A baloldali újságokból azért nincs elegem, mert azok már rég - sokuk már csak a jogelődök miatt is - vállalhatatlanok. A "rendes" baloldali újságok pártállami gyökerüktől a mai napig nem tudtak megszabadulni, a rendszerváltásnak csúfolt valami előestéjén néhány cégjogi trükkel kicseréltek a pórázukat tartó kezet, és azóta vígan becsmérelnek mindent, ami szép és értékes ebben az országban. Ezért nem adok pénzt, tőlem tönkre is mehetnek.

A jobboldal újságjaival más a helyzet. Közülük egyeseknek szintén van pártállami gyökere, de ezektől - hosszú idő alatt ellentmondásosan, keservesen - megszabadultak. A zöldmezősen alapított lapok sem voltak mentesek a kiforrás vitáitól, de mára megtalálták saját arcukat és közönségüket is. A jobboldali lapok jelenleg láthatóan két problémával küzdenek, az egyik az unalom, a másik a kormánypropaganda kritikátlan átvétele, amely - mint a saját farkába harapó kígyó - erősíti az unalmassá válást. Korábban ezek a lapok szellemileg pezsgést hoztak, új megközelítéseket, világlátást adtak, ma viszont a napi rutin felmondásán és a kolomp szerepen kívül alig adnak valamit olvasóiknak.

Nézzük részleteiben is. A Helyi Téma című lapot ingyenesen terjesztik, sok háztartásba eljut. Amikor a postaládámban először megtaláltam, viszonylag hamar felmértem, hogy amolyan - a Magyar Vizslánál egy picinyt kifinomultabb - propaganda cucc. A legnagyobb problémám az volt vele, hogy hova tegyem. Mivel a papírgyűjtőig lusta voltam elvinni, ezért - jellemesen - a tömbház közismerten baloldali lakói közül választottam ki a szerencsést, aki még egyszer részesülhetett a kiváló információkból. Aztán rájöttem, hogy ezzel a magatartásommal már megint a vörösök járnak jól, mert két papírjuk is lesz a krumplipucoláshoz, azóta ilyen céllal megőrzöm.

A Magyar Hírlap liberális lapként megdöglött (figyelem Fodor Gábor!), így nagy várakozással tekintettem Széles úr elképzelései elé. Amit kaptam, az kiábrándító volt, rosszul szerkesztett, gyenge szellemi frissességű napilapnak látszó tárgy. Mára a 70-es, esetleg 72-es IQ-val rendelkező kormánypártiak lapja. A már 73 IQ-val rendelkező kormánypártiak között viszont vérciki olvasni. Nem mondom: Bayer Zsolt indulatos cikkei vagy Szentmihályi-Szabó Péter finom iróniája tud szórakoztató lenni, de ezeket - éppen mert érdekesek - úgyis szemlézi az Index és a Mandiner, ezért nem érdemes megvenni a lapot.

A Magyar Nemzet visszaesése a legnagyobb csalódás. Azon kapom magam, hogy már egy-két éve nem veszem meg hét közben, és a hétvégi számért sem tolongok legalább ez év eleje óta. A korábban színes szellemi színvonalú lap hihetetlenül nagyot zuhant, unalmas kormánypropaganda-eszközzé. Sehol egy valódi kritika, a belső cenzúra ordít a jobb sorsra érdemes újságírók cikkeiből. Ezúton szeretnék elnézést kérni a lap nagyszerű újságíróitól - Lovas Istvántól, Csermely Pétertől, Seszták Ágnestől, Stier Gábortól, Végh-Alpár Sándortól, Csontos Jánostól, Kristóf Attilától - de olyan újságot nem veszek meg, amelyet előbb olvasok ki mint a Tesco-katalógust.

A Magyar Demokrata című hetilap jogelődje, a Demokrata hihetetlenül fontos volt indulásakor - ha jól emlékszem 1994 őszén - a romjaiban heverő jobboldalnak. Bencsik András elévülhetetlen érdeme, hogy a megszűnt Pesti Hírlapból létrehozta némi szamizdatos feelinggel a Demokratát jól menedzselve a lapot. A kezdetektől kb. 10 évig tartó időszakban a lapban publikált a radikálisan és kérlelhetetlenül egyenes Lovas István, a kisemberek problémáit mindig a humánum oldaláról bemutató Seszták Ágnes, a zseniálisan jó tollú - és 30 kilóval könnyebb - Csermely Péter, a széles látókörű, hihetetlenül művelt Székely-Kecskés János. Értük volt érdemes várni a csütörtöki megjelenést, még ha a nagy demokrata Tamás Gáspár fel is akarta miattuk borogatni az újságos standokat. Számomra az első repedés akkor jött el, amikor a paksi atomerőműben történt baleset kapcsán Bencsik összetévesztve a bórsavval kevert vizet a borvízzel annak a véleményének adott hangot, hogy szerencsére van itt borvíz elég, árasszák el vele a sérült részt. A vég pedig akkor, amikor a "sajnálatos 2006. évi őszi események" kapcsán a Magyar Demokrata úgy csinált, ahogy a Szabad Európa 1956-ban: akkor is ellenállásra buzdított, amikor már nem volt értelme. Morálisan ez a magatartás volt az utolsó dobás, azóta csak fodrásznál veszem kezembe a lapot, ilyenkor meggyőződöm arról, hogy én jól döntöttem, viszont Bencsik jó üzletember maradt.

