Az a helyzet, hogy a globalizmus természetesebb működési rendje a világnak, mint a nemzetállami keretek közé szorított. Globalista módon döcögött az élet a francia forradalomig, amikor a forradalmárok jóvoltából király nélkül maradt országnak új közösségteremtő erő után kellett néznie. Ekkor találták ki a francia nemzetet, amely addig nem létezett. Persze laktak népek Île-de-France-ban, de összességében a kor Franciaországában több volt az aquitán, baszk, breton, okcitán, burgund, provanszál stb. A guillotine aztán megteremtette a francia nemzetet, hogy a nyomában kialakuló nemzeti gondolat meghatározza a XIX-XX. századot azok minden tragédiájával.

És most úgy néz ki, hogy vége a nemzetállamoknak. Nem kellenek. A gazdasági és a politikai globalizmus egymásra talált. A gazdasági globalisták mindig is úgy érezték, hogy fojtogatja őket az állami struktúra szabályrendszere. Persze amikor törvényeket megkerülő, azokat semmibe vevő tevékenységük eredményeként bukni méltóztatnak a szent piac globalista hívei, akkor a veszteség mérséklésében szálljon be az állam az adófizetők pénzével. Ezért a gazdasági globalisták ambivalensek az államhoz való viszonyukban, nem szeretik ugyan az államot, de - különböző kedvezmények kikényszerítésével - együtt tudnak élni vele. A nemzetállami berendezkedésre igazi veszélyt a politikai globalisták jelentenek, mert ők a közel háromszáz éve megjelent különös embertípus, a küldetéses világmegváltók mai utódai. Ez a türelmetlen, ostoba, a múltat vérrel, verítékkel és könnyel végképp eltörölni akaró embertípus ismét elkezdte fújni a passzátszelet.

Úgy néz ki, ezek bevégeztetik a nemzetállamokat. Csupán az államok felszámolásának módja különböző. Itt, Európában az a terv erősödött az utóbbi időben, hogy a nemzeti szuverenitást elsorvasztják, és a valódi hatalmat senki által sem választott szervezeti modellként megjelenő hatalmi centrum kezébe játsszák át. Ez a project csordogált a maga útján, az európai népek alig vették észre, hogy jólétükért cserébe lassan elveszítették állami szuverenitásuk egyre növekvő részét. A jövő történészeinek szép feladata lesz megállapítani, hogy mi indította a politikai globalistákat az Európa elleni nyílt támadásra az embercsempész tömegáru rázúdításával. Talán lassúnak gondolták az egységesülő politikai folyamatot, vagy egyszerűen egy kontraszelektált degeneráció került ki az európai elitoktatásból, esetleg életükben meg akarták látni nagyszerű gondolataik gyakorlati megvalósulását. Nem tudni. Mindenesetre az európai nemzetállamok felszámolása most új módszerrel - a lakosság néhány generáció alatt való lecserélésével - kapott lendületet.

Európán kívül durvábban ment végbe az állam lebontása. Az arab tavasz nevű project nem szólt másról, mint az ottani államok szétveréséről. Mert így vagy úgy de különösen a '60-as évektől működőképes államok alakultak ki Észak-Afrikában, a Közel-Keleten. Volt közigazgatásuk, infrastruktúrájuk, oktatási, egészségügyi rendszerük, hadseregük, a vonalzóval meghúzott határaik ellenére tényleg modern államként viselkedtek. Jó, diktátorok álltak az élükön, de elműködtek a helyi kulturális viszonyoknak megfelelően legtöbbjük az olajra, mások az idegenforgalomra, kereskedelemre alapozva. Aztán egyszer csak rájöttek a gazdasági globalisták, hogy drágák. Minek tartsanak fenn költséges államot, ha lehet a nélkül is. Elég ha a helyi sejket megfizetik, aki biztosítja az olajkitermelés és a szállítás biztonságát. Esetleg a hadsereg garantálja az üdülőövezetek nyugalmát. Mi a francnak épüljön be az olajárba például az oktatás állami költsége? A régi hagyományoknak is jobban megfelel ez a módszer, olcsóbb is, a politikai globalisták pedig szállították hozzá az ideológiát és a bombát. A világgazdaság jól járt, látható hol van most az olajár. A szétvert államok középosztálya viszont ott maradt a mindennapokban munka és perspektíva nélkül, a kilátástalanságtól vallási révületbe esett bűnözők karmaiban. Csoda, hogy megpucol aki tud? De miért Európába? Csak nem a politikai globalisták szervezik az utat?

Az európai népek érzik a veszélyt, és egyre erősebb ellenállásuk a politikai globalisták ellen. Nincsenek könnyű helyzetben, hiszen olyan befolyásos emberek állnak a politikai globalizmus élén mint az ENSZ főtitkárnak bejelentkezett Obama, az elnökaspiráns Clintonné, a politikai globalizmus jól képzett jezsuita szektájából pápává lett Ferenc, vagy a különös életutat befutó Merkel, ezek szatelitjei (Juncker, Renzi stb.),  butácska celebek (Clooney) és az őket médiájukkal kitartó hatalmi centrumok. Mégis elkezdődött a kapálózás. A britek kiszállnának a buliból, pedig ők a gazdasági globalizmus zászlóvivői. Azt azonban nagyon nem szeretnék, ha az angol jogrenden kívül működő, a gazdasági globalizmus emblematikus helyszínét, a City-t is maguk alá gyűrnék az Európai Unió politikai globalistái. És itt van az a pont, amelyet nekünk, magyaroknak észre kell vennünk: a globalizmus elkötelezettjei sem egységesek.

