Országunk sokat szenvedett népe lélegzetvisszafojtva várta, hogy eljő-e a nagy pillanat, midőn egy politikus szavának áll. A csodára egy kicsit várni kell. A döntő pillanatban Lázár János becsokizott, nem mert lemondani, inkább elviseli a megaláztatást. Persze nincs könnyű helyzetben, mert igen összetett csapdákban vergődik szerencsétlen.

Első csapda az utódlás csapdája. Aki mostanában beszélt Viktorral, döbbenten tapasztalja, hogy csak két dologról lehet vele diskurálni: a pénzről és a fociról. (Esetleg a fociról és a pénzről, ez hangulatfüggő.) A képzetlen kremlinológusok ebből elhamarkodottan levonják azt a következtetést, hogy aktuális az utód keresés. Lázár azt hiszi, ha szert tesz kormányzati tapasztalatokra Viktor mellett, akkor már tanulhatja is a miniszterelnöki eskü szövegét. Csacsi, csacsi Lázár! Viktor politikusi értelemben fiatal, legalább negyven év még, míg valamelyik foci-vébé VIP-páholyából talppal kifelé kihozzák, hogy aztán állami pompával elföldeljék a felcsúti stadion gyepszőnyege alá mellé temetve kedvenc kiszúrt fehér focilabdáját és azon CÖF-tagokat, akik a túlvilágon való együttlét reményében hagyják magukat lenyilazni. Másról - sokkal profánabb szituációról - van szó.  Viktor - mint minden ötvenes éveiben járó vezető - már nem akar dolgozni, viszont eddigi munkája eredményeit szeretné megtartani. Ezért maga mellé vesz egy ambiciózus harmincast, akit azzal etet, hogy a kellően távoli jövőben utódja lehet. Az ambiciózusok agyát elhomályosítja az önhittség, ezért felettébb alkalmasak a feleslegesen keccsölő hülyegyerek szerepre. Ha a mester nem figyel, hátba bökhetik a folyamatok meggyorsítása érdekében, de Viktor rutinos versenyző, ilyen hibát nem követ el. Gondoljuk meg, hogy Kádár elvtárs hivatalos utódaiból - Berecz, Fejti, Maróthy elvtársakból - sem lett főtitkár elvtárs. Lázárból sem lesz miniszterelnök, hiába áltatja magát.

A második csapda a rossz kormányzati szerkezet. Normális országban van kormányprogram - kicsivel bővebb, mint a "Folytatjuk!" -, amelyet a szakminisztériumok apparátusa végrehajt. Így a döntések 80%-a megoldódik a minisztériumon belül, a fennmaradók 10-12%-ában kell a minisztereknek egyeztetniük és a további 8-10% mehet kormánydöntésre. A politikai kormányzásnak nevezett bornírtságban a döntési mechanizmusok koncentráltak, de nincs aki időben döntsön. A normál rendszerben egy osztályvezető három perc alatt meg tud hozni egy piszlicsáré döntést, a politikai kormányzásos izében mindenről Lázárnak kell döntenie, amely 4-5 hónap alatt meg is történik. Szerencsétlen Lázár tapicskolja a rengeteg szart - innen a nagy munkabírás legendája - de hatékonysága gyenge. Lehetősége nincs a változtatásra, míg Viktor meg van győződve arról, hogy a legcsudásabb rendszert sikerült kiagyalnia, hát húzza az igát a nyomorult tök feleslegesen.

A harmadik a Rogán-csapda, amely három probléma összesűrítéséből jön létre. Természetesen nem az a gond, amelyről a nyilvánosság előtt megy a purlparlé, hogy ki írja alá a másik szabis papírját. Az emberei megvédésének csatáját Lázár máris elveszítette Rogánnal szemben, hullanak Lázár emberei, mint a legyek. Márpedig egy vezető tekintélyének egyik fontos eleme, hogy munkatársait meg tudja védeni. Aki erre nem képes, az nem számíthat a beosztottak lojalitására. A másik veszély Lázárra az lesz, amikor a gülü szemmel, rángó fejjel, kappanhangon való hazudozás nehézsúlyú világbajnoka kiáll sajtót tájékoztatni kb. ezekkel a szavakkal: "A miniszterelnök úr utasította a miniszterelnökséget vezető minisztert, hogy…" Amikor ez először fog bekövetkezni, nem lennék herendi porcelán a Parlament épületében. Aztán Lázár megszokja. Rogán tehát a szar taposásban nagy munkabírású Lázárt fogja ekézni Viktor háta mögé bújva. A csapda harmadik eleme az lesz, amikor Lázár azt látja, hogy a nagy munkabírásával semmit sem ér el, miközben Rogán munka nélkül, össze-vissza pofázva, celeb hercigeskedéskedve játszhatja a nép hangját.

A negyedik csapda paradox módon a lemondhatatlanság csapdája. Lázár nem mondhat le. Mindent, amit elért, Viktornak köszönhet, nélküle egy kedves vidéki kisváros polgármestere lenne. Ha pedig a maga pőreségében nézzük a dolgokat, bizony Lázár hatalom nélkül nulla. Akiknek eddig olyan bátran beszólogatott a hatalom sáncai mögül, alig várják, hogy onnan kikerülve kicsontozható legyen. A politikához kötött gazdasági érdekeltségeinek felszámolása tekintetében Legokosabb Lajoson való példastatuálás iránymutató lehet neki is. Lázárnak tehát nagy áldozatot kellene hoznia a lemondással, amelyre nem képes. Csak akkor minek csinált magából bohócot a fenyegetőzéssel? Aki ekkora politikai hibát vét, az nem való miniszterelnöknek.

