Hát, Magyarország valóban jobban teljesít, már van nemzetközi mércével mérhető milliárdosunk is. Nagy megnyugvás ez a mindennapok rohanó világában. Nem is aludtunk az urammal, annyira izgultunk, vártuk a percet, hogy mikor. Egész népünk imádkozott: legyen magyar dollármilliárdos! És lett magyar dollármilliárdos. Üzenem Gyur-csányi úrnak: Mária még sem vette le kezét az országról.  Itt van ez a π-csányi ország, és mégis ki tudott termelni egy dollármilliárdost. És mi büszkék vagyunk erre a nemzetközi mércével is mérhető sikerre? Sajnos nem, zavarban vagyunk, levett kalapunkat gyűrögetve toporgunk.

A keresztények álságos szemforgatással azt várják, hogy nemzeti büszkeségünk ossza szét nehezen összekuporgatott egymilliárd dollárocskáját a szegények között, öltsön szőrcsuhát és vonuljon kolostorba. A jakobinusok nem bíznák a döntést a sikeremberre, simán elvennék tőle a stexet, és örülhetne, ha életét menthetné. Egyesek csúf pletykákat terjesztenek a pénz eredetéről. A házmester lelkületűek már készítik a névtelen feljelentést a NAV-hoz a szingapúri vagyon forrásának kivizsgálása érdekében. Lázár János trafikügyet intéző tehetséges politikusként szomorúan vette tudomásul, hogy ötévnyi Fidesz kormányzás eredményeként az ország első számú uzsorása addig páváskodott a devizahitelesektől szerzett milliárdjaival, míg dollármilliárdos nem lett. Sehol egy elismerő szó a teljesítményről. Hiába, a turáni átok máig hat. Egyszerűen nem tudunk örülni a másik magyar sikerének. Nem ismerjük fel, hogy hiába dollármilliárdos, ő is csak egy közülünk.

Egymilliárd :). De dollár ám:)!

És ha most egy kicsit komolyabbra váltunk, lássuk be, hogy tényleg nincs mire irigykedni. Nézzék meg a képet, ez egy hatvankét éves ember? Inkább hetvenkettő. Két és fél éve életmentő szívműtéten esett át. Persze a cégcsoport rabszolgabéren tartottjai nem sok könnyet hullattak volna érte, ha ott marad azon a németországi műtőasztalon. Érdemes úgy élni, hogy a tízezer ember utálja főnökként? A sajátjai.

A másik irigylésre kevéssé méltó helyzet a félelem, amelyben él. Nem a fizikai atrocitástól való félelmére gondolok, azt megoldják a kiszuperált rendőreiből álló biztonsági emberei: annyi van belőle neki, mint nyúlszar a réten. A cégbirodalom elvesztésétől való félelem a valódi métely. Mert "Félteni kell, Néha a biztosat is félteni kell." A 2008-as válság tetőzése idején valósággal rettegtek, hogy az oroszok öt forintért megveszik a bankot. És ez a félelem érthető. Aki életének huszonhárom évét belepakolta egy ügybe, az szeretné nem meglátni, ahogy elenyészik minden. Nem a pénz a fontos, az csak mérője a rengeteg energiának, munkának. Az ügy, a megvalósult magyar álom a fontos. A Szingapúrban tartott összeg mértéke azonban azt mutatja, hogy Csányi úr már nem bízik a magyar álomban, mi több, abban sem, hogy az elért eredményeit meg tudja tartani, ezért - üzleti célú befektetésnek álcázva - menekíti vagyonát. Felrémlik Virág elvtárs örökbecsű gondolata: "Aki mibennünk nem bízik, az önmagában sem bízik. Aki mibennünk nem bízik, az a mi fényes jövőnkben sem bízik. És aki a mi boldog, fényes jövőnkben nem bízik, az áruló."  Mint lakmuszpapír mutatja a magyar valóságot és a jövőt a nagyon előre látó, okos Csányi-féle gondolkodás. Az országban nem lát perspektívát, személyes helyzetét pedig ingatagnak tartja, mert csak egyszer vétse el a kötelező táncok valamelyik lépését a csudás illiberális demokráciában, aztán úgy jár mint Legokosabb Lajos vagy Hodorkovszkij. A legendás bank - amelybe tényleg beletette az életét - ma már csak pajzs a hatalom ellen. Mezőgazdasági, élelmiszeripari nagyvállalkozóként bármikor taccsra tehető, nemzetközi bankárként kicsit neccesebb. A hitét vesztő vezető kezében csupán védőernyőként használt bank viszont elindult a lejtőn. Nem fejlődik, a szétesés apró jelei látszanak már így messziről nézve is. Csányi úr dollármilliárdjának megoszlása elég ijesztő a még jobb híján ebben az országban egzisztálók számára.