A kérdés - mint történelmünkben oly sokszor adott - milyen formában tudunk alkalmazkodni. A nemzetállami keretek esetleges elveszítéséért nem nagy kár. A nemzetépítésben mi magyarok kulturális téren nagyon jók, politikai téren azonban kudarcosak vagyunk. (Lásd Trianon.) Ha az új világrendben vissza lehet állítani a Kárpát-medence kulturális, gazdasági egységét egy újragondolt közösségi ethosz mellett, még jól is jöhetünk ki a változásból. De erre ne számítsunk, mert a hazai elit ötlettelen. Hol vannak már az álmok álmodói? A ballibek szokás szerint a politikai globalistáktól kapott mirelit eszméket melegítik fel és adják el itthon némi baksisért. Ezt tudják, nem többet. A mi jó Viktorunk a magyarságnak soha semmi jót nem hozó nemzetállami keretek fenntartása érdekében kergeti illúzióit a visegrádiakkal és a ruszkikkal. Aztán, ha az orosz szoldatok az Atlanti-óceánban mossák a lábukat, gyermekeink nemzedéke újra megismerheti az Orosz Birodalom hétköznapjait. Hacsak a politikai globalisták addig nem zavarják el, hiszen korruptsága és suttyósága miatt bármikor elkergethető.

A globalizmus feltartóztathatatlan, természetes folyamat, és ha szerves fejlődés útján következik be, nincs vele baj. A politikai globalizmus hívei azonban szokásuk szerint kényszerrel, erőszakosan, forradalmi változások útján akarják ráerőltetni az emberiségre. Ez ellen össze kell fogni a gazdasági globalistákkal is, de nem az avítt nemzetállami keretek védelmében, hanem egy új, kulturális sajátosságok, értékek olvasztótégelyének működtetése érdekében.

A magyarok számára semmi jót nem jelentő nemzetállami keretekből jobb lenne kilépni, és megújítva visszalépni a XVIII. századi eszméhez, amelyben minden Kárpát-medencei polgár megtalálhatja önazonosságát. Értelmes elképzelések nélkül viszont csak a kétszázharminc éves mocsárban tapicskolhatunk, amelyből elegem van.

Ismeretségi köröm egyes - mások által fiatalnak mondott - szociológiai tenyészete mostanában azzal tesztel, hogy ők leköltöznek vidékre. Mikor elkezdik a Budapest élhetetlen, bezzeg a vidéki friss levegő mantrát, már tudom mivel folytatják. Amidőn pedig udvariasan végighallgatom érvelésüket a nagyszerű plánumról, várnak. Két dologra várnak ezek a kalandvágyó emberek: az ellenvéleményre vagy az együtt bólogatásra. Pechjükre én egyiket sem teszem. A devizahiteles álmodozóknál megtanultam, hogy az ilyen nagyszerű tervek kovácsolói úgysem kíváncsiak mások véleményére. Önigazolást keresnek csupán. Mondhattam én a devizahitelbe ugrónak akármit, ha a kockázatokról próbáltam beszélni, csak a kukacoskodó, irigy köcsög címét nyerhettem el. Tehát ha rám hallgatnak, akkor a mostani vidékre költözők is azt csinálnak, amit akarnak.

Feltűnő viszont, hogy a férfiak lelkesek, az asszonyok finom antennáikkal jobban érzik a veszélyt. Eme megfigyelésemben megerősített Borbás Mária egyik-másik műsora is. Pár hónapja egy ilyen vidéki birtokot építgetőnél főztek a fél faluval, és közben megismerhettük a családot. Elképesztő volt a duma és a valóság közötti szakadék. Ifjú gazda lökte a sódert, vakerált a lehetőségekről, terveiről, mintha csak Plakát Magyarország elevenedett volna meg. Azonban a kamera mutatta a valóságot. A birtokon tökig állt a gaz. (Az én nagyapám megmaradt földecskéje soha nem nézhetett így ki, mert az öregben meglévő igényesség nem engedte. Ha pedig valami csoda folytán mégis idejutott volna, a falu kiközösíti.) Ennél a dumafrancinál ez a birtok, mert bio. Volt pár tucat gyümölcsfa, ott termett a biolekvárnak való, meg két tehén és néhány kecske a biosajt alapanyagát adandó, és voltak még lábas jószágok. A legüvöltőbb ellentmondás a feleség arca, gesztikulációja, testbeszéde volt: a háta közepére kívánta hadováló férjét a hülyeségeivel együtt. (Remélem, azóta nem váltak el, mert ránézésre közel jártak hozzá.) Valahogy úgy nézhetett ki a valóság, hogy rábeszélőgép reggel elvitte a suliba a gyerekeket, aztán lefalcolt otthonról, mert neki mennie kell az üzlet után, meg kapcsolatot építeni, az asszonyka pedig dekkolhatott otthon az állatokkal, a házzal, a biosajt- és lekvárkészítés feladataival. Láthatóan odavolt a boldogságtól...

Magam ahhoz a kihaló generációhoz tartozom, akik még gyermekfejjel láthatták letűnni a hagyományos paraszti világot. Nem sok idill volt benne. Nehéz, kiszámíthatatlan, pénztelen, sivár világ volt. Dolgozhatott a parasztember egész évben, ha jött egy aszály, eső, vihar könnyen odalett az egész évi munka haszna. Talpon maradni is alig lehetett, nemhogy meggazdagodni. Nem véletlen, hogy aki tehette, a '60-as évektől már a városba küldte tanulni gyerekét. Szokás azt mondani, hogy a tsz-esítés miatt, de nem azért. A város a felemelkedés lehetőségét adta a következő generációnak, akik el tudtak menekülni a biztosabba, a kiszámíthatóbb munka világába. Az ősök emlékét tisztelve nézem kaján mosollyal ezeket az idillről képzelgő virtigli pestieket.