Az ötödik csapda Viktor jóindulatának eljátszása. Senki sem szereti ha zsarolják, egy miniszterelnök meg pláne nem. Most, Hende lemondása és az embercsempész tömegáruk európai flangálásának idején nem célszerű a zsarolótól megválni, de Viktor habozás nélkül meg fogja tenni, ha alkalmasnak ítéli a pillanatot. Addig pedig szénné aláztatja Lázárt Rogánnal.

Tarlós István, Budapest főpolgármestere szerint Lázár egyszer "berepült a Parlamentbe Rapcsák András esernyőjén, mint a csudálatos Mary Poppins".

Lázár egy dolgot tudott elérni és az kétségtelenül elismerésre méltó. Létrehozatta Rogánnak a Dr. Paul Joseph Goebbels Propaganda Minisztériumot. Ha az embercsempész tömegáru nem foglalná le az embereket, ennek a minisztériumnak a megalakítása lenne az a botránykő, amelybe Viktor akár bele is bukhatna. Még a jobboldalinak nevezett publicisták is döbbenten állnak ekkora kormányzati arcátlanság láttán. Mikor társadalmilag sokkal fontosabb területeket Viktor nem tart érdemesnek miniszteriális rangra emelni, akkor a szófosó Rogánnak kreál egy minisztériumot. El kell ismerni, hogy ezt a csapdát viszont Lázár állította fel mesterien, nagyszerűen rávilágítva Viktor valóság iránti érzéketlenségére és Rogán ész nélküli törtetésére.

Lázár arra a szamárra emlékeztet, amely úgy húzza a nehéz kordét, hogy elé lógatnak egy marék szénát. Most egy kicsit kitört, de a Gazda tomporon rúgta, és a szénát lecserélte répára. A szamár újra húzza ugyan a kordét, ám a Gazda nem bízik már benne, és a szamár is azt lesi mikor tudja a legnagyobb kárt okozni a Gazdának a kordé felborításával. És mindezt a suttyó és természetesen kicsit sem korrupt Rogán ambíciójának kielégítéséért.

Azt hiszem a Fideszben is egyre többen vannak, akiknek ebből a társaságból már nagyon elege van.

A liberális demokráciának hála mára nagy fejlődésen ment keresztül az elmekórtan. Az ápoltakat immár nemcsak villanyozással, hidegvízzel, gyógyszerekkel szedálják, hanem megengedik nekik azt is, hogy könyvet írjanak. Természetesen ezzel a lehetőséggel kevesen élnek, és az embertársak válogatott kivégzését aprólékosan leíró vagy szexuális aberrációkon merengő opusokat - társadalomvédelmi okból - nem adják ki. Ha azonban valaki nagy ívű kérdéseket boncolgat, azt nem ítélik kockázatosnak - úgysem olvassa senki - hát megjelentetik. Így például ha egy szolid bolond arról ír, hogy a történelemnek vége, akkor nemcsak, hogy kiadják, de a kedves beteggel úgy bánnak, mint Galamb Troppauer Hümérrel. Addig nincs is baj, amíg Hümér barátunkat ugratásból futtatják, a gond akkor kezdődik, amikor Hümért elkezdik komolyan venni. Na, ez történt az európai népekkel. Komolyan vették egy szellemi kihívással küzdő hagymázas látomását arról, hogy a történelemnek vége.

Szegény, szegény történelem egyszerre azzal szembesült, hogy ő már nem tanítómestere az életnek, nem mese, amelyben megállapodtak, de még csak nem is versenyfutás a nevelés és a katasztrófa között. Elérkezett az emberiség boldog tavasza, ezért a hálátlan emberiség a történelmet régi rossz télikabátként levetette és berakta a naftalinba.

Az európai embereket Hümérünk és annak nem kevésbé degenerált futtatói megetették azzal, hogy a berlini fal leomlásával, a Szovjetunió szétesésével, az Európai Unió megalakulásával véget is ért a történelem, mert a liberális demokrácia megszünteti mindazokat az okokat, melyek korábban konfliktusokhoz vezettek. Nem lesz balhé a nemzetek között, ha megszűnnek a nemzetek. Nem lesz vallási villongás, ha eltűnnek a karácsonyfák a közterekről, corpusok az iskolai falakról. Nem lesz nemek közötti harc, ha a kisfiúk babázhatnak, a kislányok verekedhetnek. Ha mindenki polkorrekt lesz, nem lesznek politikai viták. Eljött hát a szép új falanszter szín az európai átlagember számára. A társadalmi alku - a kor kádári alkujaként - megköttetett: a történelemnek vége, cserébe biztonság, nyugalom és kilúgozott élet.

Persze azért a viták megmaradtak. Lehetett például vitatkozni a mezőgazdasági kvóták mértékéről, az uborka görbületéről, a disznóknak járó játékokról és egyéb, fontos kérdésekről. Időnként messziről úgy tűnt, hogy itt-ott lehet még találkozni a történelemmel, de akkor annál rosszabb volt a történelemnek. A coffeeshopokon szocializálódó, egymásra gerjedő holland katonák például találkoztak a történelemmel, csak nem vették észre, ezért elmentek mellette. Az áldozatok földi maradványaival meg elpepecselnek a régészek.

Az európai népek tehát boldogok voltak történelem nélkül. Ám az EU bővítése kapcsán kaptak egy sor országot, akiknél még nem ért véget a történelem. A mag-Európa megpróbálta domesztikálni a mindig izgága magyarokat, lengyeleket, baltiakat, akik határozottan állították, náluk még van történelem. Pedig a boldogok világosan megüzenték, hogy a Benes dekrétumokat ne tessék piszkálni, Nyúl Béla köztársasági elnök ne zavargolódjon a híd egyik felén, a székely autonómia felejtős. Mert ezek történelemnek számítanak, az meg már tudvalevőleg nincs.

