Az egész valamikor az emberiség hajnalán kezdődött, amikor egy reggel valamelyik emberhorda éppen vadászni indult. Ekkor az egyikük békésen kifejtette, hogy ő inkább itthon marad prütykölni a nőstényeket, viszont a zsákmányt hozzák eléje, és ő majd elosztja. Ha jól mérte fel a horda erőviszonyait, így is lett. Ha nem, akkor rövid bunkócsapások árán vagy megvédte álláspontját vagy ő lett a hatalmi eszmék első áldozata. De a szellem már kitüremkedett az ő palackjából, mert aki leütötte, otthon maradt prütykölni a nőstényeket, és elosztotta a zsákmányt. Igen ám, de ez állandó viszályt hozott a horda életébe, mindig volt jelentkező a prütykölésre és zsákmányosztásra. Egyszer az egyik otthon maradó ezt megunta, és megkérte a másik otthon maradót, aki folyamatos varázsgomba és erjedt bogyó fogyasztása miatt alkalmatlan volt a vadászatra, hogy találná már ki miért nem szabad vele bunkócsatát folytatni a horda tagjainak. A bogyófogyasztó megtáltosodott - innen az elnevezés - és kitalálta, hogy a prütykölő és osztó maga az isten, akivel nem lehet ám csak úgy bunyózni, mert a kihívó rövid úton repül a hordából. Ment is minden szépen, ahogy csillag megy az égen, de előfordult, hogy előre nem látható problémák léptek fel: aszály, szomszéd törzs erősebb stb., ekkor az istenségbe rövid agyonveréssel bele is lehetett bukni.

Ennek kivédésére jött a következő fokozat, mely szerint a hatalom birtokosa nem isten, de azért isten fia. Ha balhé volt, rá lehetett fogni a dühöngő faterra, aki nem a fiát, hanem a neki szót nem fogadó csürhét bünteti. Igaz néha kiütött a háborúság, ha a másik jelölt meg egy másik isten kölkének képzelte magát, de ilyenkor a főisten fia szokta megmutatni hol lakik az atyaisten. Ezzel a változattal elég jól elvoltak az egyiptomiak, sumérok stb. de a görögök beújították, hogy ők meg a nép nevében gyakorolják a hatalmat. Csakhogy a nép nevében sokkal nagyobb aljasságokat követtek el, így ez a módszer lekerült a napirendről, a rómaiak kb. 100 év polgárháborúskodás után visszatértek az én vagyok az isten/isten fia vagyok változathoz. A kereszténység megjelenésével a királyok egy kicsit gondban voltak, mert az isten és az isten fia pozíció már be volt töltve, így maradt az isten haverja vagyok (dei gratia) hatalomgyakorlási módszer. Ezzel el is voltak az európai népek az 1700-as évek végéig, mert amikor egy-egy itáliai vagy német város kollektíve megőrült és népre alapozott uralmat vezetett be, az mindig a város lakóinak egymás közötti kiirtásával járt.

A felvilágosodás újat hozott e téren, mert a személyi uralom helyébe az eszme nevében való uralkodást állította, melyből lett is kettő: a liberalizmus és a nacionalizmus. A XVIII. század végétől a XX. század elejéig e két eszme leváltotta Európában a személyi uralmon alapuló hatalomgyakorlási technikát. Igen ám, de ezen eszmék túlpörgetése még rosszabb helyzetet eredményezett. A liberálkapitalizmus megszülte saját tagadásának kozmopolita változataként a kommunizmust, nacionalista változataként pedig a fasizmust és a nemzeti szocializmust, melyek hatalomra kerülve egyben társadalmi kísérletként is funkcionáltak. Ezek a szörnyszülöttek aztán el is intézték Európát.

A tanulságot levonták, az új Európában már nem lehetnek ideológiák, az új társadalmi kísérletben a hatalom gyakorlás arc nélküli intézményekre és annak bürokráciájára támaszkodik. Miközben a Szovjetunió kódnevű kísérlet az 1970-es évekre tökéletesen megbukott, és már csak a kivezetése volt a feladat, addig szép lassan felépült egy másik kísérlet Európai Unió kódnéven. A keserű tapasztalatok miatt a mai Európának nincsenek ideológiái, mert az megoszt. Európának "értékei" vannak, ám az, hogy mi az érték, és az éppen mennyit ér, azt az aktuális értékbecslő mondja meg. Így lehet, hogy a demokrácia nevű érték szempontjából kétszer a választójogi szabályok betartásával 2/3-ot kapott Orbán Viktor diktátor, Ukrajnában egy puccsista kompánia a demokrácia letéteményese. Az intézményi alapú hatalomgyakorlás hihetetlenül hatékony a korábbiakhoz képest, mert egy uralkodó/diktátor esetén van valaki, aki ellen fel lehet lépni, eszme esetén van valami, amely ellen lehet másik eszmét állítani, a több tucat bizottságból és azok bürokratáiból álló hatalom viszont megfoghatatlan. Ez a megfoghatatlanság egészül ki a központból való pénzosztással, amely egzisztenciálisan tartja fogva a juttatottakat a földművestől az egyetemi tanáron át az euroszkeptikusokig.