Egy okból azonban magam is irigykedem rá. Mennyit szórakozhat a sok hülye, "Mutassanak nekem olyan segget, amit én nem nyalok ki!" udvaroncán, a remek üzletekkel házalókon, a vezérigazgatóin és egyéb - egzisztenciálisan tőle függő - hajbókoló vezetőin, a csoda megoldásokat kínálókon, a bennfenteskedő hírharangokon, a szimpla tarhálókon. Ha reggel a kocsijában eldönti, hogy ma szigorú arccal megy be, akkor az egész házban végig fut, hogy: "Ma Elnök urat ne zavarjátok a zűrös ügyekkel." Ha azonban mosolyogva lép be a kapun, még a nap is kisüt a Nádor utcában. Irigylésre méltó naponta hülyére venni ennyi léhűtő seggfejet.

Hát lássák kérem, elegem van az egymilliárd dollárnyi vagyont irigylőkből, oszt én is irigykedem.

Gyakorlatilag két hónap alatt összeomlott a nagy integrációs handabanda, viszont maradt az embercsempész tömegáru banda. És jönnek még megállíthatatlanul. A saját rögeszmés ostobaságát Merkel tartja a bunkerig, ám a rugalmas elszakadás érdekében azzal ámítja az egyre idegesebb német polgárokat, hogy az idegenrendészeti eljárás után a gazdasági menekülteket hazaküldik. A hazugság nyilvánvaló, csak az idióták hihetnek benne. Először nézzük a szereplőket.

Itt vannak mindjárt az embercsempészek. Ők ezt a játékot lejátszották a koszovóiak Németországba vitelével még januárban. Bár komplett kisvárosok ürültek ki, akkor még behunyta szemét a célállomások közössége, mert a média sem propagálta annyira, és a vonulás sem volt látványos. Főpróbaként viszont sikeresen működött. A mostani akadémikusok vándorlása az embercsempészeknek óriási üzlet, amelyet nem hagynak elrontani. Amíg van jelentkező, nyomni fogják. Márpedig addig lesz jelentkező, amíg az álmot el lehet adni. A hazatoloncolós képek kissé rontanák a menekülttáborokban osztogatott álomkatalógusok tartalmát, ezért nem fognak konfrontáció nélkül lemondani  extraprofitjukról. Ráadásul aki nem tudott előre fizetni, az egyéb szolgáltatásokkal törleszt. Ki tudja mennyi kábítószer, fegyver lapult/lapul a senki által sem ellenőrzött motyókban. A jövő munkaerőpiacán is tárt karokkal várják a fizetni nem tudó tömegárut. No nem az informatika, csirkebontó és egyéb legális területeken, hanem a prostitúcióra használt placcokon, a kábítószerdílerkedésben, szociálissegély-fosztogatásban stb. Ha az európai titkosszolgálatoknak lenne esze, először az irányítókat kapnák el, mert a háttérből ők fogják hergelni a szerencsétleneket.

Akiket nem lesz nehéz hergelni. Gondoljunk bele, őket felültették rendesen. Ha volt megtakarításuk, hazájukban otthonuk, azokat mind rátették erre a kalandra. Amíg tart a pénz, költik, de amikor elfogy, ott fognak állni egy idegen, velük ellenséges országban nincstelenül. Mit veszíthetnek? Több százezer fiatal, becsapott, kifosztott, katonaviselt  férfi. Ezek majd hagyják, hogy a mázsanegyven Brünhilde packázzon velük valami kiutasítási papirost az orruk alá dugva? Akkora balhé lenne, amilyet a II. világháború óta nem látott Európa.

A harmadik szereplői ennek komédiának az "európai politikusok". Tudják már, hogy nagy a baj, de annak beismerése saját alkalmatlanságuk beismerése lenne, azt meg ugye még sem lehet. Hazudnak rendületlenül, majd csak lesz valami alapon. "Mert növeli, ki elfödi a bajt." - írta Illyés Gyula, és ők elfödik a saját kis egzisztenciális érdekükből.

...aztán ha baj lesz, majd menekülnek ők is (de hova?)

A második nagy probléma a technikai megvalósítás. Mégis hogyan lehet visszanyomni közel egymillió, reményét veszített, az ellenállással semmit sem kockáztató embert? Akinek már minden mindegy. Repülőn? Iszonyat drága a biztonsági kockázatról nem is szólva. Melyik pilóta vállalná, hogy mögötte ül 3-400 mindenre elszánt dzsihadista, akik alig várnák, hogy belevezethessék a gépet a Bundestagba, esetleg valamelyik atomerőműbe? Vonaton? Milyen hosszú lenne az új Orient-Expressz? Nem beszélve a pályaudvari képekről, a síró gyerekekről, asszonyokról. Ilyet a fritzek nem mernének megcselekedni az ismert történelmi okból. Hajón? Biztonsági kockázat ugyanúgy fennállna, a kitoloncoltak melletti szimpátiaképek a médiában garantálva. A teleportálás meg még egészen gyerekcipőben jár. Akkor mégis hogyan?

És melyik országba menne a trupp? A kérelmek alapján mindenki szír. A valóságban nagyon sok az afgán, afrikai. Őket is Szíriába vinnék? Legalább Szíria amúgy is vegyes lakossága kiegészülne pastukkal, bantukkal, ez bizonyára gyorsítaná a polgárháború befejezését.