A Heti Választ mindig is amolyan se hal, se hús lapnak véltem, túl sok kompromisszummal terhelten hozták létre, nem is érdekelt. Nagyjából 2009-től olvasgattam barátaim rajongása okán - mert a divat mondja meg, hogy ki vagy -, de nem éreztem jó lapnak. A külpolitikai rovatra a szerkesztőbizottság ülepnyalásig elkötelezett atlantizmusa nyomta rá a bélyegét, amely a sokoldalú megközelítés gátjává vált. A belpolitikai rovatban voltak új megközelítések - Bódis András például jól alkalmazta a nyilvános cégadatokat szokásos listáihoz - de ami 2009-ben új volt, ma már uncsi. Borókai Gábor - noha még mindig vannak sajátos, érdekes meglátásai - kormányszóvivőként emlékezetesebb  volt. A gazdasági rovat gyengesége többször is vértolulást okozott. Azt hiszem az ott dolgozókat nepotista alapon engedik be a szerkesztőségbe, mert már 2009-ben észrevettem, hogy a Bajnai-kormány gazdasági kommünikéit ctrl+c / ctrl+v módszerével veszik át. Ha pedig hosszú cikket írtak, akkor a saját szavukkal megismételték ugyanazt a cikken belül. A szellem a fazékból csak Vinkó Józsefnél szabadult ki, és remek dolgokat lehetett tőle tanulni. A lap ma ugyanazon az úton rohan saját jelentéktelensége felé, mint annak idején a HVG. A HVG is jó volt, amíg valaki ott azt nem gondolta, hogy egyfelől a liberális menedzserek lapja lesz, másfelől az olvasók helyett el nem kezdtek a szponzoroknak írni. A Heti Válasz is lassan - Márai gondolatát kölcsönvéve - a minisztériumokban, azok háttérintézményeiben, fideszes önkormányzatokban, és az állami vállalatokban aladárkodó, magukat konzervatívnak nevezők lapja lesz. Az olvasói helyett pedig a szponzoroknak írnak, lásd a Hernádit védő MOL-különszámot. Ha azt írom, nem érdemes pénzt adni érte, valószínűleg nem sértem meg vele a szerkesztőséget, mert úgysem belőlem - az olvasóból - élnek, állami hirdetést meg annyit kapnak, hogy az olvasók negligálásának luxusát is megengedhetik maguknak.

Mármost két út van: vagy a jelenlegi lapoknak kellene kissé összekapni magukat vagy új, izgalmasabb lapot kellene gründolni, mert a mostaniakból sokaknak elege van.

Két megjegyzést kell előrebocsátani a leírtak jobb értelmezéséhez. Az első megjegyzés, hogy a hiba szót a súlyosabb, Talleyrandnak tulajdonított értelemben használom: "Ez több mint bűn: ez hiba." A második, hogy a közkeletű, sommás banki értékelésekkel szemben (uzsorások, egyéb szélsőséges vélemények) árnyaltabb képet szeretnék bemutatni. Mert bármilyen furcsa a laikusok vagy a bankokat démonizálók számára, ott is emberek dolgoznak, sokszor nehéz körülmények, komoly egzisztenciális nyomás, súlyos munkateher alatt, hát bizony hibáznak, és a felsorolt körülmények miatt az elkövetett hibákat takargatják. Ezen kívül a bankokban - a kiélezett verseny, a nyereségorientált működés, a mindenáron való haszonmaximalizálásra törekvés következtében - a kapitalizmus esszenciája jelenik meg annak minden erényével és bizony komoly hibáival. A bankok a kapitalista világ vállalati struktúrájának csúcsragadozói, ezért a velük kapcsolatba kerülőknek ezzel a ténnyel tisztába kellene lenniük, ha mégsem, az nem feltétlenül a bankok hibája.

Az első komoly hibát, amelyet a bankok a deviza alapú hitelezéssel (a továbbiakban az egyszerűség kedvéért - bár nem ugyanazt jelenti, de a köznyelvben így terjedt el - devizahitelezésként hivatkozunk erre) kapcsolatban elkövettek, az első posztban részletesen kifejtettük. Ennek a hibának, ha tetszik "ősbűnnek" a lényege, hogy a bankok Gyurcsány Ferenc tartalmilag illegitim kormányzását segítették elő valószínűleg valamely kimondott vagy ki nem mondott háttérmegállapodás alapján a valójában hitelképtelen adósok dömpingszerű hitelezésével. Korábban is volt ugyan lehetőség devizahitel nyújtására, ez a megállapítás igaz, de a devizahitelezés féktelen elszabadulása ennek a társadalmi alkunak volt az eredménye. A világ röhejére munkásőrből lett bankárnál megértő fülekre talált a gyurcsányi kérés, az azonos ideológiai platform meghozta gyümölcsét, a bankok olyat tettek, amelyet szakmai alapon nem tehettek volna, nem hitelképes embereket hiteleztek. Az alku másik részeként a szabályozó és felügyelő hatóságok pedig cserébe félre néztek.