A valós értékelvű embertől való félelem Európában olyan erős, hogy mindent, amely alkalmas az emberek közötti különbségtételre, üldöznek. Megoszt a nemzethez tartozás? Nosza, jöjjön a multikulti! Észreveszed a világoskék és a sötétkék közötti különbséget? Rasszista, náci vagy! Vallásos vagy? Le a kereszttel, kipával, burkával. Szexuális orientáció is megosztó? Jöjjön a szakállas nő, aztán a pedofilok, kecskék, de ne legyünk megosztóak! Megosztó a nemi szerep? Gyerünk, gender! A kísérlet eredményeként előáll a saját ezeréves kultúrájától megfosztott, kilúgozott, egzisztenciális félelemben tartott európai tömegember. Hasonlatosan a már létező amerikaihoz, akinek csak 3 identitásképzőt kell megtanulnia: az elnököt, a zászlót és a himnuszt. A szuperművelt amcsi esetleg hallott már az alkotmányról és a kongresszusról is, a többit elintézi a showbiz.

Vanek úr vagy Palpatine?

Az eszmék/ideológiák nélküli, bürokratikus intézményeken alapuló hatalomgyakorlási módszer hihetetlenül hatékony, ám annyira üres, hogy az már a demokrácia nevű "érték" látszatát is kétségbe vonja, kellenek a demokrácia Patyomkin díszletei. Így lett Van Rompuy Európa "elnöke", aki szegény kinézetre kiköpött Vanek úr, amint éppen elhagyja - a villanyoztatás elől - az elmegyógyintézetet. Európa "külügyminisztere" pedig lady Ashton, akit igazi angol szépségként csak azért nem tévesztek össze az epsomi derbyről szóló hírekben a lóval, mert rajta van kalap. Létrehozták (megerősítették) továbbá az Európai Parlamentet, a Patyomkin díszlet legimpozánsabb, legüresebb szócséplődéjét. Látszatra van valami csekély hatásköre, és lehet villogni azzal, hogy van olyan szerve az EU-nak, amelyet közvetlenül választanak, de a benne lévő politikusoknak nevezett alakok elborzasztanak mindenkit attól, hogy ebben a komédiában részt vegyenek. Nem véletlen, hogy a dánok már-már diktatúrákra emlékeztető reklámmal próbálnak "kedvet csinálni" a szavazáshoz. Mert Európa polgárai a lábukkal szavaznak ez ellen a díszdemokrácia ellen, így aztán Lukasenkónak több legitimitása van mint az EU bármelyik döntéshozójának. Persze az intézmények által való hatalomgyakorlás kísérleti telepének irányítói ezt jól tudják, de egy picit kínos.

Mi, magyarok sem látjuk ennek az egésznek a pozitívumait. Elég csak Bokros, Deutsch és Szegedi urak nevét megemlíteni ahhoz, hogy jó érzésű ember viszolyogjon ettől a trágyadombtól. Ugyan, kit képviseltek ezek az alakok az elmúlt öt évben a saját zsebükön kívül? Szanyi kapitány a Duty Free hálózat brüsszeli részlegéből ki sem jön, ha ott a legolcsóbb a whiskey. A pénz korrumpálásának hatásfoka jól mérhető az ún. euroszkeptikus pártokon, melyek dumaszinten tagadják az EU-t, de a suskáért azért kinyújtják a mancsukat. A Jobbik szép példája a mézesbödön előtt nemzeti rittyentőben való ácsingózásnak. Szájer legalább méltó válasz a szomszédok Dalfesztivál hackjére. Az Unión kívüli országok magyarjainak szerepeltetése a Fidesz listán az üres gesztus politika szimbóluma, mert van itthon is elég ingyenélő. Aki elmegy ezekre szavazni, az levitézlett hazai politikusok számára biztosít öt évig jól fizető kamuállást a Patyomkin cirkusz manézsában.

Azt hiszem Európa még nyomokban meglévő polgárainak ebből elege van, ezért nem mennek el választani, inkább sorsolják ki ezeket a "képviselőket" lottón.

Más dolgokból is elegünk van! És neked, Kedves Olvasónk? Szíves figyelmedbe ajánljuk a következő bejegyzéseinket:

Elegem van a választókból
Elegem van Orbán Viktorból
Elegem van a Fidesz plakátjából

Vallásalapítók, próféták, nagy gondolkodók, világhíres írók, költők keresték/keresik a Teremtés célját és az emberi élet értelmét. Ha ők nem tudták megfejteni a titkot, én biztos nem fogom. Ám azt sejtem, hogy földi létünknek vannak csúcspontjai, amikor rövid időre választ kapunk ezekre az évezredes kérdésekre. Például akkor, amikor egy kerthelyiségben gesztenye/platán/hárs alatt békésen elücsörögve elköltünk egy finom ebédet/vacsorát jó emberekkel beszélgetve, miközben beszívjuk az orgona/akác/hárs kellemesen édes illatát. Ezekben a pillanatokban elénk tárul az isteni mű tökéletessége.