És az európai országokon keresztül való visszatoloncolás hogy nézne ki? Az egyik nagyon európai értékek mellett politizáló ország rátolná a számára felesleges embercsempész tömegáruját a másik európai értékek mellett elkötelezett országra? Aki ezért - szigorúan az európai értékek szem előtt tartásával - cseszne átvenni őket. Így aztán a két nagyon európai ország hadat üzenne egymásnak pár százezer Ali és N'bele miatt. A határokon pedig zokognának, zendülnének, randalíroznának a senkinek sem kellő a szerencsétlenek.

A helyzet az, hogy nem lehet az embercsempész tömegárut hazaküldeni, a befogadó országok ezt - hála a degenerált Merkelnek és társaságának -  jól beszopták. Nem lehet őket integrálni sem, mert maguk sem akarják, és ha akarnák is, egy társadalmilag jelentős csoport sikeres integrációjához  másfél - konfliktusokkal járó - évszázad kell legalább.

Nagyon úgy néz ki, hogy a meccset hazai pályán kell lejátszania a németeknek és a svédeknek. Kemény meccs lesz sok halottal mindkét oldalon. (Ennek vannak is előjelei a gyújtogatások révén.) A régi szép időkben három egyenruhába öltözött német postás - esetleg kiegészülve két kéményseprővel - jégre tette volna az embercsempész tömegárukat. Ma már nem vagyok benne olyan biztos. Mert ma már az ellenállás gondolata is bűnnek számít.

A rideg valóságot a saját alkalmatlanságuk csapdájában vergődő politikusok - a demokrácia legnagyobb dicsőségére - nem merik megmondani választóiknak. Pedig kemény, nagyon kemény világra kell készülnie Európa népeinek, olyanra, amellyel legalább három generáció óta nem találkozott, és amelyből mindenkinek elege lesz.

Az évnek ez az időszaka nem csak hangulatában hordozza magában az elmúlásra emlékezést, hanem erre a borongásra ráültettük a halottakról való megemlékezés ünnepét is. Ilyenkor lépni sem lehet a temetőkben, kaszálnak a krizantémárusok, akik közül az alkalmiaknak egy nap többször is sikerül eladni ugyanazt a csokrot ezzel cáfolva az anyagmegmaradás törvényét.

Temetkezési szokásaink meglepően sokszínűek. Alapvetően két iskola létezik, a hamvasztásos és a koporsós. A hamvasztásos temetkezés ideológiája is változatos. A leggyakoribb ok persze az anyagi, mert míg egy koporsós temetés százezreket kóstál, addig a hamvasztásos néhány tízezer forintból kijöhet. Vannak olyanok, akik kevésbé anyagi, mint inkább spirituális okból döntenek a hamvasztás mellett. Új jelenség figyelhető meg a kivándoroltak miatt: a távolság miatt már nehezen oldható meg a sír gondozása, látogatása, ezért egyszerűbb hamvasztani. Az ő szeretteiknek sírjai már nem Magyarországon domborulnak.

A koporsós temetés sokszor kizárólag a gyászolókról szól. Az elhunytnak mindegy. A szertartás, az ahhoz használt kellékek mennyisége és minősége a család hiúságának szimbóluma csupán, amelyen a temetkezési vállalkozók szépen keresnek. A búcsúbeszédekben általában eltorzítják Kosztolányit: "Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,…" szöveget: "Ismertük őt. Nagy volt és kiváló,…"-ra szokták módosítani különösen a protokolláris temetéseken. Pedig a lényeg nem a kiválóságon van, hanem a következő sorban: "csak szív, a mi szívünkhöz közel álló."

Én nem szeretem a temetéseket, nem is járok temetésre, cserébe viszont azt sem várom el, hogy az enyémre bárki is eljöjjön. Legszívesebben én sem mennék el. Ám vannak profi temetésre járók! Egyik korábbi munkahelyemen a takarítónő állandóan elkéredzkedett azzal az indokkal, hogy temetésre kell mennie. Már azt hittem csapás csapásra éri szerencsétlent, mikor a kollégák elmondták, hogy vadidegeneket kísér utolsó útjára. Meghallgatja a papot, a tanácstól kirendelt hivatásos búcsúztatót, énekel, sírdogál, megtárgyalja a családtagokkal az elhunyt személyes dolgait, sóhajtozik, hogy: "Élhetett volna még szegény!", részvétet nyilvánít, aztán haza totyog. Másnap pedig lelkendezik, hogy milyen szép temetés volt. Szép temetés: Hogy lehet szép egy temetés?

A temetőknek mégis van egy sajátos hangulata, amely számomra - aki szinte kényszeresen ironikusan szemléli a világot - nem az elmúlásról, hanem az emberi hiúságról szól. Ott fekszik a sok "pótolhatatlan" ember, és még ott is, haló poraikban is versenyeznek egymással, kinek van nagyobb, szebb, drágább síremléke.