Pangloss mester credoja szerinti - "e világ a legjobb minden elképzelhető világ közt" - ringásban leledző európai lelkek egyszerű világára az embercsempész tömegáruk képében a történelem egyszer csak rárúgta az ajtót. Hümér tanítványai fel sem merik/tudják ismerni, az európai átlagember viszont hunyorogva, hitetlenkedve - mint rég nem látott ismerőst - méricskéli. És lassan rádöbben, hogy hazudtak neki, a történelemnek nincs vége, itt van teljes valójában. Ha viszont nem cselekszik gyorsan, Európának lesz vége az ő kis békés, nyugodt világával együtt.

Okos cselekvés helyett mag-Európa elkezdett kapkodni, és igen hülye döntéseket hoz. Leginkább egymást hibáztatják. A németek és az osztrákok a magyarokat, a dánok a németeket, a svédek a dánokat, a finnek a svédeket. Durva nyilatkozatok, határzárak mindenütt. Az eddig békés norvégok bolondériából vagy komolyan a Spitzbergákra deportálnák az embercsempész tömegárut. Az angolok sunnyognak, szép szavakban nincs hiány, de ha muszáj, berobbantják a Csalagutat. A franciák finoman ekézik a németeket és durvábban az olaszokat, közben tolnák az őket megtisztelő embercsempész tömegárut az angolokra. Az alkoholista által vezetett Unió pénzügyi megtorlással fenyeget, ha a tagállamok nem fogadnak el egy nyilvánvaló ökörséget tartalmazó kvótás javaslatot. A magyar-szerb határon történtek miatt lassan hadat üzen egymásnak a két ország. A háborús hős horvátok - akiknél egyébként nincs vége a történelemnek - gatyájukba trottyantottak, amint megjelent náluk is a dömping áru.

Akkor most álljunk meg egy pillanatra, és tegyük fel a kérdést: Normálisak Európa népei? Egymást csesztetik, ahelyett, hogy ezt a lappangóan hódító iszlámista csürhét kivágnák innét? Képesek vagyunk egymásnak ugrani, veszélyeztetve az évezredes küzdésben nehezen elért közös eredményeinket az embercsempészek által megbolondított szerencsétlenekért?

Tévedés, ez nem mostanában készült, hanem 2040-ben az Atlanti óceánon hánykódó csónakról. Az út hosszabb lesz az USA-ba, meglátjuk, ott hogyan fogadják szegény őseurópai lakosokat.

Közösen kell megoldani ezt a problémát, melynek első lépcsőjeként szépen vissza kell tessékelni a zárt intézetekbe a történelem végét prognosztizáló bolondokat és eszméiket. Mert a történelemnek - mint az élet tanítómesterének - komoly törvényszerűségei vannak. Például az, hogy a kifinomultat mindig legyőzi a barbár. Illúzióink ne legyenek, a most kopogtatók utódai szemrebbenés nélkül fogják leölni, rabszolgasorba taszítani a mi utódainkat. A történelem nélküli bolondok világában nem pc ezt kimondani, a történelemben azonban ez a folyamat mindig így zajlott le. Ha csak egy cseppnyi felelősséget érzünk gyermekeink, unokáink sorsáért, nincs kecmec, lépni kell. Keményen szembe kell nézni a valós gondokkal és kiadni az Európát új egységbe tömörítő jelszót: Európa az európaiaké!

Akinek ezen az új alapon egységesülő Európa nem tetszik, keressen más kontinenst magának, mert az idealista kreténekből Európa népeinek már elege van.

Családunk számára a Tapolcai-tavasbarlang afféle kultikus hely. Szeretjük, na.  Kissé eklektikusan látogatjuk, van, hogy 1-2 évig kimarad, máskor egy évben 4-5 alkalommal is benézünk. Mivel jól ismerjük, tudjuk, mikor kell menni ahhoz, hogy ne kelljen kiállni a kétszáz osztálykirándulóból, ötven nyugdíjasklubtagból, 2-3 busznyi kedves német turistából, valamint az egy tucat ideiglenesen Hévízen állomásozó szovjet emberből álló 600 méteres sort. Amikor megyünk vagy senki sincs, vagy alig kell sorba állni.

A legutóbbi alkalommal is így történt, a megfelelő időben slattyogtunk a rég nem látott szentély felé. Már az gyanús volt, hogy a bejárat mellett bazi nagy táblán feszített az EU-s pályázat 300 millió forintos dicsősége. Amint beléptünk csili-vili látvány fogadott: beléptető kapuk, információs pult, nagy fehér hideg-rideg aula. A beléptető kapu másik oldalán 15 ember reménykedve nézett ránk. Szemükből kiolvashatóan örültek nekünk. Gyanút fogtam, és megkérdeztem egy arra járó zöld pólós fiatalembert, hogy hol lehet itt csónakázós jegyet venni. Azt nem lehet! - felelte nyeglén a kiscsávó. Várni kell, míg meglesznek harmincan, azután végig kell menni a Látogatóközpont órás programján, ha annak vége, akkor kísérnek le a csónakázó részhez, és ott a harmincas sort kiállva lehet csónakázni. "Ez komoly?" - kérdeztem, de az öntudatgombóc némi felsőbbséget sugárzó testtartással felszívódott. Ekkor vettem észre a pultnál azt az őszülő bajuszos embert, aki korábban mindig kitűnt kedvességével, segítőkészségével. Erre az érzésre alapozva fordultam hozzá bizalommal, hogy mi csak csónakázni szeretnénk, legyen szíves adjon jegyet, oszt mi már mennénk is, a járást ismerjük. Az exkedves ember hivatalos bürokrata stílusban közölte, hogy azt nem lehet, a Látogatóközpont megnézése kötelező. Jó akkor adjon olyan jegyet, kifizetjük, de mi akkor is csak csónakázni szeretnénk. Nem, azt nem lehet, Látogatóközpont, punktum. Hát van az a helyzet, amikor az emberi hülyeség már szórakoztat, így nevetve odahagytam az egészet. A család többi tagja nem vigyorgott, hülye köcsögségnek tartották az egész kényszeroktatást, amire senki sem kíváncsi.