Persze, fiúk-lányok, majd keltek hajnalban állatot etetni? Meg az állatállomány, takarmány, állatorvos, a gépek, a gázolaj ingyé' van, ugye? A szőlőtőke is magától kel ki, nemde? Nem kell ám metszeni, permetezni, kapálni, locsolni, nem bizony. A bor a hordóban terem, csak mesélni kell a vaníliára emlékeztető illatáról, ugye úgy van?  A termék piaca is jön magától, nem? Ahol ráadásul jól fizetnek. És mi lesz a családdal? Odáig oké, amíg a gyerekek a helyi iskolába járnak, bár ott sem árt a jó suli. Középiskolával mi lesz? Továbbtanulás? Hol? Mennyiért? Nagyon nagy elszántság, sok munka, szerencse, családi összekapaszkodás kell a talpon maradáshoz. Ezt kevésbé látom a kalandról ábrándozók szemében. Ők odáig jutnak el, hogy a pesti lakás és a falusi ház közötti értékkülönbözet árából és egy rakás utánuk dobott kölcsönből egy darabig elmegy a szekér. Addig lehet álmodozni, meg a kocsmapultot támasztani a helyiekkel beilleszkedés címén. Aztán, ha nem jön össze a biogazdaság/borászat, bent ragadnak egy visszafordíthatatlan helyzetbe, de akkorra a kutyát sem fogja érdekelni a nyomoruk.

Az emberiség történetében többször előfordult már olyan korszakváltás, amelyben érzésem szerint most vagyunk. Az ilyen időszakokra az a jellemző, hogy az emberek a városokba vándorolnak, mert ott még inkább van megélhetés mint falun, ahol rohamosan szokott romlani a közbiztonság is. Ezzel a folyamattal mennek szembe a vidéki idillről képzelgők. Lehet, hogy nem jó a megfigyelésem, de mintha a Kormány támogatná ezeket a családi öngyilkosságra készülő ábrándozókat. Ideológiailag a Borbás-féle kurzus műsorokkal, amelyek úgy mutatják be a vidéki életet, mint a végeláthatatlan dínom-dánom világát. A tévénézőnek az jön át, hogy lám milyen jó is falun, ahol mindig vidám a közösség, egymást érik a disznótorok, pincejárások, közös főzések. Menjünk hát falura, az angyalát! A különböző mezőgazdasági, kisvállalkozói hitelek könnyű pénzzel kecsegtetik a pesti létbe beleuntakat. A CSOK pedig maga felhívás keringőre, hiszen a keretében elnyerhető állami pénzek igazán vidéki családi házak megvételére ösztönöznek. Meglehet, néhányaknak bejön, a többség azonban előre láthatóan rajtaveszít. A politika azonban jól jár, mert a falvakba atomizált, napi megélhetéssel küszködők puliszkája nem robban.

A nagyvárosi lét lehet nehéz, de a lehetőségek számosabbak mint falun, ahol szintén nem csupa móka és kacagás az élet. Mire erre az álmodozók rájönnek, hiába lesz elegük, csapdájukból nem szabadulhatnak.

A mi jó Viktorunk belevette abba a csinos fejecskéjébe, hogy kellene egy icurka-picurka Alaptörvény-módosítás, mert mi lesz, ha gaz terroristák támadják meg Plakát Magyarország békésen kérődző lakóit. Felhatalmazást kérne hát rendeleti kormányzásra, melynek keretében betilthatná az országot. Van azonban Viktorunk gondolatmenetében egy kicsi döccenő, amiért még Plakát Magyarország derék polgárai sem hiszik el a mesét. Nincs és nem is lesz Magyarországon olyan terrorveszély, amely indokolhatna bármilyen teljhatalmat. Az itt élő török, szír pénzváltók és kebabárusok utálják egymást rendesen, de erőszakos cselekedetre - pláne a magyarok ellen - nem szokták volt ragadtatni magukat. Ha mégis, az egyszerű rendőri kérdés, azért talán nem kellene diktátort kineveznünk. Amennyiben pedig az embercsempész tömegáru gondolná úgy, hogy erőszakosan zúdulna be az országba, az a határrendészet vagy a honvédelem dolga. Liberális barátaimnak most szörnyűséget árulok el: ha embercsempészék erőszakoskodnak, egyből kombattánsnak minősülnek, akikre a katonaság tüzet nyit, oszt jóccakát. Ez a dolguk. Allah meg szeretettel várja híveit a nekik berendezett komfortos Paradicsomban, ahol nagyobb a szociális segély, mint az EU országaiban, és kedvükre erőszakolhatnak nőket, gyerekeket. Nem kell tehát jó Viktorunknak Alaptörvényt módosítania, mert a mostaniban benne van már minden felhatalmazás. Ő hozatta meg a mamelukjaival. Jó olvasást hozzá, drága Viktor! Minket azonban kérlek, hagyjál már békibe' az újabb hülyeségeddel.

