Kiterjedt famíliánk debil ágában - minden családban van ilyen ág – komoly viták szoktak kialakulni arról, hogy Nadal vagy Federer-e a jobb teniszező. (Állítólag van már egy Djokovic nevű is, aki színezi a képet.) Ilyenkor roppant módon szórakoztat, hogy értelmesnek látszó emberek képesek szót fecsérelni két tökéletesen érdektelen muksóra. Ha tovább szeretnék szórakozni rajtuk, akkor ásítva megjegyzem, hogy: "Nem tök mindegy melyik nyer?" És ha igazán gonosz kedvemben vagyok azt is hozzá teszem: "Attól nem lesz olcsóbb a kenyér." Na, erre az eddig egymást szapulók megtalálják a közös ellenséget, és az a legkevesebb, hogy engem szellemi toprongyként említenek, de szoktak ennél csúnyábbakat is mondani. Pedig nekem van több igazam.

Drukkolni sokféle élethelyzetben lehet, de az a minimum, hogy a drukkolt és a drukkoló között legyen érzelmi kapocs. Drukkolhatunk azért, hogy szeretteink életének fontos eseménye sikeres legyen, például egy vizsga letételéhez, munkahelykereséshez és még ezerféle élethelyzetben. No, de szoktunk drukkolni vadidegen embereknek, akikhez semmilyen - sem pozitív, sem negatív - érzelem nem köt? A mindennapi életben nem. Ezért ki kell alakítani a drukkolás igényét az erre hajlamos és kissé visszamaradott személyiségekben. A "drukkerállapot" kialakításának legnagyobb terepe a sport, de lélektanilag a különböző zenei sztárocskák iránti rajongás is erre a folyamatra épül.

Először is mi a sport? A fene jobban tudja, persze van tudományos fogalma, de a gyakorlatban sport-e a sakk vagy a póker? S ha igen, lehet-e drukkolni ezek művelőinek? Szerintem nem. Legalábbis nehéz elképzelni, ahogy tízezrek üvöltik, hogy ne a huszárral, hanem a futóval és ne az F4-re, hanem a B6-ra. Más esetekben a tevékenység sport ugyan, de valójában nem lehet a művelőinek szurkolni. Például egy síugrót miként lehet eredményesen biztatni? A saját drukkerek egyszerre vesznek levegőt, hogy messzebb repüljön, miközben az ellenfél drukkerei megpróbálják visszafújni? És ki az, aki a 30 km-es sífutás alatt rekedtre üvölti magát azért, hogy a Pekkanen nyerjen és ne a Shenborg vagy a Szvatszkij. A különböző tourok és girok alatt ugyan melyik kokszgyárnak drukkoljon az embergyereke? Vagy a "sportok királynője"-ként említett atlétika száz méteres doppingolás, doppinghajítás/vetés, doppingugrás nevű versenyszáma ugyan kinek ér meg egy másodpercet is az életéből?

Valamely sportágban való drukkolásnak abban az esetben van értelme, ha valódi és közvetlen az érzelmi kapocs. Ha például valakinek a rokona, barátja versenyez akár egyéniben, akár csapatban, akkor természetes a drukkolás. Nagyobb közösség, iskola, város, ország esetén is helye van a szurkolásnak, mert abban az adott közösséghez tartozás nyilvánul meg. Remek dolog például Győr, Veszprém, Szeged stb. kézilabdacsapatának szurkolni, mert van sikeres csapat és a város közösségét is összetartja a közös élmény. A magyar vízilabda-válogatottért, kiváló sportolóinkért igenis szaladjon csak fel az az adrenalin. Még a városi aranylábúakért való vasárnap délutáni szotyiköpködést is megértem, mert járulékos nyereségként addig sem kell otthon az asszony zsörtölődését hallgatni. De ezen túl már primitív ostobaság csupán a drukkerkedés.

Persze a primitív drukkerkedésnek is van magyarázata. Leginkább az adott sportág sikertelensége, amely nem engedi meg, hogy egy sikeres, közösség építő sportoló/csapat köré kiépüljön egy szurkolói kör is. Ekkor az adott sportot kedvelő szükségképpen választ magának egy a sajtóban felépített személyt/csapatot és megpróbál azzal azonosulni. Ez viszont tényleg primitív életszemlélet. Nincs sikeres magyar teniszező harminc éve? Válasszunk magunknak egy külföldit. Ha egy másik ugyanígy vergődő pont nem azt választotta, akit mi, akkor veszekedjünk vele, hogy a mi választottunk a jobb. Hát nem szánalmas?

A legtöbb ilyen primitív kényszer drukker a labdarúgáshoz köthető. A magyar foci sajnos sem klub, sem válogatott szinten nem tud felmutatni eredményt a bele ölt ezermilliárdok ellenére sem. A labdarúgás mint sport iránti szeretetét szegény szurkoló csak úgy tudja kifejezni, ha választ magának egy sikeres külföldi csapatot. Így alakul ki - egy szellemes kifejezéssel - a hungarokatalánok és a többi, magyar szempontból tökéletesen érdektelen külföldi csapatért rajongó magyar drukkerek hada. Válogatott szinten is ez a helyzet. Mivel utoljára 28 éve volt magyar válogatott világbajnokságon, generációk nőttek fel úgy, hogy nem tudtak a magyar válogatottnak szurkolni, hát pótcselekedve választanak maguknak kedvencet. Borzasztóan szánalmas amikor magyar kissrácok Real, Bayern stb. mezben feszítenek. És ugyanígy szánnivaló, hogy most a labdarúgó vébé alatt magyar emberek azon veszekednek egymással, hogy a brazilok jobbak-e vagy az argentinok, a németek vagy az olaszok. Komolyan kérdezem: Nem mindegy?

Ott van továbbá a sajtó, a drága sajtó, amely az érzelmi kötődés megteremtése, fenntartása - és az ezzel együtt járó sportszermárkák profitjának növelése - érdekében még hergeli is a primkó frakciót a megszokott ökörségekkel. Nemsokára előjön például az a történet, amely mindig van és arról szól, hogy valamelyik mediterrán állam (török, görög, olasz) forró vérű drukkere lelőtte/leszúrta feleségét, mert az lekapcsolta a tévét meccs közben. Aztán a sok üres pletyka a kedvencek háza tájáról, van-e sérült, ki nem játszhat és miért, ki kit utál, kivel barátkozik, jönnek-e a feleségek/barátnők egy kis légyottra vagy a helyi "művésznőkből" válogat a válogatott. Már a könyökömön jön ki.

Eszméimért a máglyáig is elmegyek, ezért élőszóval kijelentem, hogy nekem tök mindegy kinyeri a vébét, engem kegyeskedjenek békén hagyni. Majd ha lesz világszínvonalú magyar teniszező, európai szinten mérhető focicsapat, vébére kijutó labdarúgó válogatott, akkor annak szurkolni fogok. De a kényszerszurkolásból elegem van.

Más dolgokból is elegünk van! És neked, Kedves Olvasónk? Szíves figyelmedbe ajánljuk a következő bejegyzéseinket:

Elegem van a pocakos labdarúgóedzőkből
Elegem van a régi ismerősökből
Elegem van az apás szülésből