A második hiba egy, talán a legfontosabb bankszakmai "hüvelykujjszabályt" megsértő termék, a devizahitel konstrukció nem megfelelő, elnagyolt kidolgozása. Az eredményes banki működés művészetének egyik fontos eleme a rövidtávon rendelkezésre álló források és a hosszú távú hitelek nyújtásának összehangolása. A betétesek általában néhány hónapra, esetleg egy évre helyezik el pénzüket a bankban, a pénzpiacokon való forrásszerzés is eklektikus, és az így szerzett pénzekből kell aztán 5, 10, 15 stb. éves futamidejű hiteleket nyújtani. Ez a feladat akkor sem egyszerű, ha azonos devizanemben történik a forrásszerzés és a hitel kihelyezése. A bankok hihetetlen nagy hibát követtek el, amikor a rövidtávon - jellemzően az anyabankoktól, illetve a pénzpiacokról - felvett devizaforrásból hosszú távú forinthiteleket nyújtottak, mert ezzel behozták a folyamatba az árfolyamkockázatot. A megnövekedett kockázatot persze különböző tőkepiaci megoldásokkal, biztosítási termékekkel lehet elfogadható mértékre csökkenteni, de ennek ára, költsége van. Ennyi idő elteltével már nehéz eldönteni, hogy remek - szocialista eszméken nevelkedett - bankáraink miért nem éltek a kockázatcsökkentő eszközökkel. Ha nem ismerték fel, akkor szakmailag, ha felismerték, de a termék versenyképessé tétele miatt nem alkalmazták, akkor morálisan voltak alkalmatlanok. Ez utóbbi esetben ugyanis arról lehetett szó, hogyha a kockázatcsökkentő módszereket alkalmazzák, akkor nem biztos, hogy a forint alapú hitelekhez képest olcsóbban tudták volna adni a deviza alapú hiteleket, így a politika által elvárt cél meghiúsulhatott volna.

A harmadik - de emberileg talán leginkább érthető hiba - a bankok vezetőinek, alkalmazottainak érdekeltségi rendszerében keresendő. Amikor meg kell hozni egy olyan üzleti döntést, amely a bank ügyfélkörének, nyereségességének gyors növekedésével jár, az magában hordja a banki bónuszok (jutalmak) kiugró növekedését is. Ilyenkor nem emberek ülnek a vezérigazgatói tárgyalóasztal körül, hanem sok százmillió forintnyi bónuszvárományos. Tegye fel a kezét az a nyájas olvasó, aki törődne egy évek múlva bekövetkező kockázattal, ha a növekedésből eredően az év végén felvehetne - beosztástól függően - néhány tíz- vagy százmillió forint jutalmat! Senki? Na, így volt ez a banki döntéshozóknál is.

A negyedik hiba a tulajdonosok (jellemzően a nyugati anyabankok) hanyag ellenőrzésére vezethető vissza. Csoda, hogy nem tűnt fel senkinek a tulajdonosok közül a gyors növekedés, az addig hitelképtelen emberek hitelhez jutása. Nem szúrt szemet a decens Németországban, Ausztriában, Hollandiában, Belgiumban, a könnyed Franciaországban, a bohó Itáliában, hogy a gazdag Magyarországon 0% önrész mellett százezrek kapnak hitelt? Pedig a banki tulajdonosoknak megvannak az eszközeik - belső riportolás előírása, belső ellenőrzés, könyvvizsgáló stb. - arra, hogy utánanézzenek a gyanúsan könnyű sikerstorynak, de valamiért nem tették. Ezzel pedig megszegték a prudens, felelős tulajdonosi joggyakorlás szabályát.

Az ötödik hibát a válság kirobbanása után követték el a bankok, amikor nem fogták fel, hogy a nem fizetéseket nem egyedi, üzleti kockázatként kell kezelni, hanem komoly társadalmi problémaként. Ezért a hitelek bedőlésekor mindenkit egy kalap alá vettek, nem tettek különbséget a bajba került emberek között, elmulasztották a nehéz helyzetben lévők felé ilyenkor kötelező együttérző magatartást, a segítségnyújtás lehetőségét sem ajánlották fel. (Ha blogunk nem kerülné a népiesch megközelítéseket, azt írhatnánk, a bankok ritka bunkó módon viselkedtek a bajbajutottakkal - de mi természetesen nem írunk ilyet.) E tekintetben azonban észre kell venni, hogy a bankok mai magatartása már nem a 2009-2010-es bankoké. Elsősorban a civil szervezetek, a kormány, a PSZÁF fellépésére jelentős pozitív változáson mentek keresztül, ma már sokkal empatikusabbak, megértették, hogy saját érdekük is a beleérzőbb gondolkodás. De amit a válság elején elrontottak, azt nehéz jóvátenni.

A bankokba vetett társadalmi bizalom e hibák miatt végletesen visszaesett, ez pedig egyik komoly gátja a gazdaság hitelezéssel történő fellendítésének is.

Nos, nagyjából a fent felsorolt hibák miatt mondják az emberek: elegem van a bankokból.

