyűlölik az ország vezetését. Lélektanilag megint veszélyes a helyzet, mert a népek bizony szeretnék látni azoknak a vesztét, akik élhető perspektívát nem nyújtanak, viszont folyamatosan megalázzák, meglopják őket. Ha a választáson nem sikerül - különböző hatalmi machinációk miatt - leváltani a most rosszul kormányzókat, a helyzet eszkalálódni fog.

De nem kell félni, nekünk már a legalább bukásában katartikus Mohács sem kell. Ennek pedig egyszerű okai vannak. Akkoriban a vagyon forrása földalapú volt, nem lehetett elvinni, meg kellett próbálni megvédeni. Ma a szingapúri, dubaji, belizei pénzmosodákban megbúvó vagyonok könnyen mozgathatók, így az elit gyorsan kereket old, ha a világrendben bekövetkező változások miatt szükségét érzi. Minket pedig itt hagynak a bajban. Ha még lesz, akit itt lehet hagyni. Mert akinek elege van ebből a jövőkép nélküli, korrupt országból, az időben keres magának jobb helyet ezen a planétán.