Fehér Béla tehetséges, jó író, ezért érdeklődéssel kezdtem el olvasni a Magyar Nemzetben közölt részleteket a Kossuthkifli című regényéből. Zagyva, érthetetlen ökörségnek találtam. Csodálkoztam is, amikor a könyvesboltok polcain megláttam, hogy ki lehetett az a kiadó, aki érdemesnek találta ezt a szerzőhöz nem méltó zsengét megismertetni a széles közönséggel. Arra tippeltem, hogy Fehér valamelyik ellensége akarta lejáratni őt, mert nem sok ember lehet, aki ezért a fércműért pénzt ad. Mindenesetre feladták a leckét a jövő irodalomtörténészeinek, ha be akarják illeszteni ezt a vacakot Fehér életművébe.

A másik szereplője ennek a rémtörténetnek Rudolf Péter. Nem kell őt bemutatni, színészként, rendezőként kiemelkedő tehetséggel bíró ember, vérében van a színészet, le a kalappal előtte. Értelmiségi nyilatkozóként már vitathatóbb, jól hozza a mindig nyafogó, valami erkölcsi izét hiányoló figurát. Ez a szerep jól fizet, mert nem jár elkötelezettséggel, mindenki azt olvas ki belőle amit akar, így a megrendelések szépen jönnek, akármilyen színű a rezsim. Az a jó ebben a mentalitásban, hogy csereszabatos. Rudolf bármikor felfedezné a legmélyebb magyar gyökereit is, ha a Jobbik rendezkedhetne be a hatalomba, egy ballib uralom esetén pedig mélybarna szemeivel mesélne Lipótváros és a Dob utca megejtő, varázslatos világáról. A Kossuthkifli megfilmesítése jól mutatja a nyafi aprópénzre váltását.

Nem értettem, hogy miért ezt a rendkívül gyenge, zavaros regényt akarja Rudolf megfilmesíteni, amelynek az a legnagyobb poénja, hogy Reviczky cukkerlinek nevezi Haumannt. Aztán jöttek még az érthetetlen információk a forgatásról, amely eléggé elhúzódott, és rohadt sokba került. Nagy-Kálózy Eszter órákig tartó maszkírozásáról szóló panaszok a munka igényességét voltak hivatottak szolgálni, nekem azonban gyanús volt, hogy mi szükség van a csodaszép színésznő elcsúfítására, mikor a magyar színjátszásnak kiváló - korban a szerephez illő - művésznői vannak. A film színészei remek alakításokat nyújtanak, mindenki mesél élményeiről, a forgatás apró titkairól, árad a boldogság Hunniában. Rudolf filmje tehát jól sikerült, amennyiben éppen olyan zavaros, tré vacak, mint a regény. Ha ez volt a cél, csak gratulálni lehet. Egyebekben viszont teljesen felesleges volt a film elkészítése, kidobott pénz a több mint 800 millió forint.

Ha viszont követjük Hercule Poirot módszerét, egy apró, nem nagyon reklámozott információ helyére tesz minden érthetetlenséget. Pár éve egy "bankár" - valójában egy szerencsétlen bankfiú - barátnője kiposztolta, hogy a barátja micsoda nagy ember, ő intézi ugyanis Rudolfék végtörlesztését, mert sajnos a művész úr megégette magát néhány tízmilliós devizahitellel. Természetesen a kiscsákó repült az MKB-tól, Rudolfnak meg volt annyi esze, hogy ne verje a palávert. El is aludt az ügy, szunnyad is szépen. Csak hát a színművészet legnagyobb ellensége, ha oda az illúzió. Ez a történet kicsit félrehúzta a függönyt, láthatóvá vált az esendő ember a nagy művész, a folyamatosan erkölcsi kérdéseket boncolgató gondolkodó értelmiségi mögött. Olyan módon világított rá Rudolf kiszolgáltatottságára, amit nem igazán szerettünk volna látni. Elhisszük-e Rómeó lángolását, ha meglátjuk az öltözőben, gatyában hokedlin ücsörögve, cigizés közben sört inni? Nehéz.

Ez a Kossuthkiflis filmborzadály Rudolfnak a kiszolgáltatottságából való kitörési kísérlete, amely - ha a feleség gázsiját is hozzá számítjuk - remélhetőleg sikerült. Rudolf profi módon vette észre, hogy most az ilyen nemzetieskedő művekkel lehet pénzt keresni, hát élt vele. Az vesse rá az első követ, aki eltalálja. Az meg kit érdekel, hogy egyébként az alapmű is vacak, legfeljebb a film is az lesz, de a pínzecske már zsebben van.

Külön szórakoztató még, ahogy Rudolf a film promotálása érdekében túljátssza a bulvár- és nemzeti sajtóban a kétkedő, de erkölcsös nemzeti művészt. A legröhejesebb az a történet volt, amelyben az Őrség szépségéről és nyugalmáról nyilatkozott, ahol majd - a kellően távoli időben - pajtaszínházat szeretne létrehozni. A könny kicsordult minden igaz magyar ember szeméből a Rudolf-házaspár bukolikus idillje iránti meghatottságtól. Az enyémből meg a röhögéstől. Persze Peti, Őrség, meg pajtaszínház... Akkor hol lesznek a zsíros megrendelések.

Nem igazán tudom elítélni Rudolf Pétert ezért, mert részben megértem, részben vitathatatlan színészi tehetségével mindig levesz a lábamról. Lehet, hogy ő csinálja jól, hülyére veszi a mindenkori hatalmat, és még keres is rajtuk. Csak ezt a rohadt Kossuthkiflit ne kellene nézni Viktor király tévéjén.

Én már nem is nézem, és nemcsak azért mert elegem van belőle, hanem azért, mert nézhetetlen.