Talán ezt akarják másolni azok a szánalmas éttermi vállalkozók, akik az utcára kitelepülve ajánlgatják ilyen-olyan minőségű ételeiket. Döbbenten nézem, ahogy a nagykörút járdáján benzingőzben, az autóktól néhány méterre tömik a fejüket az általában kifejezetten jól öltözött népek. De nem jobb a helyzet a belváros más utcáiban sem. Értetlenül állok embertársaim azon döntése előtt, hogy a nyílt utcán, a kutyagumis járdára kipakolt asztaloknál egyenek. Mégis ki a felelős ezért a kulináris élvezetet megcsúfoló újbarbár szokásért?

Elsőként talán az önkormányzatokat lehet említeni, hiszen ők engedélyezik a kitelepüléseket. Az ideológia megvan hozzá: az önkormányzati bevételek növelése, bla-bla-bla. Persze eközben arról sem szabad megfeledkezni, hogy 10-12 asztal az utcán az már 2 négyzetméter a felfújható lakóparkban, ahol a fújás nem levegővel, hanem a főniciaiak által feltalált eszközzel törénik. Meg aztán ha egy döntési jogköréhez képest látványosan alul fizetett jegyzőnek Magyarországon luxusnak számító cipőre szottyan kedve Önök szerint mit tesz? Lemond ábrándjáról, darócba járatja a családját, megalázó módon tarhál a rokonságtól vagy engedélyez 6-8 asztalt a járdára? Naugye. A polgár meg kerülgetheti a járda asztalait, székeit, a pincéreket, vendégeket, ha pedig autóval van, izgulhat, nehogy hátra dőljön a kedves vendég, mert kiesik az autója elé.

A második számú felelős az éttermi vállalkozó, aki valamelyik mediterrán országban látott valami hasonlót, nosza, akkor előre a profit maximalizálás úúút-ján. A konyha nem valami kiemelkedő, általában pizza, kebab, de van magyarosch is. Az ár és az étel közül inkább az ár marad emlékezetes.

A harmadik felelőse a rendszernek a kedves vendég. Képes ott ülni a város piszkában, fel sem fogva, hogy milyen szánalmas nyíltszíni táplálkozása. Elég csak délidőben sétálgatni a belvárosban, és megcsodálható a magyar "elit" színe-java, amint éppen zabál. Csoda, hogy még nem cuppantak rá a városnéző irodák. A múltkor egy ismert üzletasszony gyomrában látszott a reggelire látványosan elfogyasztott marék müzli és a tíz óra körül suttyomban lenyomott negyed kiló pilótakeksz, midőn a villája hegyére tűzött cupákot próbálta eltüntetni. Vicces látvány ám az is, amikor a közszeretetnek örvendő politikus szájából lóg ki a pizzafeltét sajtja mint tejfog húzásra előkészített zsinór. A fiatal jegybankárnak pedig sikerült pofazacskóját annyira megtömnie, hogy az télire bespájzoló mókusra emlékeztette a bámészkodókat.

Jobban belegondolva az utcán való evésnek valószínűleg nem az evészet a lényege, hanem a hiúság. Egyfelől a "megengedhetem magamnak" kifejezése a külvilág felé, másfelől a társadalmi esemény jellege. Ha valaki forgalmas helyen, látványosan táplálkozik annak - a belteljesség okán - híre megy. Egy bankár és egy államtitkár fél egykor kezdődő ebédjéről már egy órakor száguld az éterben a bennfentes infó, teret adva a kombinációknak. Hát nem izgi úgy ebédelni, hogy aki számít ebben a városban az már elemez, irigykedik? Ezért az érzésért még az asztaltól másfél méterre kedélyesen bűzlő Lexike és gazdija által hátrahagyott tereptárgy sem nagy ár. A fontos ember tehát azzal tudja leginkább hangsúlyozni fontosságát, hogy egy másik fontos emberrel a város szeme láttára ebédel, mert eközben - ez a közvélekedés - fontos dolgokat beszélnek meg.

A járdánelférés művészete

A polgármester, a jegyző, az étterem tulajdonos, valamint a "kivagyi" utcán zabáló járja táncát az Aranyborjú körül másolni próbálva a kerthelyiség vendégét körülölelő tökéletességet. Nekem, mint derék kispolgárnak ebből elegem van, de biztatok mindenkit, ha ostoba, puccos idiótákat akar látni nyíltszíni táplálkozás közben, dél körül sétálgasson a belvárosban, ingyen van és szórakoztató.

