Családunk számára a Tapolcai-tavasbarlang afféle kultikus hely. Szeretjük, na. Kissé eklektikusan látogatjuk, van, hogy 1-2 évig kimarad, máskor egy évben 4-5 alkalommal is benézünk. Mivel jól ismerjük, tudjuk, mikor kell menni ahhoz, hogy ne kelljen kiállni a kétszáz osztálykirándulóból, ötven nyugdíjasklubtagból, 2-3 busznyi kedves német turistából, valamint az egy tucat ideiglenesen Hévízen állomásozó szovjet emberből álló 600 méteres sort. Amikor megyünk vagy senki sincs, vagy alig kell sorba állni.
A legutóbbi alkalommal is így történt, a megfelelő időben slattyogtunk a rég nem látott szentély felé. Már az gyanús volt, hogy a bejárat mellett bazi nagy táblán feszített az EU-s pályázat 300 millió forintos dicsősége. Amint beléptünk csili-vili látvány fogadott: beléptető kapuk, információs pult, nagy fehér hideg-rideg aula. A beléptető kapu másik oldalán 15 ember reménykedve nézett ránk. Szemükből kiolvashatóan örültek nekünk. Gyanút fogtam, és megkérdeztem egy arra járó zöld pólós fiatalembert, hogy hol lehet itt csónakázós jegyet venni. Azt nem lehet! - felelte nyeglén a kiscsávó. Várni kell, míg meglesznek harmincan, azután végig kell menni a Látogatóközpont órás programján, ha annak vége, akkor kísérnek le a csónakázó részhez, és ott a harmincas sort kiállva lehet csónakázni. "Ez komoly?" - kérdeztem, de az öntudatgombóc némi felsőbbséget sugárzó testtartással felszívódott. Ekkor vettem észre a pultnál azt az őszülő bajuszos embert, aki korábban mindig kitűnt kedvességével, segítőkészségével. Erre az érzésre alapozva fordultam hozzá bizalommal, hogy mi csak csónakázni szeretnénk, legyen szíves adjon jegyet, oszt mi már mennénk is, a járást ismerjük. Az exkedves ember hivatalos bürokrata stílusban közölte, hogy azt nem lehet, a Látogatóközpont megnézése kötelező. Jó akkor adjon olyan jegyet, kifizetjük, de mi akkor is csak csónakázni szeretnénk. Nem, azt nem lehet, Látogatóközpont, punktum. Hát van az a helyzet, amikor az emberi hülyeség már szórakoztat, így nevetve odahagytam az egészet. A család többi tagja nem vigyorgott, hülye köcsögségnek tartották az egész kényszeroktatást, amire senki sem kíváncsi.
A padra leülve hallgattam méltatlankodásukat, és közben rájöttem, hogy hazudtam a bajuszos embernek. Nem csak csónakázni jöttünk. Hanem a hangulatért, amely egy ideje része az életünknek. Először ifjú szerelmesként jártunk ott viháncolva, egymást fröcskölve. Aztán ifjú házasként dürrögve. Aztán hoztuk az egészen kicsi gyerekeket, bemagyarázva nekik, hogy ott laknak a sárkányok. Aztán amikor nagyobbacskák lettek, elmeséltük, hogyan alakult ki a barlang. Aztán amikor még nagyobbak lettek, elmondtuk nekik, hogy a komcsik majdnem tönkre tették ezt a csodát a bauxitbányászat erőltetésével, de a tapolcai emberek és a környezetvédők bátor kiállása megmentette. Aztán amikor még nagyobbak lettek már evezhettek is. Ma pedig már az öregecskedő szülőknek jó dolga van, mert valamelyik kölyök a gondolás, mi élvezzük a csónak ringását és nosztalgiázunk. Ezt az érzést vette el tőlünk a kocka pénztáros.
Hiába a percnyi indulat, tisztában vagyok azzal, hogy nem ő a hibás. Régebben az ott dolgozók kedvesek voltak a végtelenségig. Bizony félve írom le, de jó párszor előfordult, hogy a csónakot kezelő bácsik - ha nem voltak vendégek - engedtek még egy kört menni. A jegyszedő nénik mindig kedvesen mosolyogtak ránk. És hát igen, a kocka bajuszos sem volt akkoriban kocka. Remélem nem lesz baja, ha leírom, hogy tíz évvel ezelőtt képes volt három éven alulinak nézni a már majdnem öt éves fiamat, mert a jegyvásárlás rendszerében rosszul jártunk volna. Csibészesen ránk kacsintott, és mehettünk. Igaz, akkor még egy vidéki vasútállomás kutricájára emlékeztető pénztárban ült, nem ilyen puccos információs pultnál.
Manapság viszont minden olyan "európai". Persze tudjuk, hogy mennek ezek a dolgok Hunniában. Jön az EU-pénz, összeül a Project Bizottság. A Project Bizottságokban kétféle ember ül: az álmodozó és a "pénzszagra gyűl az éji vad" - típusú hiéna. A hiénák biztatják az álmodozókat, mondják az ötleteiket. Kis álmodozó egyből mondja, hogy: A csónakok már hatvanévesek, csere kellene. Az jó! - bólogat a hiéna. Csak abból nem lehet lopni, mert alig három millió - gondolja. Közepes álmodozó kiköpi, hogy hát ugye a világítás is ötvenéves, esetleg le kellene cserélni. Nagyszerű! - helyesel a hiéna. Az már harminc milla, abból már lehet lopni, csak keveset. - elmélkedik a mi köztiszteletben álló hiénánk. A legnagyobb álmodozó rávágja: Kellene egy Látogatóközpont! Kolosszális! - ujjong a hiéna. Az legalább háromszáz misi, abból lehet lopni rendesen. Új épületszárny: kétszáz millió. A geológiai látványtárba való három tonna követ leszállítja a sógor, úgyis van egy kőkereskedése, nyolcvan millióból kijön. A helyi föcitanár meg majd hozzá írja a rizsát nyolcvanezerért, csak legyen benne valami paleo, azt most kajálják a népek. A barlang történetét az unokaöcsi letölti a netről, szépen ki is nyomtatja egy délelőtt, tizenötmilliót az is megér. Valami akadékoskodó ekkor megjegyzi, hogy a koszos brüsszeliek ragaszkodnak a megtérüléshez, nézőszámot is kell produkálni a Látogatóközpontba. Nos, akkor, aki csónakázni akar, azt végig kell hajtani ezen a kényszeroktatós baromságon, 'oszt jó napot! - derül fel a hiéna orcája. Hát elvtársak - bocsánat: Tisztelt hölgyeim és uraim! - megvolnánk. Jó magyar zsebekbe kerül a mocskos gyarmatosító brüsszeliek pénze! - zárja le az ülést a hiénák gyöngye.
Kedves tapolcaiak, kérem vissza Önöktől azt a tavasbarlangot, amelyben benne volt minden, amiért érdemes Tapolcára menni: az ott élő emberek kedvessége, vendégszeretete, a város mediterrán hangulatú bája. Kérem, legyen csónakázó jegy annak, aki csónakázni szeretne. Ebből a rideg-hideg, kényszeroktatós, enyhén korrupciószagú, kirekesztő jellegű rakás híg székletből viszont - melyet az ősök szelleméhez méltatlanul Tapolcai-tavasbarlangnak neveznek - elegem van.
Utolsó kommentek