Már a dalt kiválasztó műsor is elég nehézkes volt furcsa zsűritagokkal, akikben - mint cseppben a tenger - mutatkozott meg a magyar valóság. A négy zsűritagból kettő énekesként szerzett magának hírnevet. Kovács Katit tehetsége és életműve hitelesíti, az ő szerepeltetése tisztelgés e műfaj művésze előtt. Rúzsa Magdi beválasztása a zsűribe viszont már nem ilyen egyértelmű, ő valószínűleg a határon túli kvóta nyerteseként került a műsorba. Nem tudom, hogy ő vagy a menedzsere találta-e ki ezt az elkóborolt bociját bőgéssel megtalálni akaró tehén éneklési stílust, de nagyon nem jó. Nehéz neki megbocsátani, hogy a tíz legszebb magyar szó egyikeként számon tartott "szerelem" szavunkat "szar elem"-ként interpretálja, bár kétségtelen e miatt jót lehet a dalon röhögni. A két énekes csak a nevét adja a kiválasztás folyamatához, a döntés a másik kettő zsűritag kezében van, viszont a kettőjük viszonya sem az aminek látszik. Sarzsi szintjén Rákay a főnök, valójában inkább Csiszár irányít.

Rákayt sokan támadják politikai szerepvállalása miatt, de ebben nincs igazuk. Rákay akkor is vállalta elkötelezettségét Orbán mellett, amikor ennek nem volt előnye, sőt kitaszítottsággal járt. Azzal, hogy a politikai fordulat után lehetőséget kapott tehetsége kiteljesítésére semmi gond nincs, a munkáját rendesen ellátja. Rákayt tisztelem, ha esik, ha fúj, elveit vállalja.

Nem így a Csiszár. Az internet nem felejt, ezért bárki megnézheti Csiszár 2008-ig tartó munkásságát a Móka című műsorban. Reggelente nagyon szépen tisztogatta nyelvével a Gyurcsány-éra prominenseinek székelés utáni ánuszát, viszont szellemi verőlegényként ott ütötte a fideszeseket ahol érte - a Kósával készített interjú ebből a szempontból különösen emlékezetes. Aztán eltűnt a képernyőről egy időre, hogy Fidesz-közeli rádiók atyamestereként térjen vissza. A szigligeti vitorláskikötő, teniszpálya, borozó és egy bizonyos Simicska Lajos villája talán tudna ez ügyben részletekkel szolgálni, de nem fognak, mert a táj szépsége nem engedi, hogy piszkos alkuk árnya beszennyezze.

A Csiszár-jelenség mutatja meg leginkább miért veszített a Fidesz 650 ezer szavazatot és - fájdalom a régi fideszeseknek - azt is, miért nincs rájuk a továbbiakban a Fidesznek szüksége. Mert van helyettük más, például a "kis nyilas nem nyilas" alapon a volt komcsik mint a Csiszár. Az orbáni konszolidáció mindenhol ezt jelenti: elöl egy Fideszes zászlóvivő, ám mögötte a második-harmadik vonalban már ott van a volt komcsi "szakember". A leosztás tehát az, hogy az idealista - no jó, ma már jól fizetett idealista - Rákay a látszólagos főnök, akinek árnyékában ott van Csiszár mint „Legokosabb Lajos” embere, aki az üzletért felel. Ez a kis magyar valóság próbálkozik tehát nyereg alatt puhítani az Eurovíziós Dalfesztivált.

Azt az Eurovíziós Dalfesztivált, amely maga is egy önmagát túlélt bohóckodás csupán, amely jól jellemzi a kétsebességes Európát. A kezdeti célok már rég elfeledve, az amerikai popkultúra lenyomta az európait, szánalmas, öncélú magamutogatás a periféria országai részéről, akik komolyan veszik, és letudott kötelező penzum a régiektől, akik azon remegnek, nehogy megnyerjék. Mert aki megnyeri ezt a dicső dalversenyt, annak a következőt meg is kell rendeznie. Mármost a mag-Európa nem igazán akarja az adófizetői eurókat, fontokat erre a vacakra költeni, ezért két ország csoport szokott nyerni. A periféria államai, akik közül egyeseket nem is lehet Európához sorolni, vagy a skandinávok valamelyikét lehet rávenni a nyerésre. Utóbbiaknál még megy az ABBA-kultusz, amúgy pedig a hosszú hideg és sötét időszak is jobban elviselhető, ha van lehetőség egy kis ökörködésre. Mindenesetre társadalmilag elfogadhatóbb játék, mint 20 perc alatt tökrészegre inni magukat például a Helsinki-Riga kompviszonylaton.