Persze aki a fejébe vette, hogy neki nagyobb hatalom kell, az végig is szokott menni az úton. A terrorizmus ebben a folyamatban nem több mint ürügy. Viszonylag olcsón - némi emberélet vagy társadalmi szimbólum feláldozásával - lehet maximalizálni a hatalomkoncentráció eredményét. Ez a jelenség kultúránként eltérő hablattyal fordul elő.

A nagyon demokratikus Egyesült Államokban a háborúkba való belépéshez szokott kelleni a nagyobb felhatalmazás, mert hát ők ugye nem lehetnek agresszorok. Ezért az USÁ-t egyéni vagy állami terroristák szokták megtámadni. Havannában például 1898-ban felrobbantották az egyik hadihajójukat a gaz spanyolok, uccu, le is gomboltak róluk egy sor területet. Aztán a szegény utasokkal teli Lusitania lett a prenáci német tengeralattjáró áldozata, amely megágyazott az amcsik németellenes hangulatának a Nagy Háborúba való belépéshez. Igaz, hogy több hadianyag volt a hajón mint utas, de ezzel bíbelődjenek a történészek. Pearl Harbort is úgy tudta lebombázni a komplett japán flotta, hogy lábujjhegyen odaúsztak. A Disznó-öblöt benézték, mert ott a szovjet mintát próbálták alkalmazni, de a Tonkini-incidenssel javítottak. A 2001. szeptember 11-i támadás során is gyorsan kiderült, ki az ellenség, hiszen a főterrorista útlevele sértetlenül került elő a több ezer fokos hőségben elégő WTC alól. Így Afganisztán lerohanása csak percek kérdése volt, és a terrorizmus elleni harc meglepő módon arra is jó, hogy lehallgatható legyen az egész világ. Iraknál egy kicsit változtattak, ott vegyi fegyvereket kellett volna találni, csak nem keresték elég hatékonyan.

A németek - még megszállásuk előtt - szintén kreatívak voltak a terroristafelhasználásban. A választásokat paraszthajszállal nyerő NSDAP-nak valahogy éppen kapóra jött a felhatalmazási törvény kiadásához egy holland kommunista, aki némi segítséggel fel tudta gyújtani a Reichstagot. És mit tesz Isten! A németekre fondorkodó lengyelek is éppen akkor támadták meg a gleiwitzi rádióállomást, mire a Wehrmacht támadó ékei felfejlődtek.

A szovjet elvtársak sem maradtak le a terroristafelhasználás nemzetközi munkaversenyében, csak sokkal ravaszabbak voltak. A belső ellenséggel való leszámoláshoz pont kapóra jött egy gonosz terrorista, aki Sztálin elvtárs ellenlábasát, a népszerű Kirov elvtársat gyilkolta meg annak jól őrzött irodája előterében. A külföldi akciókat a szovjetek nem terroristákkal intéztették, hanem ideológiai alapon: őket ugyanis be szokták hívni. Barátilag. A proletariátust veszélyeztető terroristák ellen, akiket akkortájt imperialistáknak becéztek. Így ment ez a Baltikumtól Magyarországon, Csehszlovákián át Afganisztánig. Mert őket szerették. Most éppen Aszad elvtárs hívta be őket. Belpolitikájukban viszont tanultak az amcsiktól, Putyin úr úgy erősítette meg hatalmát - ki emlékszik már rá -, hogy szerte Oroszországban robbantgattak a csecsenek. Egyszer ugyan egy éber tömbbizalmi elcsípte a titokzatos szolgálat embereit, amint éppen a házukba cipelnek néhány mázsa robbanóanyagot, a lakók meg kapára-kaszára-hajsütővasra kapva vették körül az elkövetőket. A népeket megnyugtatták, hogy ez csak gyakorlat volt, megdicsérték őket éberségükért, aztán robbantottak máshol.

A demokratikusnak nevezett időszak Magyarországán nincs hagyománya a terrorizmustól való félelemre alapozott hatalomgyakorlásnak, bár stílusgyakorlatok folytak a témában. Gyurcsány úr például szlovák terroristákat szokott látni, amikor éppen nem elkallódott kislányt vitt haza. Ki is röhögte a nagyérdemű. Viktorunk pedig most Gyurcsány úr nyomdokaiba lép. Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!

Fáj a fogad, Viktor? Netán a teljhatalomra?

Ha tehát a mi Viktorunk szerint Magyarországot terrortámadás érheti, akkor Magyarországot terrortámadás fogja érni, melyhez széles nemzetközi tapasztalatokból válogathat annak kivitelezése során. Mert melyik képviselő merné nem megnyomni az igen gombot, ha például felrobbanna ez-az, lelőnék valamelyik Kirov imitátort?

A technika tehát adott, a kérdés a miért és a következményekbe való belegondolás. A miértre két válasz van. Az egyik a csak. Viktor hat éves kétharmados kormányzása jelentős szellemi-lelki deformációt okozott nála. Egyszerűen idegesíti, ha valami nem úgy van, ahogy ő gondolja. (Tudatom, hogy semmi se úgy van, ahogy te gondolod, öreg.) Nem elég hát a kétharmad, totális hatalom kell neki. Szegény.