Más dolgokból is elegünk van! És neked, Kedves Olvasónk? Szíves figyelmedbe ajánljuk a következő bejegyzéseinket:

Elegem van a devizahitelesek megmentéséből I. - Politikai háttér
Elegem van a devizahitelesek megmentéséből II. - Kik azok a devizahitelesek?
Elegem van a devizahitelesek megmentéséből III. - Az árfolyamrés bűvöletében

A devizahitelesek megmentésének következő nagy problémája, hogy nincs olyan, hogy devizahiteles. Jobb híján szokás ezt a meghatározást alkalmazni a köznyelvben, mert ez a közös nagy kalap, mely alá befér mindenki, de valójában ahány devizahitel-adós, annyi élethelyzet, probléma. Nem mindegy ugyanis, hogy az adós mikor, milyen árfolyamon, milyen kötelezettséggel terhelten, milyen célból vette fel a hitelt, ma milyen élethelyzetben van stb. Az alábbiakban fizetőképesség és fizetési szándék szerint csoportosítjuk az adósokat elismerve, hogy más csoportképző megoldások is lehetségesek.

Az első csoportba azok az adósok tartoznak, akik a tudnak és akarnak is fizetni: E csoport tagjainak általában semmi bajuk a devizahitellel, mert vagy maguk is devizában kapják jövedelmüket, így az árfolyamkockázat esetükben "nem játszik", vagy forinthitel szempontjából is erősen hitelképesek voltak, és azért választották tudatosan a devizahitelt, mert az számukra kedvezőbb volt. Meg kell jegyezni, hogy e csoport létszáma a rögzített árfolyamon történő végtörlesztés lehetőségének kihasználásával jelentősen csökkent. Ezekre az adósokra jellemző a tudatosság, jogaikkal többnyire tisztában vannak, így ha bankjuk valami csínyen töri a fejét velük kapcsolatban - meg nem szolgált díj, téves elszámolás stb. - komolyan verik az asztalt, és legtöbbször igazuk is van. Az ebbe a kategóriába tartozó adósokat nem kell megmenteni, ő maguk sem tartanak rá igényt. Persze, ha a politika nagy mentési buzgalmában - amolyan szándékon túli eredményként - kedvező lehetőséget fog számukra biztosítani, ki fogják használni.

A második csoportot azok az adósok képezik, akik tudnak, de nem akarnak fizetni: Természetesen amikor azt állítom, hogy tudnak fizetni, ezzel nem állítom egyben azt, hogy sokan közülük minden nehézség nélkül képesek a törlesztőrészletet hónapról-hónapra kifizetni. Bizonyára sokaknak komoly családi megszorítással jár a havi törlesztés, de ettől még a fizetési képességük megfelelő. Ugyanakkor a fizetési szándék tekintetében már meg-meginognak, mint középparaszt a tsz szervezéskor. Kicsiny lelkük mint könnyű forgács hánykolódik a vízen a valóság és az álom áramlatai között. A leginkább veszélyes és leginkább veszélyeztetett csoportot ők képezik. Veszélyesek, mert rá tudnak ülni a náluk nehezebb helyzetben lévők problémájára, mintha ők is azokba a csoportokban tartoznának, ráadásul egy részüknél megjelenik - persze alig észrevehetően - a "közösség kontójára jól akarok járni" szemlélet. Ugyanakkor veszélyeztetettek is, mert ők azok - éppen a fizetési szándék nem egészen tisztességes feladása miatti ideológiakeresés okán - akik felülnek egyfelől a politika kötelezettségenyhítésre vonatkozó ígéreteinek, másfelől a különböző jogvédőnek álcázott szervezetek, ügyvédek csábításának. Ez utóbbiaknak pont ez a réteg a célközönsége, mert még ki tudják fizetni a több százezer forintos képviseleti díjat azért a jogi blődségért, hogy szerződésük majd a bíróság előtt semmissé válik, ők pedig megtarthatják a kölcsönpénzből vett értékeiket. Ezzel a csoporttal ezért óvatosan kell bánni, közülük a valós nehézséggel küzdők kaphatnának könnyítést, de a "megoldjuk okosba" szemlélet képviselőit talán nem kellene közpénzből menteni.

A harmadik csoport tagjai azok, akik akarnak, de nem tudnak fizetni:E csoport tagjainak első helyen kiemelendő tulajdonsága, hogy tisztességesek - a második csoporttól eltérően nem hoznak fel álérveket a nemfizetésre - megvan bennük a szándék kötelezettségük teljesítésére, de akár időlegesen, akár tartósan nincs fizetési képességük. Az időleges fizetési nehézség problémája az, hogy olyan trauma éri az adóst, amely miatt újjá kell szerveznie életét, de erre a bankok sokáig nem voltak fogadókészek. A gyakorlatban négy ilyen trauma szokott előfordulni: a munkahely elveszítése, tartós betegség, haláleset, válás. A bankok korábban nem voltak felkészülve ezekre az időleges nehézségekre, nem biztosítottak időt a nehéz élethelyzetekhez szükséges alkalmazkodáshoz, úgy kezelték ezeket az adósokat, mint akik nem is akarnak fizetni. A bankoknak ez a hozzáállása súlyos hiba volt, amely azonban az utóbbi 2-3 évben megváltozott, kidolgoztak különböző adósmentő termékeket (például elterjedt a futamidő-hosszabbítással egybekötött törlesztőrészlet-csökkentés). Bár a bankok sokat javítottak szemléletükben ezzel az adósi körrel szemben, indokolt azonban számukra a további segítségnyújtás, mert ha sikerül átvészelniük a nehéz időszakot, problémamentesen teljesítik kötelezettségeiket. Az időleges fizetési problémák persze könnyen átcsúszhatnak az állandósult kategóriába, és ilyenkor már nagy a baj. Tipikusan ennek a csoportnak nyújt segítséget az árfolyamgát, mert megadja a halasztott fizetés lehetőségét. A politikai döntéshozók számára a legfontosabb az ehhez a csoporthoz tartozó adósok ésszerű keretek közötti megsegítése, mert bennük megvan a szándék a fizetési kötelezettség teljesítésére, erre a szándékra kell rásegíteni.