Az itt a kérdés: Nyerhet-e az amerikai popkultúra az európai dalversenyen?

A periféria országai viszont szeretnek nyerni. Ennek két oka van: a nemzeti büszkeség és az ezt felhasználó közpénz-eltüntetési lehetőség. Így aztán mindenki megkapja amit akar, a szervezők egy országot, aki vállalja a költséges hiábavalóságot, egy nép akinek dagad a keble a megtiszteltetéstől, hogy ráfigyel Európa, meg a helyi oligarchák, akik valahogy pár millió euró boldog tulajdonosai lehetnek.

Magyarország természetesen a periféria országai közé tartozik. A felhajtás lényege, hogy Rákay illúziókat kerget, Csiszár pedig meg akar felelni valódi főnökének. Kétségbeesve próbálják megtalálni azt, akivel esetleg nyerhetnek, hátha a szervezők könyörületéből szervezhetnek egy döntőt. Ahol leeshet egy kis suska, a plebsznek meg egy kis cirkusz.

Tavaly elnagyképűsködték. Engedték, hogy az istenadta nép döntsön, mert azt gondolták, hogy valamelyik eurokonform celeb fog befutni. Ennek ellenére - vagy tán épp az Eurovíziós Dalfesztivál hiábavalósága okán - ByeAlex szép eredményt ért el. Idén nem bízták a véletlenre, a döntőben olyanokra lehetett szavazni, akik megfelelnek az Unió multikultis elvárásainak. Fájdalom viszont, hogy - fogalmazzunk nagyon finoman - egyik döntős versenyző sem gyökeredzett mélyen a magyar könnyűzenei kultúrában, amelyet olyan nagyszerű művészek teremtettek meg mint például Illés Lajos, Szörényi Levente, Bródy János, Presser Gábor, Sztevanovity Dusán és Zorán és sok más kiváló művész.  A szerteágazó Király-család éppen esedékes üdvöskéjében vagy a "magyart kicsit beszélni" Mr. Saundersben egy közös van: egyik sem alkalmas arra, hogy a magyar zenei kultúrát képviselje, viszont kétségtelenül megfelelnek Európa formális, ám kiüresedett "értékeinek". A magyar színekben induló versenyzőt azonban gyökerei, kultúrája még inkább Amerikához kötik, és könnyen lehet, hogy ez lesz a veszte is. Ha az európai szervezők, szavazók megérzik, hogy csak egy Magyarországon átcsomagolt, de valójában az amerikai popkultúrát jelentő áruról van szó, még a tisztes helytállás sem lesz meg, hiszen az egész dalverseny egyik ideológiai alapja az önálló európai popkultúra megerősítése éppen az amerikaival szemben. Erre idejönnek a magyarok egy kedves, tehetséges, de mégis csak amerikai fiúval. A Rákay-Csiszár duónak a magyar könnyűzene bemutatása nem elsődleges szempont, csak a versenyző eladhatónak látsszon az európai publikumnak és a szervezőknek, ám a fenti kettősség miatt nagy a kockázata a pofára esésnek.

Kedves Eurovíziós Dalfesztivál szervezők, ez a Rákay és Csiszár-fiú annyira akarnak rendezni egy ilyen összeurópai flúgos futamot, legyenek szívesek adják már oda nekik, ne kelljen kínlódni a sok süket szöveggel, meg dalválasztási eszetlenkedéssel, mert ebből már elegem van.

Más dolgokból is elegünk van! És neked, Kedves Olvasónk? Szíves figyelmedbe ajánljuk a következő bejegyzéseinket:

Elegem van a parkolási cégekből
Elegem van a zenei tehetségkutatókból
Elegem van a heti bulvárújságokból