Nagyjából ezzel a mondattal jöttek haza a minap kölkeim a suliból. Aztán elkezdődött a nyavalygás, hogy milyen rossz a kaja. Kissé gyanús volt, mert ahányan vannak, annyi iskolába járnak, így kizárt, hogy csak az adott iskola menzájával lenne gond. Persze a szülői gondolkodás első blikkre azt mondatja, hogy hisztiznek csupán jó dolgukban a gyerkőcök, majd megunják, és lemennek a menzára.

A szülők többsége amúgy tisztában van azzal, hogy az egyéni ízléseket nehéz kiszolgálni, a rendelkezésre álló keretből pedig majdhogynem lehetetlen emberi fogyasztásra alkalmas menüt készíteni, ezért inkább a szülői lelkiismeret megnyugtatása céljából fizeti be az ebédet. Ezzel fenntartja a jó gondviselő illúzióját, noha tudja, hogy gyermeke nem a Waldorf Astoria menüje szerint étkezik, de legalább kap valami meleg ételt napközben.

Aztán egyik nap már az otthoni kedvenc kaja sem bírt lecsúszni, a menzán kapott ebéd annyira rossz volt. Kérdeztem az okát, megmondani nem tudta a delikvens, csak azt, hogy pocsék íze volt, ott is hagyta. A kamaszok ennél is tovább mentek, családi indítványt nyújtottak be arra, hogy egyáltalán ne fizessem be a menzát, mert ők egy falatot sem fognak enni abból a moslékból, tiszta pénzkidobás lesz, ha csengetek a vacak kajáért. Na, most légy okos, szülők gyöngye!

Tapasztalatom szerint kétféle szülő van. Az egyik, aki már eleve szülőnek született, a másik, aki jól-rosszul abszolválva gyermekkorát utóbb vált szülővé. A szülőnek született szülő kétféleképpen reagál. A majomszeretettel gyermekén csüngő típus azonnal elkezd petíciózni, önkormányzathoz rohangál, akciózik. A pedantéria ezzel szemben a gyerekét egrecírosztatja, és előadja, hogy Afrikában éheznek a gyerekek, különben is be van fizetve, úgyhogy nincs visszaduma, evés van, punktum. A gyermekkorára visszaemlékezni tudó szülő szépen elmondja szeretett csimotáinak, hogy oké, ha nem kell a "finom" menzakaja, akkor oldják meg, ő is megoldotta. Lehet például a maradék tízórait/uzsonnát bezabálni, mert mindig van maradék a hiányzók, meg a tízórait/uzsonnát ellustizók miatt. Aztán ott vannak még az emberiség legnagyobb szívű teremtményei, a konyhásnénik. Velük jó jóban lenni, mert közelükben mindig van valami fogra való dugi kaja akkor is, ha egy hivatalos tisztiorvosi vizsgálat csak patyolattiszta üres konyhát találna. A konyhásnénik mindig megszánják az éhenkórász gyerkőcöket, forduljanak hozzájuk bizalommal! Végső esetben pedig ott van a büfé is. De ha okosabbak, mint öregecskedő szüleik, találhatnak más alternatívát is, én nem bánom, de egyenek.

A történet ezen a ponton vett egy pici kanyart. Egy bennfentesnek említem a családi diáklázadás tényét, aki megnyugtat, hogy most éppen nem a kölykök a hibásak, hanem rendszerhiba van bizonyos előírások miatt. Azt mondja nekem ez a jól értesült, hogy a szabályok megváltoztak, így nem lehet a közétkeztetésben normálisan főzni, mert a só és a cukor felhasználás gyakorlatilag tilos. Az eképpen elkészített kaja viszont íztelen moslék. Nemcsoda hát, ha a gyerekek tiltakoznak ellene, az otthoni ízekhez szokottakhoz képest tényleg ehetetlen. Egy infó, nem infó, kérdezősködöm másoknál is, megerősítik, sajnos ez a valóság. Valamelyik elmeháborodott egészségőr kitalálta ezt az ökörséget, az iskolások - és szüleik - pedig megszenvedik a hülyeségeit.

Ezeket a világmegváltó, társadalomboldogító idiótákat már akkor is utáltam, amikor komcsi mezben nyomták, aztán átmentek liberálisba, most pedig a nem túl okos Viktor Mihály zsoldjában eszetlenkednek. Tisztelettel kérdezem, hogy most jobb? A szülők fizetik az ehetetlen, íztelen moslékot, a gyerekek nem eszik meg, megy pocsékba az egész. A fél- vagy teljesen hülye egészségőr meg bazsalyog, hogy milyen egészségesek lesznek a gyerekek.

"A kormány a józan ész talaján áll, mi az emberek életébe nem akarunk beleavatkozni" – mondta ezt egy Viktor Mihály keresztnevű szerencsétlen. Ha így lenne, ezzel egyet is értenénk. De a valóság persze megint más, mert Viktor Mihály vagy nem ismeri azt vagy hazudik. Kedves Viktor Mihályom mi ez, ha nem az emberek életébe való legdurvább beavatkozás, amikor már azt is megmondjátok, mennyi sóval ehetjük az ebédünket?

Szóval, Viktor Mihály told el szépen a biciklit, mert már nagyon elegünk van az életünk apró örömeit is szabályozó ökörségeidből.