A negyedik csoportba tartoznak azok az adósok akik, nem tudnak és nem is akarnak fizetni: Az ebbe a kategóriába tartozók között két egymástól jól elkülöníthető alcsoport van. Az egyik, akik még hisznek a csodában, a másik, akik már feladták. A csodaváró frakció nem magyar jelenség, a Katrina-hurrikán elvonulása után a new orleansiak egy része a háztetőkön várta a megmentőket, azon hőbörögve, hogy nem jöttek olyan gyorsan, mint a G.I. Joe kommandó a tévében, de eszükbe nem jutott segíteni magukon. Nos, ezen alkategória képviselői is hasonló mentalitással bírnak, ők nem tudnak fizetni, nem is akarnak, valaki mentse meg őket, de életszínvonalukból nem engednek. Ráadásul ezt a közéleti performanszra mindig kapható csoportot használja fel a második csoportba tartozók egy része, mert közös szándékuk a nemfizetés. Mivel ez a csodaváró alcsoport hangos, időnként kifejezetten szélsőséges, a döntéshozók azt hiszik, hogy sokan is vannak, így a devizahitelesek mentésének ők az indokai. Ugyanakkor már most borítékolható, hogy csak olyan megoldással lennének elégedettek, amely biztosítja a szerzett javak megtartását a vállalt kötelezettségek betartása nélkül. Helyesebb lenne azonban, ha végre valaki megmondaná nekik, hogy kész, vége, ne számítsanak állami segítségre, és a kedvükért nem fogják bedönteni a bankokat - rajtuk keresztül pedig a gazdaságot - sem. Vannak ma is banki és állami mentő programok, tessék azokhoz csatlakozni, ha nem tetszik, lehet egyéni utakat keresni, eladni a lakást, lejjebb venni az igényekből stb. A másik alcsoport azoké, aki feladták, nekik már minden mindegy. Rajtuk a legnehezebb segíteni, de nem lehetetlen, és ha sikerül, nagyon hálásak az odafigyelésért, a segítségért. Ezekben az esetekben a személyes ráhatás, a banki nyitottság, fogadókészség a segítség forrása, nem a központi segélycsomag, amely legfeljebb arra jó, hogy katalizátora legyen a feladásból való kilábalásnak.

Látható, hogy nem lesz könnyű helyzetben az, aki a devizahitelesek problémáját meg akarja oldani, mert lézersebészeti pontosságú, differenciált szabályokat kellene alkotni, amely azonban törvényi szinten kizárt. Ha azonban a devizahitelesek megmentését célzó, készülő csomag csak arra lesz jó, hogy a fizetni nem akarók kibújjanak a maguk vállalt kötelezettségük alól akár az adófizetők, akár a betétesek költségén, sokan fogják azt mondani: elegem van.

Elegem van a devizahitelesek megmentéséből. Szolgálati közleményként azonnal pontosítok is, mert természetesen józan ésszel nem ellenezhető, hogy a hiteleik visszafizetésével kapcsolatban nehéz - sokszor tragikus - élethelyzetbe került polgártársaink felelősségük elismerése mellett saját teherbíró képességüket felhasználva kapjanak személyre szabott, valós, a helyzetüket jobbító társadalmi segítséget. De ma nem ez történik, a devizahitelesek egy hangos csoportja - sikeresen foglyul ejtve a politikai szereplőket - nem néz szembe saját felelősségével, tényleg elhiszi, hogy áldozata ennek a folyamatnak, és ki akarja követelni a társadalmi közösségtől az anyagi jóvátételt, mely neki - mint áldozatnak - jár. (Megtartva persze a 2000-es évek közepén hitelből szerzett vagyoni gyarapodásának eredményeit.) A politikai kommunikáció - benne a kormányzati is - nem meri e társadalmi csoportnak a szemébe mondani a valóságot, helyette tovább ringatja őket a maguk szőtte álomvilágban szavazataikra ácsingózva. Na, ebből viszont - talán nem vagyok egyedül - elegem van. A devizahiteles problémát több szemszögből bemutatva mindenki rájöhet, hogy nincs kizárólagosan üdvözítő megoldás, a probléma összetett, de ha nem beszélünk egyenesen, magunknak is hazudozunk, akkor sokáig fenn is fog maradni.

