Elegem van a devizahitelesek megmentéséből. Szolgálati közleményként azonnal pontosítok is, mert természetesen józan ésszel nem ellenezhető, hogy a hiteleik visszafizetésével kapcsolatban nehéz - sokszor tragikus - élethelyzetbe került polgártársaink felelősségük elismerése mellett saját teherbíró képességüket felhasználva kapjanak személyre szabott, valós, a helyzetüket jobbító társadalmi segítséget. De ma nem ez történik, a devizahitelesek egy hangos csoportja - sikeresen foglyul ejtve a politikai szereplőket - nem néz szembe saját felelősségével, tényleg elhiszi, hogy áldozata ennek a folyamatnak, és ki akarja követelni a társadalmi közösségtől az anyagi jóvátételt, mely neki - mint áldozatnak - jár. (Megtartva persze a 2000-es évek közepén hitelből szerzett vagyoni gyarapodásának eredményeit.) A politikai kommunikáció - benne a kormányzati is - nem meri e társadalmi csoportnak a szemébe mondani a valóságot, helyette tovább ringatja őket a maguk szőtte álomvilágban szavazataikra ácsingózva. Na, ebből viszont - talán nem vagyok egyedül - elegem van. A devizahiteles problémát több szemszögből bemutatva mindenki rájöhet, hogy nincs kizárólagosan üdvözítő megoldás, a probléma összetett, de ha nem beszélünk egyenesen, magunknak is hazudozunk, akkor sokáig fenn is fog maradni.

Elsőként a gyökerekhez kell lenyúlni, és a kialakulás alapproblémáját kell felszínre hozni, mert úgy tetszik, a döntéshozók - pedig mégiscsak saját szakmájukról van szó - sincsenek tisztában a devizahitelezés elszabadulásának politikai, hatalomtechnikai okával.

Röviden megfogalmazva a devizahitelezés elszabadulásának politikai oka Gyurcsány Ferenc kormányzásának tartalmi szempontból illegitim volta. Ha történelmi ismereteinket leporoljuk, rengeteg példát hozhatunk fel arra, hogy egy-egy nem legitim módon (pl. meghalt a király, éljen a király) létrejött hatalomváltás mennyi szenvedést tud okozni az adott ország népének. A gyilkosság, puccs, idegen hadsereg igénybevétele, újabban választási csalás útján hatalomra került vezetőnek három dolgot kell tennie. Elsőként likvidálni kell a hatalomváltást ellenzőket, illetve a szemtanúkat. Másodszor ideológiát kell gyártani a hatalomváltáshoz, harmadszor pedig konszolidálnia kell hatalmát. Egy lazább, belső puccs esetén az első fázis mellőzhető.

Tekintettel arra, hogy Gyurcsány Ferenc belső puccsal ragadta magához az ország vezetését (ne feledjük ő akkor semmilyen választott tisztséget nem töltött be), neki az ennek megfelelő forgatókönyv szerint kellett eljárnia. (Persze eljárhatott volna valódi demokrataként is, mint Helmuth Kohl, aki hasonló szituációban - a hatalomváltást legitimálandó - választást írt ki, melyet megnyert, de ilyen európai gesztust Gyurcsány részéről elvárni már akkor is reménytelen volt.) A belső puccs ideológiája az volt, hogy Orbán Viktor könnyen legyőzi a tehetségtelen kormányzásába már 2004. év elején belebukó Medgyessy "Útelágazás" Pétert, ezért kell egy új, dinamikus vezető. Ezt a szocialista hadurak gyorsan elfogadták mint a változtatás indokát. Most jött viszont a másik mutatvány, a változtatás elfogadása érdekében konszolidálni a hatalmat. Amikor a történészek elegánsan konszolidációról beszélnek, a mögött valójában a társadalom vezető rétegének, tömegtársadalmakban a tömegeknek, a lefizetése/megvétele történik. Nem tudott ez alól kibújni Gyurcsány sem. Az úgynevezett értelmiségi elit - kifejezetten az SZDSZ-es bagázs - megvétele simán ment, a legszebb aczéli hagyományok szerint lábon vette meg őket, mint a gabonát, és társadalmi szinten nem is kerültek sokba. A probléma a tömegek megvétele volt, mégpedig két okból. Az egyik, hogy Medgyessy katasztrofális kormányzása miatt nem volt elég üveggyöngy meg rézpénz, aminek szétosztásával be lehetett volna fogni a plebs orcáját. A másik Orbán Viktor volt, aki egyszerűen lefordította a nép nyelvére a gyurcsányi legitimáció hiányát a sokat támadott, "Rosszabbul élünk, mint..." kezdetű mondattal. Orbán Viktornak igaza volt, Gyurcsány Ferenc is érezte, ezért - ha meg akarta nyerni a 2006-os választást, már pedig nagyon megakarta - karanténba kellett zárnia ezt a számára veszélyes mondatot és a mögötte megbújó gondolatot. Ekkor megszületett a kádári alku mintájára a gyurcsányi alku a társadalommal.

Ez az alku a kádári alkuhoz hasonlatos - egzisztenciális jólét látszata érdekében fogadj el vezetőnek - de háromoldalú volt, szereplői a gyurcsányi állam, a lúzer választó és a bankok. Ezeknek kellett bezárnia, karanténban tartania a választásokig Orbán mondatát.