Más dolgokból is elegünk van! És neked, Kedves Olvasónk? Szíves figyelmedbe ajánljuk a következő bejegyzéseinket:

Elegem van a McDonald's-ból
Elegem van az apás szülésből
Elegem van a rákos gyermekeknek szánt adóforintok elsíbolásából

Egy réges-régi családi vita alkalmával szegény édesanyám azt találta mondani kamasz gyermekének: "Vedd tudomásul, hogy megkövetelem a tiszteletet!" Az öntudatgombóc kamasznak sem kellett több, azonnal lecsapta a magas labdát, még pedig úgy, ahogy éppen szüleitől tanulta, és azt felelte dacosan: "A tiszteletet nem lehet megkövetelni, azt ki kell érdemelni!" A mama leforrázva állt, majd kiviharzott a szobából. Persze tiszteltem én már akkor is őt, azóta pedig még jobban, de aki rossz érvet választ egy kamasszal szemben, az rövid úton szembesül a fél felnőtti, fél gyermeki kegyetlenséggel. Elmúlt sok évtized, nekem is megmondták már kamasz kölkeim, merre, hány méter, de a tisztelet megkövetelésének hibáját nem követtem el. (Elkövettem helyette mást.) Mert ami emberi érzésből fakad - szerelem, szeretet, megbecsülés, tisztelet, megbocsátás stb. -, azt nem lehet kikövetelni, arra érdemessé kell válni.

Úgy látszik a Fidesz híres marketingszakemberei ezzel az alapvető dologgal sincsenek tisztában. Nagyképű, ostoba plakátjaik azt üzenik Brüsszelnek, hogy tiszteljék a magyarokat. Ehhez kérik a választók támogatását, hátha azok is ilyen gyermekszoba nélküli bugrisok mint a Fidesz-plakát rajzolói. Ordító ellentmondásként ráadásul Orbán Viktor fizimiskáját használják fel ezek az együgyű népek, aki egyébként külön gondot fordít arra, hogy másoknak megadja a tiszteletet.

Kedves Viktor, hőn szeretett hazám hőn szeretett miniszterelnöke, ezt mégis hogy engedélyezhetted? Először is kérlek, mondd meg nekem, hogy fog ez kinézni a gyakorlatban? Szájer úr, a magyar képviselőcsoport vezetője leveszi a cipőjét mint Hruscsov 1960-ban az ENSZ közgyűlésen, és azzal veri a pulpitust, miközben céklafejjel ordítja, hogy tiszteljék a magyarokat? Kedves Viktor, szerinted ezért tisztelni fognak minket, elszörnyülködnek vagy szimplán kinevetnek?

Osztán, kedves Viktor, hőn szeretett hazám hőn szeretett miniszterelnöke esedezve kérlek, mondj egy - csak egy - okot arra, mivel is vívhattuk ki akár a brüsszeli bürokraták, akár az európai polgárok tiszteletét az elmúlt tíz esztendőben? Mi volt az az Európára szóló esemény, amelyre a nevezettek felkapták a fejüket és azt mondták: "Hinnye, ezek a magyarok, ezek nélkül tényleg kevesebb lenne Európa!" Kérlek, csak egy, egy iciripiciri okot mondj nekem.

Szerinted, kedves Viktor, gondolhatnák-e európai polgártársaink, ha Magyarországot elmosná a tenger, hogy Európa lenne kevesebb, ezért sosem kérdezik, kiért szól a harang, mert az értünk szól. Amely harang egyébként tényleg értünk, magyarokért szól szerte a világban, mert őseink olyat tettek az Európára támadó török szétverésével, amely miatt kivívták Európa tiszteletét. De az 558 esztendeje volt, a mai generáció mit tett/tesz azért a bizonyos harangzúgásért? Úgy vagyunk ezzel, mint Lenin elvtárs példájában a libák, akik azért akarnak maguknak tiszteletet és előjogokat, mert capitoliumi őseik egyszer gágogásukkal megakadályozták, hogy Rómát éjszaka csellel elfoglalják a gallok. Nos, hallgatom a példákat, iszom szavaid kedves Viktor, mondjad!

Ráadásul, miképp kérhetünk tiszteletet, ha mi sem adjuk meg? A saját tehetségtelenségét agresszióval leplezni óhajtó parasztpógár viselkedése a norvégokkal nem éppen a tisztelet kifejezéséről szól. Már pedig amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten. Esetleg kedves Viktor, be lehetne utalni ezt a derék államtitkárt Würfli Egon tánc-és illemtanárhoz, vehetne néhány órát.

A legújabb fejlemények tükrében egy kissé elbizonytalanodtam abban is, kell-e nekünk az a híres európai tisztelet? Mert meddig futnál kedves Viktor, ha a brüsszeliták viccből ideküldik neked tiszteletadásra a szomszédból ezt a szakállas csodalényt, hogy letérdelve előtted adja meg az általad annyira várt tiszteletet? Esetleg a tisztelet kifejezésének e formáját fogadhatná Szájer úr, mégis csak ő az europeer.

Persze tudom én, hogy nem fogsz válaszolni, ám Potrien őrmester is addig beszélgetett az orani gyakorlótéren a francia köztársasági elnökkel, míg egyszer tényleg sor került a szerklire. Meg azt is tudom, hogy sok a dolog, a legutóbbi kormányülés is csúszott vagy húsz percet, mert 758-adszor is meg kellett nézni C. Ronaldo sarkazós gólját. Végül azt is tudom, hogy Kubatov és Farkas urak hihetetlenül hatékony szavaztató gépezete Pálmajor összes cigányával egy emberként szavaztatja meg, hogy Brüsszel tisztelje a gádzsókat, ezzel a módszerrel pedig úgyis megnyeritek az EP választást, a győztest meg nem szokás kérdezni.