Elsőként a gyökerekhez kell lenyúlni, és a kialakulás alapproblémáját kell felszínre hozni, mert úgy tetszik, a döntéshozók - pedig mégiscsak saját szakmájukról van szó - sincsenek tisztában a devizahitelezés elszabadulásának politikai, hatalomtechnikai okával.

Röviden megfogalmazva a devizahitelezés elszabadulásának politikai oka Gyurcsány Ferenc kormányzásának tartalmi szempontból illegitim volta. Ha történelmi ismereteinket leporoljuk, rengeteg példát hozhatunk fel arra, hogy egy-egy nem legitim módon (pl. meghalt a király, éljen a király) létrejött hatalomváltás mennyi szenvedést tud okozni az adott ország népének. A gyilkosság, puccs, idegen hadsereg igénybevétele, újabban választási csalás útján hatalomra került vezetőnek három dolgot kell tennie. Elsőként likvidálni kell a hatalomváltást ellenzőket, illetve a szemtanúkat. Másodszor ideológiát kell gyártani a hatalomváltáshoz, harmadszor pedig konszolidálnia kell hatalmát. Egy lazább, belső puccs esetén az első fázis mellőzhető.

Tekintettel arra, hogy Gyurcsány Ferenc belső puccsal ragadta magához az ország vezetését (ne feledjük ő akkor semmilyen választott tisztséget nem töltött be), neki az ennek megfelelő forgatókönyv szerint kellett eljárnia. (Persze eljárhatott volna valódi demokrataként is, mint Helmuth Kohl, aki hasonló szituációban - a hatalomváltást legitimálandó - választást írt ki, melyet megnyert, de ilyen európai gesztust Gyurcsány részéről elvárni már akkor is reménytelen volt.) A belső puccs ideológiája az volt, hogy Orbán Viktor könnyen legyőzi a tehetségtelen kormányzásába már 2004. év elején belebukó Medgyessy "Útelágazás" Pétert, ezért kell egy új, dinamikus vezető. Ezt a szocialista hadurak gyorsan elfogadták mint a változtatás indokát. Most jött viszont a másik mutatvány, a változtatás elfogadása érdekében konszolidálni a hatalmat. Amikor a történészek elegánsan konszolidációról beszélnek, a mögött valójában a társadalom vezető rétegének, tömegtársadalmakban a tömegeknek, a lefizetése/megvétele történik. Nem tudott ez alól kibújni Gyurcsány sem. Az úgynevezett értelmiségi elit - kifejezetten az SZDSZ-es bagázs - megvétele simán ment, a legszebb aczéli hagyományok szerint lábon vette meg őket, mint a gabonát, és társadalmi szinten nem is kerültek sokba. A probléma a tömegek megvétele volt, mégpedig két okból. Az egyik, hogy Medgyessy katasztrofális kormányzása miatt nem volt elég üveggyöngy meg rézpénz, aminek szétosztásával be lehetett volna fogni a plebs orcáját. A másik Orbán Viktor volt, aki egyszerűen lefordította a nép nyelvére a gyurcsányi legitimáció hiányát a sokat támadott, "Rosszabbul élünk, mint..." kezdetű mondattal. Orbán Viktornak igaza volt, Gyurcsány Ferenc is érezte, ezért - ha meg akarta nyerni a 2006-os választást, már pedig nagyon megakarta - karanténba kellett zárnia ezt a számára veszélyes mondatot és a mögötte megbújó gondolatot. Ekkor megszületett a kádári alku mintájára a gyurcsányi alku a társadalommal.

Ez az alku a kádári alkuhoz hasonlatos - egzisztenciális jólét látszata érdekében fogadj el vezetőnek - de háromoldalú volt, szereplői a gyurcsányi állam, a lúzer választó és a bankok. Ezeknek kellett bezárnia, karanténban tartania a választásokig Orbán mondatát.

A gyurcsányi állam azt üzente a választóknak, hogy dehogy éltek rosszabbul, mint az Orbán alatt, dehogy vagytok ti vesztesek, menjetek be a bankba, kaptok hitelt, bármit meg tudtok venni. Az alku másik fele viszont az volt, hogy ha a választó kap hitelt - a bankok nem osztják ám csak úgy - akkor Orbán zöldséget beszél, nem élnek rosszabbul, tehát szavazzanak Gyurcsányra. A maga nemében Gyurcsány válasza Orbán mondatára szintén remek volt, mert az államnak nem került semmibe a tömegember kilóra való megvétele, sőt még azok adósították el múltban megszerzett vagyonkájukat és a jövőjüket Gyurcsány Ferenc érdekében.