A másik válasz szerint van politikai racionalitása a teljhatalomra való törekvésnek, melynek három oka lehet. Az egyik szerint Viktor látja, hogy közeleg a vég, amelyet a tét emelésével igyekszik meghosszabbítani. A gazdaság borotvaélen táncol, a nagy rendszerek összeomlóban, a közigazgatás a lázadás szélén, szóval őszre bukhat az egész miskulancia. De hatalmát nem adja, nem adhatja, mert sem ő, sem a sleppje nem szeretne helyet cserélni Simon Gáborral. A rendkívüli hatalommal való felruházás azt jelenti, hogy Viktor a bunkerig fog harcolni. A másik eshetőség, hogy Viktorunk a háttérben vereséget szenvedett embercsempész ügyben, melynek következményeként rákényszerítették, hogy a tavasz folyamán Magyarország fogadjon be 60-80.000 migránst. Feltűnő, hogy a szolgalelkű közszolgálati tévé az utóbbi időben mennyire nyomja a kerítésen át beszökdöső migránsok növekvő számát. Ekkor viszont kiüt a lázadás még Plakát Magyarországon is, hiszen lassan egy éve azzal hitegették a népet, hogy az erős Magyarországnak nem diktál ám a liberális Európa. A harmadik - Viktorra kedvező megközelítés szerint - az embercsempész tömegáru EU-s deportálása még nincs leosztva, a bukováriban lévő Merkel kétségbeesésében megpuccsoltatja Viktort. A németnek látszó - valójában globalista - zsoldban hatalomra kerültek pedig hálából befogadnak 200.000 kiváló agysebészt. Viktor azért, hogy elkerüljük a '18-19-es formulát, elővigyázatosságból - megelőző csapásként - jégre tenné Merkel puccsistáit. Ha ez lenne a valós ok, Viktor még társadalmi támogatottságot is tudna szerezni az Alaptörvény módosításhoz. Az elmúlt hat év közpénzfosztogatásai azonban még a jobboldalon is kétséget ébresztenek Viktorral kapcsolatban, aki olyan mély hitelességi válságban van, hogy a haza megmentőjének szerepében nyújtott alakítása inkább röhejes lenne mint tragikus. Mivel mi nem vagyunk kiváló agysebészek, nem láthatjuk. mi van drága Viktorunk fejében, a jelek azonban ezekre az okokra és variációikra mutatnak.   

Azt hiszem, most nagyon észnél kell lenni minden politikai szereplőnek. A fideszeseknek különösen. Nehogy egyszer a korlátlan hatalom ellenük forduljon. A komcsiknak volt annyi eszük, hogy a '80-as évek végén kihúzták a jogrendből az átmenet után számukra veszélyt jelentő szabályokat, például a halálbüntetést. A hatalmi mámorba részegedett Viktor viszont van olyan csacsi, hogy keményít bele sem gondolva, hogy ezzel politikai ellenfelei kezébe adhat olyan hatalmat, amelyet fordított helyzetben a fideszesekkel szemben, szemükben különös fénnyel fognak alkalmazni.

Az a helyzet, Viktor, hogy a te hatalmadra nem a terroristák jelentik a veszélyt, hanem saját magad. Miközben tisztelettel gratulálunk az unokához - melyet blogunk január elején szatirikus formában beharangozott - javasoljuk, hogy inkább már a nagypapai teendőkkel foglalkozz, drága Viktor. A kormányzás nem megy neked se kétharmaddal, se teljhatalommal, és ha neked nincs is eleged belőle, a nép egyszerű gyermekeinek viszont nagyon elege van belőled.

Az egyetemi évek alatt történt egy nagyon szomorú eset. Pár évvel alattunk járt egy kifejezetten jóképű fiatalember, aki leendő hivatásának tündöklő tehetségeként tűnt ki pályatársai közül. Családja generációkra visszamenő tekintéllyel rendelkezett egy vidéki városban. Az volt a családi plánum, hogy miután a fiatalúr végez a stúdiumaival, folyamatosan átveszi a pacientúrát. A tanulmányok mellett magánéletében is a csúcsra jutott, egy nagyon szép lánynak udvarolt. Együtt mentek el egy baráti összejövetelre, ahol még csak nem is ittak - drogozásról akkoriban senki sem hallott -, mert ők a szerelem nevű kémiai hatás alatt érezték jól magukat a világban. Egy évfolyamtársuk ajánlkozott hazavitelükre, aki - ma már rövid az emlékezet, de azt hiszem - szintén nem ivott. Az útviszonyok sem voltak rosszak, a terep ismerősnek számított mindhármuk számára, és mégis bekövetkezett a tragédia. A sofőr elkezdett bravúroskodni, gyorsan hajtott, az autó kicsúszott. A csattanás után a szerelmespár belépett egy másik dimenzió kapuján, a sofőr kiszállt a ripityára tört kocsiból, leporolta magát, és porhüvelyével maradt ebben a világban. Később rájött, hogy sokkot kapott. Az ügyvédjétől kapta. Az egyetemen először kiközösítették, aztán kicsapták. Nagy kár nem volt érte, addig is gyengén muzsikált.

A történet két tanulságot hordozott számomra, amely majdnem minden hasonló balesetnél alkalmazható. Az első, hogy mindig a vétlenek halnak meg, szenvednek súlyos sérülést, míg a baleset okozója megússza. Esetleg erősen vérezik az orra, mint a "Halló, itt vagyok!" paródia hősének. A másik elgondolkodtató jelenség az elkövetők kimosása, a felelősség fel nem vállalása.

Az első jelenségre nem tudom a választ, csak azt, hogy mennyire felháborító. A napokban is történt egy ilyen eset. Békésen közlekedik egy hölgy a fiával a saját sávjában, teljesen normálisan. A másik sávból egyszerre átvág egy részeg disznó. A karambolban persze a vétlenek halnak meg, a részeg állatnak semmi baja. A helyszínelők találnak egy félig kiivott piás üveget a vétkes kocsijában, de a dörzsöltek már tudják: nincs veszve semmi. Az ügyvédje ki fogja mosni.