"Na, még egy kis tiszteletet... most jó!"

Mindent tudok hát, drága Viktor, csak azt nem, miért kellene Európának tisztelnie minket, magyarokat. Ha pedig nincs ilyen ok, akkor kérlek, kedves Viktor, takaríttasd el ezeket a nagyképű, suttyó plakátokat, mert a magyaroknak a tiszteletért követelőzőkből elege van.

Más dolgokból is elegünk van! És neked, Kedves Olvasónk? Szíves figyelmedbe ajánljuk a következő bejegyzéseinket:

Elegem van az elmúlt négy évből
Elegem van Orbán Viktorból
Elegem van az új választási rendszerből

Látszólag nagyszerű siker Mr. Saunders - a mi Andrisunk - 5. helye az Eurovíziós Dalfesztiválon. Rákay lejelentheti Orbánnak, hogy Európa máris jobban tisztel minket, Csiszár pedig „Legokosabb Lajosnak” adhatja el, hogy közel a nagy üzlet, lám már jelentőset léptünk előre. Dagadhat a magyar kebel, lesz itt fékezett habzású nacionalizmus, lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér, Magyarország jobban teljesít, ripityom.

De mi a valóság? Az Eurovíziós Dalfesztivál nyertese egy osztrák szakállas nő. Kell ehhez magyarázat? Hogy érezheti magát most a sötétben bujkáló zsebszerződésekkel a magyar földet elrabló Hansi? Pofájába röhög a magyar. Ahogy ennek a legendásan ócska Eurovíziós Dalfesztiválnak a pofájába röhögött Európa népe. Persze a fősodor a tolerencia térnyeréséről hadovál, és nem akarja észre venni, hogy Európa polgárai egy jó nagy fricskát nyomtak az orruk alá. Szakállas nő, nesztek.

Szakállvokál?

Ezen a versenyen minden pont fordítva van: aki nyer, az Európa legostobább lúzere, ezért ötödiknek lenni, úgy, hogy a Rákay-Csiszár páros még mindig nem fogja fel, hogy egy összeurópai viccet vesznek komolyan, kínos. Olyanok, mint az egykor volt Budapest TV fellépői, akik pici szívük minden melegét bele adták produkciójukba, észre sem vették, hogy amit ők komolyan előadnak, azon a nézők röhögnek.

Viszont a sógorok jól ráéreztek az Eurovíziós Dalfesztivál ostobaságára, ezért a lehető legnagyobb hülyeséggel - egy szakállas nővel - képviseltették magukat, mert maguk is viccnek gondolták az egészet. Azt viszont a boldog Ausztria nem gondolta, hogy Európa népei ennyire veszik a viccet, így végül is jó képet kell vágniuk a szégyenhez.

De lám, megadták a receptet a tuti nyeréshez. A Rákay-Csiszár párosnak nem kell mást csinálnia mint másolni a mintát, és jövőre már együtt örülhet kicsi és nagy Hunniában. Nem is kell ezt a közpénzt eldurrantó Dal nevű műsort megszervezni - hacsak nem a saját zseb miatt - elég megtekinteni a Nóta TV "stárjait", amely kimeríthetetlen kincsesbánya az Eurovíziós Dalfesztivál megnyeréséhez.

Itt van például a jó Laci betyár, aki küllemében, repertoárjában magas színvonalon fejezi ki a magyar életérzést 1700-től napjainkig. Tuti nyerő. Aztán az "igényes mulatós zene" kedves cigány interpretálói, akiket felsorolni is lehetetlen az "igényesség" okán. Közös jellemzőjük, hogy testsúly vonatkozásában kihívással küzdenek, dalaik az egyszerűség nyelvén adják vissza a kisebbségi lét keserveit, énekelési stílusuk pedig a magyar közutak állapotához igazodva döcögősen elnyújtott. Ha ezzel nem vesszük be Európát, hát semmivel. No és a Bunyós Pityu. Simán leveri a zsűrit a lábáról. A Bunyós Pityu-Sláger Tibó-Fásy Ádám trió egyenesen az Európai Unió titkos fegyvere lehetne az Ukrajnát fenyegető oroszok ellen. A Jolly és kis Grofo No roxa áj című versenydala akkora korszakhatár lenne az európai zenei kultúrában, mint Bach Sebestyén János. Az Ungarn, Ungarn über alles, Über alles in der Welt nagyszerűségét pedig Fásy Zsülike biztosíthatná a Buli van című dalával.

Mozgalmat kellene indítani, hogy jövőre az Eurovíziós Dalfesztiválon csak a Nóta TV valamelyik kalapból kihúzott "stárja" képviselhesse Magyarországot, mert elegem van abból, hogy komolyan vesszük ezt a vacakot.