Az alku második pillére a választók és a bankok közötti szerződésen nyugodott. A bankok valóban adtak hitelt, de forintban nem tudták volna kedvező feltételekkel nyújtani, mert az ország olyan rossz gazdasági helyzetben volt, hogy az MNB-nek magasan kellett tartania a jegybanki alapkamatot, amely mellett Gyurcsány választója egyszerűen nem volt hitelképes. A banki innováció abban rejlett, hogy a világgazdaság pénzbőségének egy szeletkéjét - mely jórészt az anyabankokon keresztül csatornázható volt Magyarországra - kihasználva devizában határozták meg a hitelnyújtás feltételeit. Aki most azt gondolja, hogy a bankok előre láttak itt bármit is, az téved. Amiért támogatták ezt a folyamatot, az egyfelől a növekedés hamis illúziója, amely azonban a banki bónuszokban a vezetőség felé nagyon is tudott materializálódni, azaz a bank növekedéséből a vezetők többszázmillió forintot tudtak keresni, és ez rövidtávú személyes érdek mindent felülírt. A másik a csordaszellem, ha egyik bank benne van egy növekvő üzletben, a többi sem maradhat ki, ez egyébként a kapitalizmus egyik alapszabálya, ezért kár haragudni a bankokra. Az pedig, hogy az üzlet kockázatait simán ráverték a hitel elnyerésén örömködő, a kockázatokkal nem is foglalkozó adósokra, szintén nem valami ember feletti előrelátást takar, hanem így szokták meg, ilyen a banküzem, aki a pénzt kéri, azé a kockázat nagyobb része is.

A gyurcsányi állam alkujának harmadik pillére a bankokkal kötetett. Ennek lényege, hogy a bankok adnak hitelt a nem igazán hitelképes ügyfeleknek is - ezzel segítik Gyurcsányt hatalomban maradni - cserébe az állami szervezetek (Pénzügyminisztérium, PSZÁF, MNB) nem sürgölődnek a banki innovációk és a fogyasztói jogok körül. (Csupán itt, zárójelben jegyzem meg azt a kis magyar abszurdot, hogy a PSZÁF akkori vezetőjének, Farkas Istvánnak szakmai, emberi felelősségét nem vetette fel senki, nyugdíjba vonulása alkalmából megkapta az adható magyar kitüntetések talán második legnagyobbikát, míg a devizahitelesek százezreinek effektív segítséget nyújtó, a devizahitelezés gondjainak megoldásában jelentős részsikereket elérő Szász Károlyt lapátra tette a Fidesz.) A gyurcsányi államtól a bankok megkapták ezt a garanciát, így Orbán "Rosszabbul élünk, mint ..." mondata körül bezárult a gyűrű, a választáson Gyurcsánynak alig kellett érvelni ellene, hiszen a valójában hitelképtelen választók tömegei költöztek boldogan nagyobb lakásba/házba, vettek új autót, csomagolták ki reszkető kézzel a nagyképernyős tv-t. És a szavazás napján tudták, hogy Gyurcsány hozta el nekik a földi boldogságot, Orbán veszített, a lúzerek legitimálták Gyurcsányt.

Csakhogy az élet nem habostorta még Gyurcsány Ferencnek sem. A választások megnyerése után nem sokkal kiderült (a nagyközönség számára az őszödi beszédből), hogy formális demokrata csak, tartalmilag elveszítette a választásokat. Ebből újra legitimációs vákuum keletkezett utcai harcokkal. A devizahitelezés felfutásának ekkor jött el a második korszaka, amely furcsa kettősséget mutatott. A hatalom részéről azért támogatták (nem állította le az akkori PSZÁF), mert mégis csak jobb, ha a nép a bankban áll sorba hitelért, mintha az utcán töri a kirakatot. A nép részéről pedig jól érzékelhetően kialakult egy sajátos fogyasztási danse macabre minden mindegy alapon. A 2008. év őszi összeomlása így érte a magyar devizahiteleseket.

Most pedig a választások közeledtével ismét a devizahitelesek megmentése a varázsszó. Mintha Orbán Viktor nem tudná, hogy azokat mentené, akik annak idején szavazataikkal akarva-akaratlanul, de az ő politikai megsemmisítését támogatták. A második megoldás, hogy Orbán Viktor tisztában van a helyzettel, de a mentőprogrammal át akarja venni Gyurcsány elárvult választóit. A dolog pici szépséghibája, hogy ez a társadalmi csoport inkább fog a Jobbik délibábjának felülni, mint igénybe vegye a Fidesz mentőcsomagját (az eddigiekkel sem élt ugyanis). Orbán Viktor tehát Gyurcsány útjára lép, ha feladja a polgári értékrendet és megpróbálja magához édesgetni a devizahitelesek csodaváró frakcióját, nem kap tőlük semmit, és elveszít mindent. Egyik változat rosszabb, mint a másik és ebből azt hiszem, egyre több embernek elege van.

Elegem van. Ez az életérzés ordít cybertér közösségéből (a blogokból, a kommentekből) és a cybertéren kívüli világ visszajelzéseiből. Az elegem van egyéni életérzés látszólag csekély jelentőséggel bír - kit érdekel, miből van elege a sok lúzernek, majd megunják és hazamennek - valójában azonban nem lebecsülendő, mert az elegem van életérzés nagy, történelemformáló erő.

Valószínűleg az "elegem van" kiáltással csapta le az ősember dárdáját a barlang kövére, mikor nem sikerült a mamut vadászat. Elegem van, mondta később egy követ pattintgató másik és felépítette az első zikkuratot. Elegem van, mondta Kheopsz, és összedobatott magának egy piramist. Elegem van abból, hogy nem az enyém a világ legszebb nője, mondta Parisz, és kiirtatta apja városát. Elegem van abból, hogy népem rabszolga, mondta Mózes és népe szabad lett. Elegem van a tengerből, mondta Xerxes, és megkorbácsoltatta. Elegem van Xerxésből mondta Miltiades, és legyőzte. Elegem van Miltiadesből, mondta az athéni nép, és száműzte.