Nem tudom megfigyelték-e, hogy a temetőkben van a legtöbb: "Szerető férj", "Legjobb apa." Van tehát remény a sok családját terrorizáló, iszákos, kurvázó férjnek! Ha meghalnak, elnyerhetik a magasztos címeket, alig kerül néhány tízezer forintba a kőfaragónál. Bizonyára van közöttük sok olyan, aki megérdemli, hogy így emlékezzenek rá, de egyfelől ez miért tartozik másra, másfelől a mennyiségből ítélve ezek a kitételek önigazolásra jók csupán. Hátborzongató, amikor a még életben lévő házastárs (általában a feleség) már magát is rávéseti a síremlékre, csak az elhalálozás időpontját hagyja üresen. Milyen lehet úgy kilátogatni a sírhoz, hogy saját magát is meglátogatja? És persze a sok böhöm nagy síremlék márványból, arany betűkkel, betongalambokkal... A temetők hercegei a kriptába temetkezők, ők úgy gondolják, hogy nemcsak az idővel, de kukacokkal is dacolva lebomlásukat lassabb biológiai folyamatnak teszik ki. Persze ezért alaposan kell a pénztárcába nyúlni, a sírok fosztogatóitól viszont a kripta sem véd. Az meg mennyire vonzó, hogy esetleg évszázadok múlva valami régész-orvosszakértő tanulmányozgassa az ember gyerekét. Bodzagyűjtő és csatornafedél-újraallokáló körökben dívik, hogy a kriptában komplett szobácskát rendeznek be az elhunyt kedvenc lapos tévéjével, hogy le ne maradjon az Éjjel-Nappal Budapest legújabb részeiről.

Azt hiszem, hogy szeretteinkre való emlékezés nem kötődik a temetőhöz, ők a szívünkben élnek, és addig élnek, amíg van szív, amelyben élhetnek. A temetők csicsás síremlékeit nem a halottaknak állítjuk, hanem saját butaságunknak, hiúságunknak, amiből elegem van.

Akik megtisztelnek azzal, hogy írásnak alig tekinthető zsengéimbe beleolvasnak, tudják, hogy Viktor nagyszerűségét a Cinege köz és a Hold viszonylatban Békemenettel hirdető CÖF rendezvényről hiányozni fogok. Mindazonáltal mélységesen megdöbbentett, hogy egy politikai formáció elég szélesnek tekinthető belső nyilvánosságában Viktor fizikai megsemmisítéséről fantáziálgatnak. És ezt a politikai formációt nem ám a nyavalyás náczikok gyülekezete, hanem a nyugatos polgárosodás elkötelezett hívei alkotják.

A gyilkosságos felvetést először is emberi okból kell elutasítania minden ép lelkű polgártársnak. Viktor fiú, egy kedves, szép asszony férje, és öt gyermek édesapja. Mennyire kell aberráltnak lenni ahhoz, valaki fájdalmat akarjon okozni a családtagoknak? Természetesen áll ez fordítva is. Fletó szintén fiú, férj és apa, az ő családtagjainak se akarjon fájdalmat okozni senki. (Na, jó 2006-ban, amikor a mi jó Ferencünk eszkalálta az erőszakot, azt még elnéztem volna, ha egy szerencsés hókon találja egy tojással, mert a lecsorgó lé vicces lett volna, de a halálát akkor sem kívántam.)

Ha ellépünk a dolog emberi vonatkozásától, Viktor politikusként sem érdemeli meg, hogy ilyen vágyak tárgya legyen. Például azért mert Viktor zsigerileg elutasítja a fizikai erőszakot. Se a Fidesz székház ostroma alatt, sem más feszült helyzetben nem élt ezzel a módszerrel. Viktor nagy barátja és példaképe, Putyin úr már rég szervíroztatott volna egy kis polóniumos csáját annak a haverjának, aki nagy nyilvánosság előtt legecizi, a Viktor viszont nem. Persze egzisztenciálisan írtja Legokosabb Lajost, ahol éri, de fizikai erőszakra nem került sor. Aki nem ragad kardot, az kard által nem is veszhet el.

A frusztrált DK-s kompánia felvetése szélesebb politikai értelemben sem tréfás. Batthyány Lajos, Tisza István, Bárdossy László, Nagy Imre országában társadalmi konszenzus van abban, hogy nem ölünk miniszterelnököket. Ezt az alkotmányos közmegegyezést rúgja fel a DK hóhérfrakciója. Történelmi kitekintésben nem veszélytelen a párás tekintettel Viktor kivégzéséről való álmodozás. Egy évszázaddal ezelőtt a beilleszkedni nem tudó, ún. polgári radikálisok és szélsőbalosok addig ábrándoztak Tisza István megöléséről, amíg egy kiélezett pillanatban végre nem hajtották. Már csak ezért sem lehet szó nélkül elmenni a jelenség mellett, mert ami most ittas fotelhuszárok hőbörgésének tűnik, abból könnyen lehet valóság.  Érzi a pártvezetés is, hogy az ügy komoly, mert próbálják elhallgatni, bagatellizálni az ügyet, Fletó pedig terelés gyanánt az átlagnál is több hülyeséget hord össze.