Más dolgokból is elegünk van! És neked, Kedves Olvasónk? Szíves figyelmedbe ajánljuk a következő bejegyzéseinket:

Elegem van az Eurovíziós Dalfesztiválból I.
Elegem van a zenei tehetségkutatókból
Elegem van a heti bulvárújságokból

Már a dalt kiválasztó műsor is elég nehézkes volt furcsa zsűritagokkal, akikben - mint cseppben a tenger - mutatkozott meg a magyar valóság. A négy zsűritagból kettő énekesként szerzett magának hírnevet. Kovács Katit tehetsége és életműve hitelesíti, az ő szerepeltetése tisztelgés e műfaj művésze előtt. Rúzsa Magdi beválasztása a zsűribe viszont már nem ilyen egyértelmű, ő valószínűleg a határon túli kvóta nyerteseként került a műsorba. Nem tudom, hogy ő vagy a menedzsere találta-e ki ezt az elkóborolt bociját bőgéssel megtalálni akaró tehén éneklési stílust, de nagyon nem jó. Nehéz neki megbocsátani, hogy a tíz legszebb magyar szó egyikeként számon tartott "szerelem" szavunkat "szar elem"-ként interpretálja, bár kétségtelen e miatt jót lehet a dalon röhögni. A két énekes csak a nevét adja a kiválasztás folyamatához, a döntés a másik kettő zsűritag kezében van, viszont a kettőjük viszonya sem az aminek látszik. Sarzsi szintjén Rákay a főnök, valójában inkább Csiszár irányít.

Rákayt sokan támadják politikai szerepvállalása miatt, de ebben nincs igazuk. Rákay akkor is vállalta elkötelezettségét Orbán mellett, amikor ennek nem volt előnye, sőt kitaszítottsággal járt. Azzal, hogy a politikai fordulat után lehetőséget kapott tehetsége kiteljesítésére semmi gond nincs, a munkáját rendesen ellátja. Rákayt tisztelem, ha esik, ha fúj, elveit vállalja.

Nem így a Csiszár. Az internet nem felejt, ezért bárki megnézheti Csiszár 2008-ig tartó munkásságát a Móka című műsorban. Reggelente nagyon szépen tisztogatta nyelvével a Gyurcsány-éra prominenseinek székelés utáni ánuszát, viszont szellemi verőlegényként ott ütötte a fideszeseket ahol érte - a Kósával készített interjú ebből a szempontból különösen emlékezetes. Aztán eltűnt a képernyőről egy időre, hogy Fidesz-közeli rádiók atyamestereként térjen vissza. A szigligeti vitorláskikötő, teniszpálya, borozó és egy bizonyos Simicska Lajos villája talán tudna ez ügyben részletekkel szolgálni, de nem fognak, mert a táj szépsége nem engedi, hogy piszkos alkuk árnya beszennyezze.

A Csiszár-jelenség mutatja meg leginkább miért veszített a Fidesz 650 ezer szavazatot és - fájdalom a régi fideszeseknek - azt is, miért nincs rájuk a továbbiakban a Fidesznek szüksége. Mert van helyettük más, például a "kis nyilas nem nyilas" alapon a volt komcsik mint a Csiszár. Az orbáni konszolidáció mindenhol ezt jelenti: elöl egy Fideszes zászlóvivő, ám mögötte a második-harmadik vonalban már ott van a volt komcsi "szakember". A leosztás tehát az, hogy az idealista - no jó, ma már jól fizetett idealista - Rákay a látszólagos főnök, akinek árnyékában ott van Csiszár mint „Legokosabb Lajos” embere, aki az üzletért felel. Ez a kis magyar valóság próbálkozik tehát nyereg alatt puhítani az Eurovíziós Dalfesztivált.

Azt az Eurovíziós Dalfesztivált, amely maga is egy önmagát túlélt bohóckodás csupán, amely jól jellemzi a kétsebességes Európát. A kezdeti célok már rég elfeledve, az amerikai popkultúra lenyomta az európait, szánalmas, öncélú magamutogatás a periféria országai részéről, akik komolyan veszik, és letudott kötelező penzum a régiektől, akik azon remegnek, nehogy megnyerjék. Mert aki megnyeri ezt a dicső dalversenyt, annak a következőt meg is kell rendeznie. Mármost a mag-Európa nem igazán akarja az adófizetői eurókat, fontokat erre a vacakra költeni, ezért két ország csoport szokott nyerni. A periféria államai, akik közül egyeseket nem is lehet Európához sorolni, vagy a skandinávok valamelyikét lehet rávenni a nyerésre. Utóbbiaknál még megy az ABBA-kultusz, amúgy pedig a hosszú hideg és sötét időszak is jobban elviselhető, ha van lehetőség egy kis ökörködésre. Mindenesetre társadalmilag elfogadhatóbb játék, mint 20 perc alatt tökrészegre inni magukat például a Helsinki-Riga kompviszonylaton.

Az itt a kérdés: Nyerhet-e az amerikai popkultúra az európai dalversenyen?

A periféria országai viszont szeretnek nyerni. Ennek két oka van: a nemzeti büszkeség és az ezt felhasználó közpénz-eltüntetési lehetőség. Így aztán mindenki megkapja amit akar, a szervezők egy országot, aki vállalja a költséges hiábavalóságot, egy nép akinek dagad a keble a megtiszteltetéstől, hogy ráfigyel Európa, meg a helyi oligarchák, akik valahogy pár millió euró boldog tulajdonosai lehetnek.