A padra leülve hallgattam méltatlankodásukat, és közben rájöttem, hogy hazudtam a bajuszos embernek. Nem csak csónakázni jöttünk. Hanem a hangulatért, amely egy ideje része az életünknek. Először ifjú szerelmesként jártunk ott viháncolva, egymást fröcskölve. Aztán ifjú házasként dürrögve. Aztán hoztuk az egészen kicsi gyerekeket, bemagyarázva nekik, hogy ott laknak a sárkányok. Aztán amikor nagyobbacskák lettek, elmeséltük, hogyan alakult ki a barlang. Aztán amikor még nagyobbak lettek, elmondtuk nekik, hogy a komcsik majdnem tönkre tették ezt a csodát a bauxitbányászat erőltetésével, de a tapolcai emberek és a környezetvédők bátor kiállása megmentette. Aztán amikor még nagyobbak lettek már evezhettek is. Ma pedig már az öregecskedő szülőknek jó dolga van, mert valamelyik kölyök a gondolás, mi élvezzük a csónak ringását és nosztalgiázunk. Ezt az érzést vette el tőlünk a kocka pénztáros.

Hiába a percnyi indulat, tisztában vagyok azzal, hogy nem ő a hibás. Régebben az ott dolgozók kedvesek voltak a végtelenségig. Bizony félve írom le, de jó párszor előfordult, hogy a csónakot kezelő bácsik - ha nem voltak vendégek - engedtek még egy kört menni. A jegyszedő nénik mindig kedvesen mosolyogtak ránk.  És hát igen, a kocka bajuszos sem volt akkoriban kocka. Remélem nem lesz baja, ha leírom, hogy tíz évvel ezelőtt képes volt három éven alulinak nézni a már majdnem öt éves fiamat, mert a jegyvásárlás rendszerében rosszul jártunk volna. Csibészesen ránk kacsintott, és mehettünk. Igaz, akkor még egy vidéki vasútállomás kutricájára emlékeztető pénztárban ült, nem ilyen puccos információs pultnál.

Manapság viszont minden olyan "európai". Persze tudjuk, hogy mennek ezek a dolgok Hunniában. Jön az EU-pénz, összeül a Project Bizottság. A Project Bizottságokban kétféle ember ül: az álmodozó és a "pénzszagra gyűl az éji vad" - típusú hiéna. A hiénák biztatják az álmodozókat, mondják az ötleteiket. Kis álmodozó egyből mondja, hogy: A csónakok már hatvanévesek, csere kellene. Az jó! - bólogat a hiéna. Csak abból nem lehet lopni, mert alig három millió - gondolja. Közepes álmodozó kiköpi, hogy hát ugye a világítás is ötvenéves, esetleg le kellene cserélni. Nagyszerű! - helyesel a hiéna. Az már harminc milla, abból már lehet lopni, csak keveset. - elmélkedik a mi köztiszteletben álló hiénánk. A legnagyobb álmodozó rávágja: Kellene egy Látogatóközpont! Kolosszális! - ujjong a hiéna. Az legalább háromszáz misi, abból lehet lopni rendesen. Új épületszárny: kétszáz millió. A geológiai látványtárba való három tonna követ leszállítja a sógor, úgyis van egy kőkereskedése, nyolcvan millióból kijön. A helyi föcitanár meg majd hozzá írja a rizsát nyolcvanezerért, csak legyen benne valami paleo, azt most kajálják a népek. A barlang történetét az unokaöcsi letölti a netről, szépen ki is nyomtatja egy délelőtt, tizenötmilliót az is megér. Valami akadékoskodó ekkor megjegyzi, hogy a koszos brüsszeliek ragaszkodnak a megtérüléshez, nézőszámot is kell produkálni a Látogatóközpontba. Nos, akkor, aki csónakázni akar, azt végig kell hajtani ezen a kényszeroktatós baromságon, 'oszt jó napot! - derül fel a hiéna orcája. Hát elvtársak - bocsánat: Tisztelt hölgyeim és uraim! - megvolnánk. Jó magyar zsebekbe kerül a mocskos gyarmatosító brüsszeliek pénze! - zárja le az ülést a hiénák gyöngye.

Kedves tapolcaiak, kérem vissza Önöktől azt a tavasbarlangot, amelyben benne volt minden, amiért érdemes Tapolcára menni: az ott élő emberek kedvessége, vendégszeretete, a város mediterrán hangulatú bája. Kérem, legyen csónakázó jegy annak, aki csónakázni szeretne. Ebből a rideg-hideg, kényszeroktatós, enyhén korrupciószagú, kirekesztő jellegű rakás híg székletből viszont - melyet az ősök szelleméhez méltatlanul Tapolcai-tavasbarlangnak neveznek - elegem van.

Mi, magyarok azt hisszük, hogy csak nekünk vannak évszázadok óta húzódó nemzeti problémáink. Pedig dehogy, minden nép küzd a sajátosan rá jellemző össznépi traumával. A németek is, és most nem a holokauszt miatti vezeklésekre gondolok, az csak következmény. Ha megnézzük a németek történelmét, az utóbbi százötven évben jól megfigyelhető ciklusos rituálé szerint gördültek a németek dolgai. Először kialakul bennük a félelem, amely nagyobb teljesítményre ösztönözi őket meghozván a sikereket. Majd elkezdenek még jobban félni attól, hogy elveszítik, amit elértek és emiatt egyre nagyobb hatalmat adnak vezetőiknek, akik viszont a félelemtől és a nagyobb hatalomtól egyre rögeszmésebbé válnak. A ciklus harmadik periódusában a nagyhatalmú vezető rögeszméivel bedönti az egész cugehört, kezdhetnek elölről mindent a romok eltakarításával. Úgy látszik, ettől a szép nemzeti hagyományuktól a huszonegyedik században sem tudnak elszakadni.