Ha Viktor valóban olyan vérszomjas lenne, mint amilyennek lefestik, akár fel is oszlathatná a gyilkos ösztönöknek engedő pártot. Ám Viktor nem szokta magának megengedni hebrencsség luxusát. A saját tábora összetartására úgy kell neki a rózsadombi kretén és frusztrált kompániája, mint egy falat kenyér. Ezért még ezt az inzultust is elnézi. A miniszteriális szintre emelt Habony-művek bérkommentelői és egyéb propagandistái azonban nap mint nap bele fogják dörgölni a DK-s orcákat a maguk gyártotta kakiba. Patikamérlegen fogják kimérni azt a dózist, amely 6-8%-on fogja tartani ezt a pártocskát.

Van azonban itt két rendszerszintű probléma, amelynek megoldására nem tudom a választ, inkább csak érzékelhető. Az egyik nem magyar specialitás. Az európai politikai rendszerekben megfigyelhető az alternatívanélküliség. Amíg egy politikus kinövi magát, különös gondot fordít pártbéli vetélytársai taccsra vágására. Így mire nyeregbe kerül, már elkövethet bármekkora politikai hibát, nem tudják meneszteni, mert nincs aki a helyére álljon. A rögeszmés Merkel ostobaságával romba dönti fél Európát, de nem tudják kirúgni, mert az egész konzervatívnak nevezett oldalon sehol egy kvalitás.

A másik magyar specialitás, a centrális erőtér. Ez a hatalomgyakorlási mód - mint azt egy éve megírtuk - veszélyes az egyénre és az országra is. Tegyük fel, hogy Viktor nem egy elborult agyú DK-s járókeretének csapása alatt adja vissza lelkét a Teremtőnek, hanem maga az Úr gondolja úgy, hogy e korszakos gondolkodóra van szükség a Mindenség irányításához, ezért egy izgalmakkal teli Vidi meccs során szívinfarktus útján magához szólítja. Akkor mi lesz elvtársak? Minden hatalom egy emberre van kihegyezve. A régi fideszes vezetők már nem akarnak dolgozni, jól elvannak a Viktortól kapott rangokkal, és svarc pénzekkel. A legtehetségesebb Áder Janó inkább a nemzetközi környezetvédelem bullshit-gyűjteményét bővítgeti, semhogy a magyar helyzettel foglalkozzon. A kegyencek - Palácsik Endi, Habony - nem számítanak, mennek vissza a balettba ugrálni. Az ún. alkotmányos szervek élén egyre több a feladatával megbirkózni nem tudó orvosilag igazolható idegbeteg (pl. Matolcsy, Domonkos, Handó). A miniszterek, államtitkárok ötlettelen kretének, akiket csak Viktor kegye tart pozíciójukban, WC-re sem mennek Viktor engedélye nélkül. Maradnak a cárevicsek, így Magyarország ismét három részre szakad Hódmezővásárhely, Pasa park és Dunakeszi központokkal. Szép jövendő.

Viktor iszonyatos energiák és pénzek felhasználásával egyszerűen "túlnyerte" magát. Ez részéről racionális érvekkel akár magyarázható is. Előállt azonban egy alternatíva, és valós kontroll nélküli egyszemélyi döntéshozói pozícióra épülő hatalmi struktúra. Ez egy ön- és közveszélyes rendszer, mert bármelyik nemzetközi hatalmi centrumban dönthetnek úgy bármikor - esetleg a magyar politikai elit által sem sejtett okból -, hogy egy jól fizetett vadkan megoldhatja a magyar problémát.

Erről lehetne és talán kellene értelmes, higgadt politikai vitát folytatni, a gyűlölködő gyilkosságról fantáziálókból viszont nemcsak elegem van, de meg is vetem őket.

Amikor a lányom egyetemre felvételizett, csodálkozva és hitetlenkedve hallgatta, hogy mennyire nem volt egyszerű a Kádár rendszerben egyetemre kerülni. Persze nem mindenkinek volt nehéz. Annak könnyen ment, akinek volt annyi gógyija, hogy a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség iskolai titkáraként megtanuljon ultizni, később pedig társadalmi kapcsolatként erősítse Kádár diktatúráját. Az ilyenekből akár miniszterelnök is lehet, a többiek viszont tudnak tükörbe nézni. Például az, aki  - polgári családból származván - erősen rühellte az orosz szuronyra támaszkodó hazaáruló komcsikat, és ifjúi hévvel ennek időnként hangot is adott. Na, az ilyeneknek az iskolai párttitkár szépen ráírta a felvételi lapjára, hogy: "Továbbtanulását nem javaslom." És hiába a tanárok tiltakozása, az egyébként komcsi iskolaigazgató kérlelése az egyetemi felvételi pillanatnyilag nem volt aktuális. De hát milyen az élet, az első munkahely tele van '56-osokkal. Kész röhej.

