A közelebbi és távolabbi családtagok február táján azzal eszik az életemet, hogy a munkáltatójuk által felkínált SZÉP-kártya által kínált lehetőségek közül segítsem a választást. Mondom nekik, hogy vegyenek rajta focibérletet, lehetőleg Felcsútra, 'oszt jónapot. Meccsre járni nem kell, de legalább regisztrálják őket mint Viktor hűséges híveit, ki tudja mire lesz jó a karrierépítés során. Erre az a válasz, hogy nem értenek a focihoz, haladjak tovább a javaslataimmal. Kultúrára minek költenénk, hiszen az is bolond, aki felvállalja az ilyen igényét Magyarországon. És milyen jól tettük! Azóta bebizonyosodott, hogy aki művelődni akar, az a rendszer ellenségének minősül, hiszen egy művelt magyar nem szokott nőket a hajuknál fogva lerángatni. Lám, a gimnáziumokat is be akarja záratni egy NER-barom, nem kellenek ide kiművelt emberfők. Mi lesz, ha egyszer csak elviszik a szemüvegeseket? Nem, nem, kultúrára nem költhetünk SZÉP-kártyából. Akkor legyen szállás - szólal meg a vágy hangja rokonaimtól. Nem elég meggyőző, polgári termékek! - válaszolom én. Először is elegem van a wellness szállodákból, másodszor meg drága. A SZÉP-kártyán felhasználható összegből talán két éjszakára futja egy rendes szállodában, az meg nem éri meg.

Ekkor a tanácstalanság mély csendjébe burkolóznak szegény munkavállalók. Ezt a letargikus döntésképtelenséget használom ki én, a família esze diadalmasan megmondva a tutit: legyen vendéglátás! A SZÉP-kártyára kapott összeg - fogyasztástól és létszámtól függően esetenként kb. 8-10.000 forinttal számolva - akár húsz alkalommal is tehermentesítheti a főzés alól a ház asszonyát. Több SZÉP-kártya összeadódásából pedig végig lehet enni az évet. Na, erre a tervre csillog a család szeme, homlokomról a téli sötétbe kivilágít a glória sugarának fénye. Hiába, jó az öreg a háznál! Talán a leszármazottak - emlékezve az egykori nagyságra - hoznak majd be egy kis ennivalót meg pelenkát a szocotthonba. Mindenki leadta a vendéglátós SZÉP-kártya igényét, amely úgy április körül aktivizálódott. Aztán lehetett rohanni az éttermekbe, hogy kiegyük éléskamrájukat hála a nagylelkű Államnak.

És minden szép és jó a nyaralásig. Mert ebben az időszakban valami furcsa történik szerte az éttermekben. Például ki van ragasztva a bejáratnál, hogy: SZÉP-kártya elfogadó hely. Megnyugvással tér be a honpolgár bazírozva a büszke és erős információra. Aztán rendel, boldogan fogyaszt és magabiztosan kéri a számlát. Ám a fizető pincér közli, hogy csak készpénzzel lehet fizetni. De hát a kiírás... - próbál hadonászni SZÉP-kártyájával a vendég. Ó, az már idejétmúlt - jön a válasz - mi már csak kp-ért... A SZÉP-kártya birtokosa pedig kényszeredetten előkotorássza a ceh összegét, és megjegyzi, hogy akkor ide többet nem. A következő helyen már óvatos a lóvá tett polgár, és előre tisztázza a pincérrel, hogy lehet-e SZÉP-kártyával fizetni. A pincér megnyugtatja az éhezőket, hogy igen, semmi akadálya. Rendelés, fogyasztás, fizetés. Ja, a SZÉP-kártyával éppen most nem lehet, mert bedöglött a gép. Sajnálatos esemény, ugye megértjük. Meg, a rosseb enné meg azt a gépet, dohogunk közösen, és fizetünk Vajda Zitácska hapsijának aláírását tartalmazó cetlivel. Legközelebb megyünk, fizetés. Hát nem megint bedöglött az a rohadt gép? De bizony, be. Marad a cash. Régi, jól bejáratott helyünk nekünk ez a kajálda, megyünk vacsorázni. Lehet? Lehet. Rendelés, fogyasztás, fizetés. SZÉP-kártya lenne akkor. Á, az reménytelen, a gép, sajnos... Már ezerszer hívták a szolgáltatót, de az fel sem veszi. A rohadtak. Igen, igen - bólogatunk - rohadt szemét az összes bank. Amikor úgy érzik együtt dobban velük a magyar szív, azért rákérdezek, hogy mi a fenéért szívattok minket? Csak a hülye nem látja, hogy valójában nem lehet SZÉP-kártyával fizetni. Nincs őszinte, feltáró jellegű vallomás, valami sunnyogó motyogás van gépről, bankról.

A következő hely már egyenesen röhejes. Kérdezzük, lehet? Válasz: Naná. Fizetéskor a pincér kihozza a terminált. Már a mozgásán látszik, hogy ráhajt az idei Oscarra, csak még csiszolatlan a gyémánt. Akkurátusan számol, lehúz. Hát nem bedöglött ez a terminál is? Húzogatja, nem megy. Megpróbálta. Igazán. Láthatjuk. Saját gyönyörű szemeikkel. De hát a technika ördöge. Kényszeredett, bocsánatkérő mosoly, hogy hát akkor, ha lennénk szívesek készpénzben.

Nem tudom, mi állhat a háttérben. Bonyolult az elszámolás? Sokáig kell várni a pénzre a szolgáltatótól? Vagy csak egyszerűen a zsebbe fizetés kényszere? Ezek így együtt? Februári nagyszerű plánumom a család esze cím büszkeségével romokban hever. Duzzogok. És elegem van a SZÉP-kártyából.