Mert a felelősség elhárításában ezek a közveszélyes gyilkosok jók. A kocsijukban talált alkoholt, drogokat mindig a baleset után, a sokkhatás enyhítése céljából fogyasztják el. Sosem előtte. Stohl is utólag ivott és vette be a Viagráját, a Rezes-lány is az égő embereket látva húzta meg a butykost. Ez a mostani ipse is meg fogja játszani ezt lehetőséget. Mármost két eset van: ezek vagy hülyének néznek mindenkit ezzel a magyarázattal, vagy már valamilyen csudálatos ösztön alapján tudják, hogy gyilkolni fognak ezért előre bekészítik a piát. Óvakodjunk hát a kocsijukban alkoholt tartóktól! Ha beülünk valaki mellé, életünk védelmében kérdezzük meg, van-e szeszesital a kocsijában. Ha a válasz igen, azonnal szálljunk ki. Az úton szembe jövőknek persze kissé nehézkesebb feltenni ezt a kérdést, ezért figyelni kell az apró jelekre is. Viszont, ha ez a teória nem állja meg a helyét, és mégis a hülyének nézés esete forog fenn, talán nem kellene hagyni, ugye?

Az igazságszolgáltatás szereplői gyakran elnézik, ha hülyét csinálnak belőlük. Vagy van az a pénz, amennyiért félre néznek. Még a nagy figyelemmel kísért Rezes-ügyben is szakértők hada próbálta igazolni az igazolhatatlant, melynek az első fokon eljáró bíróság sem mert ellent mondani. Szerencsére a másodfokon eljáró bíróban volt kellő felkészültség és bátorság a korrupciószagú szakértők kizárásához. Mostanában pedig ezek a "szakértők" vinnyognak, mert a Kormány megpróbálja őket gatyába rázni. Teccettek volna tisztességesen, nem a felelőtlen gyilkosokat mentegetve végezni a munkájukat.

Talán a Soroksári úti gázoló az egyetlen ritka kivétel a felelősség elkenős szabály alól. A fiatalember nem hazudott, gerincesen vállalta tettét, bocsánatot kért az áldozatok hozzátartozóitól. S láss csodát! Ezt a tisztességes hozzáállást az áldozatok rokonai respektálták, maguk kérték a büntetés enyhítését.

A balesetet szenvedett vétlen emberek halálából elegünk lehet ugyan, de mi emberek nem tudunk mit tenni, ez valami transzcendens törvényszerűség. Ám a felelősségük elől menekülő elkövetőkkel szembeni elégedetlenség kifejezésével esetleg változtathatunk ezen a sunnyogó, korrupt világon, amelyből sokaknak van elege.

Ez évben is közeleg február 11., amely egyes széljobb és náci körökben különös ünnepségre ad alkalmat. Én már azt sem értem, mit ünnepelnek ezek a kedves emberek azon, hogy a ruszkik egy borzalmas éjszakán és az azt követő napokban lemészároltak kb. 25 ezer embert. Valami történelmibb sikert kellene ünnepelniük a náciknak, mondjuk, hogy bedobták Weisz bácsi boltjának kirakatát egy féltéglával. Az igen! Az dicső tett! De egy kétségbeesett kitörésben résztvevők lemészárlása? Mi ebben az ünnepi alkalom?

Ráadásul mi köze ennek a becsülethez? Nekem inkább az ostobaság, az árulás, a közös tragédia és az egyéni hősiesség jut eszembe a kitörésről. Kezdjük az ostobasággal. Szűklátókörrel megáldott ballib történészeink az egész háborúba való belépést ostobaságnak tartják, de azt hiszem, nincs igazuk. A múlt század harmincas éveinek végére Magyarország - történelmében nem szokatlan módon - két pogány közé került azzal kihívással megfejelve, hogy védhető történelmi határait is elveszítette. A háborúból sajnos nem maradhattunk ki, noha az értelmesebbje akkor is azt kívánta, hogy egye meg a rosseb a nácikat is meg a komcsikat is. Közép-Európára rossz idők jártak, a nálunk sokkal jobb nyugati kapcsolatokkal rendelkező csehek és lengyelek sem tudták megúszni először a német, aztán az orosz érdekszférába kerülést. Nem a háborúba való belépés volt az ostobaság, hanem az onnan időben való nem kilépés.

Úgy 1943-ra kiderült, hogy a fritzek bukták a bulit, ideje lenne kiszállni. És innét jött az ostobaság, amely ránk, magyarokra mindig jellemző volt. A hatalmat kézben tartó elit azt gondolta, hogy lehet egy szájjal fújni hideget és meleget, azaz hatalmon maradhatnak azok, akik belevitték az országot a háborúba, csak szépen ki kell vezetniük onnan. Más országokban ezt az ostoba játékot nem játsszák. Ott van egy elit, amelyik megcsinálja a maga műsorát, aztán ha már nem megy velük a szekér, jön egy másik, akik tök más irányba vihetik az adott országot. Az ilyen elitváltás országonként más technikákkal szokott működni, a lengyel leváltottak kimenekülnek Londonba, a csehek kidobják őket az ablakon, a románok, szerbek lelövik. Szigorú világ, de eredményes. Nálunk, magyaroknál, a hatalomgyakorlás technikája másképp működik. Itt egzisztenciálisan és egyéb hatalmi módszerekkel kialakítják a centrális erőteret, amely leválthatatlan, mert nincs másik garnitúra. Amikor pedig beüt a krach, totálisan leamortizálódik az ország, mert az elit bukása magával rántja az országot is. Ez az ostoba módi mutatkozott meg először 1918-19-ben, aztán 1943-44-ben és 1990-ben.