Az újkori német történelem egy alapvető problémával kezdődött. A harmincéves háborút lezáró vesztfáliai békeszerződések részben idegen megszállás (francia, svéd) alá kényszerítettek német területeket, részben 300 életképtelen államocskát (királyságok, hercegségek, grófságok, városállamok stb.) hoztak létre. Ha Hansinak kedve támadt egy röpke gyömöszre a szöszke Juttával a szomszéd faluból, már más államba kellett átlopóznia. Ezzel a helyzettel a németek elvoltak százötven évig, aztán azt vették észre, hogy mindenkinek lehet nemzetállama Európában, csak nekik nem. Az 1848-as forradalmak németföldön arról szóltak, hogy miképpen lehet egyesíteni Németországot köztársasági államforma útján. Kiderült, hogy sehogy, mert egy-két dinasztia érthető módon ragaszkodott az Isten kegyelméből betöltött pozíciójához. Ezért gyorsan kiverték a forradalmárok fejéből népboldogító gondolatokat. Az egyesítés elképzelése viszont megmaradt, mert a kibontakozó gazdasági helyzetben mégis csak nonszensz volt, hogy egy húsz kilométeres vasútvonal három országon keresztül - három jogrend, határ, macera stb. - menjen át. A kérdés csak az volt, hogy melyik dinasztia vezetésével valósuljon meg a német egység. Ezen elméláztak húsz évet, végül a Hohenzollernek a Königgrätz melletti csatában lepofozták a Habsburgokat, ezzel a mélázás időszaka lezárult. Európa nevében még III. Napóleon jelentett be különvéleményt, de őt és csapatait Sedan mellett megalázó módon verték meg a németek, akik valami eszement okból az egységes Német Császárság létrejöttét a versailles-i kastély tükörtermében deklarálták. És innen indult a modernkori német néplélek félelme attól, hogy mindez elveszíthető, Németország szétrobbantható, visszavethető Európa jogfosztott, törpe népei közé.

Ezért mindent beleadtak, a Német Császárság impozánsan fejlődött, vasutak, ipar, kereskedelem, szociális állam. Még itt-ott gyarmatosítani is tudtak. A németek szorgalma, innovációja, kereskedelmi ügyessége, "humora" etalon lett a nagyvilágban. A sikerekkel azonban nem tudtak élni, mert elkezdtek félni attól, hogy mindez elveszíthető. II. Vilmos jól rá is játszott erre a félelemre és rögeszméjévé vált, hogy az addigi eredmények úgy biztosíthatók, ha katonailag lenyomja a sikerekre irigykedő vetélytársakat. Ez önmagában még nem volt rossz gondolat, mert a vetélytársak meg éppen Németország lenyomásán fondorkodtak, a rögeszme rész onnan jött, hogy egyszerre akart keleten, nyugaton és délen is háborút folytatni. A Nagy Háborút furcsa körülmények között, de elveszítették a németek. Az addig sikeres ország megalázva, terület veszteséggel, iszonyatos jóvátétellel került ki a "békeszerződésekből". II. Vilmos utolsó rögeszméje még az volt, hogy egy nemzetközi felforgatót átcsempészett Oroszországba, hadd fájjon az unokatesó Miklós cár feje. Aztán a felforgató migráns eszméi három év múlva anarchiába taszították Németországot is.

Tizenöt év megalázottság és sok demokratikus töketlenkedés után a német elit és a német nép - komoly alternatíva híján - ügy döntött, hogy egy osztrák bevándorló kezébe adja sorsát. A bevándorló mesterien érezte meg a németek félelmét, amit ugyanilyen mesteri módon fogott be az ország fejlesztésébe. Németország pár év alatt hihetetlen fejlődésen ment keresztül: autópályák, tévéadás, filmek, korszerű ipar, nemzetközi elismertség. A Berlini Olimpia megrendezésének nagyszerűsége lenyűgözte a világot. A bevándorló ígérete szerint békés eszközökkel elkezdte Németország területét is növelni, puskalövés nélkül elzavarták a franciákat a Ruhr-vidékről, csatlakozott Ausztria, a Szudéta-vidék. Csak a babakocsigyárban dolgozó Hansi csodálkozott erősen, hogy a hazacsórt alkatrészeket akárhogy rakta össze otthon, abból mindig tank jött ki. Ha 1939 nyarán elüti a villamos ezt az osztrák bevándorlót, a németség legnagyobb vezetőjeként kerül a történelemkönyvekbe. De az állami vezetők nem járnak villamossal, így esélyt sem adnak ennek a szimpatikus járműnek arra, hogy a história aranylapjaira repítsék a nagyembereket. A németekbe paradox módon egyre inkább beköltözött a félelem attól, hogy minden elveszíthető, bevándorlójukba pedig az a rögeszme kezdett elburjánzani, hogy legyőzi a világot. A kétféle érzelemből kialakult elegy egy elpusztított, megalázott országot eredményezett.