Magyarország természetesen a periféria országai közé tartozik. A felhajtás lényege, hogy Rákay illúziókat kerget, Csiszár pedig meg akar felelni valódi főnökének. Kétségbeesve próbálják megtalálni azt, akivel esetleg nyerhetnek, hátha a szervezők könyörületéből szervezhetnek egy döntőt. Ahol leeshet egy kis suska, a plebsznek meg egy kis cirkusz.

Tavaly elnagyképűsködték. Engedték, hogy az istenadta nép döntsön, mert azt gondolták, hogy valamelyik eurokonform celeb fog befutni. Ennek ellenére - vagy tán épp az Eurovíziós Dalfesztivál hiábavalósága okán - ByeAlex szép eredményt ért el. Idén nem bízták a véletlenre, a döntőben olyanokra lehetett szavazni, akik megfelelnek az Unió multikultis elvárásainak. Fájdalom viszont, hogy - fogalmazzunk nagyon finoman - egyik döntős versenyző sem gyökeredzett mélyen a magyar könnyűzenei kultúrában, amelyet olyan nagyszerű művészek teremtettek meg mint például Illés Lajos, Szörényi Levente, Bródy János, Presser Gábor, Sztevanovity Dusán és Zorán és sok más kiváló művész.  A szerteágazó Király-család éppen esedékes üdvöskéjében vagy a "magyart kicsit beszélni" Mr. Saundersben egy közös van: egyik sem alkalmas arra, hogy a magyar zenei kultúrát képviselje, viszont kétségtelenül megfelelnek Európa formális, ám kiüresedett "értékeinek". A magyar színekben induló versenyzőt azonban gyökerei, kultúrája még inkább Amerikához kötik, és könnyen lehet, hogy ez lesz a veszte is. Ha az európai szervezők, szavazók megérzik, hogy csak egy Magyarországon átcsomagolt, de valójában az amerikai popkultúrát jelentő áruról van szó, még a tisztes helytállás sem lesz meg, hiszen az egész dalverseny egyik ideológiai alapja az önálló európai popkultúra megerősítése éppen az amerikaival szemben. Erre idejönnek a magyarok egy kedves, tehetséges, de mégis csak amerikai fiúval. A Rákay-Csiszár duónak a magyar könnyűzene bemutatása nem elsődleges szempont, csak a versenyző eladhatónak látsszon az európai publikumnak és a szervezőknek, ám a fenti kettősség miatt nagy a kockázata a pofára esésnek.

Kedves Eurovíziós Dalfesztivál szervezők, ez a Rákay és Csiszár-fiú annyira akarnak rendezni egy ilyen összeurópai flúgos futamot, legyenek szívesek adják már oda nekik, ne kelljen kínlódni a sok süket szöveggel, meg dalválasztási eszetlenkedéssel, mert ebből már elegem van.

Más dolgokból is elegünk van! És neked, Kedves Olvasónk? Szíves figyelmedbe ajánljuk a következő bejegyzéseinket:

Elegem van a parkolási cégekből
Elegem van a zenei tehetségkutatókból
Elegem van a heti bulvárújságokból

Egyik este hazafelé baktatva a Nagy Imre téren csapdába estem. A szűk járdán az egyik oldalon autók, a másikon a rekettyék között igyekeztem tempósan haladni, midőn az egyik kocsi mellől egy hölgy lépett ki jelentősen visszafogva sebességem. Éppen azt vizslattam, miképp tudom megkerülni, mikor a hölgy lehajolt, csak formás hátsója maradt ott. Azt mondják van olyan, hogy meglátni és megszeretni egy pillanat műve, jelen esetben viszont a szerelmi szál mellőzésével a meglátni és szerelmi teljesedésbe kerülni kategóriában dönthettem volna csúcsot, ha nem torpanok meg illedelmesen. Csak szent életű külső szemlélőnek nem jutott eszébe pajzán gondolat a jelenetről. "Elnézést", és utat kértem a hölgytől, aki arrébb állt tovább matatva szandálján. A jelenet egyben a Heuréka! felismerését jelentette számomra, mert már egy ideje feltűnt, mennyi totyorgó akadályozza a másik embert abban, hogy az saját tempójában haladhasson.

Felülről nézve a nagy közlekedési csomópontokban olyanok az emberek, mint a biliárdasztal szép, színes golyói, ahogy mozognak kijelölt céljuk felé. A kellemes, puha zöld filc helyett a csúnya szürke flaszter emberáradata azonban sokszor kénytelen szembenézni azzal, hogy meg kell állnia, irányt kell változtatnia, mert homo totyorgikusz akadályozza célja elérésében. Pedig ezek a célok nem valami óriásiak ám, hanem olyan apró, icipici célok csupán mint beérni a metróba, elérni a villamost, buszt, átmenni a zöld jelzésnél, leülni egy szabad helyre stb. De a homo totyorgikusz ezeknek a kicsiny céloknak is nagy kerékkötője, így lehet várni a következő metróra, villamosra, buszra, lámpára, meg savanyú képpel álldogálni.