Amikor látszott, hogy a németek vesztésre állnak, Horthy és a mögötte állók megpróbáltak az angolszászok felé puhatolózni, miképp ugorhatnak ki úgy a háborúból, hogy közben meg tudják tartani hatalmukat. Ez semmire sem volt jó azon kívül, hogy Hitlerben kialakult a megbízhatatlan magyarok képe, akiket jól meg kell szállni. A románok nem buzogtak, őket nem szállták meg. A megszállás után Horthy szépen dekorált bohócként lavírozott. És innét jön az árulás, hogy aztán októberre visszaváltson ostobaságra.

Horthy nemzetárulása emberi szempontból érthető. Lányát és egyik fiát elveszítette, elege lett az egész háborúságból, kizárólag megmaradt családja mentésére koncentrált. Ez a minimálprogram sem volt egyszerű nyakában a németekkel, hátában az oroszokkal. A kiugrást feldolgozó történészeken csodálkozom. Részletesen elemzik mit hibázott el Horthy, mit kellett volna máshogy csinálnia, ám a lényeget nem veszik észre: Horthy alibizett. A román átállás után egy hónappal az oroszok elérték Csonka-Magyarország határát, október közepe felé tulajdonképpen a főváros előterében voltak. Horthy úgy számolt, hogy proklamációja beolvasásával kialakuló zűrzavar kitart addig, míg az oroszok menetből elfoglalják Budapestet, ő aláírja Faragho tábornok által már szignált békeszerződést, addig meg családjával és testőrcsapataival bezárkózik a Várba. Ennyi volt a híres kiugrás mögött, nem több. De még ezt a minimálprogramot is veszélyeztetni tudta a hülye fia, aki azon kívül, hogy az Arizona mulatóban rendszeres műsorszámként tök részegen, fején pezsgősvödörrel vezényelte a zenekarnak az angol himnuszt, soha nem avatkozott politikai ügyekbe. Pont október 15-én gondolta úgy, hogy itt az ideje. Skorzeny köszönte szépen a magyar ostobaság megnyilvánulását, és a szőnyegbe csavart idiótával Veesenmayer könnyedén zsarolhatta meg Horthyt. (Végül némi szerencsével a minimálprogram bejött, a Horthy család túlélte a háborút.) Horthy aztán aláírt egy papírt, csak az nem békeszerződés volt, hanem a lemondása, amelynek birtokában az ősmagyar Szalosján nemzetvezető totálissá fokozhatta a magyar ostobaságot. És ennek az ostobaságnak legjelentősebb manifesztációja Budapest erőd ostroma.

Ha lett volna az ország érdekében gondolkodni és cselekedni képes magyar elit, megcsinálják a román kunsztot. Ekkor az oroszok nagyjából annyi idő alatt érnek át az országon, amennyi tankjaik menetsebessége. A remekül működő centrális erőtérnek hála viszont nem volt váltó elit, csak söpredék. Értelmes ellenállásra nem volt remény, az értelmetlenre viszont volt szándék. Csatatérré vált az ország, százezreket öltek meg, hurcoltak el rabszolgának hadifogolyként vagy malenkij robotnak álcázva, megerőszakolt nők a dicsőséges felszabadítók nyomában. Budapestet erőddé alakították, rommá lőtték.

Ezt ünneplik ezek az idióták, a magyar ostobaság napját. És még ideológiát is gyártanak hozzá: megvédtük Európát! "Mert kérem alássan, ha Magyarországon nem fogják meg az oroszokat hét hónapig, ha Budapest nem áll ellen három hónapig, az oroszok elfoglalják egész Ausztriát, Bajorországot és ki tudja meddig jutnak. Lám, a magyar vitézség - mint oly sokszor a történelemben - ismét feltartotta a keleti hordát. Teccik érteni?" Na, ez az ostobaság csimborasszója. A saját hazánkat feláldozni azért, hogy ezzel megóvjunk másokat, káprázatosan hülye ideológia. Különösen, ha még azt az apróságot is figyelembe vesszük, hogy a mi országunk negyven évig megszállt országként kapta a kommunizmus áldásait, míg Ausztria, és dél-Németország normálisan tudott fejlődni. Mi a vasfüggöny keleti oldaláról nyálcsorgatva leshettük az osztrák életszínvonalat. Az ősök ostobasága miatt harminc éve beszélhetnek velünk magas lóról, tanítva minket az "európai értékekre".

Meg aztán hálás népek ugye? Mi magyarok mikor számíthattunk ezekre? Talán elengedték a kommunizmus alatt felhalmozott adósságunkat a tiszta lappal indulás lehetőségéért elismerve a magyar áldozathozatalt? Előbb csatlakozhattunk az Európai Unióhoz nagyon kedvező feltételekkel? A német autógyárak több fizetést adnak magyar munkavállalóiknak, mint az otthoniaknak ugyanazért a munkáért? Kedves nácijaim, mondjátok már: milyen elismerést, kompenzációt kaptunk mi magyarok a háborús veszteségekért Ausztriától, Németországtól? Semmit? Akkor még hülyék is vagytok, ha minden évben megemlékeztek az akkori ostoba magyar elitről, amelyik semmiért legyilkoltatta saját népét.