Elegem van Xantippeből, mondta Szókratész, és inkább bölcsességre tanított. Elegem van a világ ostobaságából mondta Lao-ce, és elindult a saját útján. Elegem van az ostoba kormányzásból, mondta Konfuciusz, és megpróbálta a jó kormányzást. Elegem van a léha gazdagságból, mondta Sziddhartha herceg, és leült egy fa alá. Elegem van abból, hogy lúzer vagyok, mondta Herostratos és felgyújtotta Artemis templomát. Elegem van apám ócska kis királyságából, mondta Nagy Sándor, és elindult világot hódítani. Elegem van Rómából, mondta Caesar, és átlépte a Rubicont. Elegem van a szeretet nélküli világból mondta Jézus, és elhozta a szeretetet.

Elegem van a szeretetre apelláló keresztényekből, mondta Nero, és legyilkoltatta őket. Elegem van a császári ostobaságokból, mondta Marcus Aurelius, és ember lett. Elegem van a rómaiak birodalmából mondta Attila és szétverte. Elegem van a mórokból, mondta Martell Károly, és legyőzte őket. Elegem van abból, hogy elöl-hátul ellenség van, mondta Árpád, és elfoglalta népének a Kárpát-medencét. Elegem van az Amerika nélküli világból, mondta Kolombusz, és felfedezte. Elegem van a pápaságból, mondta Luther, és kitűzte tételeit. Elegem van az angolokból, mondta Washington, és elzavarta őket. Elegem van a hadnagyi fizetésemből mondta Napoleon, és császár lett. Elegem van a tőke uralmából, mondta a proletár, és hatalomra segítette a nemzeti és a nemzetközi szocializmust. Elegem van a mindenből, ami nem német, mondta Hitler, és felégette a világot. Elegem van a nálam nemesebből, mondta Sztálin, és létrehozta a gonosz lelkek birodalmát. Elegem van Sztálin birodalmából, mondta Churchill, és leengedte a vasfüggönyt. Elegem van, hogy a kommunizmus korlátozza a piacomat, mondta a tőke, és felhúzva a vasfüggönyt "rendszert váltott". Elegem van a válság valóságából, mondja ma az egzisztenciálisan megfélemlített polgár, és megválasztja a legnagyobbat lódító reményárust.

Itt tartunk most. De nagyon valószínű, hogy valahol Európában, a világban, esetleg egy messzi, messzi galaxisban már egy ember az elegem van életérzését készül világ megváltásra konvertálni. És egy nap vele szemben is megfogalmazzák: elegem van.

Elegem van a pocakos labdarúgóedzőkből, "az a halálom". A tízmillió labdarúgó szövetségi kapitány hazájában én bevallottan nem értek a labdarúgáshoz. A hétvégén kapcsolgatva a tv-csatornák között a közvetítések során több trénert volt alkalmam látni, hallgatni. Amit mondtak azt nem igazán értettem, nem is nagyon figyeltem, ám az feltűnt, hogy mindegyik kissé túlsúlyos.

Ha jól emlékszem az eredményesebb focit játszó országok, klubcsapatok edzőire, szövetségi kapitányaira, azok nem (voltak) kifejezett pocak tónik. Sem Beckenbauer, sem Klinsmann, sem Löw a német válogatott élén. De a mai sztáredzők (van Gaal, Guardiola, Mourinho, Ferguson, Wenger, Moyes stb.) sem engedhetik meg maguknak, hogy úgy guruljanak ki a pályára. E szabály alól - erősítendő azt - csak del Bosque a kivétel. Nálunk viszont másképp van, az edzők közül többségben vannak a pufóczok, üdítő kivétel talán csak a Fradi edzője, Ricardo Moniz vagy a Honvéd trénere, Marco Rossi. Érdekes, hogy egyik sem magyar kolbászon nevelkedett.

Eljut néha a fülemig, az a fociedző közhely, hogy fejben dőlnek el a dolgok. Nem tudom, hogy igaz-e, de talán van benne valami. A derék labdarúgó fejében talán azért sincs tisztelet az edzője iránt, mert tudja, hogy az oldalvonalnál obégató pufók puttó nem lenne képes lefutni húsz métert sem anélkül, hogy meg ne látná, milyen az emberi tüdő, merthogy kiköpné. Ha cselédet tartasz, neked kell lenni az első cselédnek, tartotta a régi szólás. Ha edző vagy neked tudni kell bírni annak a terhelésnek legalább egy részét, amit a játékosoknak szánsz. Nem elég néhányat dekázni, és sztorizgatni a régi időkről.

Most úgy hírlik, az MLSZ külföldről keres szövetségi kapitányt. Szabadna javasolnom, hogy ne csak külföldi legyen a kiválasztott, hanem slank is? Ha beválik a javaslat a tanácsadói díjat kérem, szíveskedjenek számlámra utalni, mert az ingyen dolgozásból elegem van.