A homo totyorgikuszt nehéz csoportosítani: lehet fiatal, középkorú, öreg, nő vagy férfi, felbukkanhat bárhol, a lényeg, hogy akarva-akaratlanul jól kitoljon a másik emberrel. Talán egy csoportképző szempont lehet: a tudatosság. A legtöbb homo totyorgikusz tudatában sincs annak, hogy akadályt képez, ő csak békésen egzisztál. Éppen a rohadt okos telcsikéjét nyomkodja vagy böngészik valami hirdetést vagy bizonytalankodik merre menjen, miközben mögötte tíz méteres az akadályozottak sora. A nem tudatos homo totyorgikusz azt hiszi csak ő miatta van az egész Teremtés, mást észre sem vesz, kizárólag saját magával foglalkozik, s akinek ez nem tetszik az vessen magára.

A tudatos homo totyorgikuszoknak két csoportja van a hivatásosak és a műkedvelők. A hivatásosak a koldusok és a szórólap-osztogatók, akik azzal a céllal akadályoznak, hogy pénzt kapjanak vagy felhívják a figyelmet valami vacakra, amelyet a papírra nyomtak, bár maguk sem tudják mi az. A tudatos, ám műkedvelő homo totyorgikusz más kategória, nehéz elkülöníteni a nem tudatos homo totyorgikusztól, de testtartása, mozdulatai, kissé rosszindulatú szempillantása elárulja. A tudatos homo totyorgikusz ugyanis szerepel, addig is, amíg akadályt képez, kap valami figyelmet, mondhatjuk: addig ő a hétköznapok kicsi sztárja. Általában idős emberek szeretik így magukra irányítani a figyelmet, akik botjukra valahogy mindig úgy támaszkodnak, hogy ne lehessen mellettük elférni. A banyatanknak nevezett húzható bevásárlókocsi elterjedése nagyot lendített a tudatos homo totyorgikusz lehetőségein, a metróhoz igyekvők tucatjait tudják okosan feltartani úgy, hogy a mozgólépcsőt elfoglalják. Ilyenkor Leonidasként védik pozíciójukat, nincs azaz utas-perzsa, aki át tudná törni a banyatank védelmet. A tömegközlekedési eszközökön való helykeresés során szintén elönt a boldogság, amikor a kinézett helyet azért nem tudom lestoppolni, mert a banyatankos akadályoz ebben. Természetesen neki már van helye, mert a nyugdíjas ilyen élethelyzetben gyönyörűen legyorsulja Vettelt is.

A kisgyermekes anyukák egy része is hajlamos a gyes betegség tüneteit mások feltartásával kezelni. Náluk az akadályoztatás célja olyan talmi örömök elérésének kicsikarása mint egy-egy mosoly, bátorító szó, a picihez intézett dicséret. A dugó képzés helye pedig valamilyen (sokszor bolt) ajtó, mozgólépcső előtere, szűkebb utcarész, stb. Nehéz persze a babakocsit tolva, a másik, esetleg harmadik gyermeket is terelni, de az ebben a problémában pillanatnyilag nem érintetteket sem kellene akadályozni. Egy villanásra talán megemelkedik a vérnyomásom, ha miattuk megy el orrom előtt a busz, de nem tudok rájuk haragudni, mert hát Lenin elvtárs is szerette a gyerekeket.

A legveszélyesebb élethelyzet akkor alakul ki, ha a homo totyorgikusz autóba ül. Vezetés közben mélázik, nézi a hirdetéseket, elemzi a másik vezetési stílusát, vitatkozik a GPS-szel, bizonytalankodik merre forduljon, a sminkjét igazítja stb. Aztán ha balesetet okoz, ő megússza, a vétlennek meg irány a kórház, rosszabb esetben a hullaház. Előfordul a fordítottja is, amikor a homo totyorgikusz gyalog veti bele magát a város forgatagába. Valami rejtélyes oknál fogva a zebrát valamiféle lassító mezőként értelmezi, és tétova léptekkel a közeledő autó féktávolságának hajszálra kicentizett határán dönt úgy, hogy a járdaszegélyről az autó elé lép, ezt követően borzasztó lassú léptekkel vánszorog a túloldalra legalább 20-25 kocsit lassításra és megállásra kényszerítve csak azért, hogy ő kényelmesen átérjen a zebrán. Rosszabb esetben elbizonytalanodva esetleg visszafordul, sőt megáll vagy nézelődni, esetleg beszélgetni, ha rég nem látott ismerősével fut össze az út közepén.

Elegem van a homo totyorgikuszból, mert sok-sok percet - autós változatában ennél is többet - vesz el embertársai amúgy is szűkre szabott földi létéből.

Más dolgokból is elegünk van! És neked, Kedves Olvasónk? Szíves figyelmedbe ajánljuk a következő bejegyzéseinket:

Elegem van a villamoson telefonálókból
Elegem van a heti bulvárújságokból
Elegem van a régi ismerősökből