Ez a szétszakított ország mégis talpra állt. A nyugati rész a kapitalizmus mintaállama lett, a keleti kommunista spicliállam. A nyugati rész iszonyatos belső energiák felhasználásával a '60-as évekre rendbe jött gazdaságilag. Társadalmilag megpróbálta elfelejteni múltját, de nem a holokauszt miatt, hanem azért, mert féltek. Immár maguktól féltek. Féltek attól, hogy ha kiderül sikerük, akkor megint katasztrófa lesz a vége. Belekapaszkodtak hát az európai egység gondolatába. Felvették a mimikrit, haladóak lettek, multikulturálisak, befogadók, polkorrektek, emlékezetpolitikusok, meg minden franc, csak hagyják őket békén. Bődületes szerencséjükre lett egy Kohl nevű kancellárjuk, aki megragadva a történelmi pillanatot egyesíteni tudta Németországot. Az egyesítés engedélyezésének ki nem mondott hátsó gondolata az volt, hogy a lerohadt keleti részek fejlesztése ötven évre leköti a németeket, aztán meg majd lesz valami. Csakhogy a németek tíz év alatt megcsinálták a produkciót. Az egyesítés karizmatikus kancellárját - mielőtt nagy német rögeszméje kialakult volna - jó érzékkel egy mondva csinált okkal kiiktatták a közéletből. És most új helyzet van.

A németek a 2008-as gazdasági válságból is jól jöttek ki. Ezzel megerősítették európai pozícióikat, a félelmük viszont érzékelhetően felerősödött. Merkel kancellár Európa erős embere lett, aki választott vezetőket rúg ki, ha politikájuk nem tetszik neki. A tökélyre vitt mimikri okán azonban nem németként, hanem európai politikusként. Így európai politikusi álcában ekézhette a görögöket, léphetett fel az orosz-ukrán konfliktusban. Merkelnek a látszólagos európaiság vált a rögeszméjévé, miközben az amerikaiaknak elég látványosan hódol be. (Lehallgatási botrány, orosz embargó stb.) De ez is a mimikri része.

A gond akkor van, ha németsége és álcaként használt európaisága érdekkonfliktusba kerül egymással, mert ekkor - éppen az európaiság érdekében kifejtett alakoskodás leplezésére - a német érdekeknek kellene hátrányba kerülniük. Ezért amikor a német érdekek és az európai érdekek szembe kerülnek egymással, Merkel lebénul, döntésképtelen lesz, csak annyi telik tőle, hogy szőnyeg alá söpörje a problémákat. A görög helyzet a német érdekek szerint úgy oldható meg, ha a görögöket kidobják az euróövezetből, európai szempontból viszont bent kell őket tartani. Merkel megoldása: húzni az időt megoldás nélkül. Az orosz-ukrán helyzetben a német érdek az oroszok támogatása, mert az a felvevő piac és nyersanyagszállító. Európai érdek Ukrajna támogatása, mert ezzel is gyengíthető Oroszország. Merkel megoldása: időhúzás döntés nélkül.

Az embercsempész tömegáru kezelésében azonban átmenetileg nem működött a képmutató halogatás taktikája, mert özönvízszerűen jöttek. Merkelnek csak arra futotta, hogy Magyarországot - szokás szerint - puffer országként használja ezzel is időt nyerve. Viktor jól érzett rá a németek képmutatására, melyet Merkel még az "európai értékek" nevű vudú szöveggel tetézett kijelentve: Németország minden szírt befogad. Csakhogy nem fog. A játék az lesz, hogy októberre a rossz idő beálltával csökken a nyomás, és talán ennek érdekében a német titkosszolgálat is tesz apróbb lépéseket. Szépen elmagyarázzák az embercsempészet irányítóinak, hogy nem olyan jó üzlet ez már. A hozzájuk érkezetteket meg jól pofára ejtik. Hosszú, bürokratikus eljárással kiválogatják azokat, akikre szükségük van, a többit szétosztják Európában vagy hazapaterolják. Mindezt persze médiafigyelem nélkül, hiszen a tizenöt perc hírnevet megkapták az embercsempész tömegáruk, a dicsőséget pedig learatták a németek.

A németek félelme egyre erősebb lesz, ahogy a képmutatásra használt európaiság egyre jobban fenyegeti saját magukat. Még a végén rajtuk is számon kérik azt a sok süket dumát, amit ők szoktak másokon érdekeik érvényesítése céljából. Ezért elkezdték a rugalmas elszakadást Merkeltől, aki azonban egyre rögeszmésebben nyomja az "európai értékek" rizsáját. Az érdekes kérdés perspektivikusan az lesz, hogy a rögeszmés kancellár ismét taccsra vágja-e Németországot mint elődei. Nem tudjuk, ma még fut a szekér. De ki merte volna megkérdőjelezni a német vezetés nagyszerűségét 1916-ban, vagy 1941 tavaszán. Mégis, ha a németek nem tudnak korrigálni, könnyen eljöhet 1918 novembere vagy 1945 áprilisa.

Sokszor nagyon, másszor kevésbé kedvelem a németeket (és van úgy is, hogy utálom őket), a félelmeikből, képmutatásukból és rögeszmés kancellárjukból viszont elegem van.

Kedves vidéki olvasóim a címet látva már el is kezdik formázni a klaviatúrán az olyan jellegű hozzászólásokat, hogy: "Pesti hülyék, hülye pestiek, nálunk itten Balatonmánducon, meg Rőttekeresen nincsen is ilyen gond! Mink nem sietünk a munkába! Munka sincs." Aláírom, igazuk van az esetek nagy százalékában. Ám fogadjuk meg Fülig James srófhúzóján díszelgő felirat tanulságát: "MINDNYÁJUNKAT ÉRHET BALESET!" A gyorsan véleményt formálók gondoljanak egy percre arra, ha rossz sorsuk mégis a fővárosba vetné őket vagy azokra a szerencsétlen közeli hozzátartozóikra, akik ebben a városban tanulnak, dolgoznak. Na, ugye, így mindjárt más!

Ha példának okáért egy, a pesti viszonyok tekintetében felkészületlen rőttekeresi lakos vonatja befut a Keleti pályaudvarra, azt hiheti, hogy a felgyorsult MÁV-nak hála valamelyik észak-afrikai, közel-keleti városba érkezett, mert elfelejtett leszállni Pesten. Pedig csak arról van szó, hogy Viktor nemzetvezető hiába harcolt az utolsó plakátig a magyar-szerb gyepűben, az embercsempész tömegárukkal való harcot elveszítette. (Vagy a magyar-szerb határ már a Keleti pályaudvaron húzódik.) Látjátok vidéki barátaim, nem is olyan egyszerű a pesti emberek élete!