A tragédia áldozataira és egyéni hőseire emlékezni kell, mint olyanokra, akiket elárulva odalöktek a történelem mészárszékére. És meg kellene tanulnunk az akkori súlyos helyzetből, hogy az ún. elit bármikor be fog áldozni minket, kisembereket saját nyomorult hatalmáért. Az ostobaság ünnep karlengető ökreiből viszont elegem van.

Nemrégiben elhatároztam, hogy beszerzek egy kertitörpét. Olyan édibédi, ahogy kilépve a teraszra egy ilyen aranyos, jókedvű figura vigyorog vissza rám. De a megfelelő kertitörpe kiválasztása nem egyszerű. Kerestem áruházakban, néztem kőfaragóknál, gondolkodtam erősen. Híre is ment a környéken.

Egyszer csak beállított hozzám egy rakás orosz, és közölték, hogy van egy nekem való kertitörpéjük. Megnéztem, hát - Uramfia! - volt vagy három méteres. Mondom nekik, hogy én csak egy egészen kicsi kertitörpét akarok, de ők azt válaszolták, hogy ilyen az orosz kertitörpe: óriási. Különben is erkölcsi kötelességem orosz kertitörpét venni, mert helytörténeti kutatások szerint orosz kertészek űzték ki ebből a kertből a rágcsálókat, így az ő hősiességüknek is emléket állítok a kertitörpével. Jó, legyen, majd hátra teszem a kertbe. Azt nem lehet - morcoskodnak a ruszkik - a bejárat mellé kell tenni, lássa mindenki a szép orosz kertitörpét. Ezeket nem lehet visszautasítani, mert először sírnak, esküdöznek Orosz Anyácskára, aztán bevodkáznak, végül lövöldöznek, hát odatettem. Na, ekkor viszont megjelentek az utca garázda lakói, hogy az orosz kertitörpe óriás nem illik az utcaképbe, vigyem onnan vagy ők bontják le. Most őriztethetem. De még mindig nincs olyan kis cuki kertitörpém, amilyet én szeretnék.

Végre egy helyi kőfaragónál találtam egy szép, antik hatású kerttitörpét. Erre jönnek egyes zsidó érdekvédelmi szervezetek, hogy ne merjek ilyen kertitörpét kirakni a kertembe. Történelmileg igazolt tény - mondják ők -, hogy Hitler, Göring, Himmler és Eichmann kertjében is voltak kőből készült kertitörpék, tehát ez a típusú kertitörpe náci jelkép. Úriember ezért nem rak ki antikolt kertitörpét, a többinek meg tilos. Izrael Állam nagykövete is átjött hozzám barátian tiltakozni a kertitörpém ellen, és egy kis kosher pálinka mellett kedélyesen közölte, hogyha kirakom, akkor felségjel nélküli drónok - amelyek azonban az orrukról és a farkukról beazonosíthatók - le fogják bombázni ezt a rusnya náci jelképet. Aztán felhívott egy Barack nevű fickó, hogy ő valamilyen USA elnöke, és szívélyesen figyelmeztetett arra az apróságra, hogy lám mi lett abból, amikor nem az ő papírrepcsijeit rendeltem meg a farsangi díszlethez. Értettem a szóból, nem lesz  kőből faragott kertitörpém. A kínos csak az, hogy ez a Barack hencegés céljából kipofázta, mennyire be tudott szaratni.

Ekkor derült égből villámcsapásként bejelentkeztek a törökök, hogy négyszázötven éve éppen az én kertem területén törött szét az egyik legnagyszerűbb kertitörpéjük, ezért erre a szomorú alkalomra emlékezve tegyem ki az általuk felépített minaret mellé a török kertitörpét. Mondom nekik, hogy nem lesz az jó, ha az ablakom alatt gajdol a müezzin, de szerintük kifejezetten hasznos, legalább nem kell ébresztőórát tartanom. Óvatoskodom, hogy az kertitörpe elég összeférhetetlen alak volt, legyilkolta a kertészeket, meg eladta őket rabszolgának, felgyújtotta a kerti lakot, inkább hanyagoljuk az egészet. Törököt fogtam, és nem ereszt. Fenyegetnek azzal, hogyha ellenállok az ő dicsőséges kertitörpéjüknek, rám küldenek háromszázezret az embercsempész tömegáruból, nézzük, mit bír ki a nagy műgonddal felépített kerítésem. Még próbálok okoskodni, hogy a családon belüli erőszak elleni liga tiltakozni fog, mert nevezett kertitörpe szerény számítások szerint két fiát és öt unokáját végeztette ki, nem szólva sógorairól, testvéréről és annak gyermekeiről. A törököket ilyen liberális gyaur dumával nem lehetett meghatni, ultimátumot adtak: vagy lesz török kertitörpém vagy megmondják a falubelieknek mennyi titkos stexet parkoltatok náluk. Lesz tehát török kertitörpém minarettel, müezzinnel.

A fene egye meg! Én csak egy icipici kertitörpécskét akartam, olyan nagy dolog ez? Miért érdekel mindenkit az én kertemnek ezen apró dísze? Ha öröm van vele, az én örömöm, ha gond van vele, az én gondom. Én nézegetem, nekem kell megtisztítanom a madárpiszoktól. Miért van az, hogy az utca többi lakójának olyan kertitörpéje lehet amilyet akar, és odateszi ahova akarja? Nekem elegem van abból, hogy nem lehet édibédi cuki kis kertitörpém, csak olyan, amilyet mások rám kényszerítenek.