Ezek az '56-osok óriási figurák, természetesen az éppen megtűrt kategóriában vegetálnak, és maguk sem ambicionálják a karriert. Ha van is elképzelésük, inkább megtartják maguknak. Mivel teljes foglalkoztatás van, kirúgni nem lehet őket, marad az elfekvő. Titokzatos betegség járja át testüket: reggel mindig remeg a kezük. Ez a betegség csak akkor csitul átmenetileg, ha a munkahelyre jövet benéznek a Marika presszóba. Ezután nem remeg a kezük, de dől belőlük a piaszag. Mert előttük két út van, az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan.

A továbbtanulásra nem javasolt viszont ezektől az emberektől többet tanul, mint bármilyen egyetemen, így amikor végre bejut, röhögve vesz minden akadályt. Hála és köszönet az azóta már megboldogult öregfiúknak!

Laci bátyó például minden reggel felolvassa a Népszabadság cikkeit és elmondja, hogy a pártzsargon milyen a valóságot takar. Dől mindenki a röhögéstől. A sorok között való olvasni tudás mindig jól jön az életben, most majd újra lehet gyakorolni Rogán propagandaminiszter ökörségein.

Gábor bá' szerint a komcsik mindig megírják a történeti valóságot, csak tudni kell olvasni belőlük. Kedvence valami párttörténeti kiadvány, amelyből szépen felolvassa, hogy nyírta ki Sztálin elvtárs az egész magyar kommunista pártvezetést. Így harmincöt év távlatából már lehet, hogy nem pontosak az emlékek, de olyasmi rémlik, hogy egy távoli szovjet városka tehenészeti szovhozának kultúrházába hívták az elvtársakat. A heves ideológiai vita eredményeként a százharminc körüli tagból alig húsz távozott a saját lábán. Emiatt kellett kiváltani Rákosit Magyarországról az 1849-es honvédzászlókért. Egyszerűen nem maradt magyarországi kommunista a Szovjetunióban, így a "fasiszta" Horthy rendszer elnyomott kommunistái közül kellett importálni. Ne bántsátok Sztálin elvtársat - emelte fel figyelmeztetően Gábor bá' ujját Torgyán József bonmotját majdnem tíz évvel megelőzve -, mert senki sem irtott ki annyi komcsit mint ő.

És az '50-es évek hatalmi játszmáiról szóló történetek titkos tudással vértezik fel az ifjú vitézlőt. A zseniális Bacsó Péter indexen lévő Tanú című filmjének megnézése, és a megfejtéséhez szükséges kulcsok átadása korszakos élmény, a Rajk-per hatalmi játszmáinak és az emberi hitványságnak görbe tükre. Mert az ötvenes évek az emberi hitványság rendszeréről szóltak, amelytől még azok is féltek, akik létrehozták. Kádár például rábeszéli Rajkot, hogy valljon be mindent a pártért, úgyis kegyelmet kap. Rajk csak az akasztófa alatt jön rá, hogy Kádár átverte, ezért üvölti: "Nem ebben egyeztünk meg, János!" Bár Rajkért sem volt nagy kár, mert a legvéreskezűbb komcsiként emlékeztek rá. Újratemetésén hangzott el állítólag: "Ha ezt most látná a Laci, de belénk lövetne!" Amikor Kádárra kerül a sor, fél a kínzástól, ezért mindent aláír, amit elé tesznek. De így sem ússza meg: körmét letépik, és szájába vizelnek. (Ilyet persze nem szabadott tudni a '80-as évek elején hatalma csúcsán lévő első titkár elvtársról.)

Maga Rákosi is retteg. Nagy sztori, amikor Litván György 1956 márciusában egy nyilvános pártértekezleten lemondásra szólítja fel Rákosit. Mindenki döbbenetére Rákosi elkezd izzadni, remeg, és Litván sem érti, miért nem tartóztatják le őt helyben. Laci bátyó tudja a tutit, hát el is mondja. Igazi helyzetkomikum alakult ki. A teremben ült két szovjet tanácsadónak álcázott NKVD tiszt és Rákosi attól tartott, hogy Litván az ő utasításukra jár el. Nemhogy Litvánt nem merte lefogatni, örült, hogy őt nem tartóztatták le.

És milyen buta tökök voltak a rettegett komcsi vezetők! Mind dolgozni nem akaró lakatossegéd, péklegény, kovácssegéd, a szabó már maga az intellektuel. A szabónak Demény Pál adta a még nevét is. Az illegalitáshoz szükséges hamis papírokat gyártva megkérdezte a szabót, hogy milyen nevet írjon be az igazolványba. Hát a nevemet, hogy Eisenberger Benjámin - válaszolta a szabó. Te hülye - mondta Demény -, ha igazoltatnak, a gatyádat sem tolatják le veled, egyből tudják, hogy zsidó vagy. Megkérdezte hát az udvaron játszó két kisfiút, hogy mi a nevük. Egyiket Péternek, a másikat Gábornak hívták. Így született meg Péter Gábor, a későbbi ÁVO, majd ÁVH rettegett vezetője. (Aki hálából Deményt tartóztatta le először, még a fegyverek sem hallgattak el Budán, Demény már saját elvtársai foglya volt.)