Amennyiben Balatonmánduc felől közeledik egy meggondolatlan vidéki Budapest felé, annak is fel kell kötnie az alsóneműt. Valamelyik nagyon hülye például az M7-es végének támfalazási munkáit az augusztusi idegenforgalmi szezon kellős közepére időzítette, így a Balatonról özönlők álldogálhattak volna még egy órácskát a dugóban. A magyarok szégyene, hogy Rogán pasának kellett szőnyeg szélére állítania azt az ökröt, aki ezt kitalálta.

Még Rogán pasa varázsa sem elég azonban ahhoz, hogy az autópályák bevezető részeinél folyó munkálatokat megakadályozza, - horribile dictu - ésszerű mederbe terelje. Talán a varázs kopása és a lakópark bővülése között van valami rejtett összefüggés. Szegény balatonmánduci duci ott szembesül azzal, hogy annyi idejébe kerül megtennie azt a néhány kilométert a Tescotól a Hegyalja útig, mint amennyi a Balatonmánduc-Budapest viszonylat ideje. Akkor pedig tessék szolidalítani azzal a budapestivel, akinek ezt a horror utat naponta kétszer kell abszolválnia!

A legnagyobb szégyen azonban a Széll Kálmán tér. Gyakorlatilag egy építési területre engedik rá Buda forgalmát. Ez életveszélyes, ha baleset lesz, remélem, Tarlós úr bevonul a kaptárba. Kismamák tolják a babakocsikat, idős emberek botorkálnak, munkába sietők egyensúlyoznak, az árusok kántálnak a teherautók, munkagépek között. Ezt sehol a világon nem engednék meg, a munkaterületet le szokás zárni, ahol a melósok munkájukra figyelve dolgoznak. Ha kész a munka és műszakilag átveszik, akkor - és csak akkor - lehet ráengedni a forgalmat. Tarlós úr birodalmában ez nem így van, itt emberkísérlet zajlik. "Hány ember hal meg a Széll Kálmán tér felújítása alatt?" - elnevezéssel. Lehet kötni a fogadásokat.

forrás: napikalef.tumblr.com

Nézzük, hogy van-e értelme ennek a másfél éves felfordulásnak, idegeskedésnek? Valamelyik portál már lelkendezik, hogy látszanak az első eredményei a felújításnak. Bár ne látszanának! Egy rakás szar. Nem történik más mint letérkövezik az egész teret. Semmi valódi megoldás a budai forgalom korszerű átvezetésére. Hol vannak a föld alá vitt utak? A villamoshálózat föld alá vitele? Sehol. Ugyanaz marad a tér szerkezete a másfél éves őrület után is, a meglévő problémákat nem orvosolták. Kétségtelen, hogy az EU-s pénzeket sikerült a szokásos ostoba módon elkölteni. Láthattuk a vidéki városok főtereinél vagy a Kossuth téren. Térkövezés és más semmi.

Ugyanakkor óriási respect a névtelen hősöknek, akiknek szorgalmas, lelkiismeretes munkájával élnek vissza ezek a senkiházi, tolvaj politikusok. A kánikulában dolgozó munkásoknak, mérnököknek, villamosvezetőknek és kedvenceimnek, a buszvezetőknek. Azt hiszem ez utóbbiak vezetési tudása előtt Vettel is elbújhat. Türelemmel, profin, okosan, az utasok indokolt rossz kedvét kezelve végzik nap mint nap munkájukat. Nem tudom megköszöni-e nekik valaki, részemről: köszönöm.

Az emberkísérlet másik része a tájékozódási képességekre vonatkozik. Mert a Széll Kálmán téri munkaterület csak egy része a műsornak, aki el akarja kerülni, azt is megszívatja a csodás polgári termék rezsim. A Gábor Áron utca egy részét is lezárták valami ép elmével nem indokolható okból, így aztán aki a hegyen akar átmenni, az is pórul jár. De a Margit körút fonódó villamos miatti felbontását egy elmeháborodott szintén a Széll téri munkák idejére tervezte. A rakpartot is most kellett feldúlni, mikor máskor. A Lajos utca környéke is zárt osztály. Sorolhatnánk még az apróbb kellemetlenséggel járó kisebb lezárásokat, forgalomeltereléseket, amelyek durva kihívások elé állítják a budapesti embereket.

A mindennapi munkába járás szándékos megnehezítésének csak egy oka van: az EU-ból kapott pénzek elköltése. A rohadékokat az sem érdekli, ha ehhez egy közel kétmilliós várost tesznek élhetetlenné. A lényeg a lopás. A budapestiek tűrik még ezt az aljasságot egy darabig, de ha egyszer elegük lesz, felidézhetik Ady versét: "Vagy láng csap az ódon, vad vármegyeházra, Vagy itt ül a lelkünk végleg leigázva. Vagy lesz új értelmük a magyar Igéknek, Vagy marad régiben a bús, magyar élet."

Az egyik legnagyobb és legbölcsebb magyar író, Rejtő Jenő 1943. január elsején halt meg. Utolsó szavai állítólag ezek voltak: "Na, ez az év is jól kezdődik!" Így vagyok én ezzel az előttünk álló ősszel: még el sem kezdődött, de már olyan komoly veszélyek látszanak, amelyek bekövetkezése a magyarnak nevezett közösség számára végzetesek lehetnek.