A gyurcsányi állam azt üzente a választóknak, hogy dehogy éltek rosszabbul, mint az Orbán alatt, dehogy vagytok ti vesztesek, menjetek be a bankba, kaptok hitelt, bármit meg tudtok venni. Az alku másik fele viszont az volt, hogy ha a választó kap hitelt - a bankok nem osztják ám csak úgy - akkor Orbán zöldséget beszél, nem élnek rosszabbul, tehát szavazzanak Gyurcsányra. A maga nemében Gyurcsány válasza Orbán mondatára szintén remek volt, mert az államnak nem került semmibe a tömegember kilóra való megvétele, sőt még azok adósították el múltban megszerzett vagyonkájukat és a jövőjüket Gyurcsány Ferenc érdekében.

Az alku második pillére a választók és a bankok közötti szerződésen nyugodott. A bankok valóban adtak hitelt, de forintban nem tudták volna kedvező feltételekkel nyújtani, mert az ország olyan rossz gazdasági helyzetben volt, hogy az MNB-nek magasan kellett tartania a jegybanki alapkamatot, amely mellett Gyurcsány választója egyszerűen nem volt hitelképes. A banki innováció abban rejlett, hogy a világgazdaság pénzbőségének egy szeletkéjét - mely jórészt az anyabankokon keresztül csatornázható volt Magyarországra - kihasználva devizában határozták meg a hitelnyújtás feltételeit. Aki most azt gondolja, hogy a bankok előre láttak itt bármit is, az téved. Amiért támogatták ezt a folyamatot, az egyfelől a növekedés hamis illúziója, amely azonban a banki bónuszokban a vezetőség felé nagyon is tudott materializálódni, azaz a bank növekedéséből a vezetők többszázmillió forintot tudtak keresni, és ez rövidtávú személyes érdek mindent felülírt. A másik a csordaszellem, ha egyik bank benne van egy növekvő üzletben, a többi sem maradhat ki, ez egyébként a kapitalizmus egyik alapszabálya, ezért kár haragudni a bankokra. Az pedig, hogy az üzlet kockázatait simán ráverték a hitel elnyerésén örömködő, a kockázatokkal nem is foglalkozó adósokra, szintén nem valami ember feletti előrelátást takar, hanem így szokták meg, ilyen a banküzem, aki a pénzt kéri, azé a kockázat nagyobb része is.

A gyurcsányi állam alkujának harmadik pillére a bankokkal kötetett. Ennek lényege, hogy a bankok adnak hitelt a nem igazán hitelképes ügyfeleknek is - ezzel segítik Gyurcsányt hatalomban maradni - cserébe az állami szervezetek (Pénzügyminisztérium, PSZÁF, MNB) nem sürgölődnek a banki innovációk és a fogyasztói jogok körül. (Csupán itt, zárójelben jegyzem meg azt a kis magyar abszurdot, hogy a PSZÁF akkori vezetőjének, Farkas Istvánnak szakmai, emberi felelősségét nem vetette fel senki, nyugdíjba vonulása alkalmából megkapta az adható magyar kitüntetések talán második legnagyobbikát, míg a devizahitelesek százezreinek effektív segítséget nyújtó, a devizahitelezés gondjainak megoldásában jelentős részsikereket elérő Szász Károlyt lapátra tette a Fidesz.) A gyurcsányi államtól a bankok megkapták ezt a garanciát, így Orbán "Rosszabbul élünk, mint ..." mondata körül bezárult a gyűrű, a választáson Gyurcsánynak alig kellett érvelni ellene, hiszen a valójában hitelképtelen választók tömegei költöztek boldogan nagyobb lakásba/házba, vettek új autót, csomagolták ki reszkető kézzel a nagyképernyős tv-t. És a szavazás napján tudták, hogy Gyurcsány hozta el nekik a földi boldogságot, Orbán veszített, a lúzerek legitimálták Gyurcsányt.

Csakhogy az élet nem habostorta még Gyurcsány Ferencnek sem. A választások megnyerése után nem sokkal kiderült (a nagyközönség számára az őszödi beszédből), hogy formális demokrata csak, tartalmilag elveszítette a választásokat. Ebből újra legitimációs vákuum keletkezett utcai harcokkal. A devizahitelezés felfutásának ekkor jött el a második korszaka, amely furcsa kettősséget mutatott. A hatalom részéről azért támogatták (nem állította le az akkori PSZÁF), mert mégis csak jobb, ha a nép a bankban áll sorba hitelért, mintha az utcán töri a kirakatot. A nép részéről pedig jól érzékelhetően kialakult egy sajátos fogyasztási danse macabre minden mindegy alapon. A 2008. év őszi összeomlása így érte a magyar devizahiteleseket.

Most pedig a választások közeledtével ismét a devizahitelesek megmentése a varázsszó. Mintha Orbán Viktor nem tudná, hogy azokat mentené, akik annak idején szavazataikkal akarva-akaratlanul, de az ő politikai megsemmisítését támogatták. A második megoldás, hogy Orbán Viktor tisztában van a helyzettel, de a mentőprogrammal át akarja venni Gyurcsány elárvult választóit. A dolog pici szépséghibája, hogy ez a társadalmi csoport inkább fog a Jobbik délibábjának felülni, mint igénybe vegye a Fidesz mentőcsomagját (az eddigiekkel sem élt ugyanis). Orbán Viktor tehát Gyurcsány útjára lép, ha feladja a polgári értékrendet és megpróbálja magához édesgetni a devizahitelesek csodaváró frakcióját, nem kap tőlük semmit, és elveszít mindent. Egyik változat rosszabb, mint a másik és ebből azt hiszem, egyre több embernek elege van.