Ez ellen a kisszerű, buta, dologtalan, mindenkit rettegésben tartó, hitvány hazaárulók által vezetett rezsim ellen kelt fel a magyar nép. Az azt követő lehazudás éveiben a még élő és beszélni merő emberek történetein keresztül lehetett megismerni a történelmi tényeket. Ezen tények tudása a '80-as évek elején veszélyt jelentett, manapság alig érdekelnek valakit.

Az '56-osok csak akkor vetették le pajzsként használt cinizmusukat, ha azokról a napokról beszéltek. Ilyenkor bepárásodott szemmel gondoltak arra, hogy az a néhány szabadságban töltött nap mennyire megváltoztatta életüket. Nem tudom, hogy megbánták-e. Ha visszamehettek volna az időben maradnak inkább a seggükön a kényelmesebb életért? Azt hiszem nem. Van az úgy, hogy Luther szavaival: "Itt állok, másként nem tehetek. Isten segítsen meg. Ámen."

kép forrása: 444.hu

A ma emberének keveset mondanak az akkori idők. Az iskolákban lenyomják a kötelező ünnepségeket, amelyet a diákok végigunatkoznak. A politikusokat nem érdekli a dolog, frázisaikat elpuffogtatták az elmúlt huszonhat évben. Mostanában pedig a pénzügyileg nyomuló szovjet elvtársakat orosz barátainkat nem illik sértegetni a "Ruszkik haza!" jelszó felelevenítésével. Október 23-ának ma már csak annyi haszna van, hogy nem kell dolgozni. Tisztelet a hősöknek, akik életük árán is biztosították nekünk a hosszú hétvégét!

Elegem van, de mit tehetek, így múlik el a dicső világ emléke.

Elképesztő az a felelőtlenség, amellyel a rögeszmés német vezetés meg a hülye svédek Európára húzzák az embercsempészeknek extraprofitot termelő tömegárut azzal áltatva magukat, hogy majd be tudják építeni őket saját társadalmukba. Merkel részéről érthető a hazudozás, mert számára csak ez az illúzió maradt, különben be kellene ismernie végzetes hibáját annak minden konzekvenciájával együtt. A svédek pedig nem tesznek mást, mint hozzák a tőlük megszokott hülyeséget. De lehet-e igazuk? Az európai népek története azt mutatja, hogy ha sikeres lenne is egy ilyen mértékű társadalmi integrációs elképzelés, az sem lenne konfliktusmentes, tartama pedig minimum 120-150 évre tehető.  

A társadalmi integrációs modellek két csoportra oszthatók, az elsőbe az egyéni, a másodikba egész közösségek integrációja tartozik. Az egyéni az egyszerűbb, gyorsabb: egy-két generáció és a bevándorolt felveszi a helyi szokásokat, kultúrát cserél és kész. Nekünk, magyaroknak ez a veszélyesebb, mert a több százezer kivándoroltunk nagy része nem fog visszatérni. Viktor szerencséjére Merkel orbitális hibája elfedi az ő kormányzóképtelen, ám korrupt kormányzásának következményeit, mellyel jó eséllyel pályázhat az ún. nemzeti oldal Károlyi Mihálya címére. 

A közösségi integráció nehezebb és sokszor véres konfliktusokkal jár. Először azt kell tisztázni, hogy mihez is kell integrálódnia a befogadásra váró közösségek? A nyugati kultúrkörben az ókori görög városállamok és Róma esetében a polgárjog elnyerése jelentette a teljes társadalmi integrációt. Ha Rómát nézzük, a közösségi integráció szempontjából - természetesen az egyéni beolvadás is gyakori volt - akkor az látszik, hogy a Rómában élő plebejusok több évszázadot átölelő társadalmi harcokkal tudták megszerezni a teljes jogú római polgár státuszát, melyet később a szövetséges, majd az összes itáliai városra, végül Caracalla alatt a Birodalom minden polgárára kiterjesztettek. Lezavarták tehát az egész integrációsdid röpke hatszáz év alatt. A római polgárjog előnyét élvezhette tarsusi Saul, aki Szent Pállá válását nem a rabszolgáknak fenntartott keresztnek, hanem a római polgároknak járó hóhérbárdnak köszönhette. Aztán eljött az idő és a polgárjoggal járó előnyök semmit sem értek a Birodalomban fel-alá grasszáló germán, hun vezérek csapataival szemben.