Itt van először is Kína és az ő gazdasági krízise, amelynek eszkalálódása könnyen elsüllyesztheti a pöttyös fenekű gyorsnaszádot. Kína 7%-os gazdasági fejlődése látszatra impozáns, valójában kb. 2-3%-os visszaesést takar. Ennek az óriási országnak ugyanis évente 9-10%-ot kell növekednie ahhoz, hogy valós növekedésről lehessen beszélni, ez alatt minden visszaesés. Ha pedig a deklarált 7%-ból levesszük a statisztikai "Mennyit fialjon a disznó?" effektust, az a 7% inkább 3-4% a valóságban. A tőzsdések kiszámított hisztijét persze helyén kell kezelni, ám a világgazdaság összetettsége folytán átalakíthatjuk a korábbi szólást: "Ha Peking (Sanghaj) megfázik, New York ágynak esik." New York ágynak esése esetén pedig Budapest beköltözik az intenzívre. A kínai és a nemzetközi pénz- és tőkepiac döntéshozói mindent megtesznek a krach elkerülése érdekében, a helyzet azonban az, hogy rengeteg pénz kell a túlfűtött - és sok szélhámosságot takaró - gazdaság rendezett landoltatásához. A torz piaci viszonyok pedig a beavatkozásokat is torzíthatják, amely a végén fejreálláshoz vezethet. Meglátjuk, a puskaport érdemes szárazon tartani.

A görög válság a második veszélyt jelentő problémakör. Borítékolható volt, hogy az idegenforgalmi szezon végével és az euróval fizető országoknak tett gesztusok után a görögök borítják a bilit, hiszen mit csináljanak, ha elmennek a turisták. Kell valami szórakozás, meg hát régi kereskedő nép, miután pénz zsebben, lehet Molotov-koktélokat hajigálni. Ciprasz le is mondott, a választásokkal el lehet húzni az időt jövő tavaszig, addig sem kell a vállalt megszorításokat végrehajtani. A balfék EU az összes ostoba vezetőjével, bürokratájával pedig majd ismét rácsodálkozik a görög mozira, amelyben már 5 éve vetítik ugyanazt a filmet. A "lesz megszorítás, nem lesz megszorítás"- játék sajnos kihat a forint árfolyamára, ha senki sem borít, hozzá lehet szokni, még keresnie is lehet annak, aki eltalálja az ütemet. Ha azonban elcseszik a játékot, megnézhetjük magunkat.

A harmadik gondot a FED kamatemelési eltökéltsége jelenti, amelynek eredményeként a világban bolyongó pénz az USA felé veszi az irányt. Az EU-pénzek valamit tompítanak majd Magyarország számára, de az egyre növekvő államadósság finanszírozása drágább lesz. A kamatemelés azonban nem biztos, jelentős pénzügyi erők halasztanák, mert az ingyen pénzzel el lehet vigéckedni a börzén. A kínai problémák felnagyítása sem feltétlen független a kamatemelési félelmektől. Meglehet, hogy csak arról van szó, hogy befolyásos pénzügyi csoportok érdekeltek a világgazdaság problémáinak túldimenzionálásában, különben ugrik a FED által kidobált pénzből való seftelés saját zsebre.

A gazdasági kockázatok mellett érdemes számolni a politikai kockázatokkal is. Az orosz-ukrán konfliktus nincs megoldva, a háború kitörhet, és az sincs kizárva, hogy maguknak az ukránoknak lesz elegük a politikai vezetőikből. Az orbáni Magyarországnak egy ilyen helyzet feloldhatatlan dilemmát fog jelenteni, mert az erősödő orosz gazdasági-politikai befolyás ellentétes az atlanti elkötelezettséggel. Viktornak valamelyik ujját le kell harapnia. Egész bátorsággal, közelről nézhetjük a mutatványt, csak az a baj, hogy Viktor téves helyzetértékelésének árát az ország népe fogja megfizetni.

A valamiért menekültválságnak - valójában embercsempész üzlet - nevezett helyzet őszre-télre durvulhat. Megoldás egyelőre nincs. Európa látványos töketlensége, a magyar politikai vezetés bizonytalankodása miatt bármi lehet. Úgy látszik, hogy a liberálisnak gondolt megoldás idejét múlt, nem alkalmazható ekkora embertömegnél. Az úgy nevezett fősodratú média is tanácstalan. Elvi szinten migráns párti, az iszlám országok mindennapjairól szóló beszámolók - Palmüra felrobbantása, a békés idős régész bestiális legyilkolása, kiscsávó maci fejezése, melegek látványos kivégzése - mégis arról árulkodnak, hogy náluk is fordul a szél, lassú átértékelődés bontakozik ki. Nem lennék meglepve, ha ősz derekára európai és nemzeti egység kovácsolódna össze a menekülteknek nevezettek kizsuppolására Európából.

A felsorolt kockázatok bármelyikének bekövetkezése teljesen magával ránthatja az országot, halmozottan való bekövetkezésük pedig beláthatatlan katasztrófát okoz. Sajnos az elmúlt években a kétharmados politikai vezetés hatalmi pozícióját erősítette, az ország gazdaságilag harmat gyenge. Az igazság kedvéért el kell ismerni, hogy a fenti problémák kezelése nem könnyű. Viktor 2010-től tartó országlásának arról kellett volna szólnia, hogy amennyire lehet, erős országot alakítsunk ki. Ez - a plakátokon hangoztatottak ellenére - jól láthatóan nem sikerült. A gyenge ország korrupt vezetői saját zsebük megtömésén kívül semmilyen eredményt nem tudnak felmutatni.

Az ősz sajnos megmutathatja a virtuális plakátvalóság és a realitás közötti ordító különbséget. Távol álljon tőlem a nemzethalál víziójával való riogatás, ám borzasztóan elegem lenne, ha Rejtő szavait kellene idézni az Úr 2016. esztendejének első napján. "Na, ez az év is jól kezdődik!"