A középkori Európában a keresztény vallás volt az integráló erő. Ekkor kevésbé számított a népcsoporthoz tartozás, az volt a kérdés, hogy valaki keresztény, muszlim, zsidó vagy pogány. Ezért a keresztények kedélyesen mészárolták a pogányokat, muszlimokat és - időnként atrocitásokkal - elvoltak a zsidókkal. A muszlimok szintén voltak szívesek mészárolni a keresztényeket, pogányokat és ők is elvoltak a zsidókkal. Egyes pogánynak tartottakat sikerült is kiirtani mint például a poroszokat, akiknek csak a nevük maradt fenn, de immár germánokat jelöltek vele. Ez a sors várt volna a nem integrálódó nyugati szlávokra (lengyelekre, csehekre), az Európában később megjelenő magyarokra, és a litvánok is éppen csak megúszták a kihalt néppé válást. Európa keresztényi alapokon való integrációja is eltartott 6-700 évig, de oda se neki. Aztán a keresztények egymásnak estek azon az identitásképző alapon, hogy ki pápista, lutheránus, kálvinista stb. Az utolsó nagy keresztény nekibuzdulás a törökök magyarországi kiűzése volt aztán a kereszténység mint közös integrációs pont megszűnt, némi agónia után átadta helyét a nemzeti identitásnak.

A nacionalizmusban az volt a vicc, hogy olyan nemzetekbe kellett integrálódni, amelyek nem léteztek. Provokatívan teszik fel a ballibek a kérdést: Mi a magyar? Válaszoljunk kérdéssel. Mi a francia, német, angol, spanyol, horribile dictu: mi a zsidó? Nem voltak franciák, csak burgundok, provanszálok, elszásziak, oxitánok, bretonok stb., de a guillotine teremtett franciákat. A németek is új találmányok, korábban alsó és felső svábok, szászok, poroszok, bajorok stb. voltak. Nem beszélve az olyan mesterséges tákolmányokról mint Belgium, ahol csak a dinasztia és Kohn bácsi belga, mindenki más flamand vagy vallon. A könyv népe is belement ebbe a csapdába, Herzl Tivadar álma és a ráépülő mozgalom éppen azt vette el a zsidóságtól, amely a legnagyobb előnye volt, a kulturális egységet és felváltotta a szükségképpen megosztó nemzeti alapú egységgel. A nacionalizmusnak ezek a "faji" alapú változatai úgy 170 év alatt alakultak ki, és rengeteg szenvedést okoztak Európának.

A második világháború után a "faji" alapú nacionalizmus már nem volt vállalható identitásképző, ezért ki kellett helyette találni valami mást. Az '50-es évek végétől, a '60-as évek elejétől a jóléti állam ideája lett a szerencsés Nyugaton az integráció alapja, Kelet-Európában pedig a szocialista embertípus. Ez utóbbi elenyészett a '90-es évek elején, az előbbi mostanában tűnik el a szemünk előtt. A jóléti állam egy sajátos szocialista és liberális keverék, amely arra a konzervatív gondolatra épül, hogy a társadalom minden tagjának teljesítenie kell a kötelességét - munkavégzés, adófizetés stb. - cserébe szociális és politikai jogok illetik meg. Nem nagy dolog az egész: dolgozz normálisan, ezért kapsz szociális ellátást, és kiélheted politikai vágyaidat, ha nem akarsz visszalépni a "faji" alapú nacionalista eszmékhez. Napjainkban ehhez a jóléti állam ideához kellene integrálódnia annak, aki erre képes. Az embercsempész tömegáruk azonban nem képesek a jóléti állam ezen minimalista elvárásaihoz sem igazodni, mert ők még a vallási alapú identitás fázisában vannak. Náluk még az identitásképzés alapja a muszlim-keresztény viszonyulás, ha maguk között vannak, akkor az iszlámon belüli elhelyezkedés (pl. szunita-siíta). Tehát nagyjából háromszáz évet kellene átlépniük a jóléti állam identitásának elfogadásáig, és akkor még ott van a munkavégzéshez való hozzáállás kulturális eltérése. Persze ez nem jelenti azt, hogy féloldalasan nem tudnak integrálódni a jóléti államhoz, mert annak előnyeit tudják élvezni, de a jogokkal járó kötelezettségekre már elutasítóan reagálnak. A jóléti államban van akkora puffer, hogy bizonyos számú potyautast még el tud viselni, ám saját szerkezeti problémái miatt is - demográfiai helyzet - ez a kör szűkül. Magyarán az embercsempész tömegáru növekvő számban vesz ki abból a közösből, amelybe a jóléti államot létrehozó lakosság betesz. Az idő pedig nem az integrálás pártiakkal van, mert ha még sikerülne is távlatosan a nagy dobás, a jóléti állam rendszerei nem bírják ki a milliónyi integrációra váró pénzelését.

Nem fog menni, mert előbb fogy el a pénz, mint amíg az embercsempész tömegárunak sikerülne átugrania azt a csekély háromszáz évet. De nem is akarja, mert minek? A pénzét megkapja, amíg jut. Ha elapad az apanázs vagy többre vágyik, majd bűnözik egy kicsit. Maroktartás közben pedig radikalizálódik, egyre inkább elutasító lesz az integráció gondolatára is. Kódolva van a kudarc. És ezt látja minden normálisan gondolkodó európai. Valószínűleg Merkel is, de rövid távú politikai túléléséért hazudik választóinak és fenyegeti Európa aggódó népeit.

Ezekből a magukat az integráció előmozdítóinak hazudó, felelőtlen politikusokból van elege Európa egyre több polgárának.